Isten hozta a Rózsafüzér Királynéja Plébánia honlapján!

 


Mindig olvashatunk tőle, róla a www.magyarkurir.hu  honlapon!

2024.
Jan. 21.ISTEN IGÉJÉNEK VASÁRNAPJA – 2024.
„Jézus ezt mondta nekik: »Gyertek, kövessetek […].« Rögtön otthagyták hálóikat, és követték” (Mk 1,17–18). Isten szavának nagy az ereje, ahogyan azt az olvasmányban is hallottuk: „Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz: »Kelj fel, menj el Ninivébe, […] és hirdesd […].« Jónás fölkelt, és elment […] az Úr szava szerint” (Jón 3,1–3). Isten szava kiárasztja a Szentlélek erejét. Azt az erőt, amely Istenhez vonz, ahogyan azokkal a fiatal halászokkal történt, akiket lenyűgöztek Jézus szavai; és azt az erőt, amely másokhoz küld, ahogyan Jónás esetében, aki elindult azokhoz, akik távol vannak az Úrtól. Az ige tehát Istenhez vonz és másokhoz küld. Istenhez vonz és másokhoz küld – ez a dinamizmusa. Nem hagyja, hogy magunkba zárkózzunk, hanem kitágítja szívünket, megfordítja utunk irányát, megváltoztatja szokásainkat, új helyzeteket teremt, elképzelhetetlen távlatokat nyit.
Testvéreim, Isten igéje ezt akarja végbevinni mindannyiunkban. Ahogy az első tanítványok esetében, akik Jézus szavára elhagyják hálóikat, és csodálatos kalandba kezdenek, úgy a mi életünk partjainál, a családi csónakok és a munka hálói mellett az ige kiváltja Jézus hívását. Ő arra hív, hogy vele együtt hajózzunk ki másokért. Igen, az ige misszióra indít, Isten hírnökeivé és tanúivá tesz bennünket egy olyan világ számára, amely tele van szavakkal, de szomjazik arra az igére, amelyet gyakran figyelmen kívül hagy.
Az Egyház ebből a dinamizmusból él: Krisztus hívja, ő vonzza, és a világba küldi, hogy tanúságot tegyen róla. Az Egyház ez a dinamizmus.
Nem nélkülözhetjük Isten igéjét, annak szelíd erejét, mely – mint egy párbeszédben – megérinti szívünket, belevésődik lelkünkbe, megújítja azt Jézus békéjével, s aggódóvá tesz bennünket másokért. Ha Isten barátaira nézünk, az evangélium tanúira a történelemben, a szentekre, azt látjuk, hogy mindegyikük számára döntő volt Isten igéje. Gondoljunk az első monasztikus szerzetesre, Szent Antalra, akit megérintett egy evangéliumi szakasz a szentmisén, és mindent elhagyott az Úrért; gondoljunk Szent Ágostonra, akinek az élete akkor vett fordulatot, amikor egy isteni ige meggyógyította a szívét; gondoljunk a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézre, aki Szent Pál leveleit olvasva fedezte fel hivatását. Arra a szentre is gondolok, akinek a nevét viselem, Assisi Szent Ferencre, aki imádkozás után az evangéliumban az olvasta, hogy Jézus elküldte tanítványait prédikálni, és felkiáltott: „Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívemből tenni kívánok!” (Celanói Tamás: Szent Ferenc első életrajza, IX, 22). Ezek az életadó ige, az Úr szava által megváltoztatott életek.
De kérdezem: miért nem történik ugyanez sokunkkal? Sokszor hallgatjuk Isten igéjét úgy, hogy egyik fülünkön bemegy, a másikon kijön: miért? Talán azért, mert – amint ezek a tanúságtevők mutatják – nem szabad „süketnek” lennünk Isten igéjére. Ez a veszély fenyeget bennünket: ezernyi szó áraszt el bennünket, mi pedig hallatlanra vesszük Isten igéjét: halljuk, de nem hallgatjuk meg; meghallgatjuk, de nem őrizzük meg; megőrizzük, de nem hagyjuk, hogy változtatásra késztessen bennünket. Főként pedig az a baj, hogy olvassuk, de nem imádkozzuk át, holott „a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között” (Dei Verbum, 25). Ne feledkezzünk meg a keresztény ima két alapvető dimenziójáról: az ige hallgatásáról és az Úr imádásáról. Adjunk teret Jézus igéjének, Jézus átimádkozott igéjének, és az történik majd velünk, ami az első tanítványokkal. Térjünk most vissza a mai evangéliumhoz, mely két olyan gesztusról számol be, amelyeket Jézus igéje váltott ki: „elhagyták hálóikat, és követték” (Mk 1,18). Elhagyták és követték. Időzzünk el egy kicsit ennél!
Elhagyták. Mit hagytak el? A bárkát és a hálót, vagyis az addig élt életüket. Sokszor előfordul, hogy nehezünkre esik elhagyni biztosítékainkat, szokásainkat, mert beléjük gabalyodunk, mint a halak a hálóba. De akik kapcsolatban állnak Isten igéjével, azok kiszabadulnak a múlt hálóiból, mert az élő ige újraértelmezi az életet, meggyógyítja a sebzett emlékezetet azáltal, hogy felidézi bennünk Istennek és az ő értünk végbevitt tetteinek emlékét.
A Szentírás megszilárdít bennünket a jóban, és emlékeztet arra, hogy kik vagyunk: Isten megmentett és szeretett gyermekei.
„Az Úr illatos igéi” (vö. Assisi Szent Ferenc: Levél a hívőkhöz) olyanok, mint a méz, ízletessé teszik az életet: Isten édességét nyújtják, táplálják a lelket, elűzik a félelmet, legyőzik a magányt. És ahogyan a tanítványokat arra késztették, hogy maguk mögött hagyják a bárkák és hálók ismétlődésében töltött életüket, úgy bennünk megújítják a hitet, megtisztítják és megszabadítják megannyi salaktól, visszaviszik kezdeteihez, az evangéliumból forrásozó tisztasághoz. A Szentírás azáltal, hogy elbeszéli Isten értünk végbevitt tetteit, feloldja megbénult hitünk mozdulatlanságát, és lehetővé teszi számunkra, hogy újra megízleljük a keresztény életet annak, ami valójában: szeretettörténet az Úrral.
A tanítványok két cselekedete tehát: elhagynak, aztán követnek. Elhagyják hálóikat, és követik Jézust: a Mester mögött haladnak előre. Az ő szava ugyanis miközben megszabadít a múlt és a jelen terheitől, érettebbé tesz az igazságban és a szeretetben: élénkíti a szívet, felrázza, megtisztítja a képmutatástól és reménységgel tölti el. Maga a Biblia tanúsítja, hogy Isten igéje konkrét és hatékony: olyan, „mint az eső és a hó” a földnek (vö. Iz 55,10–11); „mint a tűz”, „mint a sziklát szétzúzó pöröly” (Jer 23,29); mint az éles kard, mely „szétválasztja a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12); mint a romolhatatlan mag (1Pét 1,23), mely kicsi és elrejtett, mégis kicsírázik és gyümölcsöt hoz (vö. Mt 13). „Akkora erő és hatékonyság van Isten igéjében, hogy az a lélek tápláléka, a lelki élet tiszta, kiapadhatatlan forrása” (Dei Verbum, 21).
Testvéreim, Isten igéjének vasárnapja segítsen bennünket abban, hogy örömmel visszatérjünk a hit forrásaihoz, a hitéhez, mely Jézusnak, az élő Isten Igéjének hallgatásából születik. Miközben oly sok szót mond és olvas az ember az Egyházról, ez a vasárnap segítsen újra felfedezni az élet Szavát, mely az Egyházban felhangzik! Különben oda jutunk, hogy többet beszélünk magunkról, mint őróla; és sokszor előfordul, hogy a középpontban továbbra is saját gondolataink és problémáink maradnak, nem pedig Krisztus az ő igéjével. Térjünk vissza a forrásokhoz, hogy felkínáljuk a világnak az élő vizet, melyet az nem talál; és miközben a társadalom és a közösségi média a szavak erőszakát harsogja, mi ragaszkodjunk Isten megmentő igéjének szelídségéhez. Ez az ige megment, nem csap zajt, de a szívbe hatol.
És végül tegyünk fel magunknak néhány kérdést. Én milyen helyet tartok fenn Isten igéjének ott, ahol élek? Lehetnek ott könyvek, újságok, televíziók, telefonok, de hol van a Biblia? A szobámban kezem ügyében tartom-e az evangéliumot? Olvasom-e mindennap, hogy eligazítást kapjak tőle az élethez? Viszek-e magammal a táskámban egy kisméretű evangéliumot, hogy olvashassam? Sokszor tanácsoltam már, hogy mindig legyen nálunk evangélium, a zsebünkben, a táskánkban, a mobiltelefonunkon: ha Krisztus mindennél drágább nekem, hogy hagyhatnám otthon, hogy ne vinném magammal az ő igéjét? És egy utolsó kérdés: a négy evangélium közül elolvastam-e legalább egyet teljes egészében? Az evangélium az élet könyve, egyszerű és rövid, mégis oly sok hívő van, aki sosem olvasta el egyik evangéliumot sem elejétől a végéig.
Testvéreim, a Szentírás azt mondja, hogy Isten, „a szépség kezdete és szerzője” (Bölcs 13,3): hódítson meg bennünket Isten igéjének az életünkbe hozott szépsége!

Jan. 17. 
"...Ferenc pápa most beszélt először nyilvánosan a Fiducia supplicans kezdetű dokumentumról, a Hittani Dikasztérium nyilatkozatáról, amely tartalmazza a szabálytalan helyzetű párok megáldásának feltételeit. Mint ismeretes, a nyilatkozat szövege az elmúlt hetekben világszerte számos vitát váltott ki.
Az erre vonatkozó kérdésre a pápa így válaszolt: „A döntés meghozatalának pillanatában meg kell fizetned a magányosság árát, és olykor a döntéseket nem fogadják el, de a legtöbbször, amikor a döntéseket nem fogadják el, azért van, mert nem ismerik a témát. Én azt mondom, hogy ha neked nem tetszik ez a döntés, akkor menj, és beszélj róla; mondd el a kételyeidet, folytass testvéri vitát, és így lehet előbbre jutni. Akkor áll fenn veszély, hogy ha azt, ami nem tetszik, a szívembe zárom, és így ellenállás alakul ki bennem, és rossz következtetéseket vonok le. Ez történt ezekkel a legutóbbi, mindenki megáldásáról szóló döntésekkel” – fejtette ki a Szentatya..."

Jan. 16.
Róma püspöke január 13-án, szombaton délelőtt a Lateráni Szent János-bazilikában találkozott papjaival. Több mint 800 egyházmegyés és szerzetes pap, állandó diakónus fogadta el a meghívást, hogy családias és szívélyes légkörben nyílt párbeszédet folytasson a pápával...
- A mintegy háromórás találkozóról a római vikariátus közleményében úgy nyilatkozott, hogy „nyílt és családias párbeszéd volt, mely szívélyes légkörben zajlott”. A napközi imaóra elvégzése után De Donatis bíboros köszöntötte a pápát és az egybegyűlteket, majd megkezdődött a kérdezz-felelek a papok és a Szentatya között, aki arra buzdította őket, hogy szabadon, őszintén kérdezzenek. Mintegy harminc kérdés hangzott el a találkozón.
Ferenc pápa hangsúlyozta az evangelizálás szükségességét egy pogány környezetben, melynek fő eleme a tanúságtétel.
- A Szentatya válaszolt azokra a kérdésekre is, amelyek a homoszexuális párok megáldására vonatkoztak. Kijelentette, hogy nem változik a katolikus tanítás az egy nő és egy férfi közötti házasság szentségével kapcsolatban. A személyeket áldják meg, nem a bűnt.
- Egy afrikai pap kérdésére a pápa elmondta, hogy az afrikai kultúra nem fogadja el ezeket az áldásokat, mert más érzékenység jellemzi a kontinenst, és ezt tisztázták Ambongo bíborossal.
A pápa megállapította, hogy sokan nem jól olvassák az egyházi szövegeket: „jó meghallgatás kell” hozzá. A konfliktusokat pedig kezelni kell, nem elrejteni – emlékeztetett. „Mindig meg kell bocsátani: én mindig megbocsátok; mindig irgalmasnak kell lenni” – tette hozzá a Szentatya.

Jan. 1. A BÉKE VILÁGNAPJA
Ferenc pápa üzenete

2023.
Nov. 19A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE A SZEGÉNYEK VII. VILÁGNAPJÁRA
„Ne fordítsd el arcodat a szegénytől” (Tób 4,7)
1. A szegények világnapját, mely az Atya irgalmasságának gazdag jele, hetedik alkalommal tartjuk meg, hogy kísérje közösségeink útját. Az Egyház fokozatosan beépíti ezt a napot lelkipásztori gyakorlatába, hogy egyre többet fedezzünk fel az evangélium központi tartalmából. Nap mint nap törekszünk gondoskodni a szegényekről, ez mégsem elég. A szegénység árja keresztülfolyik városainkon, egyre csak dagad, mígnem kiárad; és mintha elárasztana minket is, hiszen a segítségért, támogatásért és szolidaritásért könyörgő testvéreink kiáltása egyre hangosabbá és hangosabbá válik. Ezért összegyűlünk Jézus Krisztusnak, a világmindenség királyának ünnepe előtti vasárnapon az ő asztala körül, hogy ismét megkapjuk azt az ajándékot és törekvést, hogy megéljük a szegénységet és szolgáljuk a szegényeket.
„Ne fordítsd el arcodat a szegénytől” (Tób 4,7). Ez a mondat segít megragadni tanúságtételünk lényegét. Ha elidőzünk Tóbiás könyvénél, egy kevéssé ismert ószövetségi szövegnél, mely magával ragadó és tele van bölcsességgel, akkor jobban megérthetjük azt az üzenetet, amelyet a szent szerző közvetíteni kíván. A családi élet egyik jelenete tárul fel előttünk: egy apa, Tobit búcsút vesz fiától, Tóbiástól, aki hosszú útra készül. Az öreg Tobit fél, hogy soha többé nem találkozik a fiával, ezért „lelki végrendeletet” hagy rá. Tobitot Ninivébe deportálták és megvakult, tehát kétszeresen is szegény, de sosem veszítette el a bizonyosságot arról, amit neve is kifejez: „Az Úr az én javam.” Ez az ember, aki mindig is bízott az Úrban, jó apaként nem annyira anyagi javakat akar fiára hagyni, mint inkább a helyes életvezetésre vonatkozó bölcsességet, ezért azt mondja neki: „Mindennap emlékezz meg, gyermekem, a mi Urunkról, Istenünkről, és vigyázz, hogy ne vétkezz, és ne hágd át parancsolatait. Cselekedj igazságosan életed minden napján, és ne járj az igazságtalanság útjain” (4,5).
Amint az nyomban látható, amikor az öreg Tobit fia lelkére köti, hogy nap mint nap emlékezzen meg az Úrról, nem egyszerű emlékezésről vagy Istenhez intézett imáról beszél. Konkrét tettekre utal: jócselekedetekre és igazságos életvitelre. Majd a felszólítás még konkrétabbá válik: „Adj alamizsnát a vagyonodból. Ne fordítsd el arcodat a szegénytől soha, s akkor Isten sem fordítja el arcát tőled” (4,7).
E bölcs öregember szavai igencsak meglepőek. Ne feledjük, hogy Tobit éppen egy irgalmas tette után veszítette el látását. Ahogy ő maga meséli, életét ifjúkorától kezdve az irgalmasság cselekedeteinek szentelte: „Én, Tobit, egész életemben igaz úton jártam, s a jót tettem. Bőven osztottam alamizsnát testvéreimnek és azoknak az embereknek, akik velem együtt kerültek az asszírok országába, Ninivébe. […] Kenyeremet az éhezőknek, ruhámat a rongyosaknak adtam. Ha láttam, hogy meghalt valaki a nemzetségemből, és odadobták Ninive fala tövébe, eltemettem” (1,3.17). Az irgalmasság cselekedetei miatt a király elvette minden vagyonát, így Tobit teljesen elszegényedett. Az Úrnak azonban még szüksége volt rá, s ezért miután újra elfoglalta intézői tisztségét, délelem nélkül folytatta korábbi életvitelét. Hallgassuk meg beszámolóját, mely számunkra is üzenetet hordoz: „Pünkösdkor [a hetek ünnepén] jó ebéd volt. Leültem enni. Elém tették az ételt, különféle fogásokat hoztak. Azt mondtam Tóbiásnak, a fiamnak: »Eredj, gyermekem, aztán ha nélkülözőre akadsz a testvérek körében, akiket ide hurcoltak Ninivébe, hozd ide, s ha derék ember, neki is jut az ételből. Megvárlak,
fiam, amíg visszatérsz«” (2,1–2).
Milyen fontos lenne, hogy a szegények világnapján magunkévá tegyük Tobitnak ezt a törődését! Ha meghívnánk az embereket, hogy miután osztoztunk az eucharisztikus lakomában, a vasárnapi ebédet is együtt költsük el. Az eucharisztia ünneplése valóban a közösség kritériumává válna. Ha az Úr oltára körül összegyűlve tudatosítjuk, hogy mindannyian testvérek vagyunk, mennyivel inkább láthatóvá válna ez a testvériség, ha megosztanánk az ünnepi ételt azokkal, akiknek a legszükségesebb is hiányzik!
Tóbiás megtette, amit az apja kért, de azzal a hírrel tért vissza, hogy egy szegény embert megöltek, és a tér közepén hagyták. Az öreg Tobit habozás nélkül felállt az asztaltól, és elment eltemetni a férfit. Amikor fáradtan hazaért, elaludt az udvaron; madárürülék hullott a szemébe és megvakult (vö. Tób 2,1–10). A sors iróniája: jótékonykodsz és szerencsétlenség sújt le rád! Gondolkodhatunk így is, de a hit megtanít mélyebbre látni. Tobit vaksága erőforrásává vált, s ő még inkább felismerte a szegénység sokféle formáját környezetében. Az Úr pedig a maga idejében visszaadta az idős apa látását, és megajándékozta annak örömével, hogy újra láthatta fiát, Tóbiást. Amikor eljött ez a nap, Tobit a fia „nyakába borult. Sírva mondta: »Látlak, fiam, szemem fénye!« Majd így folytatta: »Áldott legyen az Isten. Áldott legyen hatalmas neve. Áldott legyen minden angyala. Áldott legyen a neve mindörökké«” (Tób 11,13–14).
3. Feltehetjük magunknak a kérdést: honnan meríti Tobit azt a bátorságot és belső erőt, amely képessé teszi arra, hogy egy pogány nép országában Istent szolgálja, és annyira szeresse felebarátait, hogy saját életét is kockáztassa értük? Egy rendkívüli példa áll előttünk: Tobit hűséges hitves és gondoskodó apa; messze viszik hazájától és igazságtalanul szenved; üldöztetés éri a király és saját felebarátai részéről… Hiába olyan jószívű, próbát kell kiállnia. Ahogy a Szentírás számos történeten keresztül tanítja nekünk, Isten nem kíméli meg a próbatételektől azokat, akik jót cselekszenek. Hogy lehet ez? Nem azért
teszi, hogy megalázzon bennünket, hanem hogy megerősítse a belé vetett hitünket. Tobit a megpróbáltatások idején felfedezi saját szegénységét, ez pedig képessé teszi arra, hogy meglássa a szegényeket. Hűséges Isten törvényéhez, megtartja a parancsokat, de nem elégszik meg ennyivel. Azért tud ténylegesen törődni a szegényekkel, mert saját bőrén tapasztalta meg a szegénységet. Ezért a fiához, Tóbiáshoz intézett szavai jelentik az ő igazi örökségét: „Ne fordítsd el arcodat a szegénytől” (Tób 4,7). Amikor egy szegény emberrel állunk szemben, nem szabad elfordítanunk róla a tekintetünket, mert attól fosztanánk meg magunkat, hogy meglássuk az Úr Jézus arcát. A felszólítás úgy szól, hogy „egyetlen szegénytől” se forduljunk el. Minden ember a felebarátunk, bőrszíntől, társadalmi helyzettől, származástól függetlenül… Ha szegény vagyok, akkor fel tudom ismerni, melyik testvéremnek van valóban szüksége rám. Az a hivatásunk, hogy találkozzunk minden szegény emberrel és a szegénység minden formájával, lerázva magunkról a vélt jólétünket védő közömbösséget és kifogásokat.
4. Olyan történelmi időszakban élünk, amely nem kedvez a legszegényebbekkel való törődésnek. Egyre harsányabb a jólétre irányuló felszólítás, miközben a szegénységben élők hangja elhal. Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni mindent, ami nem illik bele az életről alkotott elképzelésünkbe, különösen is igaz ez a fiatalabb generációkra, akik a legkönnyebben sebződnek meg a jelenleg zajló kulturális változásoktól. Zárójelbe kerül, ami kellemetlen és szenvedést okoz, míg a testi erő és szépség felértékelődik, mintha az jelentené a legfontosabb elérendő célt. A virtuális valóság felváltja a valódi életet és egyre könnyebb összekeverni a két világot. A szegények képekké válnak, melyek néhány pillanatra meghatnak bennünket, de amikor az utcán, élőben találkozunk velük, bosszankodunk miattuk, és elutasítjuk őket. A rohanás, mely mindennapi életünk része, nem engedi, hogy megálljunk, segítsünk a másiknak, törődjünk a másikkal. Az irgalmas szamaritánus példázata (vö. Lk 10,25–37) nem egy múltbeli mese, hanem tükör mindannyiunk jelenének. Delegálni a feladatot könnyű, pénzt adni, hogy mások jótékonykodhassanak, nagylelkű gesztus; a keresztények hivatása azonban személyes bevonódásra szól.
5. Adjunk hálát az Úrnak, hogy olyan sokan vannak olyan férfiak és nők, akik a szegények és a kirekesztettek szolgálatának szentelik magukat és osztoznak az életükben: minden korosztályt és társadalmi helyzetet képviselő emberek, akik befogadják kirekesztetteket és a szenvedőket, és gondoskodnak róluk. Ők nem szuperhősök, hanem „szomszédaink”, akikkel nap mint nap találkozunk, és akik a szegények mellett csendben maguk is szegénnyé lesznek. Nemcsak adnak valamit, hanem meghallgatnak, párbeszédet kezdeményeznek, próbálják megérteni a másik helyzetét, problémáinak gyökerét, hogy megfelelő tanácsokat adhassanak. Figyelnek az anyagi szükségletekre, de a lelki szükségletekre is, a teljes ember felemelésére. Isten országa jelenvalóvá és láthatóvá válik ebben a nagylelkű és ingyenes szolgálatban; a mag ezeknek az embereknek az életében jó talajba hullott és meghozta gyümölcsét (vö. Lk 8,4–15). A nagy számú önkéntesért érzett hála imádságra indít, hogy tanúságtételük gyümölcsöző legyen.
6. A Pacem in terris enciklika hatvanadik évfordulóján sürgősen fel kell idéznünk Szent XXIII. János pápa szavait, aki azt írta, hogy „az embernek joga van az élethez, joga van a testi épséghez, joga van mindazokhoz az eszközökhöz, amelyek szükségesek a tisztességes megélhetéshez: ilyenek elsősorban a táplálék, a ruházat, a lakás, a pihenés, a gyógykezelés, végül az államtól nyújtandó szükséges szolgáltatások, amelyekkel az egyénekről gondoskodik. Ebből következően ahhoz is joga van az embernek, hogy gondoskodjanak róla, ha egészsége megrendül, ha megrokkan, ha megözvegyül, ha megöregszik, ha kénytelen munka nélkül élni, ha saját hibáján kívül nem tudja megszerezni a létfenntartáshoz szükséges eszközöket” (11).
Mennyi munka áll még előttünk, hogy ezek a szavak a politikai élet és a jogalkotás komoly és hatékony erőfeszítései révén valósággá váljanak! A közjó felismerésére és szolgálatára törekvő politika korlátai és néha kudarcai ellenére növekednie kell a szegények iránti önkéntes elkötelezettség értékében hívő sok polgár szolidaritásának és a szubszidiaritásnak. Természetesen fontos javaslatokat tenni és nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy a közintézmények jól végezzék feladatukat, de nincs értelme passzívnak maradni és mindent „felülről” várni: a szegénységben élőket is be kell vonni a változás és a felelősségvállalás folyamatába, s ebben állandóan támogatni kell őket.
7. Sajnos ismét meg kell állapítanunk, hogy a szegénységnek a már leírtak mellett új formái is feltűnnek. Különösen a háborús övezetek lakosságára gondolok, közülük elsősorban a gyermekekre, akiket megfosztanak a gondtalan jelentől és a méltó jövőtől. Senki se szokjon hozzá ehhez a helyzethez! Próbáljunk meg tehát továbbra is mindent megtenni annak érdekében, hogy a béke – mint a feltámadt Úr ajándéka és az igazságosság és a párbeszéd iránti elkötelezettség gyümölcse – megerősödjön.
Szóvá kell tennem a spekulációkat, amelyek – több ágazatban – drámai áremelkedéshez vezetnek, sok családot még inkább nincstelenné téve. A fizetés gyorsan elfogy, és az emberek olyan nélkülözésbe kényszerülnek, amely aláássa emberi méltóságukat. Amikor egy családnak választania kell a táplálkozáshoz szükséges élelmiszer és a gyógykezeléshez szükséges gyógyszerek beszerzése között, akkor fel kell emelnünk szavunkat, és az emberi méltóság nevében emlékeztetnünk kell arra, hogy az embernek joga van ehhez a két dologhoz.
És hogyan is hagyhatnánk szó nélkül azt az etikai igazságtalanságot, amely a munka világát jellemzi? A munkavállalókkal szembeni embertelen bánásmód, az elvégzett munka nem megfelelő díjazása, a bizonytalanság, a rengeteg áldozatot követelő munkahelyi balesetek, melyekért gyakran az a mentalitás okolható, amely az azonnali profitot a biztonság elé helyezi… Szent II. János Pál szavai jutnak eszünkbe: „a munka értékének elsődleges alapja maga az ember, aki alanya a munkának […]. Jóllehet igaz, hogy az ember a munkára született, és arra kapott meghívást, mégis »a munka szolgálja az embert, és nem az ember a munkát«” (Laborem exercens enciklika, 27).
8. Ez a lista, amely már önmagában is drámai, csak egy kis hányadát tükrözi a szegénység mindennapi életünk részét képező helyzeteinek. Semmiképpen sem mehetünk el szó nélkül egy olyan baj mellett, amely napról napra nyilvánvalóbb és főleg a fiatalok világát érinti. Mennyi frusztráció van jelen, sőt, öngyilkosságok történnek a fiatalok körében, akiket becsap egy olyan kultúra, amely „alkalmatlannak” és „kudarcot vallottnak” bélyegzi őket. Segítsünk nekik válaszolni ezekre a káros impulzusokra, hogy mindenki megtalálja az utat, amelyen erős és nagylelkű személyiséggé válhat.
Amikor a szegényekről beszélünk, könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy csak üres frázisokat puffogtatunk. Alattomosan megkísérthet, hogy megálljunk a statisztikáknál és a számoknál. A szegények viszont emberek, akiknek arcuk, történetük, szívük és lelkük van. Ők is testvéreink és nővéreink, érdemeikkel és hiányosságaikkal, mint mindenki más, és fontos, hogy mindegyikükkel személyes kapcsolatba kerüljünk. Tóbiás könyve megtanít bennünket arra, hogy konkrétnak kell lennie mindennek, amit a szegényekkel és a szegényekért teszünk. Ez a kérdés az igazságossággal függ össze, amely mindannyiunkat arra kötelez, hogy keressük egymást és találkozzunk egymással, hogy elősegítsük annak a harmóniának a megvalósulását, amely nélkül egyetlen közösség sem válik igazán közösséggé. A szegények iránti figyelem tehát nem merül ki a sietős alamizsnálkodásban, hanem az igazi személyes kapcsolatok helyreállítását kívánja meg, melyeket a szegénység aláásott. Ily módon a „szegényektől való el nem fordulás” az irgalmasság és a szeretet jótéteményeinek elnyeréséhez vezet, mely az egész keresztény életnek értelmet és értéket ad.
9. A szegényekre való odafigyelésünket mindig az evangéliumi realizmusnak kell jellemeznie. Ha adunk, annak mindig a másik konkrét szükségleteire kell válaszolnia és nem szólhat arról, hogy megszabadulunk a felesleges dolgainktól. Itt is a megkülönböztetés képességére van szükségünk a Szentlélek vezetésével, hogy testvéreink valódi szükségleteit lássuk és ne a saját törekvéseinket. Amire minden bizonnyal nagy szükségük van,
az az emberségünk és a szeretetre nyitott szívünk. Ne feledjük: „Hivatásunk, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeik kapcsán a szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk” (Evangelii gaudium, 198). A hit arra tanít bennünket, hogy minden szegény ember Isten gyermeke, akiben Krisztus van jelen: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Idén ünnepeljük a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz születésének százötvenedik évfordulóját. Az Egy lélek története című önéletrajzában egy helyen ezt írja: „Ó, most értem, hogy a tökéletes szeretet mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngéiken, hogy épülünk a legcsekélyebb erényen, melyet szemünk láttára gyakorolnak, főleg pedig azt értettem meg, hogy a szeretet nem maradhat a szív mélyén elzárva: Gyertyát sem azért gyújtanak, mondta Jézus, hogy a véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy gondolom, hogy ez a gyertya a szeretetet jelképezi, melynek világítania, boldogítania kell, nemcsak azok számára, akik nekem a legdrágábbak, hanem mindenkinek, aki csak a házban van, kivétel nélkül” („C” kézirat, 12r, in LISIEUX-I SZENT TERÉZ: Önéletrajz, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2015, 287).
Ebben a házban, mely a világ, mindenkinek joga van megtapasztalni a szeretet fényét, senkit sem szabad megfosztani tőle. Ezen a világnapon Szent Teréz fáradhatatlan szeretete lelkesítse szívünket, és segítsen bennünket, hogy „ne fordítsuk el arcunkat a szegényektől”, és szemünket mindig Urunk, Jézus Krisztus emberi és isteni arcára szegezzük.
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2023. június 13-án, Páduai Szent Antalnak, a szegények védőszentjének emléknapján.
Ferenc

Okt. 22. MISSZIÓK VILÁGNAPJA

Okt. 9. IMA A SZINODUSÉRT

Ápr. 23. MAGYAROKHOZ
LELKIISMERETVIZSGÁLAT – Ferenc pápa: Húsv. 3. vas.
Minden este időt szentelünk egy rövid lelkiismeretvizsgálatra. 
- Mi történt ma bennem? Ez a kérdés. Jézussal együtt újraolvassuk a napunkat, újraolvasom a napomat: megnyitom előtte a szívemet, eléje viszem az embereket, a döntéseimet, a félelmeimet, a bukásaimat és a reményeimet, mindazt, ami velem történt; hogy fokozatosan megtanuljam más szemmel nézni a dolgokat, az ő szemével, és nem csak a sajátoméval.
- Krisztus szeretetét megtapasztalva a fárasztónak és sikertelennek látszó dolgok is más fényben tűnhetnek fel: egy nehezen vállalható kereszt, a megbocsátás választása egy sértéssel szemben, a bosszúról való lemondás, a fáradságos munka, a következményeket vállaló őszinteség, a családi élet nehézségei új fényben tűnhetnek fel, a Feltámadott Megfeszített fényében, aki minden elesést előrelépéssé tud tenni.
- Adjunk időt és teret Jézusnak, semmit se rejtsünk el előle, vigyük eléje nyomorúságainkat, engedjük, hogy megsebezzen bennünket az ő igazsága, hogy szívünk megmozduljon szavának leheletére.
- Szenteljünk ma este egy kis időt imádságra, és tegyünk fel magunknak a kérdést: 
-- Milyen volt a mai napom? 
-- Milyen örömök, milyen szomorúságok értek? 
-- Mi volt terhes számomra? 
-- Milyen gyöngyszemei, esetleg rejtett gyöngyszemei voltak, melyekért hálát adhatok? 
-- Volt-e szeretet abban, amit tettem? 
-- Melyek azok a bukások, szomorúságok, kétségek és félelmek, amelyeket Jézus elé kell vinnem, hogy új utakat nyisson előttem, hogy felemeljen és bátorítson?

Febr. 21. NAGYBÖJTI ÜZENET

Febr. 11. BETEGEK VILÁGNAPJA

2022.
Nov. 13. SZEGÉNYEK VILÁGNAPJA
A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE A SZEGÉNYEK VI. VILÁGNAPJÁRA 
Évközi 33. vasárnap - 2022. november 13.
 
„Jézus Krisztus értetek szegénnyé lett” (vö. 2Kor 8,9)
 
1. „Jézus Krisztus […] értetek szegénnyé lett” (2Kor 8,9). Pál apostol ezekkel a szavakkal fordul az első korintusi keresztényekhez, hogy megalapozza elkötelezettségüket a rászoruló testvérekkel való szolidaritás tekintetében. Idén a szegények világnapja ismét jó értelemben provokál bennünket, hogy elgondolkodjunk jelenlegi életmódunkról és a szegénység számos mai formájáról.
Néhány hónappal ezelőtt a világ lassan elkezdte maga mögött hagyni a pandémia okozta zűrzavart, és a gazdasági fellendülés jeleit mutatta, s úgy tűnt, hogy a munkahelyük megszűnése miatt elszegényedett milliók fellélegezhetnek. Óvatos optimizmus mutatkozott, mert szeretteink elvesztésének hosszan tartó fájdalma mellett megnyílt a lehetőség, hogy végre visszatérhessünk a közvetlen személyes kapcsolatokhoz, hogy szabályozások és korlátozások nélkül újra találkozhassunk egymással. És ekkor egy új katasztrófa tűnt fel a láthatáron, és más forgatókönyvet kényszerített a világra.
Az ukrajnai háború a regionális háborúk sorába illeszkedik, melyek az elmúlt években halált és pusztulást hoztak. Itt azonban összetettebb a kép, mivel egy „szuperhatalom” avatkozik be közvetlenül, hogy a népek önrendelkezési joga ellenében érvényesítse akaratát. Tragikus emlékű jelenetek játszódnak le újra, néhány nagy hatalommal bíró ember sakkban tartja egymást, és ez megint elnyomja a békéért kiáltó emberiség hangját.
 
2. A szegények mekkora tömegét szüli a háború őrülete! Bármerre is nézünk, erőszakot látunk, amely a védteleneket és a leggyengébbeket sújtja. Emberek ezreit deportálják, különösen gyermekeket, hogy gyökereiktől elszakítva új identitást kényszerítsenek rájuk. A zsoltárosnak Jeruzsálem pusztulása és a fiatal zsidók száműzetése láttán született szavai ismét időszerűvé válnak: „Bábel folyói mentén ültünk és sírtunk: a Sionra emlékeztünk. Azon a földön a fűzfákra akasztottuk hárfáinkat. Mert dalt akartak hallani, akik elhurcoltak minket. Elnyomóink öröméneket követeltek: »Zengjetek nekünk dalt a Sionról!« De hogyan énekeljünk éneket az Úrról az idegenek földjén?” (Zsolt 137,1–4).
Nők, gyermekek és idősek milliói kényszerülnek arra, hogy a bombázások veszélyének kitéve igyekezzenek biztonságba jutni a szomszédos országokban, és ott menekültként éljenek. Azok, akik a konfliktusövezetekben maradnak, nap mint nap félelemben, élelem, víz, orvosi ellátás és mindenekelőtt szeretteik nélkül élnek. Ebben a helyzetben háttérbe szorul a racionalitás, és a hétköznapi emberek lesznek mindezek elszenvedői, akik a rászorulók már eddig is hatalmas tömegét gyarapítják. Hogyan tudunk megfelelő választ adni ennyi bizonytalanságban élő embernek, hogy válaszunk megkönnyebbülést és békét adjon nekik?
 
