Isten hozta a Rózsafüzér Királynéja Plébánia honlapján!

Aki elfelejtette, bizonytalan, vagy nem tudja, hogyan kell gyónni,
bátran menjen oda az atyához, és mondja el neki...
Atya, gyónni szeretnék, kérem, segítsen!

-----------------------
Egyébként, íme, lehet tanulmányozni is...

(ld. még a Lelkitükrök ablakunkban)

HOGYAN GYÓNJUNK?

A.// Akik még nem gyóntak, vagy már nagyon régen

- Gondold át életed, mi nyomja a szíved-lelked... mit szeretnél letenni, lerakni, Isten irgalmasságába helyezni.

- Keress fel egy papot, és mond el neki, hogy szeretnél gyónni... Ő segíteni fog...

B.// Akik rendszeresen szoktak gyónni

1. Cél: törekszem az életszentségre (szentté-válás). A lelki előrehaladás egyik legfontosabb eszköze: hogy időről-időre, gyónástól gyónásig válasszunk egy konkrét elhatározást (erényt, igét), s elsősorban arra figyeljünk, azt próbáljuk hűségesen élni. Reggeli imánkban ezzel az elhatározással induljunk; este vizsgáljuk meg, hogyan sikerült életre váltani.
2. Hogyan készülünk fel jól a gyónásra – már otthon?!
 - Kérem a Szentlelket, hogy segítsen látni a múlt időszakot, felismerni gyengeségeim!
 - Hálát adok. Köszönetet mondok, hogy Isten szeret, - hogy megbocsát, - hogy velem volt ott is,  ahol én elfeledkeztem Róla, - hogy újat kezdhetek.
 - A lelkiismeretvizsgálatban a "lelki tükrök" alapján megvizsgáljuk életünket.
a) Melyek a leggyakoribb hibáim, és mi az oka, hogy újra és újra előfordulnak?
b) Elvégeztem-e az elégtételt? Mi volt az elhatározásom? Hogyan haladtam ebben előre?
c) Megvannak-e lelki életem keretei:
- elsősorban a komoly reggeli ima (elég időt szánok-e rá, megtervezem-e minden reggel, hogy elhatározásomat hogyan fogom élni?);
- az esti ima igazi megnyugvás (hálaadás és napom rendezése Istennel), megújulás-e Isten szeretetében?
- korábbi elhatározásaimhoz (szentmise, szentségek, szentségimádás) hűséges vagyok-e?
d) Építem-e a szeretet kapcsolatát a rám bízottakkal (családban, iskolában, munkahelyen)?
    Építem a plébánia közösségét? A hittant stb.? Anyagilag is érzem felelősségemet?
e) Fájdalmaimban, gyengeségeimben sikerül-e felismernem (és köszöntenem!) a keresztrefeszített Jézust? Felfedeztem-e az Ő megváltó erejét, jelenlétét, szeretetét? Sikerült-e az Ő erejéből újra kezdenem?
Bánat: lélekben a keresztrefeszített Jézus elé borulok le, előtte bánom meg bűneimet; fájlalom, hogy  bűneimmel az Ő    Testét, az Egyházat is sértettem: nem adtam életet ott, ahol adhattam volna;  az Ő megváltó erejében bízva hiszem, hogy újat kezdhetek Vele?
Erősfogadás: hittel kérem a Szentlelket, hogy tegyen szentté. Megígérem, hogy ezért meg akarok tenni  mindent, és megtervezem, miben kell előrelépnem a következő gyónásig.
Konkrétan fogalmazzam meg, mi az, amit minden nap (vagy hetente stb.) tenni fogok.
3.  A gyónás módja
     - Imádságos lélekkel lépj be gyónni (Istenemhez, Atyámhoz jövök, aki végtelenül szeret engem)!
     - Lélekben (vagy fizikailag is) az értünk meghalt és minket feltámasztani akaró Krisztus elé térdelj!
     - Köszönés, keresztvetés... Gyónom a mindenható Istennek, és Isten helyett neked lelkiatyám,hogy:
   - utoljára gyóntam...