3. Ilyen ellentmondásos körülmények között talál bennünket a Szegények VI. Világnapja, közvetítve Pál apostol meghívását, hogy tekintetünket Jézusra fordítsuk: „Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9). Pál jeruzsálemi látogatása során találkozott Péterrel, Jakabbal és Jánossal, akik arra kérték, hogy ne feledkezzen meg a szegényekről. Az országot sújtó éhínség miatt ugyanis a jeruzsálemi közösség nehéz helyzetbe került, és az apostol azonnal gondoskodott arról, hogy e szegények javára nagyszabású gyűjtést szervezzen. A korintusi keresztények nagyon együttérzőnek és segítőkésznek bizonyultak. Pál buzdítására minden hét első napján összeadták, amit gyűjtöttek, és mindannyian igen nagylelkűen adakoztak.
Mintha nem is teltek volna el évszázadok azóta, mi is ugyanezt a gesztust tesszük minden vasárnap az eucharisztia ünneplése közben: összegyűjtjük adományainkat, hogy a közösség segíteni tudjon a legszegényebbek szükségén. Ez olyan jel, amelyet a keresztények mindig is örömmel és felelősségtudattal cselekedtek meg, hogy egyetlen testvérünk se szenvedjen hiányt a legszükségesebbekben. Erről már Szent Jusztinosz beszámolója is tanúskodik, aki a 2. században így írta le a keresztények vasárnapi ünneplését Antoninus Pius császárnak: „A Napról elnevezett napon mindannyian, városokban és falvakban egyaránt összejövetelt tartunk, ahol felolvassuk az apostolok emlékiratait és a próféták írásait, amennyire azt az idő engedi. […] Ezután történik azoknak továbbítása és szétosztása, amelyek felett hálaadást mondott, a távollevőknek is küldenek belőle a diakónusok által. A jómódúak, és aki akar, ki-ki szándékának megfelelően adakozik, azt, amit jónak lát; az összegyűjtött adományokat az elöljáró elteszi, s belőle gondoskodik az árvákról és az özvegyekről, azokról, akik betegség vagy más oknál fogva szükséget szenvednek, továbbá a bebörtönzöttekről, az átutazó idegenekről; egyszóval mindenkin segít, aki arra rászorul” (Első apológia, LXVII, 1–6).
 
4. Visszatérve a korintusi közösségre: a kezdeti lelkesedés után az elkötelezettségük kezdett alábbhagyni, és az apostol által javasolt kezdeményezés veszített lendületéből. Ez az oka annak, hogy Pál egy szenvedélyes levélben újraindítja a gyűjtést: „Most hát gyakorlatban is hajtsátok végre, hogy a készséges akarat tehetségetekhez mérten tetté váljon” (2Kor 8,11).
Most arra a hajlandóságra gondolok, amely az elmúlt években egész nemzeteket mozgatott meg, hogy kinyissák a kapukat a háború elől menekülő közel-keleti, közép-afrikai és most már ukrajnai milliók befogadására. A családok megnyitották otthonaikat, hogy helyet adjanak más családoknak, és a közösségek sok nőt és gyermeket fogadtak be nagylelkűen, hogy emberhez méltó életet biztosítsanak számukra. Minél tovább tart azonban a konfliktus, annál súlyosabbak lesznek a következményei. A befogadó népek számára egyre nehezebbé válik a folyamatos segítségnyújtás; a családok és közösségek kezdik tehernek érezni a helyzetet, amely a közvetlen vészhelyzeten túl is fennáll. Ez annak az ideje, hogy ne adjuk fel, és eredeti motivációnkat megújítsuk. Amit elkezdtünk, azt ugyanolyan felelősséggel be is kell fejeznünk.
 
5. A szolidaritás ugyanis azt jelenti, hogy megosztjuk azt a keveset, amink van azokkal, akiknek semmijük sincs, hogy senki se szenvedjen. Minél erősebb a közösség és az összetartozás mint életforma érzése, annál inkább megvalósul a szolidaritás. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy vannak olyan országok, ahol az elmúlt évtizedekben sokak jólétbe jutottak és biztonságos életszínvonalat értek el. Ez pozitív eredménye a gazdasági növekedést támogató magánkezdeményezéseknek és törvényeknek, amelyek a családpolitika és a társadalmi felelősségvállalás konkrét ösztönzőivel párosulnak. A biztonság és stabilitás birtokolt tőkéjét osszuk meg azokkal, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat és hazájukat, hogy az életüket megmentsék. A civil társadalom tagjaiként a szabadság, a felelősség, a testvériség és a szolidaritás értékeire való figyelmeztetést folyamatosan a szemünk előtt kell tartanunk. Keresztényként pedig mindig a szeretetben, a hitben és a reményben találjuk meg létünk és cselekvésünk alapját.
 
6. Érdekes megfigyelni, hogy az apostol nem akarja kényszeríteni a keresztényeket a szeretetszolgálatra. Így ír: „nem parancsként mondom” (2Kor 8,8); inkább akarja „szeretetük őszinteségét kipróbálni” a szegények iránti gondoskodásban és buzgóságban (vö. uo.). Pál kérésének alapja kétségtelenül a konkrét segítségnyújtás szükségessége, de valós szándéka ezen túlmutat. Arra szólítja fel a közösséget, hogy a gyűjtés annak a szeretetnek jele legyen, amelyről maga Jézus is tanúságot tett. Röviden, a szegények iránti nagylelkűség legerősebb motivációját Isten Fiának abban a döntésében találja meg, hogy szegénnyé tette magát.
Az apostol nem fél kimondani, hogy Krisztusnak ez a választása, önmaga „megalázása” kegyelem, „a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme” (2Kor 8,9), és csak ha elfogadjuk ezt a kegyelmet, akkor tudjuk hitünket konkrét és koherens tettekkel kifejezni. Az egész Újszövetség ebből a témából meríti tanításának egységét, ami Jakab apostol szavaiban is tükröződik: „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg. Ha ugyanis valaki csak hallgatja a tanítást, de nem követi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a természettől kapott arcát tükörben nézegeti. Megnézi magát, aztán odébb megy, s nyomban elfelejti, milyen is volt. Aki ellenben figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét, és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz” (Jak 1,22–25).
 
7. A szegényekkel találkozva a nagy szavak nem érnek semmit, hanem az kell, hogy az ember feltűrje az ingujját, és személyes elkötelezettségével a gyakorlatban fejezze ki a hitét, ezt a feladatot pedig nem lehet másokra áthárítani. Néha azonban belecsúszhatunk bizonyos laxizmusba is, ami következetlen viselkedéshez, például a szegények iránti közömbösséghez vezet. Az is előfordul, hogy egyes keresztények a pénzhez való túlzott ragaszkodás miatt a javakkal és a vagyonnal való visszaéléseket követnek el. Ezek olyan helyzetek, amelyek gyenge hitről és lomha, rövidlátó reményről árulkodnak.
Tudjuk, hogy a problémát nem maga a pénz jelenti, hiszen az része a mindennapi életünknek és társadalmi kapcsolatainknak. Inkább azon kell elgondolkodnunk, hogy a pénz milyen értéket képvisel számunkra: nem szabad abszolút értékké, életünk fő céljává válnia. Az ilyen ragaszkodás megakadályozza, hogy reálisan tekintsünk a mindennapi életre, és elhomályosítja látásunkat, így mások szükségleteit nem vesszük észre. Egy keresztényre és egy közösségre nézve semmi sem károsabb, mint ha a gazdagság bálványa elvakítja és egy felszínes, bukásra ítélt életszemlélethez köti.
Tehát nem a szegényekkel szembeni filantróp mentalitásról van szó, mint gyakran látjuk, hanem arról a törekvésről, hogy a legalapvetőbb szükségletekben senki se szenvedjen hiányt. Nem az aktivizmus ment meg, hanem az az őszinte és nagylelkű figyelem, amellyel az ember testvéreként közeledik egy szegényhez, az, hogy valaki odanyújtja a kezét, hogy felkeljek a bénultságból, amelybe belesüllyedtem. Ezért „senki sem mondhatja, hogy távol tartja magát a szegényektől, mivel saját hivatása több figyelmet követel egyéb teendőkre. Gyakori mentség ez tudományos, üzleti vagy szakmai, sőt, még egyházi körökben is. […] senki sem érezheti úgy, hogy mentesülhet a szegényekkel és a társadalmi igazságossággal való törődés feladata alól” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 201). Sürgősen új utakat kell találnunk, amelyek túlmutatnak „az olyan társadalompolitikai eszméken, hogy a szociálpolitika a szegények politikája legyen, de ne a szegényekért és ne a szegényekkel, még kevésbé a népeket egyesítő terv része” (Fratelli tutti enciklika, 169). Ehelyett az apostol szemléletmódjára kell törekednünk, aki ezt írta a korintusiaknak: „nem azért kell gyűjteni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért” (2Kor 8,13).
 
8. Van egy paradoxon, amelyet ma ugyanolyan nehéz elfogadni, mint akkoriban, mivel ellentmond az emberi logikának: létezik olyan szegénység, amely gazdaggá tesz. Jézus Krisztus „kegyelmére” emlékeztetve Pál meg akarja erősíteni, amit ő maga is hirdetett: az igazi gazdagság nem abban áll, hogy gyűjtjük a „kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok!” (Mt 6,19), hanem a kölcsönös szeretetben, amely arra ösztönöz, hogy egymás terheit hordozzuk, és így senki se váljon magára hagyatottá vagy kirekesztetté. Gyengeségünk és korlátozottságunk megtapasztalása az elmúlt években és most a globális következményekkel járó háború tragédiája valami döntő fontosságú dologra kell hogy megtanítson bennünket: nem azért vagyunk ezen a világon, hogy túléljünk, hanem azért, hogy mindenkinek méltó és boldog élete legyen. Jézus üzenete utat mutat számunkra és rávezet arra, hogy létezik szegénység, amely megaláz és megöl, és létezik egy másfajta szegénység, az ő szegénysége, amely felszabadít és békét ad.
A szegénység, amely öl, a nyomor, amely az igazságtalanságnak, a kizsákmányolásnak, az erőszaknak és az erőforrások egyenlőtlen elosztásának eredménye. A kétségbeesett szegénység, amely nem ad jövőképet, mert a selejtezés kultúrája kényszeríti ki, mely sem perspektívát, sem kiutat nem kínál. Ez az a szegénység, amely az embereket rendkívüli szükséghelyzetbe sodorja, és ezáltal elsorvasztja a lelki dimenziót is, amely még ha gyakran figyelmen kívül hagyják is, létezik, és számít. Amikor az egyetlen törvényt a nap végi profit nagysága szabja, akkor már semmi sem gátolja az embertárs kizsákmányolását: a többieket csak eszköznek fogjuk látni. Nem lesz többé tisztességes bér, tisztességes munkaidő, létrejönnek a rabszolgaság új formái, amelyek azokat sújtják, akiknek nincs más választásuk, mint elviselni minden keserű igazságtalanságot, hogy összekaparják a megélhetéshez szükséges minimumot.
Ezzel szemben az a szegénység, amely felszabadít, úgy áll előttünk, mint felelős döntés arról, hogy megszabadulunk a feleslegestől, és a lényegre összpontosítunk. Való igaz, hogy sok emberben fedezünk fel elégedetlenséget, akik úgy érzik, hogy valami fontos hiányzik az életükből, és céltalan vándorokként nekiindulnak, hogy megleljék azt. Miközben keresik azt, ami kielégítheti őket, a kiszolgáltatottak, a gyengék és a szegények felé kell fordulniuk, hogy végre megértsék, mire van igazán szükségük. A szegényekkel való találkozás lehetővé teszi, hogy legyőzzük a bennünk élő rengeteg alaptalan félelmet és szorongást, és afelé tartsunk, ami az életben igazán számít, és amit senki sem vehet el tőlünk: a hiteles és ingyenesen adott szeretet felé. A szegények – azt megelőzve, hogy alamizsnánk elfogadói –, emberek, akik segítenek megszabadulni a nyugtalanság és a felszínesség béklyóitól.
Aranyszájú Szent János egyházatya és egyháztanító élesen elítélte írásaiban a keresztényeknek a szegényekkel szemben tanúsított viselkedését; így fogalmazott: „Ha nem bízol abban, hogy a szegénység gazdagságot hozhat, gondolj Uradra, és hagyd abba a kételkedést. Mert ha az Úr nem lett volna szegény, ti sem lettetek volna gazdaggá. Éppen ez a csodálatos: hogy a szegénység gazdagságot szül. Az apostol gazdagság alatt azonban itt istenfélelmet, a bűnöktől való megtisztulást, igazságosságot és szentséget ért és mindazokat a számtalan javakat, amelyeket az Úr már megadott nekünk és még meg is fog adni. És mindezek a dolgok a szegénységének köszönhetően jutottak el hozzánk” (Aranyszájú Szent János püspöknek a második korintusi levélről mondott szentbeszéde 17.1).
 
9. Az apostol szövege, amelyet a szegények idei világnapja elénk tár, a hitélet nagy paradoxonát mutatja be: Krisztus szegénysége gazdaggá tesz bennünket. Pál azért tudta továbbadni ezt a tanítást – és az Egyház az évszázadok során azért tudja terjeszteni és azért tud tanúságot tenni róla –, mert Isten az ő Fiában, Jézusban ezt az utat választotta és járta. Mivel ő értünk szegénnyé lett, életünk felragyog és átalakul, és olyan értékkel gazdagodik, amelyet a világ nem ismer és nem tud megadni. Jézus gazdagsága az ő szeretetében rejlik, amelyet nem zár el senki elől, amely mindenkit elér, különösen azokat, akik a társadalom peremére szorultak, és akiket a legalapvetőbb szükségleteiktől is megfosztottak. Ő szeretetből megalázta magát és emberi alakot öltött. Szeretetből lett engedelmes, egészen a kereszthalálig (vö. Fil 2,6–8). Szeretetből lett az „élet kenyere” (Jn 6,35), hogy az élethez nélkülözhetetlen dolgokban senki se szenvedjen hiányt, és mindenki megtalálja az örök élethez szükséges táplálékot. Ahogy akkor az Úr tanítványainak, úgy ma nekünk is nehéz elfogadni ezt a tanítást (vö. Jn 6,60), de Jézus szava világos. Ha azt akarjuk, hogy az élet győzedelmeskedjen a halál felett, és az emberi méltóságot ne korlátozza az igazságtalanság, akkor az egyetlen lehetséges út Jézus Krisztus szegénységének követése, az élet megosztása szeretetből, az élet kenyerének megtörése testvéreinkkel – kezdve a legkisebbekkel, a legalapvetőbbeket is nélkülözőkkel –, hogy megvalósuljon az egyenlőség, a szegények megszabaduljanak a nyomorúságtól, a gazdagok pedig az önelégültségtől, hiszen mindkettő reménytelenségre vezet.
 
10. Idén, május 15-én szentté avattam Charles de Foucauld testvért, aki gazdagnak született, de mindenről lemondott, hogy Jézust kövesse és vele együtt szegénnyé és mindenki testvérévé legyen. Remeteélete – először Názáretben, majd a szaharai sivatagban –, mely csendből, imádságból és megosztásból állt, a keresztény szegénység példamutató tanúságtétele. Jó, ha elgondolkodunk szavain: „Ne nézzük le a szegényeket, a kicsinyeket, a munkásokat; ők nemcsak testvéreink Istenben, hanem azok, akik a legtökéletesebben utánozzák Jézust az ő látható életében. Egészen pontosan: Jézust, a názáreti munkást állítják elénk. Ők az elsőszülöttek a választottak között, az elsők, akiket a Megváltó bölcsőjéhez hívtak. Ők voltak Jézus mindennapi társasága születésétől haláláig […]. Tiszteljük őket, tiszteljük bennük Jézusnak és az ő szent szüleinek képmását […]. Fogadjuk el a magunk számára [azokat a körülményeket], amelyeket ő is elfogadott magának […]. Soha ne szűnjünk meg mindenben szegények lenni, a szegények testvérei, a szegények társai, legyünk olyanok, mint Jézus, a szegények legszegényebbje, és mint ő, szeressük a szegényeket, és velük vegyük körül magunkat” (Kommentárok Lukács evangéliumához, 263. elmélkedés).  Károly testvér számára ezek nemcsak szavak voltak, hanem egy olyan konkrét életmód kifejeződései, amely odaáig vezetett, hogy osztozhatott Jézussal életének feláldozásában is.
Legyen a szegényeknek ez a VI. világnapja kegyelmi alkalom arra, hogy személyesen és közösségileg is lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk, és megkérdezzük magunktól, része-e életünknek Jézus Krisztus szegénysége.
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2022. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.
Ferenc

Okt. 16. MISSZIÓK VASÁRNAPJA
 

„Tanúim lesztek” (ApCsel 1,8)

FERENC PÁPA ÜZENETE A MISSZIÓK 2022. ÉVI VILÁGNAPJÁRA

                                                                             Kedves Testvéreim!

Ezek a szavak a feltámadt Jézusnak a tanítványaival folytatott utolsó beszélgetésében hangzottak el, közvetlenül Jézus mennybemenetele előtt, amint azt az Apostolok cselekedetei leírja: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Ez a mottója a 2022-es missziós vasárnapnak is, amely világnap minden évben arra emlékeztet bennünket, hogy az Egyház természeténél fogva missziós. Az idei év alkalmat ad arra, hogy megemlékezzünk néhány, az Egyház élete és küldetése szempontjából fontos évfordulóról: négyszáz évvel ezelőtt alapították meg a Hitterjesztési Kongregációt („Propagande fide”) – ez ma az „Evangelizáció Dikasztériuma”, kétszáz évvel ezelőtt pedig a Hitterjesztés Művét, amely a Szent Gyermekség Művével és a Szent Péter Apostol Művével együtt száz éve kapta meg a „pápai” címet.

Vegyük sorra a három kulcskifejezést, amely összefoglalja a tanítványok életének és küldetésének alapját: „tanúim lesztek”, „a föld végső határáig” és „erőt kaptok a Szentlélektől”.

 

1. „Tanúim lesztek” – Felhívás minden keresztényhez a Krisztusról szóló tanúságtételre

Ez a középpontja, a lényege Jézus tanításának, amelyet a tanítványoknak a világban való küldetésüket illetően adott. Minden tanítvány Jézus tanúja lesz, hála a Szentléleknek, akit majd megkapnak, vagyis kegyelemből válnak tanúvá. Bárhová is menjenek, bárhol is legyenek. Ahogyan Krisztus az első küldött, azaz az Atya misszionáriusa (vö. Jn 20,21) és mint ilyen az ő „hűséges tanúja” (vö. Jel 1,5), úgy minden keresztény arra hivatott, hogy Krisztus misszionáriusa és tanúja legyen. Az Egyháznak, Krisztus tanítványi közösségének pedig nincs más küldetése, mint a világ evangelizálása a Krisztusról szóló tanúságtétel által. Az evangelizáció az Egyház lényegéhez tartozik.

A teljes szakasz elmélyült újraolvasása rávilágít néhány olyan vonatkozásra, amely a Krisztus által a tanítványokra bízott küldetés szempontjából mindig aktuális: „Tanúim lesztek.” A többes számú alak hangsúlyozza a tanítványok missziós hivatásának közösségi, egyházijellegét. Az Egyházban és az Egyház nevében végzett misszióra minden megkeresztelt ember meghívást kapott: a missziót tehát nem egyénileg, hanem közösen végzik, közösségben az egyházi közösséggel, nem pedig saját kezdeményezésre. És még ha valaki egy nagyon különleges helyzetben egyedül végzi is az evangelizációt, azt mindig az őt küldő Egyházzal közösségben teszi és kell tennie. Szent VI. Pál pápa a szívemnek oly kedves Evangelii nuntiandikezdetű apostoli buzdításában így tanított: „Az evangelizáció sohasem egyéni, másoktól független feladat, hanem mindig az egész Egyházé. Éppen ezért, ha valahol egészen eldugott helyen egy ismeretlen igehirdető, katekéta vagy lelkipásztor hirdeti az evangéliumot, összegyűjti néhány hívét vagy kiszolgáltatja a szentségeket, akkor is mindig az Egyház nevében cselekszik. Munkája szoros kapcsolatban áll magával az Egyházzal. Szervezetileg is az Egyházhoz tartozik, de még sokkal inkább fűzik a kegyelem láthatatlan, szoros szálai az egész Egyház evangelizációs munkájához”(Evangelii nuntiandi, 60). Nem véletlen, hogy az Úr kettesével küldte misszióba tanítványait; a keresztények Krisztusról szóló tanúságtétele mindenekelőtt közösségi jellegű. Ezért egy közösség létezése, bármily kicsi is, a küldetés teljesítéséhez elengedhetetlen.

Másodszor, a tanítványok arra kapnak meghívást, hogy személyes életüket a misszió jegyében éljék: Jézus nemcsak azért küldte őket a világba, hogy a missziót teljesítsék, hanem mindenekelőtt azért, hogy megéljék; nemcsak azért, hogy tanúságot tegyenek, hanem mindenekelőtt azért, hogy Krisztus tanúi legyenek. Ahogy Pál apostol igazán megható szavakkal mondja: „Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön”(2Kor 4,10). A misszió lényege az, hogy tanúságot tegyünk Krisztusról, vagyis az Atya és az emberiség iránti szeretetből vállalt földi életéről, szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. Nem véletlen, hogy az apostolok azok között keresték azt, aki Júdás helyére lép közösségükben, akik hozzájuk hasonlóan tanúi voltak Jézus feltámadásának (vö. ApCsel 1,21–22). Krisztus – pontosabban a feltámadt Krisztus – az, akiről tanúságot kell tennünk, és akinek életét tovább kell adnunk. Krisztus misszionáriusainak nem az a feladata, hogy önmagukat hirdessék, hogy kiválóságukat, meggyőző erejüket vagy vezetői képességeiket megmutassák. Sokkal inkább a lehető legnagyobb megtiszteltetésben részesíti őket azzal a megbízással, hogy szóval és tettel őt jelenvalóvá tegyék, és üdvösségének örömhírét mindenkinek örömmel és nyitottsággal hirdessék, ahogyan az első apostolok is.

Ezért az igazi tanú végső soron a „vértanú”, az, aki Krisztusért életét adja, és ezzel viszonozza azt az ajándékot, amelyet ő adott nekünk önmagából. „Az evangelizáláshoz az első motiváció Jézus szeretete, amelyet megkaptunk, az a tapasztalat, hogy ő megmentett bennünket, mely arra késztet, hogy egyre jobban szeressük őt”(Evangelii gaudium, 264).

Végül, ami a keresztény tanúságtételt illeti, mindig érvényes marad Szent VI. Pál pápa megállapítása: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is” (Evangelii nuntiandi,41). Ezért az evangéliumnak megfelelő keresztény élet tanúságtétele alapvető fontosságú a hit továbbadása szempontjából. Másrészt továbbra is ugyanolyan szükséges feladat Krisztus személyének és üzenetének hirdetése is. VI. Pál így folytatja: „Nélkülözhetetlen az igehirdetés, az evangéliumi üzenet szóbeli tolmácsolása[…]. A beszéd mindig időszerű lesz, különösképpen akkor, ha Isten erejét hirdeti. Érvényes marad Szent Pál elve: »A hit a hallásból fakad« (Róm 10,17). A hallott szó vezet el a hithez” (uo., 42).

Az evangelizációban tehát a keresztény élet példája és Krisztus hirdetése összetartozik. Az egyik a másikat szolgálja. Ez az a két tüdő, amellyel minden közösségnek lélegeznie kell ahhoz, hogy missziós legyen. Ez a Krisztusról szóló teljes, következetes és örömteli tanúságtétel minden bizonnyal a harmadik évezredben is az Egyház növekedését biztosító vonzerő lesz. Ezért arra hívok mindenkit, hogy nyerjük vissza a bátorságot, a nyitottságot, vagyis az első keresztényekre jellemző parrhésziát, hogy Krisztusról az élet minden területén szavakban és tettekben is tanúságot tegyünk.

 

2.„A föld végső határáig” – A világméretű evangelizációra szólító küldetés örökérvényűsége

A feltámadt Úr arra hívja tanítványait, hogy tanúi legyenek, és tudatja velük, hová küldi őket: „Jeruzsálembe s egész Júdeába és Szamariába, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). A tanítványok küldetésének egyetemes jellege itt világosan kirajzolódik, kiemelve a „centrifugális” földrajzi mozgást, szinte koncentrikus körökben, a zsidó hagyományban a világ középpontjának tekintett Jeruzsálemtől Júdea és Szamaria, valamint „a föld végső határai” felé. Nem térítésre, nem hívek toborzására küldi őket, hanem az örömhír hirdetésére; a keresztények sosem új tagokat akarnak toborozni. Az Apostolok cselekedetei erről a misszionáriusi mozgásról beszél: gyönyörű képet fest az Egyházról, amely „útra kel”, hogy betöltse hivatását, tanúságot tegyen Krisztusról, az Úrról, vezettetve az isteni gondviselés által a konkrét élethelyzeteken keresztül. Az első keresztényeket ugyanis valóban üldözték Jeruzsálemben, ezért szétszéledtek Júdeában és Szamariában, és mindenütt tanúságot tettek Krisztusról (vö. ApCsel 8,1.4).

Valami hasonló történik napjainkban is. A keresztényüldözés, a háború és az erőszak miatt sok keresztény kényszerül hazájából más országokba menekülni. Hálásak vagyunk ezeknek a testvéreknek, akik nem zárkóznak el a szenvedéstől, hanem a befogadó országokban tanúságot tesznek Krisztusról és Isten szeretetéről. Szent VI. Pál erre buzdította őket, tekintettel „azok felelősségére, akik emigrációban élnek, és az evangélium hirdetői lehetnek új hazájukban, mely nekik otthont adott” (Evangelii nuntiandi, 21). Egyre inkább megtapasztaljuk, hogy a különböző nemzetiségű hívek jelenléte gazdagítja a plébániákat, erősíti egyetemességüket és katolicitásukat. Ezért a bevándorlók lelkipásztori gondozása olyan missziós tevékenység, amelyet nem lehet elhanyagolni, és amely segíthet a helyi híveknek is, hogy újra felfedezzék a keresztény hit örömét, amelyet kaptak.

A „föld végső határáig” kijelentésnek Jézus tanítványai számára mindenkor felhívásnak kell lennie, és újra meg újra arra kell ösztönöznie őket, hogy a megszokott területeken túl is tanúságot tegyenek Jézusról. A modern kor nyújtotta lehetőségek ellenére még mindig vannak olyan földrajzi területek, ahová Krisztus misszionárius tanúi nem jutottak el Jézus szeretetének örömhírével. Igaz az is, hogy Krisztus tanítványai küldetésük során nem találkozhatnak olyan emberi valósággal, amely idegen lenne számukra. Krisztus Egyháza mindig „mozgásban volt, van, és lesz” új földrajzi, társadalmi és egzisztenciális horizontok felé, hogy megközelítse a „határvidékeket” és az emberi helyzeteket, hogy tanúságot tegyen Krisztusról és az ő szeretetéről az összes nép, kultúra és társadalmi osztály minden embere előtt. Ebben az értelemben a misszió mindig missio ad genteslesz, ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat tanította, mert az Egyháznak mindig túl kell lépnie saját határain, hogy tanúságot tegyen Krisztus mindenkit átölelő szeretetéről. Ebben az összefüggésben szeretnék megemlékezni a számtalan misszionáriusról, akik egész életük folyamán „kiléptek önmagukból”, és Krisztus szeretetét élték meg konkrét formában a sok férfi és nő számára, akikkel találkoztak.

 

3. „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét” – Mindig engedjük, hogy a Lélek erősítsen és vezessen bennünket!

Amikor a feltámadt Krisztus rábízta tanítványaira a küldetést, hogy tanúi legyenek, megígérte nekik az ezzel a felelősséggel járó kegyelmet is: „megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek”(ApCsel 1,8). Valóban, az Apostolok cselekedetei szerint, a Szentlélek leszállása Jézus tanítványaira volt az az esemény, amely a meghalt és feltámadt Krisztusról szóló első tanúságtételt lehetővé tette egy kerügmatikus igehirdetés formájában, Péternek a Jeruzsálem lakóihoz intézett úgynevezett missziós beszédével. Így vette kezdetét a világ evangelizálásának korszaka Jézus tanítványai által, akik korábban gyengék, félénkek és zárkózottak voltak. A Szentlélek megerősítette őket, bátorságot és bölcsességet adott nekik, hogy tanúságot tegyenek Krisztusról minden ember előtt.

Ahogyan „nem mondhatja senki: »Jézus az Úr«, csak a Szentlélek által”(1Kor 12,3), úgy egyetlen keresztény sem tehet teljes és igaz tanúságot Krisztusról, az Úrról a Lélek ihletése és segítsége nélkül. Ezért Krisztus minden misszionárius tanítványa arra hivatott, hogy felismerje a Lélek munkájának alapvető jelentőségét, a mindennapokban, hogy vele éljen, és folyamatosan befogadja a tőle érkező erőt és ihletet. Különösen akkor, amikor fáradtnak, motiválatlannak és elveszettnek érezzük magunkat, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy imádságban a Szentlélekhez forduljunk, aki – szeretném még egyszer hangsúlyozni – alapvető szerepet játszik a misszionáriusi életben, és hagyjuk, hogy ő, az új erő és öröm isteni, kimeríthetetlen forrása felfrissítsen és megerősítsen bennünket, hogy Krisztus életét másokkal meg tudjuk osztani. „A Szentlélek örömének befogadása kegyelem. Ez az egyetlen erőnk, amellyel hirdethetjük az evangéliumot, hogy az Úrba vetett hitet megvalljuk” (Üzenet a Pápai Missziós Művekhez, 2020. május 21.). A Lélek tehát a misszió igazi főszereplője: ő az, aki a megfelelő időben, a megfelelő módon nyelvünkre adja a megfelelő szót.

A Szentlélek működésének fényében szeretnénk a 2022-es missziós évfordulókat is értelmezni. A Hitterjesztési Kongregáció („Propagande fide”) 1622-es megalapítását az a vágy motiválta, hogy a missziós tevékenységet új földrajzi területeken előmozdítsák. Ez gondviselésszerű felismerés volt! A kongregációnak nagy szerepe volt abban, hogy az Egyház evangelizációs munkája valóban egy, a világi hatalmaktól független küldetés legyen, hogy megalapíthassa azokat a részegyházakat, amelyek ma is oly elevenek. Reméljük, hogy a kongregáció, amint az elmúlt négy évszázadban, ezután is a Lélek fényével és erejével folytatja és egyre intenzívebbé teszi az Egyház missziós tevékenységének koordinálására, szervezésére és élénkítésére irányuló munkáját.

Ugyanaz a Lélek, aki az egyetemes Egyházat vezeti, hétköznapi férfiakat és nőket is rendkívüli küldetésre ösztönöz. Például egy fiatal francia nő, Pauline Jaricot pontosan kétszáz évvel ezelőtt alapította meg a Hitterjesztés Egyesületét; akinek boldoggá avatását ebben a jubileumi évben ünnepeljük. Bár szegényes körülmények között élt, engedelmeskedett Isten sugallatának, hogy szervezzen imahálót és gyűjtést a misszionáriusok javára, amellyel a világi hívők tevékenyen részt vehetnek az egészen „a föld végső határáig” terjedő misszióban. Ebből a zseniális gondolatból született a missziós világnap, melyet minden évben megtartunk, és amelynek adományai a világ minden plébániájáról a pápa missziós tevékenységét támogató alapba folynak be.

Ebben az összefüggésben megemlékezem Charles de Forbin-Janson francia püspökről is, aki megalapította a Szent Gyermekség Művét a gyermekek missziójának előmozdítására, a „gyermekek evangelizálják a gyermekeket, gyermekek imádkoznak a gyermekekért, gyermekek segítik a gyermekeket az egész világon” mottóval. Továbbá megemlékezem Jeanne Bigard asszonyról, aki létrehozta a Szent Péter Apostol Művét a missziós országokban élő papnövendékek és papok támogatására. Ezt a három missziós művet pontosan száz évvel ezelőtt ismerték el „pápai” címmel. Végül pedig a százötven évvel ezelőtt született Boldog Paolo Manna a Szentlélek ihletésére és vezetésével megalapította a ma Pápai Missziós Unió néven ismert intézményt, hogy a papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket, valamint Isten egész népét érzékenyítse és ösztönözze a misszióra. VI. Pál pápa maga is tagja volt ennek a szervezetnek, amelynek pápai elismerését megerősítette. Nagy történelmi érdemeik miatt említem ezt a négy pápai missziós társaságot, és azért is, hogy meghívjalak titeket: ebben a különleges évben velük együtt örüljetek az egyetemes Egyház és a helyi egyházak evangelizációs misszióját támogató munkájuknak. Remélem, hogy a részegyházak ezekben a művekben megbízható eszközt találnak arra, hogy Isten népe körében táplálják a misszionáriusi szellemet.

Kedves testvéreim, továbbra is az az álmom, hogy az egész Egyház missziós egyház lesz, és a keresztény közösségek misszionáriusi tevékenységének új korszaka jön el. Megismétlem Mózes kívánságát, amelyet Isten úton lévő népének tett: „Bárcsak az egész népet prófétává tenné […] az Úr!” (Szám 11,29). Igen, legyünk mindannyian valóban azok az Egyházban, akivé a keresztség által váltunk: próféták, tanúk, az Úr misszionáriusai! A Szentlélek erejében és a föld végső határáig. Mária, missziók királynője, könyörögj értünk!

Kelt Rómában, Lateráni Szent Jánosnál, 2022. január 6-án, az Úr megjelenésének főünnepén. - Ferenc


Okt. 11. II. VATIKÁNI ZSINAT

Szept. 28. AZ IMÁDSÁGRÓL

Jún. 20. BESZÉLGETÉS A PÁPÁVAL
Ma reggel hallottam a Vatikáni rádióban ezt a beszélgetést. Aztán rátaláltam a honlapon. 
Nekem sokat mondott: a tapasztalat, a valóság fontossága. Aztán: az orosz-ukrán konfliktus és a háborúk. Végül a mai egyházi helyzet: német egyház, tradicionalizmus, stb.

Jún. 5. PÜNKÖSD - 2022.
A hallott evangélium utolsó mondatában Jézus olyan kijelentést tesz, amely reményt ad, ugyanakkor elgondolkodtat. Azt mondja a tanítványoknak: „A Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26). Meglep bennünket ez a „mindenre”, ez a „mindent”; és feltesszük magunknak a kérdést: milyen értelemben adja a Lélek azoknak, akik befogadják őt, ezt az új és teljes megértést? Ez nem mennyiségi vagy tudományos kérdés: Isten nem enciklopédiát, nem tudósokat akar belőlünk csinálni. Nem. Ez minőség, perspektíva, megérzés kérdése. A Lélek azt teszi lehetővé, hogy mindent új módon, Jézus szemével lássunk. Ezt így fejezném ki: az élet nagy útján ő megtanítja, hogy honnan induljunk, milyen utakat válasszunk, és hogyan járjunk. A Lélek az, aki megmondja nekünk, honnan induljunk, milyen utat válasszunk, milyen stílusban járjunk.
 
Először is: honnan induljunk. A Lélek ugyanis a lelki élet kiindulópontját mutatja meg nekünk. Mi ez a kiindulópont? Jézus a mai evangéliumi szakasz első versében beszél erről, ahol azt mondja: „Ha szerettek engem, meg fogjátok tartani parancsaimat” (Jn 14,15). Ha szerettek, akkor megtartjátok: ez a Lélek logikája. Mi gyakran ennek az ellenkezőjét gondoljuk: ha megtartjuk, akkor szeretünk. Általában azt gondoljuk, hogy a szeretet alapvetően a szabálykövetésünkből, a kiválóságunkból, a vallásosságunkból fakad. Ezzel szemben a Lélek emlékeztet bennünket arra, hogy a szeretet nélkül minden más hiábavaló. És hogy ez a szeretet nem annyira a mi képességeinkből fakad, ez a szeretet az ő ajándéka. Ő megtanít szeretni, de ezt az ajándékot kérnünk kell. A szeretet Lelke az, aki szeretetet áraszt belénk, ő teszi lehetővé, hogy szeretve érezzük magunkat, és aki megtanít szeretni. Lelki életünknek – úgymond – ő a „motorja”. Ő az, aki mindent mozgat bennünk. De ha nem a Lélektől, ha nem a Lélekkel és nem a Lélek által indulunk el, akkor az utat nem lehet végigjárni.
 
Ő maga emlékeztet erre, mert Isten emlékezete az, aki Jézus minden szavára emlékeztet bennünket (vö. Jn 14,26). A Szentlélek pedig aktív emlékezet, aki felgyújtja és újra felgyújtja Isten szeretetét a szívben. Megtapasztaltuk jelenlétét a bűnök bocsánatában, amikor eltöltött minket az ő békéje, szabadsága, vigasztalása. Elengedhetetlen, hogy ápoljuk ezt a spirituális emlékezetet. Mindig emlékszünk a rosszul sikerült dolgokra: gyakran megszólal bennünk az a hang, amely a kudarcokra és az elégtelenségekre emlékeztet, s azt mondja nekünk: „Látod, egy újabb bukás, egy újabb csalódás, sosem fog sikerülni, nem vagy rá képes.” Ez egy csúnya, gonosz refrén. A Szentlélek viszont valami egészen másra emlékeztet: „Elbuktál? De te Isten gyermeke vagy! Elbuktál? Isten gyermeke vagy, egyedülálló, kiválasztott, értékes teremtmény vagy; elbuktál, de akkor is mindig szeretve vagy: még ha te el is vesztetted a bizalmadat önmagadban, Isten továbbra is bízik benned!” Ilyen a Lélek emlékezete, a Lélek folyamatosan erre emlékeztet bennünket: Isten emlékszik rád! Te elveszítheted az Istenre való emlékezést, de Isten nem veszíti el a rád való emlékezést: folyamatosan emlékszik rád!
 
De ellene vetheted: ezek szép szavak, de nekem annyi bajom, sebem és gondom van, melyeket nem lehet olcsó vigasztalásokkal megoldani! Nos, a Lélek éppen ott kéri, hogy beléphessen. Mert ő, a Vigasztaló, a gyógyulás Lelke, a feltámadás Lelke, és át tudja alakítani a benned égő sebeket. Arra tanít, hogy ne töröljük ki azoknak az embereknek és helyzeteknek az emlékét, akik és amelyek megsebeztek bennünket, hanem engedjük, hogy ezeket az emlékeket átjárja ő jelenléte. Ezt tette az apostolokkal és az ő kudarcaikkal is. Ők elhagyták Jézust kínszenvedése előtt, Péter megtagadta őt, Pál üldözte a keresztényeket: mennyi bűn, mennyi bűntudat! Mi is gondoljunk a bűneinkre: mennyi bűn, mennyi bűntudat! Egyedül nem volt kiút. Egyedül nem, de a Vigasztalóval igen. Mert a Lélek begyógyítja az emlékeket: meggyógyítja az emlékeket. Hogyan? Azzal, hogy a lista élére azt helyezi vissza, ami számít: Isten szeretetének emlékét, felénk fordított tekintetét. Tehát rendbe teszi az életünket: megtanít elfogadni magunkat, megtanít megbocsátani, megbocsátani önmagunknak. Nem könnyű megbocsátani magunknak: a Lélek megtanít rá, megtanít kibékülni a múltunkkal. Megtanít újraindulni.
 
Azon túl, hogy emlékeztet a kiindulópontra, a Lélek megtanítja, hogy milyen útra lépjünk. Tehát emlékeztet bennünket a kiindulópontra, de most megtanít arra is, hogy melyik úton induljunk el. Ezt a szentleckéből tudjuk meg, ahol Szent Pál kifejti, hogy akiket „Isten Lelke vezérel” (Róm 8,14), „már nem a test, hanem a lélek szerint élnek” (Róm 8,4). Más szóval, amikor kereszteződésekhez érünk életünkben, a Lélek a legjobb utat ajánlja. Ezért fontos, hogy meg tudjuk különböztetni az ő hangját a gonosz szellem hangjától. Mindkettő szól hozzánk: meg kell tanulnunk megkülönböztetni, hogy megértsük, hol szól a Lélek hangja, hogy felismerjük ezt a hangot, és kövessük az utat, kövessük azokat a dolgokat, amelyeket ő mond nekünk.
 
Hadd mondjak néhány példát: a Szentlélek sosem fogja azt mondani neked, hogy az utadon minden rendben van. Ezt sosem fogja mondani, mert nem igaz. Nem, figyelmeztet, sőt sírásra fakaszt bűneid miatt; arra ösztönöz, hogy változtass, harcolj a hamisságaiddal és a kétszínűségeiddel, akkor is, ha ez erőfeszítést, belső küzdelmet és áldozathozatalt igényel. A rossz szellem ezzel szemben arra ösztönöz, hogy mindig azt tedd, amihez kedved van, amit szeretnél; elhiteti veled, hogy jogod van arra használni a szabadságodat, amihez kedved van. De aztán, amikor üresség marad benned – nagyon rossz a belső ürességnek ez a tapasztalata: sokan éreztük már ezt! –, tehát amikor benned üresség marad, a rossz szellem vádol téged, vádlóvá válik, a padlóra visz és elpusztít téged. A Szentlélek, aki figyelmeztet az úton, sosem hagy a padlón, sosem, kézen fog, mindig vigasztal és bátorít.
 
És amikor azt látod, hogy keserűség, pesszimizmus és szomorú gondolatok kavarognak benned – hányszor kerültünk már ilyen helyzetbe! –, amikor ilyen dolgok történnek, jó tudni, hogy sosem a Szentlélektől származnak. Soha: a keserűség, a pesszimizmus, a szomorú gondolatok nem a Szentlélektől származnak! A gonosztól származnak, aki a negativitásban érzi jól magát, és gyakran használja ezt a stratégiát: táplálja a türelmetlenséget, az áldozatszerepet, felkelti annak szükségét, hogy sajnáljuk önmagunkat – csúnya dolog ez az önsajnálat, de milyen gyakran előfordul… –, és az önsajnálat szüksége mellett felkelti annak igényét is, hogy a problémákra kritizálással reagáljunk, és minden felelősséget másokra hárítsunk. Ez idegessé, gyanakvóvá és panaszkodóvá tesz bennünket. A panaszkodás a rossz szellem nyelve: panaszkodáshoz vezet, a panaszkodó ember pedig mindig szomorú látvány, gyászhangulatot áraszt. A panaszkodás… A Szentlélek épp ellenkezőleg: arra hív, hogy sose veszítsük a hitünket, és mindig kezdjük újra: kelj fel!, kelj fel! Ő mindig bátorít: kelj fel! És kézen fog: kelj fel! Hogyan? Úgy, hogy elsőként tesszük kockára magunkat, nem várunk, hogy valaki más kezdje el. És aztán azzal, hogy mindenkinek, akivel találkozunk, reményt és örömöt viszünk, nem pedig panaszkodást; azzal, hogy sose irigykedünk másokra! Az irigység az az ajtó, amelyen a rossz szellem belép, a Biblia mondja ezt: a rossz az ördög irigységén keresztül lépett a világba. Sose irigykedjünk, sose! A Szentlélek jót hoz nekünk, és arra késztet, hogy örüljünk mások sikereinek: „Milyen jó! Milyen jó, hogy ilyen jól sikerült…”
 
Továbbá a Szentlélek konkrét, nem idealista: azt akarja, hogy az itt és most-ra összpontosítsunk, mert a hely, ahol vagyunk, és az idő, amelyben élünk, a kegyelem helyei. A kegyelem helye a ma konkrét helye: itt és most. Hogyan? Nem fantáziálhatunk, a Szentlélek mindig a konkréthoz vezet bennünket. A rossz szellem ezzel szemben el akarja terelni figyelmünket az itt és most-ról, és máshová akarja fordítani tekintetünket: gyakran a múltba horgonyoz le bennünket: a bánkódáshoz, a nosztalgiához, ahhoz, amit az élet nem adott meg nekünk. Vagy a jövőbe repít bennünket: félelmet, ábrándokat, hamis reményeket kelt. A Szentlélek nem ezt teszi, hanem arra indít, hogy itt és most, konkrétan szeressünk: nem egy eszményi világot, nem egy eszményi egyházat, nem egy eszményi szerzetesrendet, hanem azt, ami van, a nap fényénél, áttetszően, egyszerűen. Mennyire más, mint a gonosz, aki mások háta mögött mondott dolgokra, pletykára, fecsegésre ösztönöz! A pletykálás ronda szokás, tönkreteszi az emberek identitását.
 
A Lélek együtt akar bennünket, Egyházzá tesz bennünket, és ma – harmadik és utolsó szempontként – arra tanítja az Egyházat, hogy miként járjon. A tanítványok bezárkóztak az imaterembe, de aztán a Lélek leszállt rájuk és kitessékelte őket. A Lélek nélkül magukban voltak, a Lélekkel viszont mindenki felé megnyílnak. A Lélek minden korban keresztülhúzza számításainkat, és megnyit az ő újdonságára. Mindig ott van Isten újdonsága, mely a Szentlélek újdonsága. A Lélek mindig arra tanítja az Egyházat, hogy életbevágóan fontos kimenni, hogy létszükséglet az igehirdetés, az, hogy ne maradjunk bezárkózva: ne nyáj legyen, amely megerősíti a kerítést, hanem nyitott legelő, hogy mindenki táplálkozhasson Isten szépségéből; arra tanít, hogy válaszfalak nélküli befogadó otthon legyünk. A világias szellem ezzel szemben arra kényszerít, hogy csak a saját problémáinkra és érdekeinkre koncentráljunk, arra az igényünkre, hogy fontos embernek tűnjünk, hogy nemzeti és csoportos hovatartozásunkat lelkesen védelmezzük. A Szentlélek nem: ő arra hív, hogy feledkezzünk meg magunkról, és nyíljunk meg mindenki felé. És így megfiatalítja az Egyházat. Legyünk óvatosak: ő fiatalítja meg, nem mi! Mi megpróbáljuk egy kicsit kozmetikázni: de ez semmit sem használ. Ő fiatalítja meg. Mert az Egyházat nem lehet programozni, és a modernizációs projektek nem elegendőek. A Lélek az, aki megszabadít bennünket a sürgős teendők megszállottságától, és meghív, hogy ősi és mindig új utakon járjunk, a tanúságtétel útján, a szegénység útján, a misszió útján, hogy megszabadítson bennünket önmagunktól, és kiküldjön a világba.
 
És végül – ami különös – a Szentlélek a megosztottságnak, a lármának, bizonyos zűrzavarnak is a szerzője. Gondoljunk csak pünkösd reggelére: a szerző megoszlást teremt a nyelvek, a magatartások között… felfordulás volt az! De ugyanígy ő a harmónia szerzője is. A karizmák sokféleségével megoszt, de ez csak látszólagos megosztottság, mert a valódi megosztottság harmóniába illeszkedik. A karizmákkal ő hoz létre megosztottságot, és ő az, aki összhangot teremt mindezzel a megosztottsággal, az Egyháznak ezzel a gazdagságával.
 
Testvéreim, iratkozzunk be a Szentlélek iskolájába, hogy megtanítson minket mindenre! Hívjuk őt mindennap, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy mindig Isten ránk szegezett tekintetéből induljunk ki, hogy az ő hangjára hallgatva lépjünk előre döntéseinkkel, hogy Egyházként együtt járjunk, tanulékonyan őfelé és nyitottan a világra. Így legyen!

Máj. 8. HIVATÁSOK VILÁGNAPJA

Ápr. 20. ÖREGEK

Márc. 25. BOCSÁSS MEG URUNK

Febr. 24. UKRAJNA

Febr. 16. SZERESSÜK AZ EGYHÁZAT

Febr. 11. BETEGEK VILÁGNAPJA

Jan. 1. BÉKE VILÁGNAPJA

2021.
Október - SZINÓDUS 

Szept. 26. VILÁGNAP

https://katolikus.hu/cikk/a-szentatya-ferenc-papa-uzenete-az-elvandorlok-es-menekultek-107-vilagnapjara 


Szept. 12. MAGYARORSZÁGON

Máj. 9. TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS VILÁGNAPJA

Ápr. 28. AZ ELMÉLKEDÉS

Ápr. 25. PAPI HIVATÁSOK VASÁRNAPJA

Ápr. 18. MEGÉLT KERESZTÉNYSÉG

Ápr. 5. HÚSVÉTHÉTFŐ
Sose fáradjunk bele a feltámadt Krisztus keresésébe!

Ápr. 3. NAGYSZOMBAT
A nők azt hitték, hogy a megkenendő holttestre találnak, de helyette egy üres sírra leltek. Halottat gyászolni mentek, helyette életről szóló híradást hallottak. Ezért – az evangélium szerint – „ijedtek voltak, és csak ámultak” (Mk 16,8). Ijedtek voltak, féltek és ámuldoztak. Ámulat: ebben az esetben ez örömmel vegyes félelem, mely eltölti szívüket, amikor meglátják, hogy a nagy kő el van hengerítve a sírról, bent pedig egy fehér ruhájú fiatalember van. Csodálkozva hallgatják ezeket a szavakat: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt!” (Mk 16,6). És aztán a felhívás: „Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt” (Mk 16,7). Fogadjuk el mi is ezt a felhívást, a húsvéti felszólítást: menjünk Galileába, ahol a feltámadt Úr megelőz bennünket. De mit jelent „Galileába menni”?
-- Galileába menni mindenekelőtt újrakezdést jelent. A tanítványok számára ez visszatérést jelent arra a helyre, ahol az Úr először kereste és hívta meg őket, hogy kövessék őt. Ez az első találkozás helye, az első szerelem helye. Ők attól a pillanattól kezdve elhagyták hálóikat, követték Jézust, hallgatták prédikációját, és tanúi voltak csodáinak.
Annak ellenére, hogy mindig vele voltak, nem értették meg teljesen, gyakran félreértették a szavait, a kereszt elől elmenekültek, és magára hagyták.
E kudarc ellenére a feltámadt Úr úgy mutatkozik meg előttük, mint aki ismét megelőzi őket Galileában; megelőzi őket, vagyis előttük halad. Hívja őket és – anélkül, hogy belefáradna – újra hívja őket, hogy kövessék őt. A feltámadt Jézus azt mondja nekik: „Kezdjük újra onnan, ahol elkezdtük! Kezdjük elölről! Ismét szeretném, hogy velem legyetek, minden kudarc ellenére és minden kudarcon túl!” Ebben a Galileában megtanulunk álmélkodni az Úr végtelen szeretetén, aki új ösvényekre vezet vereségeink útján belül. Ilyen az Úr: új ösvényekre vezet vereségeink útján belül. Ő ilyen, és Galileába hív, hogy ezt tegyük.
Ez tehát az első húsvéti örömhír, amelyet szeretnék átadni nektek: mindig lehet újrakezdeni, mert mindig van új élet, amelyet Isten minden kudarcunkon túl képes újraindítani bennünk. Isten szívünk romjaiból is – mindenki ismeri szívének romjait –, tehát Isten szívünk romjaiból is képes műalkotást létrehozni, emberségünk törmelékeiből is Isten új történelmet indít.
Ő mindig megelőz bennünket: a szenvedés, az elhagyatottság és a halál keresztjében, s ehhez hasonlóan a feltámadó élet, a megváltozó történelem, az újjászülető remény dicsőségében.
És a járvány e sötét hónapjaiban halljuk a feltámadt Urat, aki újrakezdésre hív bennünket, arra hív, hogy sose veszítsük el a reményt.
Galileába menni – másodszor – azt jelenti, hogy új utakra lépünk. A sírral ellentétes irányban haladunk. A nők a sírnál keresik Jézust, vagyis azért mennek, hogy emlékezzenek arra, amit vele együtt éltek át, de ami mostanra már örökre elveszett. Szomorkodni mennek. Ez annak a hitnek a képe, amely egy szép, de már véget ért s csak felidézni érdemes tényre való visszaemlékezéssé vált.
Sokan az „emlékek hitét” élik – mi is! –, mintha Jézus a múlt szereplője lenne, egy már távoli ifjúkori barát, egy régen történt esemény, akkor, amikor gyermekként hittanra jártam.
Ez a szokásokból, múltbeli dolgokból, gyermekkori szép emlékekből álló hit, amely már nem érint, nem szólít meg engem. Ezzel szemben Galileába menni annak megtanulását jelenti, hogy a hitnek ahhoz, hogy élő lehessen, újra útra kell kelnie. Fel kell elevenítenie mindennap az út kezdetét, az első találkozás ámulatát. És bíznia kell anélkül, hogy azt hinnénk, hogy már mindent tudunk, azok alázatával, akik hagyják magukat meglepni Isten útjaitól.
Mi félünk Isten meglepetéseitől, általában tartunk attól, hogy Isten meglep bennünket.
És ma az Úr arra hív bennünket, hogy engedjük meglepni magunkat. Menjünk Galileába felfedezni, hogy Istent nem tarthatjuk gyermekkori emlékeink között, hanem ő élő, és mindig meglep bennünket. A feltámadt Jézus sosem szűnik meg bámulatba ejteni bennünket!
-- Itt a második húsvéti örömhír:
a hit nem a múlt repertóriuma, Jézus nem egy elavult személyiség. Ő él, itt és most.
Veled jár mindennap, veled van abban a helyzetben, amelyet átélsz, a megpróbáltatásban, amelyen átmész, az álmaidban, amelyeket szívedben hordasz. Új utakat nyit előtted ott, ahol szemlátomást nincsenek, arra késztet, hogy szembeszállj az önsajnálattal és ne a „már látott” határozzon meg téged.
Ha minden elveszettnek tűnik is számodra, kérlek, nyílj meg ámulattal az ő újdonságára: meg fog lepni téged!
Galileába menni azt is jelenti, hogy a határok felé megyünk. Mert Galilea a legtávolabbi hely: abban a vegyes és tarka térségben azok élnek, akik a legtávolabb vannak Jeruzsálem rituális tisztaságától. Jézus mégis onnan kezdte küldetését, örömhírrel fordult a mindennapi életben nehezen boldoguló emberekhez, a kirekesztettekhez, az esendőkhöz, a szegényekhez, hogy Isten arca és jelenléte legyen számukra, aki fáradhatatlanul keresi az elcsüggedteket és elveszetteket, aki a létezés határáig is elmegy, mert szemében senki sem utolsó, senki sincs kizárva.
A feltámadott azt kéri övéitől, ma is, hogy oda menjenek, Galileába, ebbe a „tényleges” Galileába.
Ez a mindennapi élet helyszíne, azok az utcák, amelyeken mindennap járunk, városaink legkisebb zugai, ahol az Úr megelőz bennünket, jelenvalóvá teszi magát, pontosan azok életében, akik elmennek mellettünk, és osztozik az időnkön, az otthonunkon, a munkánkban, az erőfeszítéseinkben és a reményeinkben. Galileában megtanuljuk, hogy a feltámadt Jézust testvéreink arcában találhatjuk meg: az álmodozók lelkesedésében, a csüggedők beletörődésében, az örülők mosolyában, az szenvedők könnyeiben, de különösen is a szegényekben és a peremre szorultakban. Meg fogunk lepődni azon, ahogyan Isten nagysága megjelenik a kicsiségben, ahogyan szépsége ragyog az egyszerűeken és a szegényeken!
-- Itt van tehát a harmadik húsvéti örömhír: Jézus, a Feltámadott határokat nem ismerve szeret bennünket, és meglátogatja minden élethelyzetünket. A világ szívébe ültette jelenlétét, és minket is meghív, hogy legyőzzük az akadályokat, legyőzzük az előítéleteket, közel lépjünk azokhoz, akik körülöttünk vannak nap mint nap, újra felfedezzük a mindennapiság kegyelmét.
Ismerjük fel, hogy jelen van a mi Galileánkban, mindennapi életünkben! Vele megváltozik az életünk!
Mert minden vereségen, rosszon és erőszakon túl, minden szenvedésen túl, a halálon túl a Feltámadott él és a Feltámadott vezeti a történelmet.
Nővérem, testvérem, ha ezen az éjszakán sötét órát, még fel nem virradt napot, betemetett fényt, beteljesületlen álmot hordozol szívedben, menj, nyisd ki szívedet a húsvét örömhíre előtt: „Ne félj, feltámadt! Galileában vár rád!”
Várakozásaid nem maradnak beteljesületlenek, könnyeid letöröltetnek, félelmeidet legyőzi a remény, hiszen tudod, az Úr mindig megelőz téged, mindig előtted jár. És vele az élet mindig újrakezdődik!
Fordította: Tőzsér Endre SP --- Magyar Kurír

Márc. 13. GYÓNÁS

Márc. 8. SAJTÓTÁJÉKOZTATÓ SOKMINDENRŐL
 
Johannes Claus Neudecker (DPA német hírügynökség):
– Köszönöm, Szentatya! Az én kérdésem is az Al-Szisztanival való találkozóval kapcsolatos. Az Al-Szisztanival való találkozás mennyire volt üzenet Irán vallási vezetőinek is?
Ferenc pápa:
– Azt hiszem, egyetemes üzenet volt. Kötelességemnek éreztem, hogy a hit és bűnbánat eme zarándoklatán felkeressek egy nagyszerű, bölcs embert, Isten emberét. Ezt csak őt hallgatva lehet érzékelni… Ha már „üzenetekről” beszélünk, azt mondom: mindenkinek szóló üzenet, mindenkinek szóló üzenet! Ő olyan ember, akinek megvan az a bölcsessége…, és az óvatossága is. Azt mondta nekem: „Tíz éve – azt hiszem, így mondta – nem fogadok olyan embereket, akik más céllal, politikai vagy kulturális céllal látogatnak el hozzám, nem, [csak azokat fogadom,] akik vallásos céllal keresnek.” Nagyon tisztelettudó volt, nagyon tisztelettudó volt a találkozásunkkor, és megtisztelve éreztem magam. Az üdvözléskor is: ő, aki sosem áll fel, kétszer is felkelt, hogy üdvözöljön. Alázatos és bölcs ember.
Jót tett a lelkemnek ez a találkozás. Fényt jelent. Ilyen bölcs emberek mindenhol vannak, mert Isten bölcsessége beterítette az egész világot.
Ugyanez érvényes a szentekre is, akik nemcsak azok, akiket oltárra emelnek. Ők a mindennapok szentjei, azok, akiket én a
szomszédos ajtó szentjeinek” nevezek, azok a szentek – férfiak és nők –, akik koherensen élik hitüket, bármilyen hit legyen is az, akik koherensen élik az emberi értékeket, koherensen [élik] a testvériséget.
Úgy gondolom, fel kellene fedeznünk ezeket az embereket, ki kellene emelnünk őket, mert sok példa van… Amikor botrányok vannak, az Egyházban is, sok a botrány, és ez nem segít…, mutassuk fel azokat az embereket, akik keresik a testvériség útját, a szomszédos ajtó szentjeit, és biztosan találunk ilyet saját családunkban is: egy nagypapát, egy nagymamát… Biztosan!

Febr. 17. HAMVAZÓSZERDA

FERENC PÁPA ÜZENETE 2021 NAGYBÖJTJÉRE
„Íme, felmegyünk Jeruzsálembe…” (Mt 20,18)
Nagyböjt: a hit, a remény és a szeretet megújításának ideje
Kedves Testvérek!
Amikor Jézus előre közli tanítványaival szenvedését, halálát és feltámadását, mely az Atya akaratának teljesítéseként fog megvalósulni, akkor küldetésének legmélyebb titkát tárja fel előttük, és meghívja őket, hogy ők is vegyenek részt ebben a küldetésben a világ üdvösségéért.
Nagyböjti utunkon, mely a húsvéti titok ünneplése felé halad, arra emlékezünk, aki „megalázta magát, és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A megtérés ezen időszakában megújítjuk hitünket, merítünk a remény „élő vizéből”, és nyitott szívvel fogadjuk Isten szeretetét, aki mindannyiunkat testvérré formál Krisztusban. Húsvét éjjelén megújítjuk keresztségi ígéreteinket, hogy a Szentlélek működésének köszönhetően új emberré szülessünk. De ezt a nagyböjti utat, akárcsak a keresztény élet egész zarándokútját, már most a feltámadás fénye világítja be, mely irányítja mindazok érzéseit, viselkedését és döntéseit, akik Krisztust kívánják követni.
A böjt, az ima és az alamizsna Jézus tanítása szerint (vö. Mt 6,1–18) megtérésünk feltételei és kifejezőeszközei. A szegénység és az önmegtagadás útja (a böjt), a megsebzett emberre való odafigyelés és a róla való szeretetteljes gondoskodás (az alamizsna), és az Atyával folytatott gyermeki párbeszéd (az ima) lehetővé teszi az őszinte hit, az élő remény és a tevékeny szeretet megvalósulását.
1. A hit arra hív bennünket, hogy befogadjuk az Igazságot, és tanúságot tegyünk róla Isten és minden testvérünk előtt.
Ebben a nagyböjti időszakban a Krisztusban kinyilvánuló Igazság befogadása és megélése elsősorban azt jelenti, hogy megnyitjuk szívünket Isten igéje előtt, melyet az Egyház nemzedékről nemzedékre továbbad. Ez az Igazság nem az értelem szüleménye, mely néhány kiválasztott, kiváló vagy tekintélyes elmének van csak fenntartva, hanem olyan üzenet, amelyet megkapunk, és megérthetünk azon szív bölcsességének köszönhetően, amely nyitott Isten nagyságára, aki már azelőtt szeretett bennünket, mielőtt mi tudatára ébredtünk volna. Ez az Igazság maga Krisztus, aki azáltal, hogy teljesen magára vette emberségünket, Úttá – sokat kívánó, de mindenki előtt nyitott Úttá – tette magát, mely elvezet az Élet teljességére.
Az önmegtagadásként megélt böjt abban segíti azokat, akik azt szívük egyszerűségében vállalják, hogy újra felfedezzék Isten ajándékát, és megértsék az ő képére és hasonlatosságára való teremtettségünket, amely őbenne találja meg beteljesedését. Az önként vállalt szegénység megtapasztalásával az, aki böjtöl, szegénnyé lesz a szegények közt, és felhalmozza a kapott és szétosztott szeretet kincseit. Ha a böjtöt ily módon fogjuk fel és éljük meg, az segít szeretni Istent és felebarátainkat, mivel – ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja – a szeretet olyan mozgás, amely figyelmünket a másik felé fordítja, és őt önmagunkkal egynek tekinti (vö. Fratelli tutti [Mindnyájan testvérek] enciklika [a továbbiakban: FT], 93).
A nagyböjt arra szolgáló idő, hogy higgyünk, vagyis befogadjuk Istent az életünkbe, és megengedjük neki, hogy „lakást vegyen” nálunk (vö. Jn 14,23). A böjtölés azt jelenti, hogy felszabadítjuk életünket mindattól, ami azt megterheli – az igaz és hamis információk és a fogyasztási cikkek áradatától is –, hogy kitárjuk szívünk ajtaját az előtt, aki egészen szegényen, mégis „kegyelemmel és igazsággal telve” (Jn 1,14) érkezik hozzánk: az Üdvözítő Isten Fia előtt.
2. A remény mint „élő víz”, mely lehetővé teszi utunk folytatását
A szamariai asszony, akitől Jézus inni kér a kútnál, nem érti, amikor Jézus azt mondja, hogy „élő vizet” tudna neki adni (Jn 4,10). Először természetesen a hétköznapi vízre gondol, Jézus ellenben a Szentlelket érti rajta, akit bőségesen ad majd a húsvéti misztériumban, és aki belénk önti a reményt, mely nem csal meg. Jézus már akkor beszél a reményről, amikor szenvedését és halálát meghirdetve azt mondja, hogy „harmadnapra feltámad” (Mt 20,19). Jézus arról a jövőről beszél, melyet az Atya irgalma tárt elénk. Jézussal és neki köszönhetően remélni azt jelenti, hogy hisszük: a történelem nem zárul le hibáinkkal, erőszakos és igazságtalan tetteinkkel, a Szeretetet keresztre feszítő bűnnel. Azt jelenti, hogy átszúrt Szívéből az Atya bocsánatát merítjük.
A mai, gondokkal teli időben, amikor minden törékenynek és bizonytalannak tűnik, provokációnak tűnhet reményről beszélni. A nagyböjt azonban épp arra szolgál, hogy reméljünk, hogy tekintetünket újra Isten türelme felé fordítsuk, aki továbbra is gondját viseli teremtésének, jóllehet mi gyakran rosszul bántunk vele (vö. Laudato si’ [Áldott légy] enciklika, 32–33; 43–44). Ez a remény a kiengesztelődésre irányul, melyre szenvedélyesen buzdít bennünket Szent Pál: „Engesztelődjetek ki Istennel” (2Kor 5,20). Azáltal, hogy a bűnbocsánat szentségében, amely megtérésünk útjának középpontjában áll, bocsánatot nyerünk, mi is bocsánatot adókká válunk: mivel mi magunk is kaptuk, továbbadhatjuk azt másoknak, ha képesek vagyunk a figyelmes párbeszédre és felkaroljuk a megsebzett embereket. Isten megbocsátása – a mi szavainkon és tetteinken keresztül is – lehetővé teszi, hogy a testvériség húsvétját éljük meg.
A nagyböjt folyamán figyeljünk jobban arra, hogy „biztató szakkal szóljuk, melyek bátorítanak, erőt adnak, vigasztalnak, előrelendítenek, és ne olyan szavakkal, amelyek megaláznak, elszomorítanak, bosszantanak és semmibe vesznek” (FT, 223). Ahhoz, hogy reményt önthessünk másokba, néha elég egyszerűen „kedves embernek lenni, aki félreteszi saját gondjait és teendőit annak érdekében, hogy figyelmet szenteljen, mosolyt ajándékozzon, biztató szót szóljon, teret adjon a meghallgatásra az általános közöny közepette” (uo. 224).
Az elmélyedésben és a csendes imádságban inspirációként és belső fényként kapjuk a reményt, amely megvilágítja küldetésünkkel kapcsolatos kihívásokat és döntéseket: íme, ezért olyan fontos, hogy elmélyülten imádkozzunk (vö. Mt 6,6), és találkozzunk – a rejtekben – a mi gyengéden szerető Atyánkkal.
A nagyböjt reménnyel való megélése annak átérzését jelenti, hogy Jézus Krisztusban tanúi vagyunk az új korszaknak, amikor Isten „újjáteremt mindent” (vö. Jel 21,1–6). Azt jelenti, hogy megkapjuk Krisztus reményét, aki életét adja a kereszten, és akit Isten harmadnapra feltámaszt, és hogy „mindig készen állunk arra, hogy bárkinek megfeleljünk, aki a [bennünk élő] remény indoklását kéri [tőlünk]” (1Pét 3,15).
3. Hitünk és reményünk legtökéletesebb megnyilvánulása a szeretet, melyet Krisztus nyomdokain járva az emberekre való odafigyelésben és a velük való együttérzésben élünk meg.
A szeretet annak örül, amikor a másikat növekedni látja. Ezért szenved, ha a másik bajban van: ha magányos, beteg, hajléktalan, megvetett vagy szűkölködő… A szeretet a szív késztetése, mely kiszólít magunkból, és megteremti az osztozás és a közösségvállalás kötelékeit.
„A társadalmi szeretetből kiindulva előrehaladhatunk a szeretet civilizációja felé, amelyre mindannyian meghívottnak érezzük magunkat. Egyetemes dinamizmusával a szeretet új világot képes építeni, mert a szeretet nem egy meddő érzelem, hanem a legjobb módja annak, hogy hatékony utakat találjunk a fejlődéshez mindenki számára” (FT, 183).
A szeretet ajándék, mely értelmet ad életünknek, és lehetővé teszi, hogy a rászorulókra családtagként, barátként és testvérként tekinthessünk. A kevés, ha szeretettel megosztjuk, sosem fogy el, hanem az élet és a boldogság forrásává válik. Így történt a száreptai özvegyasszony lisztjével és olajával, aki hamuban sült lepénnyel kínálta Illés prófétát (vö. 1Kir 17,7–16); és a kenyerekkel, melyeket Jézus megáld, megtör és a tanítványoknak ad, hogy szétosszák a tömegnek (vö. Mk 6,30–44). Ugyanez történik a mi adományunkkal is, akár kicsi, akár nagy, amikor örömmel és egyszerű természetességgel adjuk.
A szeretet nagyböjtjének megélése azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik a koronavírus-járvány miatt szenvednek, elhagyottnak érzik magukat vagy aggódnak. A jövő miatti nagy bizonytalanság idején, ha emlékezetünkbe idézzük, amit az Úr az ő Szolgájának mondott: „Ne félj, mert megváltottalak” (Iz 43,1), szeretetünkkel bizalmat közvetítünk és megéreztetjük velük, hogy Isten gyermekeiként szereti őket.
„Csak a szeretet által átformált, a másik ember méltóságát felismerő látásmóddal lehet a szegényeket mérhetetlen méltóságukban elismerni és megbecsülni, saját életstílusukban és kultúrájukban tiszteletben tartani, és így a társadalomba valóban integrálni” (FT, 187).
Kedves Testvérek! Életünk minden szakasza arra szolgáló idő, hogy higgyünk, reméljünk és szeressünk. Ez a felhívás, hogy a nagyböjtöt a megtérésnek, az imádságnak és javaink megosztásának útjaként éljük meg, segítsen bennünket abban, hogy közösségi és egyéni emlékezetünkben átgondoljuk az élő Krisztusból fakadó hitet, a Szentlélek fújása által ébresztett reményt és az Atya irgalmas szívéből kiapadhatatlanul forrásozó szeretetet.
Mária, a Megváltó édesanyja, aki hűen áll a kereszt tövében és az Egyház szívében, támogasson bennünket szeretetteljes jelenlétével, és a feltámadott Úr áldása kísérjen bennünket a húsvét fénye felé vezető utunkon!
Kelt a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. november 11-én, Tours-i Szent Márton emléknapján. - Ferenc -