- legutóbbi gyónásomban ezt az elhatározást tettem..., hogy sikerült...?
- ezeket a bűnöket követtem el: bűneim felsorolása...
- a következő időszakra ezt az elhatározást tettem...
•    A bánatima (egyik lehetséges) szövege: Istenem, szeretlek téged. Ezért teljes szívemből bánom,  hogy sokszor nem téged választottalak. Ígérem, hogy segítségeddel a jóra törekszem és a bűnt kerülöm.
•    A feloldozás után a pap így szól: „Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk.”
      - Válasz: „Mert örökké szeret minket.”
      - Majd e szavakkal bocsát el: „Isten megbocsátotta bűneidet. Menj békével!”  
- Válaszod: „Istennek legyen hála!”
4.  A gyónás után: Ne siess el! Menj az Oltáriszentség elé, s ott adj hálát Jézus felemelő kegyelméért!   
  Végezd el az elégtételt! S a (lelkivezetővel megbeszélt) terv szerint indulj egy megújult életre!
(Nem csak a templomban lehet gyónni, lehet időpontot is kérni az atyától!).


3+1 OK, HOGY MIÉRT NE PARÁZZ A GYÓNÁSTÓL!
Nem olyan rég vagyok pap, ezért még emlékszem arra a misztikus félelemre, ami körbelengi a gyónást, tudod, ami azt a bizonyos gyomorgörcsöt okozza, mielőtt belépsz a gyóntatószékbe. Ilyesmi kérdések kavarognak benned: Mit fog gondolni rólam? Hogyan fog rám nézni ezek után? Hogy mondjam el neki a legcikibb dolgokat, hogy lehetőleg ne figyeljen fel rá, vagy ne kérdezzen bele? Lehet, hogy mégis inkább a szomszéd kerületbe/városba/országba/bolygóra kellett volna átmennem egy teljesen ismeretlen paphoz? Átkerülve a rács túloldalára, már csak mosolygok ezeken a félelmeken. Azt is elmondom, hogy miért: 3+1 oka van!
1) Még csak két éve gyóntatok, de azt hiszem kijelenthetem, hogy nem tudsz meglepni. Több okból is. Egyrészt egyáltalán nem véletlen, hogy Isten épp ezt a 10 parancsolatot adta az emberiségnek, nagyon gyanús, hogy pontosan ismeri az emberi lelket (nem meglepő, hiszen ő teremtette), így amivel küzdesz – bár te magad egyedi és csodálatos teremtménye vagy Istennek! – valószínűleg egy jól ismert probléma, tehát hallottam már, nem egyszer. Másrészt ne felejtsd el, hogy én is ember vagyok, és nem azért ülök a rács túloldalán, mert soha nem követtem el bűnt hanem épp ellenkezőleg: azért tudok a segítségedre lenni, mert valószínűleg nagyon hasonló dolgokkal szembesülünk az életünkben. (Képzeld, én is eljárok gyónni.)
2) Fontos tudnod, hogy nem úgy nézek rád, mint egy utolsó bűnösre, aki nem érdemli meg, hogy éljen, hanem mint barátomra, aki megbotlott. Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, mint például amikor profi sportoló akarsz lenni, de amikor elkezded az edzéseket, még sokszor elvéted a mozdulatot, bénázol, és néha lesérülsz. A szentté válás útján is ez történik. Az erényeket csak gyakorlással lehet elsajátítani. A gyakorlás pedig azt jelenti, hogy ha hibázok, kijavítom. Tudnod kell, hogy nem vagy egyenlő a bűneiddel, mi több nyilván azért vagy itt, mert te sem tartod jó dolognak amiket tettél, és nem akarod többet elkövetni őket. Amikor eljössz gyónni, én nem egy bűnözőt látok, hanem egy bátor embert, aki nem adja fel. Ahogy egyik paptestvérem megfogalmazta:
“A gyónás nem a bűneink felhánytorgatása, hanem megszabadulás attól, ami egyáltalán nem vall ránk.”