Febr. 11. Betegek világnapja

Febr. 6. A FOKOLARE TAGJAIHOZ

Febr. 4. TESTVÉRISÉG

Febr. 2. TÜRELEM
Urunk bemutatása ünnepén, a megszentelt élet világnapján (Róma, Szent Péter Bazilika) 
Simeon – írja Szent Lukács – „Izrael vigaszára várt” (Lk 2,25). Felment a templomba, és amikor Mária és József hozzák Jézust, ő karjába veszi a Messiást. A gyermekben a népek megvilágosítására jött fényt egy öregember ismeri fel, aki türelmesen várta az Úr ígéreteinek beteljesedését. Türelmesen várt.
Simeon türelme. Vizsgáljuk meg alaposabban ennek az agg Simeonnak a türelmét. Egész életében várakozott, és gyakorolta a szív türelmét. Imáiban megtanulta, hogy Isten nem rendkívüli eseményekben érkezik, hanem hétköznapjaink látszólagos monotonitásában viszi végbe művét, teendőink nemegyszer fárasztó ritmusában, azokban az apró dolgokban, amelyeket állhatatosan és alázatosan végzünk, hogy teljesítsük az ő akaratát. Simeon türelmesen járta útját, és nem engedte, hogy az idő múlása felőrölje. Előrehaladott korú ember, szívének lángja azonban még mindig ég; hosszú élete folyamán kaphatott sebeket, és érhették csalódások, mégsem vesztette el reményét; türelemmel őrzi az ígéretet – az ígéret őrzése! – anélkül, hogy keseregne az idő múlásán vagy lemondó melankóliába süllyedne, mely élete alkonyán érheti az embert. A várakozó remény mindennapi türelemmé vált benne, mindenek ellenére virrasztó maradt, míg végül „szemei meglátták a szabadítást” (vö. Lk 2,30).
Felteszem a kérdést: Hol tanulta Simeon ezt a türelmet? Népének imájából és életéből kapta. Népe ugyanis az Úrban mindig az „irgalmas és könyörülő Istent” ismerte fel, azt, „aki lassú a haragban, de gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6); az Atyát ismerte fel, aki az ember elutasításával és hűtlenségével szemben sem fárad el, sőt „türelmes számos éven át” – mondja Nehemiás (vö. Neh 9,30), és minden alkalommal megadja a megtérés lehetőségét.
Simeon türelme tehát Isten türelmének a tükre: népének imájából és történelméből Simeon megtanulta, hogy Isten türelmes.
Türelmével – mondja Szent Pál – „megtérésre késztet bennünket” (Róm 2,4). Szeretek Romano Guardinire hivatkozni, aki azt mondta: a türelem az a mód, ahogyan Isten reagál gyengeségünkre, hogy időt adjon a változtatásra (vö. Glaubenserkenntnis, Würzburg, 1949, 28). És mindenekelőtt a Messiás, Jézus az – akit Simeon a karjában tart –, aki feltárja előttünk Isten türelmét, az Atyát, aki irgalmas hozzánk, és az utolsó órában is hív bennünket, aki nem tökéletességet követel, hanem a szív iparkodását igényli, aki új lehetőségeket nyit, ahol már minden elveszettnek tűnik, aki akkor is megpróbál szívünkbe lopódzni, amikor mi bezárkózunk, aki engedi a jó mag növekedését a konkoly kitépése nélkül.
Ez a mi reményünk oka: Isten vár ránk anélkül, hogy valaha belefáradna. Isten vár ránk anélkül, hogy valaha belefáradna! Ez az oka reményünknek! Amikor eltávolodunk tőle, ő keresésünkre indul, amikor elesünk, ő talpra állít, amikor eltévedésünk után visszatérünk hozzá, ő tárt karokkal vár bennünket. Szeretetét nem emberi számítások szerint mérlegeli, hanem mindig bátorságot önt belénk az újrakezdéshez. Megtanítja nekünk a rezilienciát, a bátorságot az újrakezdéshez. Állandóan, minden áldott nap. Mindig, minden elesés után újra kell kezdenünk. Ő türelmes hozzánk!
Most pedig nézzük a mi türelmünket. Nézzük most Isten és Simeon türelmét megszentelt életünk szempontjából. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a türelem? Biztosan nem a nehézségek egyszerű elviselése vagy a megpróbáltatások fatalista eltűrése. A türelem nem a gyengeség jele, hanem az a lelki erősség, amely képessé tesz bennünket a személyes és közösségi problémák „terhének hordozására”, testvérünk másságának elfogadására, a jóban való kitartásra akkor is, ha minden hasztalannak tűnik, az úton maradásra akkor is, ha a fásultság és restség ránk telepszik.
Szeretnék megjelölni három „helyet”, ahol a türelem konkrétan megvalósul.
Az első hely a személyes életünk. Egy napon válaszoltunk az Úr hívására, lelkesedéssel és nagylelkűen felajánlottuk magunkat neki. Utunk során a vigasztalásokkal együtt csalódásokban és frusztrációkban is részünk volt. Megesik, hogy odaadó munkánk nem hozza meg a kívánt eredményt, vetésünk látszólag nem termi a megfelelő gyümölcsöt, lángoló imánk tüze alábbhagy, és nem vagyunk mindig felvértezve a lelki szárazság ellen. Előfordulhat, hogy a be nem teljesült várakozások miatt a remény kialszik megszentelt életünkben.
Türelmesnek kell lennünk önmagunkhoz, és bizakodva kell várnunk Isten idejét és módját: ő hű ígéreteihez. Ez az alap: ő hű ígéreteihez!
Ha emlékszünk erre, az lehetővé teszi számunkra útjaink újragondolását és álmaink felélesztését anélkül, hogy megadnánk magunkat a belső szomorúságnak és a reménytelenségnek. Testvérek, a szomorúság bennünk, megszenteltekben, egy féreg, mely belülről rág bennünket! Meneküljetek a belső szomorúságtól!
A második hely, ahol a türelem megvalósul, a közösségi élet. Az emberi kapcsolatok, különösen, ha közös az élettervünk és az apostoli tevékenységünk, nem mindig békések, ez mindnyájan tudjuk. Előfordul, hogy konfliktusok támadnak, és nem lehet azonnali megoldásra jutni, és nem szabad elsietett ítéletet mondani sem személyekről, sem a helyzetről: tudni kell távolságot venni, nem elveszíteni béketűrésünket, és várni a megfelelő időt, amikor majd szeretetben és igazságban minden tisztázódik. Ne engedjük, hogy a vihar felkavarjon bennünket! Diadochus fótikai püspök a lelki megkülönböztetésről ezt mondja: „Amikor vihar korbácsolja fel a tengert, nem lehet látni a halakat, de amikor csendes, tiszta az idő, akkor látjuk őket.” Sosem tudunk helyesen ítélni, nem tudjuk meglátni az igazságot, ha a szívünk fel van kavarodva és türelmetlen. Sosem! Közösségeinkben erre a kölcsönös türelemre van szükség: hordoznunk kell egymást, vállunkra kell venni testvérünk, nővérünk életét, gyengeségeit és gyarlóságait is. Mindet! 
Emlékezzünk erre: az Úr nem szólóénekesnek hív bennünket – jól tudjuk, van belőlük bőven az Egyházban –, hanem egy kórus tagjának, mely néha hamis, mégis mindig igyekeznie kell együtt énekelni.
Végül a harmadik „hely”, a világ iránti türelem. Simeon és Anna ápolták szívükben a próféták által meghirdetett reményt, még akkor is, amikor az késlekedett és csak lassan növekedett a világ hűtlenségei és romjai között. Ők nem siránkoznak a rossz dolgok miatt, hanem türelmesen várják a világosságot a történelem sötétjében. Várni a világosságot a történelem sötétjében! Várni a világosságot saját közösségünk sötétjében! Erre a türelemre van szükségünk, hogy ne maradjunk a panasz foglyai. Némelyek igazi mesterei a panaszkodásnak, profi panaszkodók! Nem szabad!
A panasz fogságban tart: „a világ már nem hallgat ránk” – sokszor lehet ezt hallani –, „nincsenek hivatásaink, becsukhatjuk a boltot”, „nehéz időket élünk”, „nekem mondja?!”… Így kezdődik a panaszduett. Megesik, hogy a türelemre, mellyel Isten a történelem földjén munkálkodik, és amellyel szívünk földjén is munkálkodik, mi a mindenen azonnal ítélkezők türelmetlenségével reagálunk. Most vagy soha! Most, most és most! És így elveszítjük azt a kicsiny, de mégis legszebb erényt: a reményt. Sok szerzetest láttam, akik elveszítették reményüket. Egyszerűen türelmetlenségből.
A türelem segít, hogy irgalommal nézzünk önmagunkra, közösségeinkre és a világra. Kérdezzük meg magunktól: befogadjuk-e a Lélek türelmét életünkbe? Közösségeinkben hordozzuk-e egymást, tanúságot teszünk-e a testvéri élet öröméről? A világ felé pedig türelemmel végezzük-e szolgálatunkat, vagy keserű ítélkezők vagyunk? Ezek kihívások megszentelt életünk számára: mi nem maradhatunk mozdulatlanok nosztalgiázva a múlton, a megszokott dolgok örökös ismételgetésével vagy a mindennapos panaszkodással.
Bátor türelemre van szükségünk, hogy előre lepjünk, új utakat fedezzünk fel, és keressük, amit a Szentlélek sugall nekünk. És ezt alázatosan kell tennünk, egyszerűen, hangzatos propaganda nélkül, látványos reklám nélkül.
Szemléljük Isten türelmét, és könyörögjünk Simeon és Anna bizakodó türelméért, hogy a mi szemeink is megláthassák az üdvösség fényét és elvihessük azt az egész világnak, ahogyan dicséretükben ez a két kis öreg elvitte!

Jan. 25. AZ EGYSÉGRŐL
 „Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9). Jézus ezt a kérést a szőlőtő és a szőlővesszők képéhez köti, az utolsó képhez, melyet az evangéliumok megőriztek számunkra. Maga az Úr a szőlőtő, az „igazi” szőlőtő (Jn 15,1), aki nem okoz csalódást várakozásainkban, hanem hű marad a szeretetben, és sosem inog meg, bűneink és megosztottságaink ellenére sem. Ebbe a szőlőtőbe, őbelé, mindannyian, akik megkeresztelkedtünk, szőlővesszőként vagyunk beoltva: ez azt jelenti, hogy csak akkor fejlődhetünk és hozhatunk gyümölcsöt, ha egységben maradunk Jézussal. Ma este ezt az elengedhetetlen egységet vegyük szemügyre, melynek több szintje van. A szőlőtőre gondolva elképzelhetjük az egységet úgy, mint amely három koncentrikus körből áll, egy fatörzs évgyűrűihez hasonlóan.
Az első kör, a legbelsőbb, a Jézusban maradás. Innen indul mindnyájunk útja az egység felé. A mai rohanó és bonyolult világban könnyű elveszíteni a fonalat, ezer felé szakadva. Sokan érzik széttöredezettnek magukat, nem találnak szilárd pontot, állandó rendet az élet változó körülményei között.
Jézus feltárja előttünk, hogy a szilárdság titka abban rejlik, hogy benne maradunk.
A szöveg, melyet hallottunk, hétszer is megismétli ezt a kifejezést (vö. Jn 15,4–7.9–10). Ő ugyanis tudja, hogy „nélküle semmit sem tehetünk” (vö. Jn 15,5). Azt is megmutatta nekünk, hogyan kell ezt csinálni, példát adott: mindennap elvonult, hogy elhagyatott helyeken imádkozzon. Akkora szükségünk van az imára, amekkora a vízre az élethez. A személyes imádság, a Jézussal való együttlét, az imádás elengedhetetlen fontos ahhoz, hogy benne maradhassunk. Ez a módja annak, hogy az Úr szívébe helyezzünk mindent, amit szívünkben hordozunk: reményeinket és félelmeinket, örömeinket és bánatainkat. De mindenekelőtt – ha Jézusra összpontosítunk az imában – megtapasztaljuk az ő szeretetét. És létünk életet merít belőle, mint a szőlőtő, mely nedvet szív a szőlőtőből. Ez az első egység, személyes integritásunk, mely annak a kegyelemnek a munkája, amelyet Jézusban maradva kapunk.
A második kör az egység a keresztényekkel. Ugyanannak a szőlőtőnek vagyunk a vesszői; közlekedőedények vagyunk: a jó és a rossz, melyet ki-ki tesz, a többieket is elárasztja. A spirituális életben működik egyfajta „dinamikai alaptörvény” is:
amennyire Istenben maradunk, annyira közeledünk másokhoz, és amilyen mértékben másokhoz közelítünk, annyira maradunk Istenben.
Ez azt jelenti, hogy ha lélekben és igazságban imádkozunk Istenhez, abból az a szükséglet fakad, hogy szeressük a többieket, másfelől pedig „ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad” (1Jn 4,12). Az imádság mindenképpen szeretethez vezet, máskülönben csak üres rituálé. Nem lehet ugyanis találkozni Jézussal az ő teste nélkül, mely sok tagból áll, olyan sokból, ahány megkeresztelt ember létezik. Ha imádatunk valódi, növekedni fogunk a szeretetben mindazok iránt, akik Jézust követik, tekintet nélkül arra, hogy melyik keresztény közösséghez tartoznak, mert ha nem is a „mieink”, az övéi.
Azt tapasztaljuk azonban, hogy testvéreinket szeretni nem könnyű, mert azonnal meglátjuk hibáikat és gyarlóságaikat, és eszünkbe jutnak a múlt sebei. Ekkor segítségünkre van az Atya cselekvése, aki tapasztalt szőlőművesként (vö. Jn 15,1) pontosan tudja, mit kell tennie: „Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen” (Jn 15,2). Az Atya lemetsz és megtisztít. Miért? Mert ahhoz, hogy szeressünk, meg kell tisztulnunk mindattól, ami tévútra vezet, és arra késztet, hogy önmagunkba zárkózzunk, s így megakadályozza, hogy gyümölcsöt hozzunk. Kérjük ezért az Atyát, hogy vágja ki belőlünk a másokkal szembeni előítéleteket és a világias kötődéseket, melyek megakadályozzák a teljes egységet minden gyermekével. Így megtisztulva a szeretetben képesek leszünk félretenni a múlt földies akadályait és terheit, melyek ma elszakítanak bennünket az evangéliumtól.
Az egység harmadik köre, a legszélesebb, az egész emberiség. Ebben az összefüggésben elgondolkodhatunk a Szentlélek működéséről. A szőlőtőben, mely Krisztus, ő az életnedv, mely eljut minden részbe. A Lélek viszont ott fúj, ahol akar, és ahol vissza akar vezetni az egységbe. Ő arra indít bennünket, hogy ne csak azokat szeressük, akik szeretnek bennünket, és úgy gondolkodnak, mint mi, hanem mindenkit, ahogy Jézus tanította. Képessé tesz arra, hogy megbocsássunk ellenségeinknek és megbocsássuk az elszenvedett sérelmeket. Arra ösztönöz, hogy aktívak és kreatívak legyünk a szeretetben. Emlékeztet arra, hogy nemcsak az felebarátunk, aki osztja értékeinket és elképzeléseinket, hanem nekünk az a feladatunk, hogy felebarátjává váljunk mindenkinek, irgalmas szamaritánusává a szegény, szenvedő – ma sokat szenvedő – törékeny emberiségnek, mely a világ útjain fekszik, és amelyet Isten együttérzéssel fel kíván emelni. A Szentlélek, a kegyelem szerzője, segítsen bennünket abban, hogy az ingyenességben éljünk, szeressük azokat is, akik ezt nem viszonozzák, mert az evangélium a tiszta és önzetlen szeretetben hoz gyümölcsöt. A fát a gyümölcseiről lehet felismerni: az emberek az ingyenes szeretetről ismerik fel, ha Jézus szőlőtőjéhez tartozunk.
A Szentlélek tehát megtanítja nekünk a szeretet konkrétságát minden testvérünk és nővérünk iránt, akikkel ugyanazon emberségen osztozunk, azon az emberségen, amelyet Krisztus elszakíthatatlanul magához kapcsolt, amikor azt mondta, hogy mindig megtaláljuk őt a legszegényebb és legnyomorultabb emberekben (vö. Mt 25,31–45). Azáltal, hogy együtt szolgáljuk őket, újra egymás testvéreiként fedezzük fel egymást, és növekszünk majd az egységben. A Lélek, aki megújítja a föld színét, arra is biztat, hogy vegyük gondjainkba közös otthonunkat, hozzunk merész döntéseket arról, hogy miként élünk és fogyasztunk, mert a gyümölcshozás ellentéte a kizsákmányolás, és nem szabad eltékozolni a drága erőforrásokat, melyektől sok ember meg van fosztva.
Ugyanennek a Léleknek, a keresztény egységtörekvés építőmesterének köszönhető, hogy ma este együtt imádkozunk. És amikor megtapasztaljuk az egységet, amely Isten együttes megszólításából fakad, szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik imádkoztak ezen a héten, és akik továbbra is imádkozni fognak a keresztények egységéért. Testvéri szeretettel köszöntöm az egyházak és egyházi közösségek itt összegyűlt képviselőit: az ortodox és keleti ortodox fiatalokat, akik Rómában tanulnak a Keresztény Egység Pápai Tanácsának támogatásával; a Bossey Ökumenikus Intézet tanárait és hallgatóit, akik a korábbi évekhez hasonlóan Rómába jöttek volna, de a világjárvány miatt nem tudtak, és a digitális közvetítésen keresztül követnek bennünket. Kedves testvérek, maradjunk egységben Krisztusban: a szívünkbe kiáradt Szentlélek éreztesse meg velünk, hogy az Atya gyermekei s egymásnak testvérei vagyunk, testvérek és nővérek az emberiség egyetlen családjában! A Szentháromság, a szeretet közössége, adja meg nekünk, hogy növekedjünk az egységben!

Jan. 21. JÉZUS ÁLMA
"Legyenek mindnyájan egy!"

Jan. 1. BÉKE VILÁGNAPJA

2020.

Dec. 27. CSALÁD

Dec. 24. KARÁCSONY ÜZENETE

https://katolikus.ma/ferenc-papa-karacsony-ejjel-jezus-gyermekkent-jon-hogy-isten-gyermekeve-tegyen-bennunket/


Dec. 15. APAI SZÍVVEL

Dec. 8. AJÁNDÉK MÁRIÁNAK
SZENT JÓZSEF ÉV
Mit jelent Ferenc pápa életében Szent József?

Nov. 30. ADVENT

Okt. 23. KIFORGATJÁK
- Jézus szavait (hányszor belekötnek!)...
- A pápa szavait...
- A plébános gondolatait
... és egymásét is...
"Szeressétek egymást!" - Mindig a jót feltételezni...

Okt. 18. MISSZIÓS VASÁRNAP 

Szept. 27. AZ ELVÁNDORLÓK ÉS MENEKÜLTEK 106. VILÁGNAPJÁRA
Menekülésre kényszerülve, miként Jézus
Befogadni, megvédeni, támogatni és integrálni a belső menekülteket
Az idei év elején a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz intézett beszédemben a mai világ egyik kihívásának neveztem a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek drámáját: „A konfliktushelyzetek és a humanitárius vészhelyzetek, amelyek hatását a klímaváltozás okozta elsivatagosodás is tovább erősíti, növeli az elűzöttek számát és különösen is sújtja azokat, akik már súlyos szegénységben élnek. Az ilyen csapások által sújtott országok közül soknak nincs megfelelő intézményrendszere, amely lehetővé tenné, hogy kielégítsék a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek szükségleteit (2020. január 9.).
 
Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma Elvándorlókkal és Úton levőkkel foglalkozó osztálya kiadta „A belső menekültek pasztorációjának irányelvei”-t (Vatikán, 2020. május 5.), egy olyan dokumentumot, amelynek e sajátos területen az Egyház lelkipásztori munkáját ösztönöznie és inspirálnia kell.
 
Ezen okok miatt úgy döntöttem, hogy ezt az üzenetet a belső menekültek – gyakran láthatatlanul zajló – drámájának szentelem, amelyet csak súlyosbított a COVID-19 világjárvány által kiváltott globális válság. A járvány okozta válság súlyossága, gyors mélyülése és földrajzi kiterjedtsége mellett sok más, akár több millió embert érintő humanitárius vészhelyzetet jelentéktelenebbnek láttunk, és az életmentéshez nélkülözhetetlen, sürgős nemzetközi kezdeményezések és segélyakciók a nemzeti politika napirendjén az utolsó helyre szorultak. De „ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.).
 
A 2020-as év tragikus eseményeinek fényében kiterjesztem a belső menekülteknek szentelt üzenet témáját mindazokra is, akik a koronavírus miatt a bizonytalanság, az elhagyatottság, a kirekesztés és az elutasítás áldozataivá váltak és válnak.
 
Abból a képből szeretnék kiindulni, amely XII. Pius pápa Exsul Familia (1952. augusztus 1.) apostoli konstitúciójának megírását motiválta. Az Egyiptomba való menekülés során a kisded Jézus szüleivel együtt átéli az elüldözöttek és a menekültek drámai helyzetét „amelyet a félelem, a bizonytalanság és a nélkülözés jellemez (vö. Mt 2,13–15.19–23). Sajnos napjainkban családok milliói találják magukat ugyanebben a szomorú valóságban. A televízió és a sajtó szinte minden nap hírt ad menekültekről, akik az éhezés, a háborúk és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresve maguk és családjuk számára” (Úrangyala imádság, 2013. december 29.). Mindegyikükben jelen van az a Jézus, aki Heródes idejében menekülni kényszerült, hogy életét mentse. Arra vagyunk meghívva, hogy arcukban felismerjük az éhes, szomjas, ruhátlan, beteg, idegen és fogságban lévő Krisztus arcát, aki kérdőn tekint reánk (vö. Mt 25,31–46). Amikor felismerjük őt, mi magunk leszünk azok, akik köszönetet mondanak, hogy találkozhattak vele, szerethették őt és szolgálhattak neki.
 
Az elűzöttek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy találkozzunk az Úrral, „még akkor is, ha a szemünknek nehezére esik felismerni őt: szakadt ruhában, piszkos lábakkal, eltorzult arccal, sebesült testtel, képtelenül arra, hogy a mi nyelvünkön szóljon” (Homília, 2019. február 15.). Meghívást kapunk, hogy erre a lelkipásztori kihívásra azzal a négy tettel válaszoljunk, amelyet a menekültek 2018-as világnapjára írt üzenetben tártam elétek: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most szeretném ezt hat szópárral kiegészíteni, amelyek egészen konkrét és egymással ok-okozati összefüggésben álló cselekvéseket fejeznek ki.
 
Az embernek először ismernie kell, hogy megértsen. Az ismeret szükséges lépés a másik ember megértéséhez. Maga Jézus tanítja ezt az emmauszi tanítványokkal való találkozás során: „Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni” (Lk 24,15–16). Amikor az úton lévőkről és a menekültekről beszélünk, túl gyakran megrekedünk a számok szintjén. De itt nem számokról, hanem emberekről van szó! Amikor találkozunk velük, megismerjük őket. És ha megismerjük történetüket, akkor meg is fogjuk érteni őket. Például megértjük, hogy a bizonytalanság, amelyet a világjárvány következtében fájdalmasan tapasztaltunk, az elűzött emberek életének állandó velejárója.
 
Felebaráttá kell válni ahhoz, hogy szolgálhassunk. Ez nyilvánvalónak tűnik, de gyakran mégsem egyértelmű. „Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta” (Lk 10,33–34). A félelmek és az előítéletek – számtalan előítélet – arra késztetnek minket, hogy távolságot tartsunk másoktól, és gyakran megakadályoznak abban, hogy „felebaráttá váljunk” számukra és szeretettel szolgáljunk nekik. Másokhoz közeledni gyakran kockázatvállalást jelent, amint azt az elmúlt hónapokban sok orvos és ápoló példáján láthattuk. Ez a közelség, amely lehetővé teszi mások szolgálatát, meghaladja a kötelességteljesítés szintjét; ennek a legjobb példáját Jézus adta nekünk, amikor megmosta tanítványainak lábát: levetette ruháját, letérdelt és bepiszkolta a kezét (vö. Jn 13,1–15).
 
A megbékéléshez szükséges a meghallgatás. Ezt maga Isten tanítja nekünk, aki elküldte Fiát a világba, mert az emberiség sóhaját emberi fülekkel akarta hallani: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta [...], hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16–17). A szeretet, amely kibékít és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban egyre több üzenetet kapunk, de a meghallgatás magatartása kiveszőben van. Valódi megbékélést azonban csak alázatos és figyelmes hallgatással érhetünk el. Utcáinkon 2020-ban hetekig csend uralkodott. Drámai és nyugtalanító csend volt, de lehetőséget adott arra, hogy meghalljuk a leggyengébbek hangját, az elűzöttek jajkiáltását éppúgy, mint súlyosan beteg bolygónkét. És ha meghallgatjuk őket, akkor lehetőségünk van megbékélni velük – felebarátainkkal, a számtalan kirekesztett emberrel, önmagunkkal és Istennel, aki soha nem fárad bele, hogy irgalmát kínálja nekünk.
 
A növekedéshez kell, hogy megosszunk. A megosztás volt az első keresztény közösség egyik alapvető sajátossága. „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy bolygónk erőforrásai csak kevesek javát szolgálják. Nem, ezt nem akarta az Úr! Meg kell tanulnunk megosztani javainkat, hogy együtt gyarapodjunk. Nem szabad senkit sem magára hagynunk. A világjárvány emlékeztetett rá, hogy mindannyian egy hajóban evezünk. Az, hogy valamennyien nagyon hasonló aggodalmakkal és félelmekkel szembesültünk, megint megmutatta, hogy egyikünk sem mentheti meg maga önmagát. Ahhoz, hogy valóban növekedjünk, együtt kell növekednünk, és meg kell osztanunk azt, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak felajánlott öt árpakenyeret és két halat... ami elegendő lett ötezer embernek (vö. Jn 6,1–15)!
A segítségnyújtáshoz az kell, hogy a másikat is bevonjuk. Ezt tette Jézus is a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,1–30). Az evangéliumi leírás szerint az Úr közeledik felé, meghallgatja és a szívére beszél, azért, hogy elvezesse az igazsághoz és az Örömhír hirdetőjévé alakítsa: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” (29. vers). Időnként lelkes segíteni akarásunkban figyelmen kívül hagyjuk embertársaink gazdag erőforrásait. Ha valóban támogatni akarjuk azokat az embereket, akiknek segítséget nyújtunk, be kell vonódniuk és őket kell a megváltás főszereplőivé tennünk. A világjárvány emlékeztetett a felelősség megosztásának fontosságára, illetve arra, hogy a válságot csak minden egyes ember közreműködésével tudjuk legyűrni, ideértve azokat is, akiket gyakran lebecsülnek. Bátorságot kell találnunk „olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését” (Beszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27.).
Az építéshez szükséges, hogy tudjunk együttműködni. Erre hívja Pál apostol a korinthusi közösséget: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának építése minden keresztény közös feladata, és ezért meg kell tanulnunk együtt dolgozni anélkül, hogy féltékenység, viszály és megosztottság elválasztana minket egymástól. A jelen helyzetben azt is szükséges hangsúlyozni, hogy „ez az időszak nem az önzések ideje, mivel a kihívás, amely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.) Annak érdekében, hogy megőrizzük közös otthonunkat és egyre inkább megfeleljünk Isten eredeti tervének, el kell köteleznünk magunkat a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi felelősségvállalás garantálása mellett, senkit sem hagyva magára. 
Szent József példáján felbuzdulva, akinek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy a kisded Jézust megmentse, a következő imával szeretném zárni az üzenetemet:
Atyánk, te Szent Józsefre bíztad a legdrágábbat, a kisded Jézust és édesanyját, hogy megvédje őket a gonoszok fenyegetéseitől és üldözésétől.
Add, hogy megtapasztaljuk mi is az ő oltalmát és segítségét. Ő, aki átélte a szenvedést, hogy a hatalmasok gyűlölete miatt menekülnie kellett, vigasztalja és védelmezze azokat a testvéreinket, akik háború, szegénység és ínség miatt elhagyják szülőföldjüket és hazájukat, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé.
Az ő közbenjárására adj nekik erőt a vándorláshoz, vigasztald őket bánatukban és bátorítsd minden bajukban.
Add meg mindazoknak, akik őket befogadják, az igazságos és bölcs apa szelídségét, aki Jézust mint a saját fiát szerette és Máriának egész életében támasza volt.
Ő, aki saját keze munkájával kereste meg kenyerét, vigyázzon azokra, akiket az élet mindentől megfosztott, hogy nyerjenek emberhez méltó munkát és békés otthont.
Ezt kérjük a Te Fiad, Jézus Krisztus által, akit Szent József Egyiptomba menekülve megmentett, és Szűz Mária közbenjárására, akit ő a Te akaratod szerint hűséges jegyesként szeretett. Ámen.

Szept. 1. TEREMTÉSVÉDELEM

Júl. 19.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
A mai evangéliumban (vö. Mt 13,24–43) is azzal a Jézussal találkozunk, aki példázatokban Isten országáról akar beszélni az embereknek. Most csak az elsővel, a konkolyról szóló példázattal foglalkozom, melyen keresztül Jézus megismerteti velünk Isten türelmét, és megnyitja szívünket a reményre.
Jézus elmondja, hogy azon a földön, ahova jó magot vetettek, a konkoly is megjelenik. Ez a kifejezés a talajon elburjánzó összes gyomnövényt jelenti. A magunk részéről hozzátehetjük, hogy a talajt ma is sok gyomirtó és növényvédő szer pusztítja, melyek a növényre, a földre és az emberi egészségre egyaránt ártalmasak. Ezt csak zárójelben jegyeztem meg. A szolgák ekkor elmennek a gazdához, hogy megtudakolják, honnan származik a konkoly, ő pedig azt válaszolja: „Ellenséges ember műve ez” (Mt 13,28). Mert mi jó magot vetettünk! Egy ellenség, aki verseng velünk, az jött, és művelte ezt. Ők azonnal ki akarják tépni a növekvő konkolyt, a gazda azonban nem engedi, mert a gyomokkal – a konkollyal – együtt a búzát is kitéphetnék. Meg kell várni a betakarítás idejét: ezek csak akkor válnak majd szét, a konkolyt pedig majd elégetik. Ez a történet a józan észről is szól.
Ebben a példabeszédben a történelem víziója olvasható. Isten – a föld tulajdonosa – mellett, aki mindig és csak jó magvakat vet, van egy ellenfél, aki konkolyt vet, hogy megakadályozza a mag növekedését. A gazda nyíltan, világos nappal cselekszik, és célja a jó termés; a másik, az ellenfél viszont kihasználja az éjszakai sötétséget, és irigységből, ellenségesen cselekszik, hogy mindent elrontson. Az ellenfélnek, akire Jézus utal, van neve: az ördög, Isten voltaképpeni ellenfele. Szándéka az, hogy gátolja az üdvözítés munkáját, azt akarja, hogy Isten országát tisztességtelen, botránykeltő munkások akadályozzák. A jó mag és a konkoly ugyanis nem elvontan a jót és a rosszat jelképezi, hanem minket, embereket, akik követhetjük akár Istent, akár az ördögöt. Sokszor hallottuk, hogy egy családban, mely békében élt, egyszer csak elkezdődtek a veszekedések és az irigykedések…, egy lakónegyedben, mely békében élt, egyszer csak szörnyű dolgok kezdődtek… Szoktuk is mondani: „Valaki konkolyt vetett”, vagy: „A pletykáival ez a családtag konkolyt vet.” Ez a pusztító, romboló rossz terjesztése. Ezt mindig az ördög vagy a kísértésünk teszi: amikor abba a kísértésbe esünk, hogy pletykáljunk, hogy elpusztítsunk másokat.
A szolgák szándéka az, hogy azonnal eltüntessék a rosszat, vagyis a gonosz embereket, ám a gazda bölcsebb, messzebbre lát: a szolgáknak tudniuk kell várni, mert az üldöztetésnek és az ellenségeskedésnek az elviselése a keresztény hivatás része. A rosszat természetesen el kell utasítani, de a gonoszok emberekkel szemben türelemmel kell viseltetnünk. Nem a kétértelműséget rejtő képmutató toleranciáról, hanem az irgalom által enyhített igazságosságról van szó. Ha Jézus azért jött, hogy a bűnösöket keresse, és ne az igazakat, hogy a betegeket gyógyítsa, és ne az egészségeseket (vö. Mt 9,12–13), akkor a mi tevékenységünknek is – akik az ő tanítványai vagyunk – nem a gonoszak elnyomására, hanem megmentésére kell irányulnia. Itt jelenik meg a türelem!
A mai evangélium két formáját mutatja be annak, ahogy cselekedhetünk és belakhatjuk a történelmet: egyrészt ott a gazda pillantása, aki messzire lát; másrészt a szolgák pillantása, akik a problémát látják. A szolgáknak a gyom nélküli föld, a gazdának jó mag a fontos. Az Úr arra hív bennünket, hogy vegyük át az ő látásmódját, mely a jó magot figyeli, és meg tudja védeni azt a gyomok között is. Nem azok működnek együtt jól Istennel, akik mások korlátait és hibáit keresik, hanem azok, akik fel tudják ismerni az egyház és a történelem földjén csendesen növekvő jót, és gondozzák azt a teljes éretté válásig. És akkor Isten, és csak ő, megjutalmazza majd a jókat és megbünteti a rosszakat.
Szűz Mária segítsen nekünk, hogy megértsük és utánozzuk Isten türelmét, aki azt akarja, hogy senki se vesszen el gyermekei közül, akiket atyai szeretettel szeret!

Jún. 29. PÉTER-PÁL

Jún. 7. MIATYÁNK 

Máj. 31. PÜNKÖSDI ÜZENET

Máj. 29.. RÓZSAFÜZÉR
Máj. 17. A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS VILÁGNAPJA


Máj. 6. SOROZAT AZ IMÁRÓL

Máj. 3. PAPI HIVATÁSOK VASÁRNAPJA

Ápr. 25. IMÁK MÁRIÁHOZ

Ápr. 8. JÚDÁSOK

Ápr. 5. IFJÚSÁGI VILÁGNAP

Márc. 28. 

Márc. 22. VILÁGMÉRETŰ

Márc. 18. "24 ÓRA AZ ÚRÉRT"
A Szentatya kérése:
A következő pénteken és szombaton, március 20–21-én kerül sor a „24 óra az Úrért” kezdeményezésre. Ez egy alkalmas időpont a nagyböjtben az imádságra és a kiengesztelődés szentségéhez való közeledésre.
... Buzdítom a testvéreket, hogy őszintén közelítsenek Isten irgalmához a gyónás szentségében, és imádkozzanak, különösen a fertőzöttekért.
- Ferenc pápa az Irgalmasság Szentévében (2015) hirdette meg a 24 óra az Úrért elnevezésű áhítatot...
„A Nagyböjt negyedik vasárnapja előtti pénteken és szombaton megtartott 24 óra az Úrért elnevezésű ájtatosság gyakorlatát terjeszteni kell az egyházmegyékben. Sokak számára ez jelentheti a szentgyónás lehetőségét, köztük számtalan fiatalnak, akik gyakran ezen alkalommal találják meg az Úrhoz való visszatérés útját: élik át az elmélyült imádság élményét és fedezik föl életük értelmét. Állítsuk újra meggyőződéssel középpontba a kiengesztelődés szentségét, mert ez teszi kézzelfoghatóvá az irgalmasságot. A gyónás minden bűnbánó számára a valódi belső béke forrása lesz.” (Ferenc pápa: Misericordiae Vultus 17)
- TEMPLOMUNKBAN GYÓNTATÁS:
csütörtökön du. 5-től,
pénteken du. 4-től az esti 6-os miséig, és
szombaton reggel a 7-es mise után.