3) Amúgy meg elfelejtem. Hiszed vagy nem, tényleg. És nem csak akkor, ha rács van közöttünk, és nem csak akkor, amikor negyvenen gyónnak egymás után. Egyszer elhívtak egy lelkigyakorlatra, hogy az össz-vissz nyolc résztvevőt gyóntassam meg. Nem volt több negyven percnél az egész, majd ahogy jöttem ki a gyóntatószobából, az egyikük jött velem szemben, és boldogan újságolta, hogy amiről beszéltünk, máris megoldódott, én pedig néztem rá bután, hogy miről is beszél. Persze biztosítottam, hogy együtt örülök vele. Nem tudom, hogy a kegyelem, vagy a pszichológia, vagy a kettő együtt, vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy amint kilépsz a gyóntatószékből, én már a következő emberre koncentrálok, de egyszerűen elfelejtem hogy miről beszéltünk. (Mindemellett természetesen nem is töröm magam, hogy megjegyezzem, hiszen a gyónásban az a legjobb, hogy még Isten is elfelejti, amit elmondtál. Ez a bűnbocsánat lényege!)
+1) A gonosz az, akinek igazán van oka félni.
És fél is veszettül. Ugyanis a gyónás egy “mini” ördögűzés, megtöri a Sátán befolyását az életeden, azokon a területeken, amiket a gyónásban Isten elé társz. Talán te is érezted már, hogy megkönnyebbülsz a gyóntatószékből kilépve, és utána erősebb vagy a kísértésekkel szemben. Igen, mert a gyónás megszabadít. Épp ezért nagyon veszélyes bármit is elhallgatni, mert az elhallgatott bűnhöz kapcsolódó kötelék megmarad. És ha csak egyetlen lánc is marad rajtad, akkor nem vagy szabad.
Úgyhogy bátran menj el gyónni, és legyél büszke magadra, hogy harcolsz a bűneid ellen, mert Isten büszke rád! (És én is, ha ez számít valamit…)

2014. febr. 19.
Ferenc pápa: Ne szégyelljünk gyónni, Isten minden alkalommal átölel minket
Ferenc pápa február 19-én szerdán délelőtt a kiengesztelődés szentségéről elmélkedett a Szent Péter téren összegyűlt több tízezer hívőnek.
A keresztény beavatás szentségein keresztül, mint a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia, az ember új életet nyer Krisztusban – kezdte katekézisét Ferenc pápa. Ahogy mindannyian tudjuk, evilági életünket „cserépedényben” hordozzuk, ki vagyunk még téve a kísértésnek, a szenvedésnek, a halálnak, és bűneink miatt akár el is veszíthetjük az új életet. Ezért az Úr Jézus azt akarta, hogy egyháza tovább folytassa üdvözítő művét tagjain keresztül is, különösen a kiengesztelődés és a betegek szentsége által, amelyeket a gyógyulás szentségei néven csoportosíthatunk. Amikor ugyanis gyónni megyek, akkor gyógyulást keresek: a lelkem, a szívem gyógyulását, mivel olyasmit tettem, ami nem jó – fűzte hozzá a pápa. Jól kifejezi ezt az az evangéliumi rész, amelyben Jézus megbocsátja a béna ember bűneit és meggyógyítja őt.
A bűnbocsánat és a kiengesztelődés szentsége – amit mi gyónásnak nevezünk – közvetlenül a húsvéti misztériumból ered. Amikor ugyanis húsvét estéjén az Úr megjelent tanítványainak, így szólt: „Békesség nektek!” Rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer” (Jn 20,21-23). Ez a szakasz fölfedi e szentség mélyebb működését. Először is, bűneink bocsánata nem valami olyan, amit mi adhatunk saját magunknak. Nem mondhatom azt: megbocsátok magamnak. A bocsánatot kérni kell, valaki mástól kell kérni, és mi a gyónásban Jézustól kérünk bocsánatot. A bűnbocsánat nem erőfeszítéseink gyümölcse, hanem a Szentlélek ajándéka, elhalmoz minket az irgalmasság és a kegyelem megtisztító erejével, amely a megfeszített és feltámadt Krisztus kitárt szívéből árad szüntelenül. Másodsorban pedig csak akkor lehetünk valóban békességben, ha kiengesztelődünk Jézusban az Atyával és a testvéreinkkel.