Márc. 13. - 2013.

Febr. 28. ÜZENET

Febr. 27. MOBIL

Febr. 11. BETEGEK VILÁGNAPJA

Febr. 3.

Febr. 2. BŰN


Jan. 13. KERESZTSÉG

Dec. 9. BÉKE

2020. JANUÁR 1-re

Dec. 29. CSALÁDOKÉRT

Dec. 21. ANYU CSAK PIHENJEN 

BETLEHEM

Nov. 18. VILÁGIAK

Nov. 17.
Ferenc pápa üzenete a szegények világnapjára
Évközi 33. vasárnap
A szegények nem csalatkoznak reményükben
1. „A szegények nem csalatkoznak reményükben” (Zsolt 9,19). A zsoltár szavai hihetetlenül időszerűek. Mély igazságot fejeznek ki, amelyet a hit mindenekelőtt a legszegényebbek szívébe tud belevésni, mégpedig azt, hogy visszakapják a reményt, amelyet az igazságtalanságok, szenvedések és az élet bizonytalansága miatt elveszítettek.
A zsoltáros leírja a szegények állapotát és az őket elnyomók arroganciáját (vö. Zsolt 10,1–10), lehívja Isten ítéletét, hogy állítsa helyre az igazságosságot és győzze le a jogtalanságot (vö. Zsolt 10,14–15). Úgy tűnik, szavaiban az a kérdés tér vissza újra, amely évszázadokon át egészen napjainkig sokszor elhangzik: Hogyan engedheti meg Isten ezt az egyenlőtlenséget? Hogyan engedheti meg, hogy megalázzák a szegényeket, miért nem avatkozik közbe, hogy segítsen nekik? Miért engedi boldogan élni azokat, akik másokat elnyomnak, miközben viselkedésüket épp a szegények szenvedése láttán el kellene ítélni?
E zsoltár megírásának idején nagy gazdasági fejlődés ment végbe, amely, mint sok esetben, a társadalmi egyensúly jelentős zavarához is vezetett. Az egyenlőtlenség következtében nélkülözők népes csoportja alakult ki, akiknek helyzete még drámaibbnak tűnt a kevés kiváltságos által elért gazdagsághoz viszonyítva. A szent szerző, látva ezt a helyzetet, reális és hiteles képet tár elénk.
Abban az időben az arrogáns, istentelen emberek lenézték a szegényeket, és arra törekedtek, hogy azt a keveset is megszerezzék, amit azok birtokoltak, és hogy rabszolgává tegyék őket. Manapság sincs ez nagyon másként. A gazdasági válság sokaknak nem jelentett akadályt vagyonuk további növelésében, ami annál komolyabb anomáliának tűnik, minél inkább tekintetbe vesszük a városok utcáin élő nagyszámú szegény embert, akiknek a létfontosságú dolgok is hiányoznak, akiket állandóan zaklatnak és kizsákmányolnak. A Jelenések könyvének szavai jutnak eszembe: „Azt mondod: »Gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire.« Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?” (Jel 3,17). Évszázadok telnek el, de a gazdagok és a szegények állapota változatlan marad, mintha a történelem tapasztalata nem tanított volna az emberiségnek semmit. A zsoltár szavai nem a múltra vonatkoznak, hanem a jelenünkre, ahogyan Isten ítélete előtt állunk.
2. Az új rabszolgaságnak ma is számos formája van, amely férfiak, nők, serdülők és gyermekek millióit érinti.
Minden nap találkozunk családokkal, akiket arra kényszerítenek, hogy elhagyják hazájukat és másutt keressenek megélhetést; árvákkal, akik elveszítették szüleiket, vagy egy brutális kizsákmányolás céljait szolgálva erőszakosan elválasztották őket tőlük; fiatalokkal, akik szakmai kiteljesedést keresnek, de a rövidlátó gazdaságpolitika elzárja előlük a munkaerőpiacot; sokféle sérülést hordozó áldozatokkal, a prostituáltaktól a kábítószer-függőkig, akik lényük legmélyén megaláztatást szenvednek. Ezenkívül hogy lehetne megfeledkezni a bevándorlók millióiról, akik oly sok rejtett érdek áldozataivá válnak, akiket gyakran politikai célok eszközeiként használnak fel, és akiktől megtagadják a szolidaritást és az egyenlő bánásmódot? És éppígy a sok hajléktalan és kirekesztett emberről, akik városaink utcáin járnak?
Milyen gyakran látunk szegényeket a szeméttelepeken, ahol összegyűjtik a selejtezés kultúrájának és a bőségnek a „gyümölcseit”, hogy valami ehetőhöz vagy felvehetőhöz jussanak! Miután ők maguk is egy emberi hulladéklerakó részévé váltak, hulladékként kezelik őket és e botrány előidézői semmiféle bűntudatot sem éreznek emiatt. A szegényeket gyakran a társadalom élősködőinek tekintik, és nem bocsátják meg nekik a szegénységüket. Az ítélet mindenhová követi őket. Nem lehetnek félénkek vagy lehangoltak, pusztán azért fenyegetőnek vagy alkalmatlannak ítélik őket, mert szegények.
Dráma a drámában az, hogy a szegények nem is látják a nyomor alagútjának végét. Sőt, már odáig jutottunk, hogy egy ellenséges építészetet találunk ki és valósítunk meg, hogy az utcákon, utolsó menedékhelyeiken is megszabaduljunk jelenlétüktől. A város egyik szegletéből a másikba vándorolnak munkát, szálláslehetőséget vagy szeretetet remélve... Életükben minden kínálkozó esély fénysugárrá
válik, de még ott is, ahol legalább a tisztességes viselkedést elvárhatnák magukkal szemben, a visszaélés
erőszakával találkoznak. Időszakos munkavállalókként kénytelenek végtelen órákat robotolni a perzselő
napon, de nevetséges bérekkel fizetik ki őket; az ő számukra nincsen munkavédelem, nincsenek humánus
munkakörülmények, amelyek által más dolgozókkal egyenrangúnak érezhetnék magukat. Elérhetetlen
számukra a munkaidő-kedvezmény, a juttatások és még betegek sem lehetnek.
Kemény realizmussal írja le a zsoltáros a gazdagok viselkedését, akik kizsákmányolják a szegényeket:
„Várja, hogy ráronthasson a védtelenre, megragadja és hálójába húzza a szegényt” (Zsolt 10,9). Mintha
egy hajtóvadászatról beszélne, ahol a szegényekre vadásznak, elfogják és rabszolgaságba taszítják őket.
Ilyen helyzetben sok ember szíve bezárul, és a láthatatlanná válás vágya keríti hatalmába. Röviden
szólva: nagyszámú szegény embert látunk, akiket gyakran frázisokkal fizetnek ki és csak vonakodva
támogatnak. Szinte láthatatlanná válnak, hangjuk gyenge és alig van súlya a társadalomban. Ezek a
férfiak és nők mintegy idegen testként élnek otthonaink körül, és lakóhelyünkön is perifériára szorulnak.
3. A zsoltárban bemutatott helyzetet szomorúság jellemzi a szegényeket sújtó igazságtalanság, szenvedés
és keserűség miatt. A zsoltár mégis szép meghatározást ad a szegényről: olyan, aki „az Úrban bízik” (vö.
Zsolt 9,11), mert biztos abban, hogy az Úr soha nem hagyja el őt. A szegény a Szentírásban a bizalom
embere! A szentíró rámutat e bizalom okára is: „ismeri az ő Urát” (vö. uo.), a Biblia nyelvezetében ez az
„ismerni” pedig a szeretet személyes kapcsolatát jelenti.
Egy igazán lenyűgöző leírás áll a szemünk előtt, amelyre nem számítottunk volna. Pedig nem tesz mást,
mint kifejezi Isten nagyságát, amikor egy szegény emberrel áll szemben. Az ő teremtő ereje meghalad
minden emberi várakozást, és konkréttá válik, amikor „megemlékezik” erről a konkrét emberről (vö.
Zsolt 9,13). Épp ez az Úrba vetett bizalom, annak bizonyossága, hogy az Úr nem hagyja el, ez utal a
reményre. A szegény tudja, hogy Isten nem képes elhagyni őt; így mindig annak az Istennek a
jelenlétében él, aki megemlékezik róla. Akinek segítsége távolabbra nyúlik a jelenlegi szenvedésteli
helyzetnél, hogy megmutassa a szabadulás útját, mely átalakítja a szívet, mert a legmélyebb támogatást
nyújtja.
4. Istennek a szegények érdekében végbevitt cselekedetei újra és újra visszaköszönnek a Szentírásban. Ő
az, aki „meghallgat”, „beavatkozik”, „megvéd”, „védelmez”, „váltságot ad”, „megment”. Vagyis egy
szegény ember soha nem fogja azt tapasztalni, hogy Isten hallgat vagy közömbös marad az imádsága
iránt. Isten az, aki igazságot szolgáltat, és nem feledkezik meg senkiről (vö. Zsolt 40,18; 70,6); sőt, ő a
szegények számára menedék, és nem késlekedik, hogy segítséget nyújtson nekik (vö. Zsolt 10,14).
Az ember felépíthet sok-sok falat és eltorlaszolhatja a bejáratokat, hogy nyugalmat találjon saját
vagyonának hamis biztonságában, azok kárára, akik kívül rekednek. De ez nem lesz örökké így. Az „Úr
napja” a próféták leírása szerint (vö. Ám 5,18, Iz 2–5, Joel 1–3) lerombolja a népek közé épült
barikádokat, és sok ember szolidaritását helyezi a kevesek arroganciája helyébe. A kirekesztés állapota,
amelyben emberek milliói sínylődnek, nem tarthat már sokáig. Sikolyuk egyre hangosabb lesz és
hallhatóvá válik az egész földön. Ahogy Primo Mazzolari atya írta: „A szegény folyamatos tiltakozás
igazságtalanságaink ellen, a szegény egy lőporraktár. Ha tüzet gyújtasz, a világ felrobban.”
5. Nem lehet kitérni a sürgető figyelmezetés elől, amelyet a Szentírás a szegényekre bíz. Bárhová is
nézzünk, Isten szava arra mutat rá, hogy a szegények olyan emberek, akik nélkülözik azt, amire
szükségük lenne az élethez, mert másoktól függnek. Ide tartozik az elnyomott, a megalázott, aki padlóra
került. De a szegények e megszámlálhatatlan sokaságát látva, Jézus nem félt attól, hogy mindegyikükkel
azonosuljon: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ha ezt az
azonosulást figyelmen kívül hagyjuk, akkor misztifikáljuk az evangéliumot és felhígítjuk a
kinyilatkoztatást. Az az Isten, akit Jézus ki akart nyilatkoztatni, nagylelkű Atya, irgalmas, jóságában és
kegyelmében kimeríthetetlen, aki mindenekelőtt reményt ad azoknak, akik csalódottak és nem látnak
jövőt.
Hogyan is lehetne nem felfigyelni arra, hogy Jézus a boldogságmondásokat, amelyekkel Isten országának
meghirdetését elkezdte, a következő felkiáltással vezeti be: „Boldogok vagytok, ti, szegények” (Lk 6,20)?
E paradox kijelentés értelme éppen az, hogy Isten országa a szegényeké, mert ők élnek abban a
helyzetben, hogy képesek legyenek befogadni azt. Hány és hány szegény emberrel találkozunk
mindennap! Úgy tűnik néha, hogy az idő múlásával és civilizációnk vívmányainak fejlődésével számuk
ahelyett, hogy csökkenne, folyamatosan növekszik. Évszázadok telnek el és ez a boldogságmondás egyre
mélyebb önellentmondásnak tűnik; a szegények egyre szegényebbekké válnak, ami napjainkra fokozottan
is igaz. Jézus, aki elkezdte országának megalapítását, ebben a szegényeket állítva középpontba, pontosan
ezt szeretné üzenni nekünk: elkezdte, és nekünk, tanítványainak azt a feladatot adta, hogy folytassuk, és
vállaljuk a felelősséget, hogy reményt adunk a szegényeknek. Nagy szükség van arra – különösen egy
olyan korban, mint a miénk –, hogy a remény újjáéledjen, és a bizalom helyreálljon. Ez egy olyan
program, amelyet a keresztény közösségnek nem szabad alábecsülnie. Igehirdetésünk és keresztény
tanúságunk hitelessége függ ettől.
6. A szegények közelében az Egyház felfedezi, hogy ő egyetlen nép, amely sok nemzetre oszlik, és az a
hivatása, hogy senki se érezhesse magát idegennek vagy kirekesztettnek, mert mindenkit az üdvösség
közös útjára hív. A szegények helyzete arra kötelez, hogy számoljunk fel mindenféle távolságot az Úr
testétől, aki bennük szenved. Inkább arra hív, hogy megérintsük az ő testét, felvállalva személyesen egy
olyan szolgálat kockázatát, amely hiteles evangelizációt jelent. A szegények társadalmi támogatása nem
az evangélium hirdetésén kívül eső kötelesség; éppen ellenkezőleg, felmutatja a keresztény hit
realizmusát és történelmi érvényességét. A szeretet, amely eltölti élettel a Jézusba vetett hitet, nem
engedi, hogy tanítványai bezárkózzanak egyfajta fullasztó individualizmusba, elrejtőzzenek a lelki
intimitás bugyraiba, anélkül, hogy keresztény életük hatással lenne a társadalom életére (vö. Evangelii
gaudium apostoli buzdítás, 183).
Nemrég gyászoltuk meg a szegények egyik nagy apostolát, Jean Vanier-t, aki odaadásával új utakat
nyitott a peremre szorult emberekkel való együttélés felé. Isten megajándékozta őt azzal, hogy egész
életét súlyos fogyatékkal élő testvéreinek szentelje, akiket a társadalom sokszor kirekeszteni törekszik.
Egy „köztünk élő szent” volt. Lelkesedésével sok fiatalt, férfit és nőt tudott maga köré gyűjteni, akik
mindennapi erőfeszítéseikkel szeretetet ajándékoztak és sok gyenge és törékeny ember arcára csaltak újra
mosolyt, az üdvösség valóságos „bárkáját” kínálták számukra a kirekesztés és a magány ellen.
Tanúságtétele sok ember életét megváltoztatta, és segített a világnak, hogy más szemmel nézze a
legkiszolgáltatottabb és leggyengébb embereket. Neki köszönhetően hallhatóvá vált a szegények sírása, és
ez rendíthetetlen reménységet szült, amennyiben egy konkrét szeretet látható és kézzelfogható, máig is
tapasztalható jeleit mutatta fel.
7. „A döntés a legutolsók mellett, akiket a társadalom kivet és eltaszít” (uo., 195) egy alapvető döntés,
amelyre Krisztus felszólítja tanítványait, hogy ne árulják el az Egyház hitelességét, és hatékony reményt
adjanak oly sok védtelen embernek. Bennük nyer megerősítést a keresztény felebaráti szeretet, mert azok,
akik Krisztus szeretetével mások szenvedéséből részt vállalnak, erőt nyernek és nyomatékot adnak az
evangélium hirdetésének.
A keresztények kötelezettsége e világnapon, és ami még fontosabb, mindennapi életükben nem
szorítkozhat csupán segélyakciókra, még ha ezek dicséretesek és szükségesek is, hanem arra kell
törekedniük, hogy növeljék mindenkiben azt a teljes odafigyelést, amely minden bajba került embert
megillet. „Ez a szeretetteljes odafordulás a valódi gondoskodás kezdete” (uo. 199) a szegényekért, ha meg
akarjuk tudni, mi jelenti az igazi segítséget számukra. Nem könnyű a keresztény remény tanújának lenni
egy olyan fogyasztásközpontú, a selejtezés mentalitásával élő környezetben, amelynek az a fő törekvése,
hogy a felszínes és pillanatnyi jólétet fokozza. A mentalitás megváltoztatása kell ahhoz, hogy a lényegest
újból felfedezzük, és Isten országának hirdetése konkréttá és hatékonnyá váljon.
A remény átadható a vigasztaláson keresztül is, amely akkor valósul meg, amikor az ember nem csupán
fellángolásból, egy-egy pillanatig segíti a szegényeket, hanem hosszútávon elköteleződik mellettük. Az
igazi remény nem akkor lesz a szegények osztályrésze, amikor azt látják, hogy kapunk valamit cserébe a
nekik adott időnkért, hanem akkor, amikor felismerik áldozatunkban az ingyenes, viszonzást vagy
jutalmat nem váró szeretet cselekedetét.
8. Arra kérem az önkénteseket, akiknek egyik legnagyobb érdeme, hogy elsőként fogják fel a szegényekre
fordított figyelem jelentőségét, hogy növekedjenek tovább elköteleződésükben. Kedves testvérek,
sürgetően kérlek titeket, hogy minden szegény emberben, akivel találkoztok, azt keressétek, amire
valójában szüksége van; ne álljatok meg csak az anyagi szükségleteik kielégítésénél, hanem fedezzétek
fel a szívükbe rejtett jóságot, amihez az kell, hogy figyelemmel legyetek kultúrájukra és
kifejezésmódjukra egy valódi testvéri párbeszéd megkezdése érdekében. Tegyük félre az ideológiai vagy
politikai alapú kategorizálásokat és összpontosítsuk figyelmünket a lényeges kérdésekre, amelyek
megoldásához nem sok beszédre, hanem csak egy szerető pillantásra és egy kinyújtott kézre van szükség.
Soha ne felejtsük el, hogy „a legsúlyosabb hátrányos megkülönböztetés, ami miatt a szegények
szenvednek, az a lelki odafigyelés hiánya” (uo. 200).
A szegényeknek elsősorban Istenre, az ő szeretetére van szükségük, amely a szentekben válik láthatóvá,
akik mellettük élnek, akik életük egyszerűségével megmutatják és kifejezik a keresztény szeretet erejét.
Isten sokféle módot és számtalan eszközt használ fel arra, hogy elérje az emberek szívét. Természetesen a
szegények azért jönnek hozzánk, mert ételt adunk nekik, de amire valójában szükségük van, az túlmutat a
meleg ételen vagy a szendvicseken, amit kínálunk. A szegényeknek a kezünkre van szükségük, hogy
felsegítsük őket, a szívünkre, hogy újra érezzék a szeretet melegségét és a jelenlétünkre, hogy a leküzdjék
a magányt. Egész egyszerűen szeretetre van szükségük.
9. Néha egészen kevés elegendő ahhoz, hogy visszaadjuk a reményt: elegendő megállni, mosolyogni,
meghallgatni. Tegyük félre csak egy napra a statisztikákat; a szegények nem számok, amelyekre
hivatkozni lehet, amikor egyesek munkájukkal és projektjeikkel büszkélkednek. A szegények emberek,
akikkel találkozunk: fiatalok és idősek, akik egyedül vannak, akiket meghívunk egy közös étkezésre;
férfiak, nők és gyermekek, akik egy barátságos szóra várnak. A szegények a mi megmentőink, mert
lehetővé teszik számunkra, hogy Jézus Krisztus arcával találkozzunk.
A világ szemében értelmetlen az a gondolat, hogy a szegénység és a nélkülözés üdvhozó erővel bírhat;
mégis igaz, amit az apostol tanít: „Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem
sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy
megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az
erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat,
hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt” (1Kor
1,26–29). Emberi szemmel nem látjuk ezt a megmentő erőt, de a hit szemével meglátjuk, és személyesen
is megtapasztaljuk működését. Isten vándorló népének szívében lüktet ez az üdvözítő erő, amely senkit
sem zár ki, hanem mindenkit bevon a megtérés valódi zarándoklatába, hogy megismerje és szeresse a
szegényeket.
10. Az Úr nem hagyja cserben azokat, akik őt keresik és hívják: „gondolt rájuk, nem feledkezett el a
szegények sóhajáról” (Zsolt 9,13), mert az ő füle meghallja hangjukat. A szegény reménysége
megkérdőjelezi a halál különféle helyzeteit, mert tudja, hogy Isten különösen szereti őt, és így legyőzi a
szenvedést és a kirekesztést. Szegénysége nem csorbítja méltóságát, amelyet a Teremtőtől kapott; abban a
bizonyosságban él, hogy Isten teljes mértékben vissza fogja azt adni neki, mert ő nem marad közömbös
leggyengébb gyermekei sorsa iránt, éppen ellenkezőleg, látja bánatukat és fájdalmaikat, hordozza őket,
erőt és bátorságot ad nekik (vö. Zsolt 10,14). A szegények reményét erősíti az a bizonyosság, hogy az Úr
elfogadja őket, hogy nála valódi igazságosságra lelnek, és hogy ő megerősíti szívüket, hogy továbbra is
tudjanak szeretni (vö. Zsolt 10,17).
Ahhoz, hogy az Úr Jézus tanítványai az evangélium hiteles hirdetői legyenek, a remény kézzelfogható
magvait kell szórniuk. Kérem az összes keresztény közösséget, és mindazokat, akik küldetésüknek érzik,
hogy reményt és vigaszt vigyenek a szegényeknek: dolgozzanak azért, hogy ez a világnap sokakban
erősítse a vágyat az aktív együttműködés iránt, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie az emberi közelséget
és a szolidaritást. Kísérjenek bennünket a próféta szavai, melyek egy másfajta jövőt hirdetnek meg:
„Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztani”
(Mal 3,20).
Kelt a Vatikánban, 2019. június 13-án Páduai Szent Antal liturgikus emléknapján
Ferenc

Okt. 20. MISSZIÓS VASÁRNAP
A Szentatya, Ferenc pápa üzenete a missziók vasárnapjára 2019
Megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban
Kedves testvérek, 
2019. október hónapjára arra kértem az egész egyházat, hogy rendkívüli missziós időszakként élje meg azt, így emlékezve XV. Benedek pápa Maximum illud kezdetű apostoli levele kihirdetésének (1919. november 30.) századik évfordulójára. Apostoli kezdeményezésének prófétai előrelátása megerősített abban, hogy megújítsuk az egyház misszionáriusi elkötelezettségét, misszióját még inkább az evangélium szelleméhez igazítsuk, hogy a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus üdvösségét hirdesse és vigye el a világnak.
 
Jelen üzenet címe azonos az októberi missziós hónap témájával: megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban. E hónap megünneplése mindenekelőtt abban segít minket, hogy felismerjük a Jézus Krisztus melletti hitdöntésünk missziós értelmét, azon hitét, amelyet kötelezettség nélkül, ajándékként kaptunk a keresztségben. Istenhez tartozunk, mint gyermekei és ez soha nem egyénileg megy végbe, hanem mindig egyházi módon: az Istennel – Atyával, Fiúval és Szentlélekkel – való közösségből sok más testvérünkkel együtt új élet születik számunkra. Ez az isteni élet pedig nem árucikk, amit eladni – el akarjuk kerülni a prozelitizmust –, hanem gazdagság, amelyet átadni, közölni és hirdetni kell: ez a misszió értelme. Ingyen kaptuk ezt az ajándékot és ingyen adjuk tovább (vö. Mt 10,8) anélkül, hogy ebből bárkit is kizárnánk. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, eljutva az igazság megismerésére és az irgalmasság megtapasztalására az Egyháznak köszönhetően, amely az üdvösség egyetemes szentsége (vö. 1Tim 2,4; 3,15, II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 48).
Az Egyház misszióban van a világon: a Jézus Krisztusba vetett hit a dolgokat helyes megvilágításba helyezi, mert lehetővé teszi, hogy Isten szemével és szívével lássuk a világot; a remény megnyit minket az isteni élet örök láthatárára, amelyben már valójában részünk van; a szeretet pedig, amelyet előre megízlelünk a szentségekben és a testvéri szeretetben, a föld végső határáig mozdít minket (vö. Mik 5,3; Mt 28,19; ApCsel 1,8; Róm 10,18). Egy Egyháznak, amely elmegy a legvégső határokig, állandó és tartós misszionáriusi megtérésre van szüksége. Hány szent, hány hitben élő nő és férfi tanúskodik arról, hogy ez a határtalan megnyílás lehetséges és megvalósítható, mutatja meg nekünk, hogyan lépjünk ki önmagunkból irgalmasan, a szeretettől sürgetve és éli elénk az ajándékozás, az áldozat és az ingyenesség logikáját (vö. 2Kor 5,14–21)! Aki Istent hirdeti, legyen Isten embere (vö. Maximum illud apostoli levél).
Ez egy olyan megbízás, amely személyesen érint mindannyiunkat: én mindig misszió vagyok; te mindig misszió vagy; minden megkeresztelt ember maga egy-egy misszió. Aki szeret, az megmozdul, kilép önmagából, vonz és vonzódik, átadja önmagát a másiknak és életet adó kapcsolatokat teremt. Senki sincs, aki Isten szeretete számára haszontalan és jelentéktelen lenne. A világban mindannyian küldetésben vagyunk, mert minden ember Isten szeretetének gyümölcse. Még ha apám és anyám hazugság, gyűlölet és hűtlenség által elárulná is a szeretetet, Isten soha nem lép vissza az élet ajándékozásától és minden gyermekét mindig is részesíti isteni és örökkévaló életében (vö. Ef 1,3–6). 
Ennek az életnek a keresztség által leszünk részesei, ezáltal kapjuk meg a hitet Jézus Krisztusban, aki győztes a bűn és a halál felett, megújít minket Isten képére és hasonlóságára és beletagoz minket Krisztus testébe, az Egyházba. Ebben az értelemben tehát a keresztség valóban szükséges az üdvösséghez, mert biztosítja számunkra, hogy az Atya házában mindig és mindenütt fiak és leányok vagyunk, nem pedig árvák, idegenek vagy rabszolgák. Ez, ami a keresztény emberben szentségi valóság – melynek tökéletessége az Eucharisztia –, minden férfi és nő hivatása és rendeltetése marad, akik megváltásra és üdvösségre várnak. A keresztség ugyanis az isteni ajándék ígéretének megvalósulása, amellyel Isten az embert gyermekévé teszi a Fiúban. Természetes szüleink gyermekei vagyunk, de a keresztségben miénk lesz az eredeti atyaság és az igazi anyaság is: akinek az Egyház nem édesanyja, annak Isten nem lehet atyja (vö. Szent Ciprián, Az egyház egységéről, 6).
Küldetésünk tehát Isten atyaságában és az Egyház anyaságában gyökerezik, mivel a keresztséghez szorosan kapcsolódik az a megbízás, amelyet Jézus a húsvéti küldetésben megfogalmazott: ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket, eltöltve Szentlélekkel a világ kiengeszteléséért (vö. Jn 20,19–23; Mt 28,16–20). A keresztény ember részese ennek a küldetésnek, azért, hogy senki se nélkülözze a fogadott fiúságra való meghívás örömhírét, valamint személyes méltóságának és az emberi élet belső értékének bizonyosságát a fogantatástól kezdve egészen a természetes halálig. Amikor a terjeszkedő szekularizáció Isten aktív atyaságának kifejezett és kulturális visszautasításává fejlődik történelmünkben, akadályává válik minden valódi testvériségnek, ami az egymás élete iránti kölcsönös tiszteletben nyilvánulna meg. Jézus Krisztus Istene nélkül minden különbség pokoli fenyegetéssé válik és lehetetlenné teszi az emberi faj gyümölcsöző egységét és benne a testvéri elfogadás megvalósulását.
Az üdvösségre szóló egyetemes meghívástól motiválva, amelyet Isten Jézus Krisztusban részünkre felajánl, XV. Benedek arra szólít fel, hogy lépjünk túl minden nacionalista és etnocentrikus elzárkózáson, vessünk véget a gyarmati hatalmak beavatkozásának az evangélium hirdetésébe, valamint ezen államok gazdasági és katonai érdekei érvényesítésének. A pápa Maximum illud apostoli levelében emlékeztetett arra, hogy az egyház missziójának Isten akarta egyetemes jellege megköveteli, hogy kilépjünk a hazánkhoz és nemzetünkhöz fűződő exkluzív kapcsolatból. A kultúra és a közösség megnyílása Jézus Krisztus üdvösséghozó újdonsága előtt megköveteli minden indokolatlan etnikai és egyházi bezárkózás leküzdését. Az egyháznak ma is szüksége van férfiakra és nőkre, akik keresztségük erejében nagylelkűen válaszolnak a meghívásra, amely kiszólítja őket otthonukból, családjukból, hazájukból, nyelvi közegükből és helyi közösségükből. A népekhez szól küldetésük, a világban, amelyet még nem alakítottak át Jézusnak és az Ő szent egyházának szentségei. Isten szavát hirdetve, az evangéliumról tanúskodva és a Szentlélekben való életet ünnepelve ők bűnbánatra hívnak fel, keresztelnek és felkínálják a keresztény üdvösséget; mindezt az egyes ember személyes szabadságának tiszteletben tartásával és párbeszédet folytatva azon népek kultúrájával és vallásával, amelyekhez küldetésük szól. A „missio ad gentes”, amely az egyház számára mindig szükséges, alapvető módon járul hozzá minden keresztény szüntelen megtérésének folyamatához. A Jézus húsvétjába vetett hit, az egyház keresztelési küldetése, az önmagunktól és saját otthonunktól földrajzi és kulturális értelemben vett eltávolodásra ösztönző hívás, a bűntől való megváltás, valamint a személyes és társadalmi bajoktól való megszabadulás szükségessége megköveteli a missziót a föld legvégső határáig.
A Pán-amazóniai Szinódussal való gondviselésszerű egybeesés arra indít engem, hogy aláhúzzam: a misszió, amelyet Jézus Lelkének ajándékával reánk bízott, továbbra is aktuális és szükséges ezen területek és az ott élők számára. A megújult Pünkösd tágra nyitja az egyház kapuit azért, hogy egyetlen kultúra se maradjon önmagába zárva, egyetlen nép se zárkózzék el, hanem nyitott legyen a hit egyetemes közösségére. Senkinek sem szabad saját egójába zárkóznia, belevesznie etnikai és vallási hovatartozásának önközpontúságába. Jézus húsvétja széttöri a világok, vallások és kultúrák szűk korlátait és arra hív minden közösséget, hogy növekedjen a férfi és nő méltóságának tiszteletben tartásában és törekedjen mindig teljesebben megtérni a feltámadt Úr igazságához, aki minden ember számára valódi életet ajándékoz.
Ebben az összefüggésben XVI. Benedek szavai jutnak eszembe, amelyeket 2007-ben mondott nekünk, latin-amerikai püspököknek a brazíliai aparecidai találkozónk kezdetén; szeretném megismételni itt e szavakat és azonosulni velük: „De milyen jelentőséggel bírt a keresztény hit elfogadása Latin-Amerika és a Karib-térség országai számára? Azt jelentette számukra, hogy megismerik és elfogadják Krisztust, az ismeretlen Istent, akit őseik – anélkül, hogy tudták volna – gazdag vallási hagyományaikban kerestek. Krisztus volt a Megváltó, aki után csendben vágyakoztak. Azt is jelentette, hogy a keresztvízzel megkapták az isteni életet, amely Isten fogadott gyermekeivé tette őket és megkapták a Szentlelket, aki azért jött, hogy megtermékenyítse kultúrájukat, amennyiben megtisztította és növekedésnek indította azt a megszámlálhatatlan sokaságú magot és csírát, amelyet a Megtestesült Szó beléjük öntött, és így irányította őket az evangélium útjaira. [...] Az Isten Igéje, amikor Jézus Krisztusban testté lett, egyúttal történelemmé és kultúrává is vált. A prekolumbián vallásokhoz való visszatérés utópiája – elválva Krisztustól és az egyetemes egyháztól – nem előrehaladás, hanem visszalépés. Ez valójában visszafejlődés, visszatérés egy, a múltban lehorgonyzott történelmi korszakhoz.” (Megnyitóbeszéd, 2007. május 13. Insegnamenti III, 1 [2007], 855–856.)
Mária, édesanyánk, reád bízzuk az Egyház küldetését. A Szent Szűz Fiával egyesülve a megtestesülésétől kezdve elindult és teljes mértékben rész vett Jézus küldetésében, egy olyan misszióban, amely a kereszt lábánál a saját küldetésévé is vált: az Egyház anyjaként közreműködni abban, hogy világra hozza a Szentlélekben és a hitben Isten új gyermekeit.
Végül szeretnék röviden szólni a Pápai Missziós Művekről, amelyet már a Maximum illud is a misszió eszközeként ajánlott. A Pápai Missziós Művek az Egyház egyetemességében, mint egy globális hálóban végzi szolgálatát, amely a pápát missziós erőfeszítésében támogatja részben imával – a misszió lelkével –, részben a keresztények karitatív adományaival szerte a világon. Hozzájárulásaik segítik a pápát a részegyházak evangelizálásában (Hitterjesztés Műve), a helyi papság képzésében (Szent Péter Apostol Műve), a világ gyermekeinek missziós tudatosságra nevelésében (Szent Gyermekség Műve) és a keresztények misszionáriusi tudatának kialakításában (Missziós Unió). Megújítva támogatásomat e Művekhez, kívánom, hogy 2019 októberének rendkívüli missziós hónapja hozzájáruljon misszionáriusi szolgálatuk megújulásához szolgálva az én szolgálatomat.
Szívből adom áldásomat a misszionáriusokra és mindazokra, akik keresztségük révén bármilyen módon részt vesznek az egyház missziójában.
Vatikánváros, 2019. június 9., Pünkösd főünnepén. --- Ferenc pápa

Szept. 26.

Az Úr a megtérésünket kéri, ébredjünk fel a lelki langyosságból!  

Kérjük az Úr kegyelmét, hogy ne legyünk csak „félig-meddig keresztények”, megelégedve egy olyan nyugalommal, amely nem terem gyümölcsöt – buzdított Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában szeptember 26-án, csütörtökön reggel bemutatott szentmise homíliájában, a lelki langyosság ellen emelve fel szavát, mely mindig a megtérés halogatásához vezet.

A szentmise olvasmánya Aggeus próféta intő szavát (Agg 1,1–8) közvetíti, aki a babiloni fogságból régen hazatért népet arra figyelmezteti, hogy miközben ők palotában laknak, az Úr háza még mindig romokban hever. Nem szabad késlekednünk a templom felépítésével, ha ebben hanyagok vagyunk, a többi munkánk sem hoz gyümölcsöt: ezért azonnal neki kell fognunk az Úr háza felépítéséhez! – utalt a próféta buzdító szavaira homíliájában a Szentatya.

Aggeus próbálta kimozdítani a vereségbe beletörődő, lusta nép szívét. Az ellenség lerombolta a templomot, ami romokban hevert, de a nép csak nézte. Végül az Úr elküldte a választottját, hogy felépíttesse templomát, ám az emberek szíve megkeseredett, és nem akartak nekilátni a munkának. Így szóltak: „Nem megyünk előre, hisz talán csak káprázat, jobb nem kockáztatni; maradjunk még egy kicsit így…” Ezek az emberek nem akartak felkelni, hogy nekifogjanak a munkának, nem hagyatkoztak az Úr segítségére, aki pedig fel akarta őket emelni. Kifogást keresve arra hivatkoztak, hogy még nem jött el az igazi, alkalmas idő. Ezeknek az embereknek a drámája a mi drámánk is – hangsúlyozta a pápa. – Amikor megérint minket a langyosság szelleme, így szólunk: „Rendben van, Uram, de csak lassan. Most hagyjuk, majd holnap megcsinálom.” Holnap aztán holnaputánt mondunk, és így tovább. Elhalasztjuk a döntéseket, a szív megtérésének, az élet megváltoztatásának döntését.