A korábban nyilvános formában gyakorolt szentség ma személyesen, a gyónásban történik. Egyesek mondhatják: „Én csak Istennek gyónok.” Igen, mondhatjuk Istennek: bocsáss meg, és elsorolhatjuk bűneinket. De ezeket a bűnöket a testvéreinkkel szemben, az egyházzal szemben is elkövettük, ezért szükség van rá, hogy az egyháztól, a testvérektől kérjünk bocsánatot a pap személyében. „De atyám, én szégyellem magam!” – folytatta a pápa. A szégyen is lehet jó, egészséges, mert alázatosabbá tesz minket. És a pap szeretettel és gyöngéden fogadja gyónásunkat, és Isten nevében megbocsát. Ne féljetek a gyónástól! – buzdított Ferenc pápa, majd megkérdezte: Gondoljátok csak végig, mikor gyóntatok utoljára? Két napja, két hete, két éve, húsz éve, talán negyven éve? És ha sok idő telt el, ne veszítsetek egy nappal se többet, ne késlekedjetek, a pap jó lesz. Jézus van ám ott! És Jézus jobb, mint a papok, Jézus vár titeket sok szeretettel. Legyetek bátrak és menjetek gyónni!

A pápa a szentgyónás fontosságáról - 2012. 03. 18.
A bűntől való megszabaduláshoz mindenkinek meg kell vallania bűnét – mondta a Szentatya nagyböjt negyedik vasárnapján, az Úrangyala-imádság alkalmával mondott beszédében.
Isten irgalmas szeretete végtelen, hiszen egyetlen Fiát váltságul adja életünkért. Ahhoz azonban, hogy valaki meggyógyulhasson, fel kell ismernie, hogy beteg: a bűntől való megszabaduláshoz mindenkinek meg kell vallania bűnét – mondta a Szentatya nagyböjt negyedik vasárnapján, az Úrangyala-imádság alkalmával mondott beszédében.
Az ember időnként jobban kedveli a homályt a világosságnál, mert ragaszkodik bűneihez. Az igazi békét csak akkor találjuk meg, ha megnyílunk a világosságnak, ha  őszintén megvalljuk bűneinket Istennek. Ezért fontos rendszeresen a bűnbocsánat szentségéhez járulni, különösen nagyböjt idején.


2012. ápr.
Kajtár Edvárd a gyónásról: nem szabadíthatjuk meg magunkat a bűntől

A gyónás nemcsak fertőtlenít, hanem sebtelenít is – mondja Kajtár Edvárd, a liturgikus intézet vezetője a Magyar Kurírnak.
Hogyan alakult ki és a története ennek a szentségnek - Honnan való a gyónás szentsége?
Krisztus maga rendeli ezt a szentséget, aki az apostolait bízza meg azzal, hogy e szentség felelősei legyenek. A feltámadás után mondja: „akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek pedig nem, az megmarad bűneiben.” Jézus az ember bűnöktől való szabadságát tűzi ki célul. Az ősegyházból és az ókori egyházból nagyon kevés adatunk van arról, hogy miként éltek a gyakorlatban e szentséggel. Arra vannak adataink, gyóntak, de hogy konkrétan hogyan, azt nem tudjuk. Ismeretes, hogy létezett az egymásnak való bűnbevallás, illetve a bűnök közösségi hordozása, mint a lelkiség része. Ágoston az első, aki írásai által segíteni tud nekünk a helyzet megismerésében.
Mikor említik először a gyónást?
Liturgikus cselekményként, szentségként a 6. században, a mai Spanyolország területén. A hispániai püspökök Toledóban tartottak helyi zsinatot 589-ben, ahol elrendelik, hogy mindenki a római gyakorlat szerint végezze a gyónását, és az akkortájt a kontinensen terjedő, kelta misszionáriusok által behozott fülbe gyónást megtiltják. Azaz a klasszikus, római gyónás a kora-középkorban közösségi aktus volt.
Ez mit takart?
A bűnbánó elment a püspökéhez, neki személy szerint megvallotta a bűnét, hacsaknem nyilvános cselekményről volt szó. Ezután a püspök felvette őt a bűnbánók rendjébe, és egy nyilvános liturgikus cselekmény keretében elindította a bűnbánati folyamatot, azzal, hogy kizárta őt a közösségből. Amíg nem végezte el a penitenciát, nem térhetett vissza a közösségbe. Ennek volt egy konkrét liturgikus megnyilvánulása: a bűnbánóknak hamarabb kellett érkeznie a templom elé, ahol irgalmat kellett koldulniuk. A szertartásra bemehettek, de az áldozati részről a katekumenekkel együtt távozniuk kellett. Érdekes, hogy a kiközösítés elsősorban nem az eretnekekre vagy az egyház politikai ellenfeleire vonatkozott a középkorban, hanem ezekre az emberekre. A kiközösítés azt jelenti, hogy az illető nincs közösségben a társaival a bűne miatt, és ezért eltávolítják őt, amíg tart a bűnbánat ideje. Az elégtételtől függően ez akár éveket is igénybe vehetett. Konstantin után mindennek akár politikai és egzisztenciális következményei is lehettek: akár az állását is elveszthette egy kiközösített keresztény.
Mi történt vezeklés után?
A püspök nagycsütörtök reggel feloldozta bűnei alól, majd, még a reggel kiengesztelődési szentmisét tartottak a krizmaszentelési szentmise előtt, ezen feloldozottak részére. Ezt az egész folyamatot nevezzük kánoni bűnbánattartásnak. Fontos viszont leszögezni, hogy ilyen bűnbánattartásban akkoriban csak egyszer részesülhettek az emberek életük folyamán. Magasra tették a mércét. Voltak olyan bűnök, amelyekért egyes püspökök feloldozást sem adtak, például ha valaki elhagyta a hitét vagy szándékosan embert ölt, beleszámítva az abortuszt is. Mindennek az is következménye lett, hogy az emberek elkezdtek leszokni az áldozásról, és nem merték vállalni a bűnbánattartást. Nagyon kemény volt a bűnbánati fegyelem, sok böjtöléssel, adott esetben akár a szexuális élettől való tartózkodással (házasok esetén), később zarándoklattal. Ezért sok püspök a frissen házasodottak esetében nem is alkalmazta ezt a rendet, mivel nem lehetett volna gyerekük.
Hogy terjed el a fülgyónás?
Amikor a Brit-szigetekről érkező Szent Kolumbán és társai megjelennek a kontinensen, megdöbbennek, hogy az emberek mennyire leszoktak a bűnbánattartásról, ami akkoriban nem csak a gyónást jelentette. A kánoni bűnbánattartáshoz ugyanis hozzátartozott az imádság, a böjt, az alamizsnálkodás is. Sőt, a középkorban megjelenik a zarándoklat is. Kolumbánék bűnbánati rendje nem kötődik a püspöki és nagycsütörtöki feloldozáshoz. A gyónó elment a paphoz, aki kirótta rá a penitenciát, majd mikor azt elvégezte (ami a lelkiismeretére volt bízva), akkor visszament a paphoz, akár egy hét, akár egy év után, és akkor kapta meg a feloldozást. Ez sokkal rugalmasabb és diszkrétebb gyakorlat, ami elnyeri az emberek szimpátiáját.
Volt valaha nyilvános bűnbevallás?
Nem, ilyen soha nem volt, egy-egy monasztikus szerzetesközösségtől eltekintve. Elvétve ilyen közösségekben még ma is létezik az úgynevezett capitulum culparum, amikor a közösség tagjai összejönnek, és imaóra keretében nyilvános bűnbevallást tartanak, főleg a közösség ellen elkövetett bűnökre koncentrálva, tehát itt sem a privát bűnökről van szó. A bűnöket tehát az egyházban sosem vallották be nyilvánosan. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ma vannak olyan lelkiségi közösségek, akik a maguk számára fontosnak tartják a nyilvános bűnbevallást. Pedig soha nem volt ilyen az egyházban.