Nagyon sokszor langyosság rejlik a bizonytalanság és a halogatás mögött. Sok ember eltékozolja az életét, mert nem csinált semmit, csak őrizgette a nyugalmat önmagában. Ám ez a nyugalom a temetők nyugalma – figyelmeztetett Ferenc pápa. – Amikor engedünk ennek a langyosságnak, a lelki langyosság magatartásának, életünket temetővé alakítjuk, ahol nincs élet, csak bezártság van, ahova nem lépnek be az emberek. Romokban heverünk, de nem kockáztatunk, mert jobb így, hiszen már hozzászoktunk ehhez az élethez. Mindez akkor történik, amikor a kicsi dolgok nem mennek jól, az Úr pedig azt akarja, hogy változtassunk ezen. A megtérésünket kéri, amire mi azt válaszoljuk: „Majd holnap!” – figyelmeztetett Ferenc pápa.

Kérjük az Úr kegyelmét, hogy ne legyen sajátunk a „félig-meddig keresztények” lelkülete. Persze jó keresztények ők, dolgoznak is eleget, bőségesen vetettek, de alig arattak valamit: sokat ígérő életek, melyek végül nem vitték semmire. Az Úr segítsen bennünket felébredni a langyosság lelkületéből – fohászkodott a Szentatya. - Forrás: Vatikáni Rádió


Szept. 16. IMÁDKOZZUNK A POLITIKUSOKÉRT

Szept. 8. 

Szept. 1. TEREMTÉSSEL VALÓ TÖRŐDÉS
Az Úrangyala elimádkozása után Ferenc pápa köszöntötte a zarándokokat:
Kedves Testvéreim!
Szeptember elseje van, a teremtéssel való törődés imanapja: ökumenikus imádság, amely elgondolkodásra hív és arra, hogy elkötelezetten munkálkodjunk közös házunk védelmén, kezdve azon, hogy egyéni és családi szinten fenntartható életstílust alakítunk ki. A mától október 4-ig, Assisi Szent Ferenc ünnepéig tartó időszak alkalmas arra, hogy dicsőítsük Istent minden teremtményéért és a Föld kiáltását meghallva felvállaljuk a felelősséget.

Aug. 21. KÖZÖSSÉG
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A keresztény közösség a Szentlélek bőséges kiáradásából születik, és a Krisztusban testvérek közötti osztozás kovászának köszönhetően növekszik. Van egy szolidaritási dinamizmus, mely építi az Egyházat mint Isten családját. Ebben központi jelentőségű a koinónia tapasztalata. Mit jelent ez a furcsa szó? Ennek a görög szónak a jelentése: „közösbe adás”, vagyis közösséget alkotunk, nem egymástól elszigetelten élünk. Ez az első keresztény közösség tapasztalata: a „közösbe adás”, „megosztás”, „közösségvállalás, részesedés”, nem elszigetelődés. A kezdeti idők egyházában ez a koinónia, ez a közösség mindenekelőtt a Krisztus testében és vérében való részesedésre vonatkozik. Ezért amikor áldozni megyünk, akkor azt mondjuk [a latin nyelveken], hogy „közösségre lépünk”, közösségbe kerülünk Jézussal, és ebből a Jézussal való közösségből elérkezünk a testvérekkel való közösségvállaláshoz. Tehát a Krisztus testében és vérében való részesedés, melyre a szentmisében kerül sor, a testvérek közötti egyesülésben válik gyakorlattá, abban is megmutatkozik, ami a legnehezebb: közösbe adják javaikat és pénzt gyűjtenek a jeruzsálemi anyaegyház és más egyházak megsegítésére (vö. Róm 12,13; 2Kor 8–9). Ha tudni akarjátok, jó keresztények vagytok-e: imádkoznotok kell, igyekeznetek kell szentáldozáshoz és a kiengesztelődés szentségéhez járulni. De azt, hogy a szíved megváltozott-e, az jelzi, hogy a megtérés elérte-e a zsebedet, fel tudod-e adni saját érdekeidet: az mutatja meg, hogy megtértél-e, hogy nagylelkű vagy-e másokkal, segíted-e a leggyengébbeket, a legszegényebbeket. Ha a megtérésed elér idáig, biztos lehetsz abban, hogy igazi megtérésről van szó. Ha csak szavak szintjén marad, az nem igazi megtérés.
Az eucharisztikus élet, az imák, az apostolok prédikációja és a közösségvállalás megtapasztalása (vö. ApCsel 2,42) a hívőket olyan emberek csoportjává teszi – mondja az Apostolok cselekedetei –, akiknek „egy a szíve és egy a lelke”, és akik nem tartják tulajdonuknak azt, amijük van, hanem mindenük közös (vö. ApCsel 4,32). Ez a nagyszerű életmodell segít, hogy jószívűek és ne zsugoriak legyünk. Ezért „senki nem szűkölködött közöttük – mondja az Apostolok cselekedetei –, mert akiknek földjük vagy házuk volt, eladták, az eladott javak árát elhozták, és letették az apostolok lába elé, s azután szétosztották mindenkinek szükséglete szerint” (ApCsel 4,34–35). Az Egyházban mindig jelen volt a keresztényeknek ez a cselekedete: lemondtak a szükségesen felüli dolgaikról, hogy odaadják azoknak, akiknek szükségük volt rájuk. És itt ne csak pénzre gondoljunk, hanem időre is! Milyen sok keresztény van – például ti itt, Olaszországban –, akik önkéntes munkát vállalnak! Ez csodálatra méltó! Közösséget vállalok, megosztom az időmet másokkal, segítem a rászorulókat. Ilyen az önkéntesség, a jótékonykodás, a beteglátogatás. Mindig törekednünk kell arra, hogy osztozzunk másokkal, és ne csak saját érdekeinket keressük!
Ily módon a közösségvállalás, a koinónia lesz az Úr tanítványai közötti kapcsolat új formája. A keresztények egy új érintkezési, új kapcsolódási formát tapasztalnak meg. A kimondottan keresztény létmód ez, mégpedig olyannyira, hogy a pogányok, amikor látták a keresztényeket, azt mondták: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” A szeretet ez a kapcsolódási forma! De nem szavak szintjén maradó, hamis szeretet, hanem tettekben megmutatkozó szeretet, egymás segítése, konkrét szeretet. A szeretet konkrétsága! A kapcsolódás Krisztushoz olyan kapcsolatot teremt a testvérek között, amely vagyonközösségben is kifejeződik. Igen, ez az együttléti forma, ez a kölcsönös szeretet így elér a zsebekig is, elér odáig, hogy lemondjunk a gátló pénzről, és azt másoknak adjuk, szembefordulva saját érdekeinkkel. Az, hogy a hívők Krisztus testének tagjai, felelőssé teszi őket egymásért. Az, hogy hiszünk Jézusban, mindannyiunkat felelőssé tesz egymásért. „Nézd csak azt az embert, milyen nehézséggel küzd: engem ez nem érint, az ő baja!” Nem! Mi, keresztények nem mondhatjuk: „Szegény ember, van egy otthoni problémája, küzd ezzel a családi nehézséggel.” Ehelyett imádkoznom kell érte, azonosulok vele, nem vagyok közömbös iránta. Ezt jelenti kereszténynek lenni. Így az erősek támogatják a gyengéket (vö. Róm 15,1), és senkinek sincs része az emberi méltóságot megalázó és eltorzító nélkülözésben, mert hiszen közösséget vállalnak egymással: közös a szívük. Szeretik egymást! Ez jelzi kereszténységünk valódiságát: a konkrét szeretet!
Jakab, Péter és János, a három apostol, a jeruzsálemi egyház „oszlopai”, közösségileg úgy rendelkeznek, hogy Pál és Barnabás a pogányokat evangelizálják, míg ők a zsidókat evangelizálják majd, és csak azt kérik Páltól és Barnabástól – feltételként –, hogy ne feledkezzenek el a szegényekről, emlékezzenek meg a szegényekről (vö. Gal 2,9–10). De nemcsak az anyagilag szegényekre kell gondolnunk, hanem a szellemileg-lelkileg szegényekre is, azokra az emberekre, akik nehézségekkel küzdenek, akik rászorulnak közelségünkre. Egy keresztény mindig magától, saját szívétől indul ki, és másokhoz közelít, ahogy Jézus közeledett hozzánk. Ilyen az első keresztény közösség.
Az osztozásra és a vagyon közösbe adására konkrét példát látunk Barnabás tanúságtételében: van egy földje, eladja, hogy árát odaadja az apostoloknak (vö. ApCsel 4,36–37). Ám az ő pozitív példája mellett láthatunk egy szomorúan negatívat is: Ananiás és felesége, Szafira, eladják birtokukat, de az érte kapott pénznek csak egy részét adják oda az apostoloknak, a másik részét megtartják maguknak (vö. ApCsel 5,1–2). Ez a család megszakítja az ingyenes osztozás, a derűs, érdekmentes osztozás láncolatát, a következmények pedig tragikusak, végzetesek (ApCsel 5,5.10). Péter apostol leleplezi Ananiás és felesége erkölcstelenségét, és azt mondja neki: „Miért szállta meg a sátán szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából? […] Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek” (ApCsel 5,3–4). Mondhatni Ananiás Istennek hazudott, egy elszigetelt lelkiismeret, egy képmutató lelkiismeret révén, vagyis egy „árcsökkentett”, részleges és opportunista egyházhoz tartozás révén. A képmutatás a legádázabb ellensége ennek a keresztény közösségnek, ennek a keresztény szeretetnek: amikor valaki eljátssza, hogy szereti a másikat, pedig csak saját érdekeit keresi.
Az őszinteség elmulasztása a megosztásban vagy az őszinteség elmulasztása a szeretetben azt jelenti, hogy a képmutatást ápoljuk, eltávolodunk az igazságtól, önzővé válunk, kioltjuk a közösségvállalás tüzét és belső fagyhalálra ítéljük magunkat. Azok, akik így viselkednek, turistaként haladnak át az Egyházon. Aki így viselkedik, az turistaként vonul végig az Egyházon. Sok turista van az Egyházban, akik mindig átmenőben vannak, de sosem lépnek be az Egyházba: ez a spirituális turizmus, mely elhiteti velük, hogy keresztények, pedig csak katakombaturisták! Nem! Nem szabad turistáknak lennünk az Egyházban, hanem egymás testvéreinek kell lennünk! Ha valaki csak arra építi életét, hogy nyereséget és előnyt szerezzen a helyzetekből mások kárára, az elkerülhetetlenül belső halált eredményez. Hány ember állítja magáról, hogy közel áll az Egyházhoz, papok és püspökök barátai, közben pedig csak saját érdekeiket keresik. Ezek a képmutatások teszik tönkre az Egyházat!
Az Úr – mindannyiunkért kérem őt – árassza ránk a gyengédség Lelkét, aki legyőz minden képmutatást és mozgásba hozza az igazságot, mely táplálja a keresztény szolidaritást, amely messze nem szociális segítségnyújtás, hanem az Egyház természetének elidegeníthetetlen kifejeződése, az Egyházé, mely gyengéd anyja mindenkinek, különösen a legszegényebbeknek.
Fordította: Tőzsér Endre SP -Magyar Kurír

Júl. 21.

Jún. 23. ÚRNAPJA

Máj. 26. TÖMEGTÁJÉKOZTATÁSI VILÁGNAP

Máj. 12. HIVATÁSOK
Imádkozzunk!
Pap: A Szentatya buzdításához csatlakozva kérjük az aratás Urát azokért, akik a legszorosabban követik Krisztust a papságban vagy az Istennek szentelt életben, és azokért, akiket az Úr irgalmassága szüntelenül hív erre a fontos egyházi szolgálatra.
1. Egyesítsd, Urunk, hívő népedet a papokért, szerzetesekért, hivatásokért végzett imádságban, hallgass meg Urunk! 
2. Erősítsd meg Szentatyánkat, püspökeinket, papjainkat és a szerzeteseket, hogy életük példájával vonzóvá tegyék a neked szentelt életet, hallgass meg Urunk! 
3. Erősítsd meg a családokat, hogy hívő életükkel az első szemináriummá váljanak a felnövekvő gyermekek számára, hallgass meg Urunk! 
4. Erősítsd meg a fiatalokat, hogy merjenek hosszú távú döntéseket hozni, és merjék elkötelezni magukat a neked szentelt életre, hallgass meg Urunk!  
5. Erősítsd meg a betegeket és a szenvedőket, hogy szenvedéseiket felajánlva imádkozzanak a hivatásokért, hallgass meg Urunk! 
Pap: Mennyei Atyánk, segíts, hogy mindig meghalljuk imádságra hívó szavadat, adj buzgóságot a papságnak az imádságban, nyisd meg szívüket hívó szavadnak, és erősítsd meg őket hívásod követésében. Krisztus a mi Urunk által.

Ápr. 8. IFJÚSÁG

Márc. 30. BŰNBÁNAT

A Szentatya üzenete 2019 nagyböjtjére
„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19)
Kedves testvérek,
Isten minden esztendőben édesanyánk, az Egyház által a „hívőknek azt a kegyelmet juttatja, hogy a húsvétot a Szentlélek örömében várják” és „megtisztult szívvel az élet teljességére jussunk Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (vö. Nagyböjti 1. prefáció). Így egyik húsvéttól a másikig a megváltás teljessége felé haladunk, melyben Krisztus húsvéti misztériumának köszönhetően már részesültünk: „Mert megváltásunk még reménybeli” (Róm 8,24). Az üdvösség e titka, ami már földi életünk során is működik bennünk, egy dinamikus, az egész teremtést és a történelmet is átfogó folyamat. Sőt, ahogy Szent Pál apostol megfogalmazza: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19). Ennek kapcsán szeretnék néhány gondolatot megosztani, hogy ezek kísérjenek minket a megtérés útján az előttünk álló nagyböjti időszakban.
1. A teremtés megváltása
Krisztus halálának és feltámadásának, a Húsvéti Szent Háromnapnak az ünneplése, mint az egyházi év csúcspontja annak tudatában hív minket megélni az előkészület idejét, hogy a Krisztushoz való hasonlatosságunk (vö. Róm 8,29) Isten irgalmasságának mérhetetlen ajándéka.
Aki Isten gyermekeként, megváltott emberként él, aki hagyja magát a Szentlélek által vezetni (vö. Róm 8,14), aki Isten törvényét egészen a szívünkbe és emberi természetünkbe írt törvénytől kezdve felismeri és tettekre is váltja, annak élete a teremtett világ javára fog szolgálni és részt kap a teremtés megváltásának művében is. A teremtés emiatt is várja – ahogyan Szent Pál írja – Isten fiainak megnyilvánulását, ami arra utal, hogy mindazok, akik Jézus húsvéti titkának kegyelmét befogadták, a maga bőségében élvezik gyümölcseit és arra meghívást kaptak arra, hogy annak teljességét az emberi élet megváltásában maguk is elnyerjék. Amikor Krisztus szeretete a szentek életét – a lélek, a szellem és a test dimenziójában – átformálja, ők Istent dicsőítik, és imádságukba, szemlélődésükbe, művészetükbe a teremtményeket is bevonják, ahogyan ez Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában (vö. Laudato si’ enciklika, 87.) csodálatosan megmutatkozik. Sajnos ebben a világban a megváltás alkotta harmóniát szüntelenül fenyegeti a bűn és a halál negatív hatalma.
2. A bűn pusztító hatalma
Ha nem Isten gyermekeiként élünk, akkor gyakran pusztító módon viselkedünk felebarátainkkal és más teremtményekkel – de magunkkal – szemben is, mivel többé-kevésbé tudatosan abból indulunk ki, hogy mindent a magunk kedve szerint használhatunk. Emiatt eluralkodik a mértéktelenség és az így kialakuló életmódunkkal túllépünk azokon a határokon, amelyek tiszteletben tartását ember voltunk és természetünk is megkívánná. Engedünk a határtalan vágyaknak, amelyekkel a Bölcsesség könyve a hitetleneket jellemzi, azokat, akik cselekedeteikben sem Istenre nem gondolnak, sem pedig reményük nincs a jövőre nézve (vö. Bölcs 2,1–11). Ha nem adjuk át magunkat újra és újra a húsvéti ünnepnek és nem a feltámadást, mint célt tartjuk szemünk előtt, akkor nyilvánvaló, hogy végül a „mindent és azonnal” és a „mindig többet birtokolni” logikája győzedelmeskedik.
A bűn minden rossz okozója, mint azt mindnyájan jól tudjuk. Amikor először felütötte a fejét, megtört az emberek közössége Istennel, egymással és a teremtett világgal, amelyhez testünk révén különösen is kapcsolódunk. Az Istennel való kapcsolat megrendülésével az emberiség és a számunkra elgondolt környezet között fennálló harmónia is csorbát szenvedett, az Édenkert pedig pusztává vált (vö. Ter 3,17–18). Ebben az esetben arról a bűnről van szó, ami az embert arra vezette, hogy magát tartsa a teremtés istenének, úgy lássa magát, mint abszolút uralkodót és a világot nem az Isten által meghatározott célra, hanem saját érdekében, illetve embertársai és más teremtmények kárára használja.
Ha Isten törvényét, ami a szeretet törvénye, elhagyjuk, akkor a hatalmasok törvénye fog érvényre jutni. A bűn, ami az emberek szívében lakozik (vö. Mk 7,20–23) – és kifejezésre jut a bűnös kívánságban, a mértéktelen jólét utáni vágyban, a mások és gyakran saját boldogulásunkkal szembeni közönyben –, kielégíthetetlen mohóságban a teremtés, az embertárs és a környezet kizsákmányolásához vezet, mivel minden kívánság teljesülését jognak tartja és előbb vagy utóbb elpusztítja azt is, akit uralma alá vetett.
3. A megbocsátás és a bánat gyógyító ereje
Mindezek miatt a teremtés számára sürgősen szükséges, hogy Isten fiai és leányai, mindazok, akik „új teremtéssé” váltak, megnyilvánuljanak: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17). E megnyilvánulás által a teremtés maga is húsvéttá válhat, megnyílhat az új földnek és új égnek (vö. Jel 21,1). A húsvéti út éppen arra hív minket, hogy keresztény arcunkat és keresztény szívünket bánat, megtérés és megbocsátás által megújítsuk és így a húsvéti misztérium kegyelmének teljes gazdagságát megélhessük.
Ez a „türelmetlenség”, a teremtés várakozása beteljesül, amikor Isten fiai megnyilvánulnak, vagyis minden keresztény és minden ember elszánja magát arra, hogy a megtérés e „szülési fájdalmát” magára vegye. Az egész teremtett világ velünk együtt „fel kell, hogy szabaduljon a mulandóság szolgai állapotából az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21). A nagyböjt a megtérés szentségi jele. Arra hívja a keresztényeket, hogy a húsvéti misztériumot a saját személyes, családi és társadalmi életükben tartalmasabban és konkrét formába öntve megvalósítsák, különösen is a böjt, az imádság és az alamizsnálkodás által.
Böjtölni annyit tesz, mint megváltoztatni magatartásunkat embertársainkkal és a teremtményekkel szemben: attól a kísértéstől, hogy mindent „elnyeljünk”, eljutunk az arra való alkalmasságig, hogy szeretetből szenvedjünk, ami szívünk ürességét be tudja tölteni. Imádkozni nem más, mint megtanulni lemondani a bálványimádásról és az egónk önelégültségéről és beismerni, hogy az Úrra és az ő irgalmára szükségünk van. Az alamizsnálkodás annyit tesz, mint hogy túllépünk azon a balgaságon, hogy csak magunknak élünk, csak magunknak halmozunk fel abban a téveszmében élve, hogy így biztosíthatjuk a jövőt, ami nem is a miénk. Ezekkel az eszközökkel ismét meglelhetjük az örömet abban a tervben, amelyet a teremtés Istene a szívünkbe vésett: testvéreinket és az egész világot szeretni és ebben a szeretetben megtalálni a valódi boldogságot.
Kedves testvérek, Isten Fiának a böjtje a teremtés pusztaságába való belépés volt, azért, hogy azt újra Isten jelenlétének kertjévé tegye, azzá, ami a bűnbeesés előtt volt (vö. Mk 1,12–13; Iz 51,3). Böjtünk során mi is ezt az utat szeretnénk bejárni, azért, hogy a teremtett világnak elvigyük Krisztus reménységét, aki azt „a mulandóság szolgai állapotából felszabadította az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21). Ne hagyjuk, hogy e kedvező idő haszontalanul teljen el! Kérjük Isten segítségét, hogy rátaláljunk a valódi megtérés útjára. Hagyjuk el az önzést és az önmagunkra irányuló figyelmet és forduljunk Jézus húsvétja felé, váljanak szükséget szenvedő testvéreink felebarátainkká, akikkel testi és lelki javainkat megoszthatjuk. Így életünk konkrét cselekedeteiben Krisztusnak a bűn és a halál felett aratott győzelme megvalósul és ezzel az ő átalakító erejét a teremtésre is lehívjuk.
Vatikánváros, 2018. október 4-én, Assisi Szent Ferenc ünnepén. - Ferenc -  

Febr. 28. NAPI LELKIISMERETVIZSGÁLAT

Febr. 7.
A Szentatya, Ferenc pápa üzenete a 27. Betegek világnapjára - 2019
„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8)
Kedves testvérek,
„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8). E szavakkal küldi el Jézus az apostolokat az evangélium hirdetésére, hogy Országa az adakozó szeretet tettei által terjedjen. 
A 27. Betegek világnapja alkalmából, amely ünnepélyes keretek között 2019. február 11-én Kalkuttában veszi kezdetét, az Egyház, mint édesanya arra emlékezteti gyermekeit, különösen is a betegeket, hogy az ajándékozás ingyenes gesztusai – mint az irgalmas szamaritánus cselekedete – jelentik az evangelizáció leghitelesebb módját. A betegápolás szaktudást és gyengédséget igényel, ugyanakkor spontán és egyszerű gesztusokra is szüksége van, amelyek teljesen ingyenesek, mint például egy simogatás, amelyek segítségével tudtára adhatjuk a másik embernek, hogy ő értékes számunkra.
Az élet Isten ajándéka, ahogy Szent Pál apostol is int bennünket: „mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Mivel ajándék, életünket sem tekinthetjük egyszerűen tulajdonunknak vagy egy birtoktárgynak, különösen nem az orvostudomány és a biotechnológia eredményeit látva, amelyek az embert könnyen arra csábíthatják, hogy engedjen a kísértésnek és manipulálja az „élet fáját” (Ter 3,24).
A selejtezés és az érzéketlenség kultúrájával szembesülve haladéktalanul rá szeretnék mutatni arra, hogy az odaadás modelljének kihívást kell jelentenie az individualizmus és a mai, össztársadalmi pazarlás számára azért, hogy a népek és kultúrák között az együttműködés legszélesebb spektrumát előmozdíthassa. A dialógus mint az odaadás szükséges előfeltétele megnyitja az emberi fejlődés és növekedés előtt a szükséges kapcsolatokat, amelyek így áttörhetik a társadalomban már begyakorlottnak, hagyományosnak számító hatalomgyakorlási formák kereteit. Az odaadás nem azonos az ajándékozás gesztusával, csak akkor nevezhetjük annak, ha valaki saját magát is odaadja benne: épp ezért nem korlátozódhat a tulajdon vagy bármely más tárgy egyszerű átadására. Az odaadás épp abban különbözik az egyszerű ajándékozástól, hogy az ember saját magát tárja fel benne és kifejezi azt, hogy a másik emberrel kapcsolatba kíván lépni. Az odaadás mindenekelőtt egymás kölcsönös elismerése, ami a társadalmi kötődés nélkülözhetetlen ismertetőjele. Az odaadásban visszatükrözzük Isten Szeretetét, amely abban érte el csúcspontját, hogy Jézus, az Isten Fia emberré lett és kiáradt ránk a Szentlélek. 
Minden ember szegény, rászoruló és szükséget szenvedő. Amikor megszületünk, az élethez szükségünk van szüleink gondoskodására, és életünk egyetlen szakaszában sem lehetséges, hogy teljesen függetlenedjünk másoktól és lemondjunk a segítségükről, senki sem tudja teljesen levetni magáról a kiszolgáltatottság kötelékeit. Mindez annak az állapotnak a sajátossága, amelyet „teremtettségnek” nevezünk. Ennek az igazságnak az őszinte felismerése segít minket, hogy alázatosak maradjunk és bátran gyakoroljuk a szolidaritást mint az élethez szükséges nélkülözhetetlen erényt. 
Ez a felismerés felelős és felelősségtudatot ébresztő cselekvésre indít minket, egy olyan értéket szem előtt tartva, amely elválaszthatatlanul egyszerre egyéni és társadalmi is. Akkor, amikor az ember saját magát nem mint önálló és önmagába záródó világot szemléli, hanem mint egy olyan lényt, amely természeténél fogva szorosan kapcsolódik másokhoz, akiket kezdettől fogva testvérének tart, akkor válik lehetségessé a szolidáris és a közjóra irányuló cselekvés. Ne féljünk beismerni azt, hogy szükséget szenvedők vagyunk és képtelenek arra, hogy mindent biztosítsunk magunknak, amire szükségünk van, mert egyedül és kizárólag a saját erőnkre támaszkodva a korlátainkat nem tudjuk legyőzni. Ne féljünk ettől a felismeréstől: Isten saját magát megalázta Jézusban (vö. Fil 2,8) és lehajolt hozzánk, lehajol szegénységünkhöz, hogy segítsen minket – megajándékozva mindazzal, amit magunktól soha sem érhetünk el.
Indiában ezen ünnepélyes világnap kezdetén örömmel és csodálattal tekintek Kalkuttai Teréz anyára, úgy, mint az irgalmasság példaképére, aki a szegények és a betegek számára megtapasztalhatóvá tette Isten szeretetét. Ahogyan a szentté avatásán mondtam: 
Teréz anya egész létezésével az isteni irgalmasság nagylelkű szétosztója volt „aki mindenkinek a szolgálatára állt az emberi élet befogadása és megvédelmezése által, legyen szó a meg nem született vagy a magára hagyott és elhagyatott életről. (…) Odahajolt a kimerült, az út szélén meghalni hagyott emberek fölé, elismerve méltóságukat, amelyet Isten adott nekik; felemelte hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék be vétkességüket (…) az általuk teremtett szegénység bűnében. Számára az irgalmasság volt az a »só«, amely megízesítette minden tettét és az a »fény«, amely beragyogta mindazok sötétségét, akiknek már könnyük sem maradt, hogy megsirassák szegénységüket és szenvedésüket. A külvárosokban és az emberi létezés perifériáin folytatott missziója úgy áll ma is előttünk, mint Isten legszegényebbekhez való közelségének beszédes tanúságtétele a szegények körében” (Homília, 2016. szeptember 4.).
Szent Teréz anya segít minket abban, hogy megértsük: a cselekvés egyetlen kritériuma az önként adott szeretet kell, hogy legyen, tekintet nélkül nyelvre, kultúrára, bőrszínre vagy vallásra. Az ő példája arra indít minket, hogy az öröm és a remény új horizontjait nyissuk meg a rászoruló emberiségnek, különösen is a szenvedőknek, akiknek megértésre és gyengédségre van szükségük.
Az emberi cselekvés ingyenessége a kovász az önkéntesek számára, akik szolgálata nagy fontossággal bír a szociális és betegápolási szektorban, és ékes módon utánozza az irgalmas szamaritánus lelkiségét. Megköszönöm és bátorítom azon önkéntes szervezetek munkáját, akik a betegek szállításával, elsősegéllyel, vér-, szövet- és szervadományozás koordinálásával foglalkoznak és bátorítom őket. Ennek a munkának különleges terepe – amelyen jelenlétetek az Egyház figyelmét különösen is tükrözi – a betegek jogainak védelme, mindenekelőtt azoké, akik patológikus betegségekben szenvednek és így különleges ápolást igényelnek. Ez az önkéntes szolgálat, amelyet a kórházakban és a házi beteggondozás területén végeztek és ami a testi ápolástól egészen a lelki-spirituális támogatásig terjed, alapvető jelentőségű. Sok beteg, egyedülálló és öreg embernek, akik pszichés és mozgásszervi problémákkal küzdenek, ez nagy hasznára szolgál. Arra hívlak titeket, hogy továbbra is legyetek jelei az egyháznak e szekularizált világban. Az önkéntes segítő egy önzetlen barát, akivel a beteg megoszthatja gondolatait és érzéseit, aki odafigyelésével segíti őt, hogy az ápolás passzív alanyából egy kölcsönös viszony aktív résztvevőjévé és szereplőjévé váljon, új reményt nyerjen és képessé váljon a terápia elfogadására. Az önkéntes a szolgálatával értékeket, magatartásmintákat és egy olyan életformát ad tovább, amelynek középpontjában az adás kovásza áll. Így kap az ápolás emberi arcot.
Az önzetlenség dimenziójának mindenekelőtt a katolikus szeretetszolgálat intézményeit szükséges áthatnia, mivel azok tevékenysége az evangéliumi magatartás alapján áll a világnak mind a fejlett, mind pedig az elmaradott vidékein. A katolikus intézményeknek a szolidaritást és az önzetlenséget kell megvalósítaniuk, válasznak kell lenniük a profit mindenáron való hajszolása, az adok, hogy adj, a kizsákmányolás logikájára, ami nem veszi figyelembe a személyt.
Arra hívlak mindnyájatokat, hogy mozdítsátok elő az önátadás és az önzetlenség civilizációját, amihez elengedhetetlen, hogy legyőzzük a profitorientált gondolkodásmódot és a selejtezés kultúráját. A katolikus szeretetintézmények nem válhatnak a közgazdasági logika áldozatává, hanem fontosabbnak kell tartaniuk az emberekről való gondoskodást, mint a profitot. Mind jól tudjuk, hogy az ember egészsége kapcsolatokra épül, emberi kapcsolatoktól függ és bizalomra, barátságra, szolidaritásra van szüksége. Ez egy olyan érték, amelynek teljes ízét akkor tapasztalja meg az ember, ha megoszt másokkal. Az öröm, ami az önzetlen adást kíséri, jele a keresztény ember egészségének.
Mindnyájatokat Máriára, a betegek gyógyítójára, a Salus infirmorumra bízom. Ő segítsen minket, hogy azokat az adományokat, amelyeket a dialógus és a kölcsönös elfogadás szellemében elnyerünk, megosszuk egymással, segítsen, hogy mint testvérek éljünk, hogy mindegyikünk a másik szükségleteit is szem előtt tartsa, nagylelkűen, szívből adjon és az önzetlen adományozás örömét megtapasztalja. Nagy szeretettel biztosítlak mindnyájatokat arról, hogy imádságban közel vagyok hozzátok és szívből adom apostoli áldásomat. 
Vatikán, 2018. november 25.
Krisztusnak, a Mindenség Királyának főünnepén
Ferenc
 
Febr. 6. ISZLÁM

Jan. 30. A JÖVŐ

Jan. 26. IFJÚSÁG-PANAMA

Jan. 13. KERESZTELÉS

Jan. 6. VÍZKERESZT
Ha nem vittünk ajándékot Jézusnak, még megtehetjük! - 2019. január 6. … Beszédében azt javasolta, vegyünk példát az evangéliumi bölcsekről, akik engedték, hogy Isten vezesse őket, a szeretet alázatos tettében már Jézust követték, akik eredeti tervüket is megváltoztatatták.

Epifánia: a szó az Úr kinyilvánulását jelenti, aki – miként azt a szentleckében (vö. Ef 3,6) Szent Pál mondja – kinyilatkoztatja magát az összes népnek, akiket ma a bölcsek képviselnek. Így feltárul a mindenkiért jött Isten csodálatos valósága: Isten minden nemzetet, nyelvet és népet elfogad és szeret. Ennek jelképe a fény, mely mindent elér és megvilágít.

Nos, ha Istenünk mindenki előtt kinyilvánítja is magát, meglepetést kelt, ahogyan kinyilvánítja. Az evangélium nagy jövés-menésről tudósít Heródes király palotájánál, miközben Jézust királyként mutatja be: „Hol van a zsidók most született királya?” (Mt 2,2), kérdezik a bölcsek. Megtalálják majd, de nem ott, ahol gondolták: nem a jeruzsálemi királyi palotában, hanem egy egyszerű betlehemi lakhelyen. Ugyanez a paradoxon jelenik meg karácsonykor, amikor az evangélium az egész föld összeírásáról beszél Augustus császár és Quirinus kormányzó idejében (vö. Lk 2,2). De az akkori hatalmasok közül senki sem vette észre, hogy a történelem királya az ő idejükben született. Sőt, amikor harmincévesen Jézus nyilvánosan nyilvánítja ki magát, Keresztelő János előkészítő munkája után, az evangélium ismét ünnepélyesen mutatja be a környezetet, felsorolja az összes akkori, világi és vallási „nagyságot”: Tibériusz császár, Poncius Pilátus, Heródes, Fülöp, Lüszaniasz, Annás és Kaifás főpapok. Majd így fejezi be: „az Úr szava elhangzott Jánoshoz a pusztában” (Lk 3,2). Tehát egyetlen nagyhoz sem, hanem egy olyan emberhez, aki visszavonult a pusztába. Íme, a meglepetés: Isten nem a világ rivaldafényében nyilvánítja ki magát.

Hallva ezeknek a neves személyiségeknek a névsorát, megkísérthetne, hogy a „reflektorokat rájuk irányítsuk”. Azt gondolhatnánk: jobb lett volna, ha Jézus csillaga Rómában a Palatinus dombon jelent volna meg, ahonnan Augustus uralkodott a világon; az egész birodalom rögtön kereszténnyé lett volna. Vagy ha Heródes palotáját világította volna meg, akkor ő rossz helyett jót tehetett volna. De Isten fénye nem ahhoz megy, aki saját fényében ragyog. Isten ajánlatot és nem erőszakot tesz; világít, de nem vakít el. Mindig erős a kísértés, hogy összetévesszük Isten fényét a világ fényeivel. Hányszor követtük a hatalom és a rivaldafény csábító csillogását, meggyőződve, hogy jó szolgálatot teszünk az evangéliumnak! De így rossz helyre irányítottuk a reflektorokat, mert Isten nem ott volt. Az ő kedves fénye az alázatos szeretetben ragyog. Azután hányszor próbáltunk mint Egyház saját fényünkben tündökölni! De nem mi vagyunk az emberiség napja! Mi a hold vagyunk, mely, a maga árnyaival, visszatükrözi az igazi fényt, az Urat. Az Egyház a „mysterium lunae” [a hold misztériuma], és az Úr a világ fénye (vö. Jn 9,5). Ő, és nem mi.

Isten fénye ahhoz jut el, aki befogadja. Izajás próféta az olvasmányban (vö. Iz 60,2) arra emlékeztet bennünket, hogy az isteni fény nem akadályozza meg, hogy sötétség és sűrű köd borítsa be a világot, de felragyog abban, akik kész befogadni. A próféta felhívással fordul mindenkihez: „Kelj fel, öltözz fénybe!” (Iz 60,1). Fel kell állni, fel kell kelni ülő helyzetünkből, és el kell kezdeni járni. Máskülönben mozdulatlanok maradunk, mint a Heródes által megkérdezett írástudók, akik jól tudták, hol született a Messiás, de nem mozdultak meg. Azután Istenbe, a fénybe kell öltöznünk mindennap, míg Jézus mindennapi öltözetünkké nem lesz. Ám ahhoz, hogy felöltsük Isten öltözetét, mely egyszerű, mint a fény, előbb le kell vetnünk a hivalkodó ruhákat. Különben azt tesszük, amit Heródes, aki az isteni fény helyett jobban szerette a siker és a hatalom fényeit. A bölcsek ellenben beteljesítik a jövendölést, felkelnek, hogy fénybe öltözzenek. Egyedül ők látják a csillagot az égen: az írástudók sem, Heródes sem, senki Jeruzsálemben. Ahhoz, hogy megtalálják Jézust, másik útvonalat kell választaniuk, eltérő utat kell követniük, az övét, az alázatos szeretet útját. És azon ki is kell tartani! A mai evangélium ugyanis azzal zárul, hogy a bölcsek, miután megtalálták Jézust, „másik úton tértek vissza hazájukba” (Mt 2,12). Másik úton, Heródesétől eltérő úton. A világétól különböző úton, ilyen az útja azoknak is, akik karácsonykor Jézus körül voltak: Mária, József és a pásztorok. Ők a bölcsekhez hasonlóan elhagyták otthonukat és zarándokká lettek Isten útjain. Mert csak az talál rá Isten misztériumára, aki elhagyja saját földies ragaszkodásait, hogy útra keljen.