Mi lehet eme jótékony diszkréció mögött?
Az egyház megkülönbözteti a bűnöst és a bűnt, de mégis nagyon nehéz a kettőt elválasztani. A cél, hogy a személy ne kerüljön ítélet alá, amikor elítéljük a bűnét, és a személyi méltósága ne rombolódjék le a közösség előtt. Világos, hogy nyilvánosan bűnös az, aki, például mindenki szeme láttára szúr le valakit a piacon. De a privát bűnöket sosem hozatták nyilvánosságra. Már az ókorban is fontos volt a bűnbánó személye iránti diszkréció és tisztelet. A bűnt elítéljük, de a bűnöst szeretjük.
Mi történt, ha valaki meghalt a vezeklési idő közben?
Sajnos ez előfordult. De azt, akit egyszer felvettek a bűnbánók rendjébe, nem tekintették már bűnösnek – és ez ma is így van. Ez egy külön osztály volt a hívek csoportjában. A gyónás is liturgikus cselekmény, aminek van saját rituáléja. A jelenlegi rituálé is következetesen bűnbánónak, nem pedig bűnösnek nevezi a gyóntatószék előtt sorban állókat. Aki elhatározta magát, hogy megszabadul a bűnétől, az már nem bűnös, és ez minőségi ugrás, akkor is, ha nem részesült a szentségi feloldozásban. A feloldozás feltétele a bűnbánat, nem pedig következménye.
De ha csak szándék kérdése a bűnbánat, akkor minek a gyónás? Lerendezem Istennel – mondják erre a protestánsok.
Magam bánom a bűneimet, de nem tudom magamat megváltani attól. A középkor egyébként tovább színezte a dolgot például a konverzekkel, akik arra vállalkoztak, hogy egész életüket önkéntesen vállalt vezeklő életmódban élik le. Ez hasonlít a harmadrendi megoldásokhoz. Említettem, hogy a spanyol püspökök megtiltják a „szigeti” bűnbánattartást, a galliai püspökök 80 évvel később viszont emellett teszik le a voksukat. A fülgyónás tehát terjed. Az egész mögött a germán jogrendszer sajátos bűnfelfogása áll, ami hangsúlyozza a bírság és a pénzbeli jóvátétel intézményét. Ennek következtében születnek meg a középkor remekművei, a penitenciális könyvek, amik bűn- és penitencia-katalógusok: milyen bűnért milyen jóvátétel jár.
Egyfajta büntető törvénykönyv?
Pontosan. Benne voltak a mentő és súlyosbító körülmények is, a büntetést még a társadalmi állás is befolyásolhatta. A gyónás után a pap felütötte a könyvet, kiszámolta, mi az elégtétel, és kirótta. Mindez érdekes kultúrtörténeti vonatkozásokkal bír, ám ha sok bűnről volt szó, irreális penitenciák alakultak ki. Volt egyébként olyan elégtétel, hogy kavicsokat kellett tenni a cipőbe vagy sündisznóbőrből készült övet kellett viselni. A legkésőbbi penitenciás könyvek már finomítanak a dolgokon, és kialakult a kiváltási szisztéma: például fizesd be, mondass miséket bűneid bocsánatára. Ezekből a miseadományokból alakul ki a stipendium. Ennek a következménye az is, hogy míg a középkor elején egy szerzetesközösségben csak egy-két pap szolgál, később igyekeznek már mindenkit pappá szentelni, hogy minél többen misézhessenek. Megjelennek tehát az abúzusok, a visszaélések is. A cluny-i reform idején ezért jelennek meg a mellékoltárok a templomban: egyszerre miséznek, mert annyi a misefelajánlás. Egyes kolostortemplomok ebből meggazdagodnak. Még olyan visszaélések is megjelentek, hogy háromszor elvégezték a misét a felajánlásig, és onnan folytatták, és ezt három misének számították. Mondhatnám: 3 in 1.