Ez ránk is érvényes. Nem elég tudni, hol született Jézus, mint az írástudók, ha nem érjük el azt az „hol”-t. Nem elég tudni, hogy Jézus megszületett, mint Heródes, ha nem találjuk meg őt. Amikor az ő hol-ja a mi hol-unkká válik, amikor az ő mikor-ja a mi mikor-unkká válik, az ő személye a mi életünkké, akkor a jövendölések beteljesednek bennünk. Akkor Jézus megszületik belül, és értem élő Istenné lesz. Testvéreim, ma arra kapunk meghívást, hogy utánozzuk a bölcseket. Ők nem vitatkoznak, nem, mennek; nem csak néznek, hanem belépnek Jézus házába; nem helyezik magukat a középpontba, hanem leborulnak előtte, aki a középpont; nem ragaszkodnak előzetes terveikhez, hanem készek arra, hogy más utakra lépjenek. Gesztusaikban szoros kapcsolatban állnak az Úrral, gyökeresen nyitottak feléje, teljesen be vannak vonódva őbeléje. A szeretet nyelvén beszélnek vele, ugyanazon a nyelven, amelyet Jézus, még csecsemőként, már beszél. A bölcsek ugyanis nem azért mennek az Úrhoz, hogy kapjanak, hanem hogy adjanak. Kérdezzük meg magunktól: karácsonykor vittünk valamilyen ajándékot Jézusnak, az ő ünnepére, vagy csak egymást ajándékoztuk meg?

Ha üres kézzel mentünk az Úrhoz, ma jóvátehetjük. Az evangélium ugyanis egyfajta kis ajándéklistát kínál nekünk: arany, tömjén és mirha. A legdrágább elemnek tartott arany arra emlékeztet, hogy Istennek kell adnunk az első helyet. Imádnunk kell őt. De ahhoz, hogy ezt megtehessük, el kell magunktól venni az első helyet, és önmagunkat rászorulónak kell tartanunk, nem lehetünk önelégültek. És akkor itt van a tömjén, amely az Úrral való kapcsolatunkat jelképezi, az imádságot, mely illatfelhőként száll Istenhez (vö. Zsolt 141,2). De, ahogy a tömjénnek ahhoz, hogy illatosítson, égnie kell, úgy az imádságnak is egy ideig „égnie” kell, rá kell szánnunk az időt az Úrért. És ezt valóban tenni kell, nem csak szavakkal! Ha már a tetteknél járunk, itt van a mirha, a kenet, amellyel szeretetben megkenték az Úr testét, miután levették a keresztről (vö. Jn 19,39). Tetszik az Úrnak, amikor gondjainkba vesszük a szenvedéstől meggyötört testeket, az ő leggyengébb testét, azokét, akik lemaradtak, akik csak elfogadni tudnak, anélkül, hogy bármiféle anyagi dolgot tudnának cserébe adni. Értékes az Úr szemében az irgalmasság azok felé, akik nem tudják azt viszonozni, az ingyenesség. Értékes az Úr szemében az ingyenesség! A most véget érő karácsonyi időszakban ne mulasszuk el az alkalmat, hogy egy szép ajándékot vigyünk a mi királyunknak, aki nem a világ fényűző színpadain, hanem Betlehem fénylő szegénységében jött el mindenkiért. Ha megtesszük, ránk ragyog az ő világossága!


Jan. 2.
A MIATYÁNK IMÁVAL KAPCSOLATBAN
Vannak olyanok, akik képesek istentelen, Isten nélküli imákat mondani: azért teszik, hogy megcsodálják őket az emberek. – Hányszor látjuk azoknak az embereknek a botrányos magatartását, akik elmennek a templomba, ott vannak egész nap, vagy mindennap elmennek a templomba, utána viszont úgy élnek, hogy gyűlölnek másokat, rosszat mondanak az emberekről. Ez botrány! Jobb, ha nem mégy a templomba: ha így élsz, az olyan, mintha istentelen lennél. De ha templomba jársz, akkor gyermekként élj, testvérként élj, és tanúságtételed igaz legyen, ne pedig ellentanúságtétel! – A keresztény imának azonban nincs más hiteles tanúja, mint saját lelkiismeretünk, ahol igen intenzíven zajlik folyamatos párbeszédünk az Atyával...
... A pogányok azt gondolják, hogy akkor imádkoznak, ha beszélnek, beszélnek, beszélnek és beszélnek. Sok keresztény is eszembe jut, akik szerint az ima azt jelenti, hogy – bocsássatok meg – „mint egy papagáj beszélünk Istenhez”. Nem! Imádkozni szívből, belülről kell. Ellenben te – mondja Jézus –, amikor imádkozol, úgy fordulj Istenhez, mint gyermek az apjához, aki tudja, mire van szüksége, mielőtt még kérné tőle (vö. Mt 6,8). Csendes ima is lehet, a „Miatyánk”: alapvetően elég, hogy Isten tekintete elé állunk, emlékezünk az ő atyai szeretetére, és ez elég ahhoz, hogy meghallgatásra találjunk...
--------

Jan. 1. BÉKESSÉG E HÁZNAK!


Okt. 27.
Ferenc pápa megrendítő beszéde a szinódus végén: Anyánkat, az Egyházat nem lehet bemocskolni!
Október 27-én este, az ifjúsággal foglalkozó püspöki szinódus záróülésén a Szentatya is szót kért. Köszönetet mondott mindazoknak, akik a szinóduson és a szinódusért dolgoztak, és felhívta a figyelmet arra, hogy egyszerre munkálkodik körülöttünk a Szentlélek és a nagy Vádló.
.........
Két apróságot szeretnék mondani, amik szívemen vannak.
- Az első: ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy a szinódus nem parlament. Egy védett tér, hogy a Szentlélek működni tudjon. Ezért adunk általános tájékoztatást, és nem megyünk bele a részletekbe, nem mondunk neveket, azt sem, hogyan hangzottak el a dolgok, hogyan dolgozik bennünk a Szentlélek. Ez védett tér volt. Ne felejtsük el: a Lélek volt az, aki itt dolgozott.
- A második megjegyzésem: a szinódus eredménye nem egy dokumentum, erre már az elején utaltam. Tele vagyunk dokumentumokkal. Nem tudom, lesz-e valami hatása kívül ennek az iratnak. Nem tudom. De abban biztos vagyok, kell hatással lennie ránk, dolgoznia kell bennünk. Elkészítettük a dokumentumot, a bizottság megfogalmazta, mi pedig tanulmányoztuk és elfogadtuk. Most viszont a Lélek adja nekünk ezt a dokumentumot, hogy az dolgozzon szívünkben. Mi vagyunk a dokumentum címzettjei, nem a kívül lévő emberek. Hogy ez a dokumentum dolgozzon… át kell imádkozni ezt a dokumentumot, tanulmányozni kell, kérni kell hozzá világosságot… Elsődlegesen tehát nekünk szól ez a dokumentum. Nyilván segíteni fog másokat is, sokakat, de az elsődleges címzettjei mi vagyunk: a Lélek az, aki mindezt elkészíttette velünk, és most az visszatér hozzánk. Kérlek benneteket, hogy ezt ne felejtsük el.
- És van itt egy harmadik dolog is: anyánkra, az Anyaszentegyházra gondolok. A szentségről szóló utolsó három pont [a dokumentumban] rávilágít arra, hogy mi az Egyház: a mi anyánk szent, mi, az ő gyermekei azonban bűnösök vagyunk. Mindnyájan bűnösök vagyunk. Ne felejtsük el az atyák kifejezését: „casta meretrix” [szent szajha], a szent Egyháznak, a szent anyának bűnös gyermekei vannak. Bűneink miatt a nagy Vádló mindig kihasználja a helyzetet, amint Jób könyvének első fejezete mondja: körbejárja a földet, és keresi, kit tudna vádolni. A mostani helyzetben erősen vádol bennünket, és ez a vád az üldözés formáját is ölti; tanúsíthatja ezt a mai elnök [Sako pátriárka]. Az ő népét [az Irakban élő Egyházat] üldözik, és sajnos sok más népet is Keleten, illetve a világ más tájain. És az üldözésnek egy másik fajtája is megjelenik: a folyamatos vádaskodás az Egyház bemocskolására. Csakhogy az Egyházat nem lehet bemocskolni: gyermekeit igen, mindnyájan piszkosak vagyunk, az anya azonban nem! Ezért most az anya megvédésének idejét éljük. Az anyát pedig imával és bűnbánattal kell védelmeznünk a nagy Vádlóval szemben. Ezért kértem, hogy ebben a hónapban, melynek pár napon belül vége lesz, imádkozzuk a rózsafüzért, kérjük Szent Mihály arkangyalt, kérjük Szűz Máriát, hogy szüntelenül oltalmazza az Anyaszentegyházat! Folytassuk az imát! Nehéz időszak ez, mert a Vádló bennünket támadva az anyát is támadja, az anyához viszont nem nyúlhat! Ezt akartam elmondani szívemből a szinódus végén.
Most pedig a Szentlélek nekünk ajándékozza ezt a dokumentumot, mindannyiunknak, nekem is, hogy elgondolkodjunk, mit is akar mondani nekünk. Hálásan köszönöm mindenkinek, hálásan köszönöm!
Október 28-án,
az ifjúsággal foglalkozó püspöki szinódust lezáró szentmisén a Szent Péter-bazilikában, a Szentatya három fontos feladatunkra mutatott rá homíliájában: türelemmel és érdeklődéssel meghallgatni a fiatalokat, megkeresni őket, közel lépni hozzájuk, felebarátjukká válni, s végül tanúságot tenni életünk öröméről, Jézusról.

Okt. 14. SZENTTÉ AVATÁS

Okt. 5. NE HAGYJUK JÉZUST A TEMPLOMBAN

Szept. 6. MAGUNKAT VÁDOLJUK!

Jún. 16. CSALÁDOKHOZ
 

Máj. 26. HÁZASSÁG

Máj. 7. A PLÉBÁNIA AZ ÖRÖM HÁZA

Ápr. 22. ÖRÜLJETEK ÉS ÚJJONGJATOK

Ápr. 19. EVANGELIZÁLNI

Ápr. 11. KERESZTELÉSI ÉVFORDULÓ

Ápr. 2. HÚSVÉTHÉTFŐ
"...Krisztus húsvétjának a testvériség a gyümölcse, ő ugyanis halálával és feltámadásával legyőzte a bűnt, amely elszakította az embert Istentől, az embert önmagától, az embert testvéreitől. Tudjuk, hogy a bűn mindig elszakít, mindig ellenségeskedést támaszt. Jézus ledöntötte a falat, mely elválasztotta az embereket egymástól, Jézus helyreállította a békét, és elkezdte szőni egy új testvériség szövetét. Roppant fontos korunkban, hogy újra felfedezzük a testvériséget, ahogyan azt az első keresztény közösségekben megélték. Fel kell fedeznünk, hogyan adhatunk teret Jézusnak, aki sosem elkülönít, hanem mindig egyesít. Testvériség és osztozás nélkül nincs igazi közösség, nincs valódi síkraszállás a közjóért és a szociális igazságosságért. Testvéri osztozás nélkül nem lehet sem egyházi, sem polgári közösséget létrehozni: e nélkül csak saját érdekeik által mozgatott és csoportba gyűjtött egyének összességéről beszélhetünk. A testvériség kegyelem, amelyet Jézustól kaphatunk meg.
Krisztus húsvétja egy újfajta dolgot robbantott ki a világban: a párbeszéd és a kapcsolat újdonságát, mely feladattá vált a keresztények számára. Jézus ugyanis azt mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35). Ezért nem zárkózhatunk be magánéletünkbe, saját csoportunkba, hanem az a feladatunk, hogy törődjünk a közjóval, hogy gondját viseljük testvéreinknek, különösen a leggyengébbeknek és a kirekesztetteknek."

Márc. 30. IMA A NAGYPÉNTEKI KERESZTÚT UTÁN
A pápa megrendítő imája nagypénteken: Jézus add meg nekünk a szégyen, a bűnbánat és remény kegyelmét
Urunk, Jézus, tekintetünkkel feléd fordulunk, szégyen, bűnbánat és remény tölt el minket.
Határtalan szeretetedet látva szégyen borít el minket, mert hagytuk, hogy egyedül szenvedj bűneinkért:
szégyen, mert elfutottunk a próbatétel elől, bár ezerszer is mondtuk neked: „Ha mindenki elhagy is, én nem hagylak el soha”;
szégyen, mert Barabást választottuk, és nem téged, a hatalmat, és nem téged, a látszatot, és nem téged, a pénzistent, és nem téged, a világiasságot, és nem az örökkévalóságot;
szégyen, mert szánkkal és szívünkkel kísértettünk téged, valahányszor próbatétel előtt álltunk, és azt mondtuk neked: „Ha te vagy a messiás, mentsd meg magad, s mi hinni fogunk!”;
szégyen, mert sokan, még szolgáid közül is néhányan, engedték, hogy félrevezesse őket a nagyravágyás és a hiú dicsőség, és így elveszítették méltóságukat és első szeretetüket;
szégyen, mert korosztályunk egy megosztott, háborúk szabdalta világot hagy a fiatalokra; olyan világot, amelyet elemészt az önzés, s ahol a fiatalok, a kicsinyek, a betegek, az idősek ki vannak rekesztve;
szégyen, mert már nem is szégyenkezünk;
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent szégyen kegyelmét!
Arcunkat bűnbánat is betölti, mely látva beszédes csöndedet irgalmasságodért esedezik:
bűnbánat, mely abból a bizonyosságból fakad, hogy egyedül te tudsz megmenteni minket a rossztól, egyedül te tudsz kigyógyítani minket a gyűlölet, az önzés, a gőg, a mohóság, a bosszú, a kapzsiság, a bálványimádás leprájából, egyedül te tudsz úgy átölelni minket újra, hogy visszaadod gyermeki méltóságunkat, és örülsz annak, hogy visszatérünk az atyai házba, az életbe;
bűnbánat, mely abból forrásozik, hogy átérezzük kicsinységünket, semmiségünket, hiábavalóságunkat, és amely engedi, hogy a megtérésre hívó gyengéd s mégis erős szólításod megsimogasson minket;
Dávid bűnbánata, aki nyomorúsága mélyén benned találja meg újra egyetlen erejét;
bűnbánat, mely szégyenünkből születik, abból a bizonyosságból, hogy szívünk mindaddig nyugtalan marad, amíg meg nem talál téged, s benned teljességének és nyugalmának egyetlen forrását;
Péter bűnbánata, aki meglátva tekintetedet keservesen siratta, hogy megtagadott az emberek előtt.
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent bűnbánat kegyelmét!
Mérhetetlen fenséged előtt állva elkeseredettségünk sötétjében fellobban a remény lángja, mert tudjuk, hogy irántunk érzett szereteted egyetlen mértéke az, hogy mértéktelenül szeretsz minket;
a remény, hogy üzeneted ma is sok embert és népet ösztönöz arra, hogy elhiggyék: egyedül a jó győzheti le a rosszat és a gonoszságot, egyedül a megbocsátás küzdheti le a dühöt és a bosszút, egyedül a testvéri ölelés oszlathatja el a másikkal szembeni ellenségeskedést és félelmet;
a remény, hogy áldozatod ma is árasztja az isteni szeretet jó illatát, s hogy ez a szeretet megsimogatja megannyi fiatal szívét, akik neked szentelik életüket, s a szeretet és az ingyenesség élő példáivá válnak ebben a nyereség és a könnyű kereset logikája által tönkretett világunkban;
a remény, hogy a sok misszionárius ma is kihívás elé állítja az emberiség elaltatott lelkiismeretét, életüket is kockára teszik, csak hogy szolgáljanak téged a szegényekben, az eldobottakban, a bevándorlókban, a láthatatlanokban, a kizsákmányoltakban, az éhezőkben és a bebörtönzöttekben;
a remény, hogy a te szent és bűnösökből álló Egyházad minden hitelrontó kísérlet ellenére ma is olyan fény, amely megvilágosít, bátorít, felemel, és tanúságot tesz az emberiség iránti végtelen szeretetedről, a másokért élt élet modellje, az üdvösség bárkája, a bizonyosság és igazság forrása;
a remény, hogy keresztedből – mely sok törvénytudó és képmutató kapzsiságának és hitványságának eredménye – a feltámadás fakadt, mely a sír sötétségét a napnyugtát nem ismerő vasárnap hajnali fényévé változtatja, és megtanít minket arra, hogy szereteted a mi reményük.
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent remény kegyelmét!
Emberfia, segíts minket, hogy levetkőzzük a balodra feszített lator, a rövidlátók és a romlottak pökhendiségét, akik egy kizsákmányolható alakot, egy kritizálandó elítéltet, egy kinevethető vesztest láttak benned, egy újabb alkalmat arra, hogy a saját bűneiket másokra, sőt Istenre terheljék.
Emberfia, inkább azt kérjük, hogy a bűnbánó latorral tudjunk azonosulni, aki szégyenkező, bűnbánó és reménykedő szemmel nézett rád, aki a hit szemével meglátta látszólagos vereségedben az isteni győzelmet, s így térdre hullott irgalmasságod előtt, és tisztesen elrabolta a paradicsomot! Ámen!

Márc. 19. APÁK NAPJA

Febr. 13. NAGYBÖJTI ÜZENET

Febr. 11. BETEGEK VILÁGNAPJA

Jan. 31. 
Ma folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Miután foglalkoztunk a mise bevezető szertartásaival, most az ige liturgiáját vesszük szemügyre, amely a mise szerves része, hiszen épp azért gyűlünk egybe, hogy meghallgassuk azt, amit Isten értünk tett, és amit még értünk tenni szándékozik. „Élőben” és nem hallomásból megy végbe ez a tapasztalat, mert „amikor a Szentírást felolvassák az Egyházban, Isten maga szól népéhez, és az igéjében jelenlévő Krisztus hirdeti az evangéliumot” (A Római misekönyv általános rendelkezései [RMÁR], 29; vö. Sacrosanctum Concilium konstitúció, 7; 33).
Hányszor előfordul, hogy Isten igéjének felolvasása közben az emberek megjegyzéseket tesznek: „Nézd azt a férfit…, nézd azt a nőt, nézd, milyen nevetséges kalapja van annak a nőnek…” Tehát elkezdünk megjegyzéseket tenni. Nem igaz? Szabad-e megjegyzéseket tenni, miközben felolvassák Isten igéjét? [Válaszolnak: „Nem!”] Nem, mert ha te csevegsz a melletted lévőkkel, nem hallgatod Isten igéjét. Amikor felolvassák Istennek a Bibliában – az olvasmányban, a szentleckében, a válaszos zsoltárban és az evangéliumban – elhangzó szavát, meg kell azt hallgatnunk, ki kell nyitni szívünket előtte, mert maga Isten az, aki szól hozzánk, és nem szabad más dolgokon jártatni az eszünket vagy más dolgokról trécselnünk. Értitek? Kifejtem, mi történik az ige liturgiájában.
A Biblia lapjai többé nem írott oldalak, hanem élő szóvá válnak, amelyet maga Isten mond ki. Isten az, aki a felolvasó személyén keresztül szól hozzánk, megszólít minket, akik hittel hallgatjuk. A Lélek, aki „szólt a próféták szavával” (Hiszekegy), és aki sugalmazást adott a szent szerzőknek, ő műveli, hogy „Isten igéje valóban munkálja szívünkben azt, ami fülünkbe csendül” (Ordo lectionum missae [A szentmise olvasmányai „A” év vasárnapjaira és a főbb ünnepekre], Előzetes tudnivalók, 9). Isten igéjének hallgatásához viszont nyitott szívre is szükség van, hogy szívünkbe fogadjuk Isten szavait. Isten beszél, mi pedig hallgatjuk, hogy aztán tettekre váltsuk, amit hallottunk.
Rászorulunk arra, hogy hallgassuk! Élet-halál kérdése ugyanis, amint emlékeztet minket az a találó mondat, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” (Mt 4,4). Arról az életről van szó, amelyet Isten igéje ad nekünk. Ebben az értelemben beszélünk az ige liturgiájáról mint „asztalról”, amelyet az Úr megterít, hogy táplálja lelki életünket. Bőséges ez a liturgikus asztal, mely bőven merít a Biblia kincseiből (vö. SC 51), mind az Ó-, mind az Újszövetségből, mert bennük az Egyház Krisztusnak egy és ugyanazon misztériumát hirdeti (vö. Ordo lectionum missae, Előzetes tudnivalók, 5). Gondoljunk arra a gazdagságra, amelyet – a szinoptikus evangéliumok fényében – a szentírási olvasmányok hároméves vasárnapi ciklusa felkínál, amelyek a liturgikus év folyamán kísérnek minket: milyen nagy gazdagság! Szeretnék emlékeztetni itt a válaszos zsoltár fontosságára, melynek az a szerepe, hogy elősegítse az elmélkedést az előtte elhangzott olvasmányban hallottakról. Jó, ha kiemeljük a zsoltár értékét azzal, hogy azt, vagy legalább az ismétlődő választ énekeljük (vö. RMÁR, 61; Ordo lectionum missae, Előzetes tudnivalók, 19–22).
Ugyanazon olvasmányok liturgikus felolvasása – együtt a Szentírásból vett énekekkel – kifejezi és elősegíti az egyházi közösséget, s egyben kíséri mindenkinek, minden egyes hívőnek az útját. Ebből érthető, miért tilosak az önkényes döntések: egyes olvasmányok elhagyása vagy más, nem bibliai szövegekkel való helyettesítése. Hallottam, hogy van, aki a napi újságból olvas fel hírt, mert az a nap híre. Nem! Isten igéje az Isten igéje! Az újságot majd elolvassuk utána! Ott Isten igéjét kell felolvasni. Az Úr az, aki beszél hozzánk! Az adott szentírási szakasz más szövegekkel történő helyettesítése elszegényíti és veszélyezteti az Isten és az ő imádságra egybegyűlt népe közötti párbeszédet. Ezzel szemben szükség van az ambó méltóságára és az olvasmányos könyv használatára, valamint a jó felolvasók és zsoltárénekesek szolgálatkészségére. De tényleg jó olvasókat kell keresni! Olyanokat, akik tudnak olvasni, nem olyanokat, akik úgy olvasnak, hogy semmit sem lehet belőle érteni. Ez az igazság. Jó olvasók kellenek. Fel kell készíteni őket, és el kell próbáltatni velük a mise előtt, hogy jól olvassanak. És ez csendes, befogadó légkört teremt. [1]
Tudjuk, hogy az Úr szava nélkülözhetetlen segítség ahhoz, hogy ne tévedjünk el, amint elismeri a zsoltáros, aki az Úrhoz fordulva megvallja: „Szavad lámpás lábam előtt, világosság utamon” (Zsolt 119,105). Hogyan tudnánk földi zarándokutunkat járni, megküzdeni annak nehézségeivel és próbatételeivel, ha nem táplál és nem világosít meg minket rendszeresen Istennek a liturgiában felhangzó igéje?
Nyilvánvalóan nem elég csak a fülünkkel hallgatni anélkül, hogy szívünkbe fogadnánk az isteni ige magvát, lehetővé téve, hogy gyümölcsöt hozzon. Emlékezzünk csak a példabeszédre a magvetőről és a különféle földtípusok szerinti különféle eredményről (vö. Mk 4,14–20). A választ hatékonnyá tevő Lélek működésének olyan szívekre van szüksége, amelyek engedik, hogy ő megművelje, oly módon, hogy amit a misén hallottak, a mindennapi élet részévé váljon, Jakab apostol figyelmeztetése szerint: „Legyetek az ige tettekre váltói, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat!” (Jak 1,22). Isten igéje utat jár be bennünk. Meghallgatjuk a fülünkkel, és behatol a szívünkbe; nem marad a fülünkben, hanem el kell jutnia a szívünkbe; a szívünkből pedig továbbmegy a kezünkbe, a jó tettekhez. Ezt az utat járja be Isten igéje: a fülből a szívbe, onnan a kézbe. Tanuljuk meg ezeket a dolgokat! Köszönöm!
[1] „Az ige liturgiáját úgy kell végezni, hogy elősegítse az elmélkedést, ezért kerülni kell a sietség minden formáját, mely az összeszedettséget akadályozná. Helyénvaló, ha az ige liturgiájában, a közösség összetételét figyelembe véve, rövid szent csendeket tartunk, hogy Isten igéje a Szentlélek indítására gyökeret verjen a szívben és előkészítsen az imádságos válaszra” (RMÁR, 56).  - Fordította: Tőzsér Endre SP - 

Jan. 7. KERESZTELÉS

A BÉKE 51. VILÁGNAPJÁRA - 2018. JANUÁR 1.
A migránsok és a menekültek: békét kereső nők és férfiak
 1. Béke kívánság
Békét kívánok a földön minden embernek és minden nemzetnek! Az a béke, amit az angyalok hirdetnek a pásztoroknak Karácsony éjjelén [1], megindít mélyen minden embert és minden népet, főként azokat, akik éppen hiányát szenvedik a békének. Közöttük, akiket gondolataimban és imáimban hordozok, ismét a világ több, mint 250 millió vándorló lakosáról szeretnék megemlékezni, akik közül 22 és fél milliónyi a menekült. Ez utóbbiak, mint arra szeretett elődöm, XVI. Benedek pápa rámutatott, „olyan férfiak és nők, gyermekek, fiatalok és idősek, akik helyet keresnek, ahol békében élhetnek”. [2] Hogy ilyet találjanak, sokan közülük az életüket is hajlandóak kockára tenni egy olyan utazással, amely az esetek nagy részében hosszú és veszélyes, vállalják a fáradalmakat és a szenvedést, hogy azután kerítéseket és falakat találjanak, amelyeket azért emeltek, hogy távol tartsák őket úticéljuktól.
Irgalmas lélekkel fogadjuk be mindazokat, akik a háborúk vagy az éhség elől menekülnek, vagy azért kényszerülnek elhagyni otthonaikat, mert ott megkülönböztetés, üldöztetés, szegénység és környezeti pusztítás az osztályrészük.
Tudatában vagyunk annak, hogy nem elegendő, ha a szívünket nyitjuk meg a mások szenvedése iránt. Sokat kell tennünk addig, amíg testvéreink visszatérhetnek, hogy békében élhessenek biztonságos otthonaikban. A másik ember befogadása kézzelfogható elkötelezettséget jelent, sok segítség és jóakarat kell hozzá, éber és értő figyelem, az új helyzetek felelős kezelése amelyek a már meglévő problémák mellett lépnek fel, valamint a mindig szűkös anyagiakkal is felelősen kell bánni. A bölcsesség erényével az országokat irányító személyek képesek irányítani e befogadást, a segélyezést, a védelmet, az integrációt „az igazságosan értelmezett közjó keretei között, hogy lehetővé tegyék e beilleszkedést”.[3] E személyeknek pontos felelőssége van a saját közösségeik felé, amelyek számára az igazságos jogokat és a harmonikus fejlődést biztosítani kell, hogy ne legyenek olyanok, mint a balga építő, aki rosszul számolt és nem sikerült befejeznie a tornyot, amelyet építeni kezdett.[4]
2. Miért van ennyi menekült és migráns?
A 2000. év nagy jubileumára készülve, amikor a betlehemi angyalok békeszózatának kétezredik évfordulóját is ünnepeltük, Szent II. János Pál pápa a menekültek növekvő számát is a XX. századi „háborúk és konfliktusok, népirtások és etnikai tisztogatások végeláthatatlan, szörnyű sorozata” [5] egyik következményeként tartotta számon. A jelen évszázad mindeddig nem hozott ebben fordulatot: a fegyveres összetűzések és más szervezett erőszakos cselekmények nyomán változatlanul nagy népcsoportok kényszerülnek elvándorolni a nemzeti határokon belül máshová, vagy azon túlra. 
Az emberek azonban más okokból is útra kelnek, elsősorban „egy jobb élet reményében, nem egyszer attól a vágytól vezérelve, hogy maguk mögött hagyják a jövő építése lehetetlenségének kétségbeejtő voltát”.[6] Elindulnak, hogy újra egyesítsék a családot, munkalehetőséget vagy képzést találjanak. Akik nem élhetnek ezekkel a jogokkal, azok nem élnek békében. Ezen túl, amint a Laudato si’ enciklikában rámutattam, „tragikusan nő azoknak a migránsoknak a száma, akik a környezeti pusztítás által súlyosbított nyomor elől menekülnek”.[7] 
A többség szabályos útvonalakat követve vándorol, míg mások eltérő utakat választanak, főként a kétségbeesés okán, amikor hazájuk nem biztosít számukra sem biztonságot, sem lehetőségeket, és minden törvényes út járhatatlan, le van zárva vagy túlontúl lassú.
Sok olyan országban, ahová a migránsok tartanak, széles körben elterjedt a nemzetbiztonság kockázatait vagy az újonnan érkezők fogadásának költségeit hangsúlyozó retorika, amely megveti az emberi méltóságot, noha ez Isten gyermekeként mindenkit megillet. Azok, akik a félelmet szítják a migránsokkal szemben, esetleg politikai okokból, ahelyett, hogy a békét építenék, az erőszak, a faji megkülönböztetés és az idegengyűlölet magvait hintik el, és ez nagy aggodalommal tölti el mindazokat, akik a szívükön viselik minden ember védelmét.[8]
A nemzetközi közösség rendelkezésére álló minden adat arra utal, hogy a globális népvándorlás továbbra is jellemezni fogja a jövőnket. Néhányan ezt fenyegetésként élik meg. Én ezzel szemben arra szólítalak fel benneteket, hogy tekintsetek erre a tényre bizakodással, mint olyan lehetőségre, amelyre a jövő békéjét építhetjük.
3. Szemlélődő pillantással
A hit bölcsessége táplálja ezt a pillantást, amely képes ráébredni, hogy „mindnyájan egyetlen család tagjai vagyunk, a migránsok és az őket befogadó helyi lakosság, és mindnyájunknak jogunk van ahhoz, hogy használjuk a föld javait, amelyek mindenkit megilletnek egyetemlegesen, amint ezt az Egyház társadalmi tanítása kimondja. Ez a szolidaritás és az osztozás alapja.” [9] E szavak az új Jeruzsálemet idézik fel. Izajás próféta könyve (a 60. fejezet), valamint a Jelenések Könyve (a 21. fejezet) úgy írnak erről, mint egy mindig nyitott kapukkal minden nemzet fiait befogadó városról, akik csodálják az új Jeruzsálemet és elhalmozzák minden gazdagsággal. A béke uralkodik benne, ez vezérli és a kormányzó elv benne az igazságosság.
Arra a városra, amelyben élünk, szintén a hit pillantásával kell néznünk, „mely felfedezi Istent, aki ennek a városnak a házaiban, utcáin, terein lakik […] támogatja a szolidaritást, a testvériséget, a jóság, az igazság és az igazságosság iránti vágyat”, [10] más szavakkal meg kell valósítanunk a béke ígéretét.
Ha így figyeljük a migránsokat és a menekülteket, e pillantás fel fogja tudni fedezni, hogy nem érkeznek üres kézzel: rengeteg bátorságot, képességet, energiát, törekvést hoznak magukkal, s azon kívül saját kultúrájuk kincseit is, s ezzel gazdagítják az őket befogadó nemzetek életét. E pillantás meglátja annak a rengeteg embernek, családnak és közösségnek a kreativitását, áldozatkészségét és kitartását is, akik a világ számos részén megnyitják kapujukat és szívüket a migránsok és menekültek előtt ott is, ahol az anyagi erőforrások nem tengenek túl.
Ez a szemlélődő pillantás végezetül segíti a közügyek felelős vezetőinek döntéseit is, hogy a befogadás politikáját „az igazságosan értelmezett közjó keretei között” lehetőség szerint kiterjesszék [11], vagyis figyelembe vegyék az emberiség egyetlen családja minden tagjának igényeit és javát.
Aki ezzel a pillantással szemléli a világot, képes lesz felfedezni a béke ébredező csíráit és gondoskodni fog róla, hogy tovább növekedhessenek. Így lesznek városainkból a béke műhelyei, amelyek ma gyakran megosztottak olyan konfliktusok mentén, amelyek éppen a migránsok és a menekültek jelenlétéből fakadnak.
4. A cselekvés négy mérföldköve
Ahhoz, hogy az oltalmat kérőknek, menekülteknek, migránsoknak, az embercsempészek áldozatainak lehetőséget tudjunk kínálni, hogy megtalálják a békét, amit keresnek, olyan stratégiát kell követnünk, amely négy cselekvést von egybe: a befogadást, a védelmezést, a segítést és az integrációt.[12]
A „befogadás” szükségessé teszi, hogy kiszélesítsük a legális belépés lehetőségeit, ne utasítsuk el a menekülteket és a migránsokat olyan helyek felé, ahol üldöztetés és erőszak vár rájuk, és kiegyensúlyozottan vegyük figyelembe a nemzetbiztonság szempontjait és az alapvető emberi jogokat. A Szentírás erre figyelmeztet: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, hisz ilyen módon némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül”.[13]
A „védelmezés” arra a kötelezettségünkre emlékeztet bennünket, hogy őrködjünk azoknak a sérthetetlen méltósága felett, akik valós veszély elől menekülnek, menekvést és biztonságot keresve, gátoljuk meg, hogy kihasználják őket. Itt elsősorban a nőkre és a gyermekekre gondolok, akik olyan helyzetekbe kerülnek, ahol súlyos veszélyeknek és visszaélés lehetőségének vannak kitéve, olykor a rabszolgaság fenyegeti őket. Isten nem személyválogató: „az Úr megőrzi az idegent, pártját fogja az özvegynek és árvának”.[14]
A „segítés” utal arra a támogatásra, amely a migránsok és menekültek teljes emberi fejlődése érdekében kell nyújtanunk. A számos eszköz közül, amely ezt a célt szolgálja, szeretném kiemelni annak fontosságát, hogy a gyermekeknek és fiataloknak biztosítanunk kell a hozzáférést az oktatás minden szintjéhez. Ilyen módon nem csupán képességeiket tudják majd ápolni és kamatoztatni, hanem jobban képessé válnak a kapcsolatteremtésre is, előnyben részesítve a párbeszédet a bezárkózással és az ellenségességgel szemben. A Biblia azt tanítja, hogy Isten „szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki”; ezért felszólít rá: „Ti is szeressétek az idegent! Mert Egyiptom földjén magatok is idegenek voltatok”.[15]
Végül az „integráció” azt jelenti, hogy a migránsok és menekültek számára teljes mértékben lehetővé tesszük a befogadó ország társadalmi életében való részvételt, ami kölcsönös gazdagodást és termékeny együttműködést hoz magával a helyi közösségek teljes emberi fejlődésének előmozdítása során. Ahogyan Szent Pál írja: „Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai”.[16]
5. Javaslat két nemzetközi egyezményre
Szívből kívánom, hogy ez legyen az a lelkület, amely 2018 során az Egyesült Nemzetek Szervezetét vezeti majd két, az egész világot átfogó egyezmény megalkotásának folyamata során, amelyek egyike a biztonságos, rendezett és szabályozott migrációt, a másik a menekültek kérdését érinti. Ezek az egyezmények, amelyeket globális szinten kell elfogadni, hivatkozási alapot kell, hogy szolgáltassanak a jövőbeli politikai javaslatok és gyakorlati intézkedések számára. Ezért fontos, hogy az együttérzés, a távolba tekintés és a bátorság jellemezze majd őket, hogy megragadják az alkalmat a béke előmozdítására: csak ebben az esetben nem lesz a nemzetközi politika szükséges realizmusa a cinizmus és az általános közöny szolgája.
A nemzetközi közösség kötelessége és egyben igénye is ezért a párbeszéd és a lépések összehangolása. A nemzeti lehetőségeken túl a kevésbé gazdag országok akkor lesznek képesek nagyobb számú menekültet befogadni, illetve őket jobb ellátásban részesíteni, ha a nemzetközi együttműködés biztosítja ehhez számukra a szükséges anyagi alapokat. 
Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériumának migránsokkal és menekültekkel foglalkozó osztálya kidolgozott 20 cselekvési pontot [17], mint konkrét módot ennek a négy pontnak a konkrét gyakorlatba való átültetésére, amely a közpolitikára, és a keresztény közösségek magatartására és tevékenységére vonatkoznak. Ezek, valamint más lépések mutatják a Katolikus Egyház érdeklődését az iránt a folyamat iránt, amelynek során az ENSZ kialakítja majd a fent említett egyetemes érvényű egyezményeket. Ez része annak az általánosabb lelkipásztori elkötelezettségnek, amely az Egyházban él, és amely számos konkrét tevékenységben mutatkozik meg napjainkban.
6. Közös otthonunk érdekében
Szent II. János Pál szavait idézzük: „Ha sokan osztozunk az ‘álomban’, hogy létezhet egy békés világ, ha értékelni tudjuk a migránsok és menekültek által hozott jót, akkor az emberiség egyre inkább minden ember közös családjává és földünk ‘közös otthonná’ válhat”.[18] A történelem során sokan hittek ebben az „álomban”, és mindaz, amit ők megtettek ezért, arról tanúskodik, hogy ez nem megvalósíthatatlan utópia csupán.
E személyek egyike volt Szent Francesca Saverio Cabrini, az ő mennyei születésnapjának 100. évfordulóját ünnepeljük 2017-ben. Ma, november 13-án, számos egyházi közösség ünnepli az ő emlékét. Ez a kicsiny és mégis nagy asszony, aki a migránsok szolgálatának szentelte az életét, majd az ő mennyei pártfogójuk lett, megtanította nekünk, hogyan tudjuk befogadni, védelmezni, segíteni és integrálni ezeket a testvéreinket. Az ő közbenjárására adja meg mindnyájunknak az Úr, hogy megtapasztaljuk: „Az igazság gyümölcsét békében vetik el azok számára, akik békét teremtenek”.[19]
Vatikán, 2017. november 13.
Szent Francesca Saverio Cabrini, a migránsok védőszentje emléknapján
Ferenc
_________________________________
[1] Lk 2,14.
[2] Angelus, 2012. január 15.
[3] vö. XXIII. János, Pacem in terris enciklika, 57.
[4] Vö. Lk 14, 28-30.
[5] Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 3.
[6] XVI. Benedek, Üzenet a Migránsok és Menekültek Világnapjára, 2013.
[7] N. 25.
[8] Vö. Beszéd a vándorlók pasztorációjával foglalkozó nemzeti felelősök előtt az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa által szervezett találkozón, 2017.IX.22.
[9] XVI. Benedek, Üzenet a Migránsok és Menekültek Világnapjára, 2011.
[10] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 71.
[11] vö. XXIII. János, Pacem in terris enciklika, 57. 
[12] Üzenet a Migránsok és Menekültek 2018-as Világnapjára, 2017. augusztus 15. 
[13] Zsid 13,2.
[14] Zsolt 146,9.
[15] MTörv 10,18-19.
[16] Ef 2,19.
[17] „20 lelkipásztori cselekvési pont” és „20 cselekvési pont a globális egyezmény elérése érdekében” (2017); ld. A/72/528.sz. ENSZ határozat.
[18] Üzenet a Migránsok és Menekültek 2014-es Világnapjára, 6.
[19] Jak 3,18