Mikor alakul ki, hogy még a vezeklés előtt feloldozzák az illetőt?
Vannak esetek, amikor felismerik a papok, hogy nem biztos, hogy vissza tud térni a gyónó a paphoz, vagy a távolság vagy mentális problémák miatt, esetleg társadalmi, családi körülmények miatt. Ezért a 800-as évekre már kialakul, hogy a pap a gyónás után rögtön feloldoz, és a gyónó lelkiismeretére bízza az elégtétel elvégzését. Nagy Károly központosító-romanizáló liturgikus reformot indít el, és arra az elhatározásra jut, hogy mindenben Róma szokásait kell követni, így a gyónásban is. 813-ban elrendeli tehát, hogy szigorúan tilos a kelta módi. Még a penitenciális könyvek elégetését is elrendeli birodalom-szerte. Ez óriási zűrzavart vált ki. A püspökök is látják, a hívek mennyire ragaszkodnak a megszokotthoz, és a belső egyházszakadástól félve beszélnek a császárral. Teodulf, a császár bizalmasa eléri, hogy az uralkodó visszavonja a rendelkezést, emellett előáll egy kompromisszumos javaslattal is, ami aztán a tridenti zsinatig működik: ha valaki nyilvánosan követett el súlyos bűnt, az nyilvános bűnbánattartást végez, római módon, a privát vétkek viszont rendezhetőek a pappal, kelta módra. A 9. század közepétől háttérbe szorul, esetivé válik a kánoni bűnbánattartás.
Érdekes a középkori lelkiség.
A középkor embere szeretett élni, szerette habzsolni az életet, de mivel a gyakori háborúk, járványok miatt a halál mindennapos élmény volt, állandóan az emberek körül ólálkodott, ezért komolyan vették a bűnbánattartást, mint lelki önvédelmet. Az első ezredforduló körül jelenik meg a lelki áldozás és a tökéletes bánat felindításának gondolata is. A magyar „fűbe harapott” kifejezés is innen származik. Sokan akartak áldozni, gyónni a hadakozás előtt. De nem mindig volt tábori pap a katonák között. Leszúrták hát a kardot a földbe, hiszen az keresztet formázott, és megvallották bűneiket, mintha Krisztussal beszélgettek volna. Olyanra is van utalás, hogy a ló fülébe súgta valaki a bűneit. A tökéletes bánat felindítása végveszélyben tehát katonai találmány. Olyan is volt, hogy a parancsnok virágszirmokat vagy füvet tett a katonái szájába, mintha megáldoztatná beosztottait, és arra buzdította őket, hogy valahol a környéken biztos miséznek, legyenek azzal lelki közösségben. Ezt nevezzük lelki áldozásnak.
Gyakran hallani, hogy a bűn és az istenkapcsolat magánügy.
A két említett bűnbánattartási rítusnak vannak előnyei és hátrányai is. A kánoni rítusnak előnye, hogy abban mindenki számára világos volt, hogy a bűnös a bűneivel a közösség ellen is vétett. „Ha szenved az egyik tag, vele szenved az egész test” – mondja Szent Pál a korintusiakhoz írt első levelében. Ma is ajánlás, hogy amennyiben lehetséges, az egyéni bűnbevallás mellett tartsunk közösségi bűnbánatot is. Egyáltalán nem igaz, hogy a bűnöm csak rám tartozik és Istenre, mivel egyház vagyunk, Krisztus élő teste. A gyónásban, bűnbánatban az Istennel és a közösséggel való kapcsolatomat értékelem újra, állítom helyre. A skolasztikus teológia azt mondja: a szentség formája a feloldozás, az anyaga pedig a gyónó bűnbánati cselekedetei. Ötfajta cselekményt említ meg: a bűn felismerése, a szívbéli töredelem, a bűn bevallása, a penitencia végrehajtása, végül az életmód megváltozása.
Mégis gyakran visszaesünk.
Mert nem teljes ez a folyamat bennünk. Van, hogy a pap nem oldozhat fel valakit, mivel nem látja garantálva, hogy változtatni fog. Itt általában súlyos dolgokról van szó. Látnunk kell a megtérés jelét, hogy a bűnbánó máshogy fog élni ezentúl. A középkor hajnalán a szerzetesekről úgy tartották, hogy mivel eleve bűnbánó életmódot folytatnak, nem kell gyónniuk. Volt is, aki vezeklésül lépett be egy rendbe. A gyónásra nézve a skolasztika idejére kiforrott az a nézet, hogy az egy új keresztség. A reformációig senki nem gondolta, hogy magunkat megszabadíthatnánk a bűntől. A pap a közösséget is képviseli, amivel le kell rendeznem az ügyet. - Lerendezem Istennel, halljuk ilyenkor.
Hogy? Mindig mentegetjük magunkat. „Nem én voltam, nem én csináltam…” Nem tudunk teljesen objektívek lenni önmagunkkal szemben. Ha valakinek aggályos a lelkiismerete, akkor vádolja magát mindig és mindenért. A túlzóan megengedő, lapozik és kész, Isten dolga a megbocsátás, mondja. Holott itt nem szubjektív, hanem objektív dologról van szó: lehet, hogy nem is igazán kavar fel, amit tettem, de mégis megbánom. Nem elég, hogy ki mit tart bűnnek; mi a kinyilatkoztatás fényében értjük meg, mi az, a kapott hitünk tanít meg felismerni. Ezért is jó, hogy van egy külső személy, aki nem a saját tudását nyújtja csak. A pap nem a saját véleményét kell képviselje, hanem Isten és az egyház befogadó szeretetét.
Sokan vannak, akiknek van egy szakasz az életében, mondjuk egy-két év, amikor egyszerűen hülyeségnek tartják a gyónást, főleg fiatalon.
Valóban. Érdekesek ennek a kulturális vonatkozásai is. Németországban szinte nincsen gyóntatás. Sokfelé nincsenek is gyóntatószékek. Mindenki áldozik, de senki sem gyón, aki gyónni akar, kér időpontot a plébánostól. Emögött a protestáns bűnbánatfelfogás behatása áll. A katolikusnak tartott országokban, a spanyoloknál vagy az olaszoknál viszont úgymond „szeretnek” gyónni, őket nevezhetnénk közepesen gyónni szerető népeknek. Az olaszok gyónásai komolyak, érettek, megfontoltak. A lengyeknél és a horvátoknál is sok a gyónó. Az Egyesült Államokban úgyszólván két katolikus egyház van, egy liberális és egy konzervatív, az utóbbihoz húzók közt úgyszintén van kultúrája a gyónásnak. Egyszer középiskoláknak hirdetett versenyt a new york-i egyházmegye: videót kellett készíteni a gyónásról. Megdöbbentő a győztes videó. Szerintem nagy reneszánsza lesz még a gyónásnak, ahogy az eucharisztikus lelkiségnek is reneszánsza van. 
Nem félünk akkor a gyónástól?
Egy ismerősöm találkozott egy német csoporttal Medjugorjében, akik azt mondták, azért jöttek, mert gyónni szeretnének. Protestáns ismerősöm is mondta nekem, hogy irigyli az egyházat a gyónásért. A gyónás nem csak fertőtlenít, hanem sebtelenít is. Egy másik én lép ki a gyóntatószékből. Fontos, hogy ne féljünk a gyónástól, hiszen az jó dolog! A pap is segíthet ilyenkor óvatos irányító kérdésekkel, hiszen ilyenkor nem segít a ledorongolás. Nagy ellenség a szégyenérzet, mert a hallgatás démonának kedvez. Van erről egy elgondolkodtató anekdota: Egy pap kijön a gyóntatószékből a húsvét előtti gyóntatások közepette, és azt mondja a híveknek: elnézést, megiszok egy kávét, aztán jövök vissza. Jön vissza, látja, ott áll a Sátán a sorban. Te mi keresel itt? Jöttem visszaadni az embereknek a szégyenérzetet. Nem szégyellték, amikor elkövették, legalább akkor szégyelljék most bevallani.
Szilvay Gergely/Magyar Kurír