2017.
Dec. 21
Egy keresztény ne legyen gyászos tekintetű!
A pesszimizmus nem keresztény dolog – e szavakkal hívott a pápa az örömre december 21-én a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott reggeli szentmisén. Legyen olyan az arcunk, mint akiket megváltottak és akiknek megbocsátottak, ne olyan, mintha halotti virrasztáson vennénk részt – tette hozzá.
A pápa homíliájában az öröm fogalma köré szőtte gondolatait, amely a bűnök megbocsátásából és az Úr közelségéből fakad. A napi első olvasmány (Én 2,8–14) és az evangélium (Lk 1,39–45) is arról a nagy örömről szól, amely belülről fakad, nem pedig egy ünnep öröméről. Az egész liturgia ezt az üzenetet közvetíti: légy örömteli!
A Szentatya az öröm három jellemzőjét fogalmazta meg.
-- Először is olyan örömről van szó, amely a megbocsátásból fakad: „Az Úr visszavonta ítéletedet.” A pápa az örvendezésre hívott, és arra, hogy ne éljünk „langyos” életet, mert tudjuk, hogy megbocsátást nyertünk: ez a gyökere keresztény örömünknek. Gondoljunk csak az elítélt örömére, amikor megváltoztatják az ítéletét, vagy a betegekre és bénákra, akik gyógyulást nyernek az evangéliumban. Tudatában kell tehát lenni a megváltásnak, amelyet Jézus hozott el.
Egy filozófus, aki agnosztikusnak vagy ateistának tekintette magát, bírálta a keresztényeket, és így fogalmazott: „Ezek a keresztények azt mondják, hogy van egy Megváltójuk. Akkor hiszem ezt majd el, ha olyan lesz az arcuk, mint azoké, akiket megváltottak, olyan örömteli, mert megváltást nyertek.” Ha olyan az arcod, mint egy halotti virrasztáson részt vevőnek, akkor hogy hinné el bárki is, hogy megváltást nyertél, hogy a bűneidet megbocsátották? – tette fel a kérdést a pápa. – Ez az első pont, a napi liturgia első üzenete: megbocsátást nyertünk mindannyian. Isten a megbocsátás Istene – hangsúlyozta a Szentatya. Arra buzdított, hogy fogadjuk el ezt a megbocsátást, és örömmel haladjunk előre, mert az Úr megbocsátja majd azokat a dolgokat is, amelyeket gyengeségből teszünk.
-- Örömünk oka másrészt az is, hogy az Úr velünk jár attól a pillanattól kezdve, hogy elhívta Ábrahámot. Közöttünk van a próbatételeinkben, a nehézségeinkben, az örömünkben és mindenben. Ferenc pápa arra buzdított, hogy a nap során forduljunk néhány szóval az Úrhoz, aki mellettünk áll életünkben.
-- Az öröm harmadik aspektusa az, hogy a csapások idején „ne hagyjuk elernyedni a karunkat”. Ez a fajta pesszimizmus nem keresztény dolog. Abból fakad, hogy valaki nem tudja, hogy megbocsátást nyert, és nem érezte sohasem Isten simogatását. Az evangélium megmutatja az örömet: „Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment.” (Lk 1,39) Az öröm mindig sietségre ösztönöz minket, mert a Szentlélek kegyelme nem ismeri a lassúságot… A Szentlélek mindig siet, mindig arra buzdít minket, hogy haladjunk előre, mint a szél a vitorláson, a hajón… – jegyezte meg a Szentatya.
 
Tehát lényegében arról az örömről van szó, amely nyomán Erzsébet méhében felujjongott a magzat, amikor Máriával találkozott. Ez az az öröm, amelyről az Egyház beszél. Legyünk örömteli keresztények, tegyünk meg minden erőfeszítést, és mutassuk meg, hogy hisszük: megváltást nyertünk, hogy az Úr megbocsátott nekünk mindent, és ha el is bukunk alkalmanként, Ő megbocsát majd, mert a megbocsátás Istene. Hisszük, hogy az Úr közöttünk van, és sosem hagyja, hogy elernyedjen a karunk. Ez a napi üzenet: „Kelj fel!” Ahogy Jézus mondja a betegeknek: „Kelj fel, kiálts örömödben, örvendezz, és teljes szíveddel ujjongj!” – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Dec. 20.
Ne késsünk el a szentmiséről, inkább előbb érkezzünk!
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma szeretnék elkezdeni az eucharisztikus ünneplés felépítésével foglalkozni. A mise két részből áll, az ige liturgiájából és az Eucharisztia liturgiájából. Ez a két rész olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy egyetlen istentiszteleti cselekményt alkot (vö. Sacrosanctum Concilium, 56; A római misekönyv általános rendelkezései, 28). Az ünneplés, melyet előkészítő szertartások vezetnek be és befejező szertartások zárnak le, egyetlen egységet képez, és mozzanatait nem lehet elszakítani egymástól, én mégis a könnyebb érthetőség kedvéért külön-külön tárgyalom őket, amelyek mindegyike képes megérinteni és átjárni emberségünk valamely dimenzióját. Ismernünk kell ezeket a szent jeleket, hogy teljesen át tudjuk élni a misét és ízlelhessük annak egész szépségét.
Miután a nép egybegyűlt, az ünneplés bevezető szertartásokkal kezdődik, ezek közé tartozik a misézők vagy a miséző bevonulása, a köszöntés („Az Úr legyen veletek!”, „Béke veletek!”), a bűnbánati cselekmény („Gyónom…”, amelyben bocsánatot kérünk bűneinkért), az „Uram, irgalmazz”, a dicsőség himnusza és a könyörgés, amelyet collectának [összegyűjtött imának] neveznek, nem azért, mert akkor gyűjtik össze az adományokat, hanem mert ez az ima összefoglalja az összes nép imaszándékait; és az összes nép imaszándékainak ez a gyűjteménye imaként száll fel az égbe.
Ezeknek a bevezető szertartásoknak az a célja, „hogy az egybegyűlt hívőket közösséggé formálják, és felkészítsék Isten igéjének hívő hallgatására és az Eucharisztia méltó ünneplésére” (A római misekönyv általános rendelkezései, 46). Helytelen gyakorlat, ha valaki nézi az óráját, és azt mondja: „Még időben vagyok, a beszéd végére odaérek, és ezzel eleget is teszek a [misén való részvétel] előírásának.” A mise a keresztvetéssel kezdődik, és ezekkel a bevezető szertartásokkal, mert ezekkel kezdjük el imádni Istent közösségként. Ezért fontos figyelni arra, hogy ne érkezzünk későn, hanem inkább előbb, hogy felkészítsük szívünket a közösségnek erre az ünneplésére.
Általában a kezdőének alatt a pap a többi szolgálattevővel körmenetben a szentélybe vonul, ahol meghajlással üdvözli az oltárt, és tisztelete jeleként megcsókolja, adott esetben meg is füstöli. Miért? Mert az oltár Krisztus: Krisztust jelképezi. Amikor az oltár felé nézünk, akkor abba az irányba tekintünk, ahol Jézus van. Az oltár maga Krisztus. Ezek a mozdulatok – félő, hogy észre sem vesszük őket – nagyon jelentősek, mert már kezdettől kifejezik azt, hogy a mise szerető találkozás Krisztussal, aki „testét felajánlva a kereszten […] ő lett a főpap, az oltár és az áldozati bárány” (húsvéti prefáció V.). Az oltár ugyanis, mint Krisztus jele, „a középpontja annak a hálaadásnak, amely az eucharisztiával megy végbe” (A római misekönyv általános rendelkezései, 296), és az egész közösség körbeveszi az oltárt, amely Krisztus; nem azért álljuk körbe, hogy egymás arcát nézzük, hanem hogy Krisztusra tekintsünk, mert Krisztus ott van a közösség közepén, és nem valahol távol.
Aztán következik a kereszt jele. A misét vezető pap keresztet vet magára, és ugyanígy tesz a gyülekezet összes tagja: tudatában vannak annak, hogy a liturgikus cselekményt „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” végzik. Szeretnék itt egy apró szempontra kitérni. Megfigyeltétek már, hogyan vetnek a gyerekek keresztet? Nem tudják, mit csinálnak: néha mintha ákombákomot rajzolnának magukra, de az nem a kereszt jele. Legyetek oly kedvesek, anyukák, apukák, nagyszülők, tanítsátok meg a gyerekeknek – kezdettől, kiskoruktól fogva –, hogyan kell helyesen keresztet vetni! És magyarázzátok el nekik, hogy Jézus keresztje mintegy védelmet nyújt nekünk. A mise tehát a kereszt jelével kezdődik. Az egész imádság úgymond a Szentháromság terében – „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” –, a végtelen közösség terében zajlik; forrása és célja a hármas-egy Istennek a Krisztus keresztjében kinyilvánított és odaajándékozott szeretete. Krisztus húsvéti misztériuma ugyanis a Szentháromság ajándéka, és az Eucharisztia mindig az ő átszúrt szívéből fakad. Amikor tehát megjelöljük magunkat a kereszt jelével, nemcsak keresztségünk emlékét idézzük fel, hanem kijelentjük, hogy a liturgikus imádság Istennel való találkozás Krisztus Jézusban, aki értünk emberré lett, kereszthalált halt és dicsőségesen feltámadt.
Ezután a pap liturgikus köszöntést intéz a hívőkhöz: „Az Úr legyen veletek!”, vagy más, hasonló formulával – bőven vannak ilyenek –, a gyülekezet pedig válaszol: „És a te lelkeddel.” Párbeszédet folytatunk. A mise elején járunk, és gondolnunk kell mindezen mozdulatok és szavak jelentésére. „Szimfóniába” lépünk, amelyben több hangnem megszólal, köztük csendes ütemekkel, hogy „összhangot” hozzunk létre az összes résztvevő között, vagyis hogy elismerjük: egyazon Lélek vezet minket, ugyanazon cél felé. „A pap köszöntése és a nép válasza kinyilvánítják az ünneplésre egybegyűlt Egyház misztériumát” (A római misekönyv általános rendelkezései, 50). Így kifejeződésre jut a közös hit, valamint az a kölcsönös vágy, hogy együtt legyünk az Úrral, és megéljük az egységet az egész közösséggel.
Ez egy szépen kialakuló, imádságos szimfónia, amely rögtön igen megható mozzanatot tartalmaz, mert a mise vezetője mindenkit bűnei beismerésére hív. Mindannyian bűnösök vagyunk. Bár nem tudom, talán van köztetek, aki nem bűnös… Ha van köztetek olyan, aki nem bűnös, kérem, jelentkezzen, hogy mindannyian láthassuk! Nem jelentkezik senki, jól van: helyes a hitetek! Mindannyian bűnösök vagyunk, s ezért a mise elején bocsánatot kérünk. Ez a bűnbánati cselekmény. Nemcsak az a feladatunk, hogy gondoljunk elkövetett bűneinkre, hanem sokkal több: felszólítást kapunk, hogy bűnösnek valljuk magunkat Isten előtt és a közösség előtt, testvéreink előtt, alázatosan és őszintén, mint a vámos a templomban. Ha az eucharisztia valóban jelenvalóvá teszi a húsvéti minisztériumot, vagyis Krisztus átmenetelét a halálból az életbe, akkor az első teendőnk az, hogy felismerjük, melyek a halálhelyzeteink, hogy Jézussal együtt új életre támadjunk. Ez megérteti velünk, mennyire fontos a bűnbánati cselekmény. S ezért a következő katekézisben újra elővesszük a témát.
Lépésről lépésre haladunk előre a mise magyarázatában. De kérlek titeket, tanítsátok meg a gyerekeket helyesen keresztet vetni! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP

Dec. 17.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk a miséről szóló katekéziseket. Ma azt kérdezzük: miért menjünk misére vasárnap?
Az eucharisztia vasárnapi megünneplése az Egyház életének középpontjában áll (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2177). Mi, keresztények azért megyünk misére vasárnap, hogy találkozzunk a feltámadt Úrral, vagy jobban mondva: hogy engedjük, hogy ő találkozhasson velünk, hogy hallgassuk az ő szavát, hogy étkezzünk asztalánál, és így Egyházzá, vagyis az ő élő, titokzatos testévé váljunk a világban.
 
Kezdettől megértették ezt Jézus tanítványai, akik az Úrral való eucharisztikus találkozást a hét azon napján ünnepelték, amelyet a zsidók „a hét első napjának”, a rómaiak a „Nap napjának” hívtak, mert Jézus azon a napon támadt fel a halottak közül. Azon a napon ő megjelent a tanítványoknak, beszélt velük, együtt evett velük, megadta nekik a Szentlelket (vö. Mt 28,1; Mk 16,9.14; Lk 24,1.13; Jn 20,1.19), ahogyan a szentírási olvasmányból hallhattuk. A Lélek nagy pünkösdi kiáradása is vasárnap történt, Jézus feltámadása után ötven nappal. Ezen okokból kifolyólag a vasárnap szent nap számunkra, megszenteli az eucharisztia ünneplése, az Úr élő jelenléte köztünk és értünk. Tehát a mise az, ami létrehozza a keresztény vasárnapot! A keresztény vasárnap a mise körül forog. Az milyen vasárnap egy keresztény számára, amelyből hiányzik az Úrral való találkozás?
 
Vannak keresztény közösségek, amelyek sajnos nem vehetnek részt misén minden vasárnap, de ezen a szent napon nekik is össze kell gyűlniük imára az Úr nevében, hallgatniuk kell Isten szavát, és elevenen kell tartaniuk vágyukat az eucharisztiára.
 
Vannak szekularizált társadalmak, amelyek elveszítették az eucharisztia által megvilágított vasárnap keresztény értelmét. Ez igen sajnálatos! Az ilyen környezetben fel kell éleszteni ennek tudatát, vissza kell szerezni az ünnep, az öröm, az egyházközség, a szolidaritás, a lelket-testet felüdítő pihenés értelmét (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2177–2188). Mindezekre az értékekre az eucharisztia tanít, vasárnapról vasárnapra. Ezért akarta a II. vatikáni zsinat hangsúlyozni, hogy „a vasárnap az őseredeti ünnepnap, amelyet fel kell kínálni és be kell vésni a hívők hitéletébe, hogy az öröm és a munkától való tartózkodás napja is legyen” (Sacrosanctum Concilium, 106).
 
A munkától való vasárnapi tartózkodás nem létezett az első századokban: ez kimondottan a kereszténység hozadéka. A bibliai hagyomány szerint a zsidók szombaton pihennek, a római társadalomban viszont nem biztosítottak hetente szolgai munkától mentes napot. Az eucharisztia táplálta a keresztényekben a gyermekként és nem szolgaként élés keresztény értelmét, és ez tette a vasárnapot – szinte mindenhol – a pihenés napjává.
 
Krisztus nélkül arra vagyunk ítélve, hogy a maga gondjaival a mindennapi fáradozás és a jövőtől való félelem uralkodjon rajtunk. Az Úrral való vasárnapi találkozás viszont megadja az erőt, hogy bizakodva és bátran éljük meg a jelent, és reménykedve haladjuk előre. Mi, keresztények ezért megyünk misére, hogy találkozzunk az Úrral vasárnap, az eucharisztikus ünneplésben.
 
A szentségi egyesülés a feltámadt és örökké élő Jézussal elővételezi az alkonyt nem ismerő vasárnapot, amikor nem lesz többé gürcölés, sem fájdalom, sem gyász, sem könny, hanem csak annak öröme, hogy teljesen és örökre az Úrral élhetünk. A vasárnapi mise erről a boldog pihenésről is beszél nekünk, arra tanít, hogy a mindennapi taposómalomban bízzuk magunkat a mennyei Atya gondviselésére.
 
Mit válaszolhatunk annak, aki azt mondja, nem érdemes misére menni, még vasárnap se, mert csak az számít, hogy helyesen éljünk, szeressük felebarátainkat? Igaz, hogy a keresztény élet milyenségét azon lehet lemérni, mennyire vagyunk képesek szeretni, ahogyan Jézus mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35). De hogyan valósíthatnánk meg az evangéliumot, ha nem merítjük az ehhez szükséges erőt vasárnapról vasárnapra az eucharisztia kimeríthetetlen forrásából? Nem azért megyünk misére, hogy adjunk valamit Istennek, hanem hogy megkapjuk tőle, amire ténylegesen szükségünk van. Erre emlékeztet az Egyház imája, amely ekképpen fordul Istenhez: „A te boldogságod teljes a mi dicséretünk nélkül is, mégis megadod, hogy jóságodért hálát adjunk. A mi magasztalásunk nem tesz nagyobbá téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik” (Misekönyv, közös prefáció IV.).
 
Mit mondhatunk hát, miért menjünk misére vasárnap? Nem elég azt válaszolni, hogy az Egyház parancsa; ez segít megőrizni értékét, de önmagában nem elég. Nekünk, keresztényeknek azért van szükségünk arra, hogy részt vegyünk a vasárnapi misén, mert egyedül Jézus kegyelmével, az ő bennünk és köztünk való jelenlétével tudjuk teljesíteni parancsát, és csak így tudunk az ő hiteles tanúivá válni.

Dec. 11.

Nov. 22. SZENTMISE

A SZEGÉNYEK I. VILÁGNAPJA ALKALMÁBÓL
Évközi XXXIII. vasárnap - 2017. november 19.
Ne szóval szeressünk, hanem tettel
1. „Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1 Jn 3,18). János apostolnak ezek a szavai olyan felszólítást fejeznek ki, amelyet minden kereszténynek meg kell hallania. A komolyság, amellyel a „szeretett tanítvány” a mai napig továbbadja Jézus parancsát, még hangsúlyosabb az ellentét révén: az ajkainkat gyakran elhagyó üres szavak és a konkrét tettek között, amelyek nekünk azonban mércéül szolgálnak. A szeretet nem enged kibúvót („alibit”): aki úgy akar szeretni, ahogyan Jézus szeretett, az ő példáját kell követnie, főként akkor, ha a szegények iránti szeretetről van szó. Másrészt jól tudjuk, hogyan szeret az Isten Fia, és Szent János világosan fogalmaz. Két tartóoszlopon nyugszik szeretete: elsőként Isten szeretett bennünket (vö. 1 Jn 4,10.19); és úgy szeretett, hogy teljesen odaadta magát, még a saját életét is (vö. 1 Jn 3,16).
Az ilyen szeretet nem maradhat válasz nélkül. Még ha önzetlenül adja is, anélkül, hogy bármit kérne érte cserébe, mégis úgy lángra lobbantja a szívet, hogy mindenki úgy érzi, viszonoznia kell, korlátai és bűnei ellenére. Ez pedig úgy lehetséges, ha szívünkbe befogadjuk Isten kegyelmét, az ő irgalmas szeretetét, amennyire ez lehetséges, hogy irányítsa akaratunkat és érzéseinket is Isten és a felebarátaink iránti szeretetre. Ilyen módon, az irgalmasság, amely úgyszólván a Szentháromság szívéből fakad, mozgásba hozhatja életünket, együttérzés és irgalmas cselekedetek lesznek a gyümölcsei a szükséget szenvedő testvéreink felé.
2. „Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta” (Zsolt 34,7). Az Egyház mindig is felfogta ennek a kiáltásnak a jelentőségét. Az Apostolok Cselekedeteinek első lapjaitól kezdve tanúbizonyságát adja ennek: akkor Péter választ ott ki hét „jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit” (6,3), hogy vállalják a szegényekről való gondoskodást. Bizonyos, hogy ez volt az egyik első jel, amellyel a keresztény közösség megjelent a világban: a legszegényebbek szolgálata. Ez azért volt lehetséges, mert megértették, hogy Jézus tanítványai életének olyan testvériségben és szolidaritásban kell kifejeződnie, amely megfelel a Mester legfőbb tanításának, aki a szegényeket boldognak és az Isten országa örököseinek nevezte (vö. Mt 5,3).
„Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek” (ApCsel 2,45). Ez a kifejezés nyilvánvalóan megmutatja az első keresztények élénk gondoskodását. Lukács evangélista, a szent szerző, aki a legtöbb helyet szenteli az irgalmasságnak, nem retorikai fordulattal él, amikor az első keresztények gyakorlatát írja le a javakon való osztozás területén. Éppen ellenkezőleg: amikor ezt elbeszéli, minden eljövendő nemzedék hívőjéhez, vagyis hozzánk is akar szólni, hogy tanúságával támogasson és tettekre sarkalljon minket a leginkább rászoruló embertársak felé. Ugyanezt a tanítást kapjuk Jakab apostoltól is, aki levelében erős és kemény kifejezésekkel él: „Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik? Ti mégis lenézitek a szegényt. Hát nem a gazdagok zsarnokoskodnak fölöttetek és hurcolnak benneteket a bíróság elé? […] Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: ’Menj békében, melegedj, és lakjál jól!’, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog” (2, 5-6. 14-17).
3. Voltak azonban olyan idők is, amikor a keresztények nem hallgatták meg teljesen ezt a felszólítást, és engedték, hogy a világ gondolkodásmódja megfertőzze őket. A Szentlélek azonban nem késlekedett figyelmeztetni őket, hogy tekintetüket a lényegre irányítsák. Olyan férfiakat és nőket támasztott, akik különböző módokon ajánlották fel életüket a szegények szolgálatára. Hány és hány lapját írták a történelemnek kétezer év alatt a keresztények, akik egyszerűen és alázattal, a szeretet nagylelkű képzelőerejével szolgálták legszegényebb testvéreiket!
Mindnyájuk közül kiemelkedik Assisi Szent Ferenc, akit számos más férfi és nő követett az évszázadok során. Nem elégedett meg annyival, hogy magához ölelje és alamizsnával segítse a leprásokat, hanem elhatározta, hogy Gubbióba megy, hogy együtt lakjon velük. Ő maga is úgy látta, hogy ez a találkozás volt megtérésének fordulópontja: „Míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére” (Végrendelet 1-3: FF 110). Ez a tanúság megmutatja a szeretet átalakító erejét, és a keresztények életmódját.
Ne csak úgy gondoljunk a szegényekre, mint a heti egyszeri önkéntes munka jó gyakorlatának célcsoportjára, vagy még kevésbé mint olyan emberekre, akiket időnkénti felbuzdulásból megsegítünk egy-egy gesztussal, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. E tapasztalatoknak, miközben értékesek és alkalmasak rá, hogy érzékennyé váljunk testvéreink szükségletei és az ezeket gyakorta kiváltó igazságtalanságok irányában, rá kellene vezetnie minket arra, hogy valódi találkozás jöjjön létre köztünk és a szegények között, és olyan osztozást valósítsunk meg velük, amely életstílusunkká válik. Valóban: az imádság, a tanítványság útja és a megtérés az evangéliumi hitelességük bizonyítékát az osztozásra nyitott szeretetben találja meg. Ebből az életmódból öröm és a lélek derűje származik, mivel kezünkkel érinthetjük Krisztus testét. Ha valóban találkozni akarunk Krisztussal, szükséges, hogy megérintsük testét a szegények megsebzett testében, mint az Eucharisztiában kapott szentségi közösség megfelelőjét. Krisztus testét, amit megtörnek a szent liturgiában, a szeretet megtalálja a legelesettebb testvérek arcában és személyében. Mindig aktuálisak Aranyszájú Szent János szavai: „Ha tiszteleteteket akarjátok tenni Krisztus teste előtt, ne idegenkedjetek tőle akkor sem, ha le van meztelenítve: ne csak a selyembe felöltöztetett eucharisztikus Krisztust tiszteljétek úgy, hogy közben a templomon kívül nem vesztek tudomást a másik Krisztusról, amely szenved a hidegtől és a meztelenségtől” (Hom. in Matthaeum,  50, 3; PG 58).
Az tehát a feladatunk, hogy kinyújtsuk kezünket a szegények felé, találkozzunk velük, nézzünk a szemükbe, öleljük meg őket és éreztessük velük a szeretet melegét, amely megtöri a magányt. Felénk nyújtott kezük egy meghívás is, hogy lépjünk ki a saját biztonságunkból és kényelmünkből, és ismerjük fel az értéket, amelyet a szegénység önmagában hordoz.
4. Ne feledkezzünk el róla, hogy Krisztus tanítványai számára a szegénység elsősorban hivatás, a szegény Krisztus követése. Az Ő nyomában és Vele járunk ezen az úton, amely az Isten országának boldogságába vezet (vö. Mt 5,3; Lk 6,20). A szegénység egyet jelent az alázatos szívvel, amely elfogadja, hogy az ember korlátokkal rendelkező és bűnös teremtmény, és így leküzdi a mindenhatóság kísértését, amely a halhatatlanság illuzióját kelti. A szegénység a szív magatartása, amely nem engedi, hogy a pénzre, a karrierre és a luxusra az élet céljaiként, a boldogság feltételeiként tekintsünk. Éppen a szegénység az, amely olyan feltételeket teremt, amelyek mellett szabadon vállalhatjuk személyes és társadalmi felelősségünket korlátaink ellenére, bízva Isten közelségében, az ő kegyelmére támaszkodva. Az ilyen értelemben vett szegénység a mérték, amely megmutatja, hogy helyesen használjuk-e az anyagi javakat, hogy nem önző, birtokló módon éljük-e meg kapcsolatainkat és érzelmeinket (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 24-45).
Tegyük ezért magunkévá Szent Ferenc példáját, aki a hiteles szegénység tanúja. Ő, éppen azért, mivel tekintetét Krisztusra szegezte, képes volt őt felismerni és szolgálni a szegényekben. Ha tehát szeretnénk hatékonyan hozzájárulni a történelem megváltoztatásához és segíteni akarjuk a valódi fejlődést, meg kell hallanunk a szegények kiáltását, és segítenünk kell őket felemelni számkivetett helyzetükből. Ugyanakkor emlékeztetem a szegényeket, akik városainkban és közösségeinkben élnek, hogy ne veszítsék szem elől az evangéliumi szegénység értelmét, amit életükön hordoznak.
5. Ismerjük azt a mai világra jellemző nehézséget, hogy nehéz tisztán meghatározni a szegénységet. Mégis, nap mint nap felszólít minket a szegénység ezer arca, amely fájdalomról, kirekesztésről, kizsákmányolásról, erőszakról, kínzásról, bebörtönzésről, háborúról, a szabadságtól és méltóságtól való megfosztottságról, tudatlanságról, analfabetizmusról, egészségügyi szükséghelyzetről, munkanélküliségről, emberkereskedelemről, rabszolgaságról, elvándorlásról, nyomorról és kényszerű migrációról árulkodik. A szegénység arca olyan nők, férfiak és gyermekek arca, akiket alantas érdekekből kihasználnak, jogaikat tiporják a hatalom és a pénz perverz logikája érdekében. Micsoda kegyetlen és sohasem teljes felsorolást voltunk kénytelenek adni a szegénység formáiról, amely a társadalmi igazságtalanságnak, az erkölcsi nyomornak, a kevesek mohóságának és az általánosan elterjedt közönynek a gyümölcse!
Napjainkban, miközben egyre inkább előtérbe kerül az arcátlan gazdagság, amely a kevés, előjogokat élvező ember kezében összpontosul és sokszor társul hozzá a törvénytelenség és az emberi méltóságot sértő kizsákmányolás, botrány a szegénység terjedése a világ társadalmainak nagy területein. Ezt látva nem maradhatunk tétlenül és még kevésbé törődhetünk ebbe bele. Nem fogadhatjuk el a szegénységet, amely elfojtja a fiatalok kezdeményező készségét, megakadályozva őket, hogy munkát találjanak; a szegénységet, amely elaltatja a felelősségérzetet és arra ösztönzi az embereket, hogy a felelősség átruházását és a szívességek keresését részesítsék előnyben; a szegénységet, amely megmérgezi a társadalmi részvétel kútjait és beszűkíti a szakmai hozzáértés terét, megalázva így azok érdemét, akik dolgoznak és termelnek. Minderre az élet és a társadalom új szemléletével kell választ adnunk.
Mindezek a szegények – ahogyan azt Boldog VI. Pál pápa szerette mondani – „evangéliumi jogon” tartoznak az Egyházhoz (Megnyitó beszéd a II. Vatikáni Zsinat II. ülésszakán, 1963. szeptember 29.) és ez arra kötelez bennünket, hogy melléjük álljunk. Áldottak ezért azok a kezek, akik azért nyúlnak, hogy befogadják és segítsék a szegényeket, mert e kezek reménységet hoznak. Áldottak azoknak a kezei, akik túllépnek a kultúrák, vallások, nemzetiségek határain, és a vigasz olaját öntik az emberiség sebeire. Áldottak a kezek, akik úgy nyújtanak segítséget, hogy semmit sem kérnek cserébe – „ha”, „de”, „talán” nélkül. E kezek segítsége révén Isten áldása száll a testvérekre.
6. Az Irgalmasság Szentévének végén határoztam el, hogy felajánlom az Egyháznak a Szegények Világnapját, hogy a keresztény közösségek az egész világon egyre inkább és egyre jobban kézzelfogható jelei legyenek Krisztus szeretetének a legszegényebbek és leginkább szükséget szenvedők iránt. Azt kívánom, hogy ez a világnap társuljon az elődeim által meghirdetett többi világnap mellé, amelyek immár hagyománnyá váltak közösségeinkben, és egészítse ki ezeket evangéliumi értelemben, felmutatva Jézus megkülönböztetett szeretetét a szegények iránt.
Felhívom az egész Egyházat, valamint minden jószándékú férfit és nőt, hogy ezen a napon vessék pillantásukat azokra, akik segítségért kiáltva, szolidaritásunkat kérve nyújtják felénk a kezüket. E testvéreinket az egyetlen mennyei Atya teremtette és szereti őket. E Világnap arra szolgál, hogy elsősorban a híveket ösztönözze: lépjenek fel a selejt és pazarlás kultúrája ellen, s helyette tegyék magukévá a találkozás kultúráját. Ugyanakkor felhívásom mindenkihez szól, vallási hovatartozástól függetlenül, hogy nyíljanak meg a szegényekkel való osztozásra a szolidaritás bármely formájában, hogy ez a testvériség konkrét jele legyen. Isten a földet és az eget mindenki számára alkotta – de vannak sajnos olyan emberek, akik határokat, falakat és kerítéseket építettek, elárulva ezzel azt az eredeti ajándékot, amely az egész emberiséget illeti, bárkinek a kizárása nélkül.
7. Azt kívánom, hogy a keresztény közösségek az idén november 19-re eső Szegények Világnapját, az Évközi idő XXXIII. vasárnapját megelőző héten igyekezzenek minél több találkozást megvalósítani a barátság, a szolidaritás és a kézzelfogható segítség jegyében. Meghívhatják továbbá a szegényeket és az önkénteseket, hogy együtt ünnepeljenek a szentmisén e vasárnapon, hogy ezáltal még hitelesebben ülhessük meg Krisztus Király főünnepét a rákövetkező vasárnapon. Krisztus királysága ugyanis legteljesebben a Golgotán mutatkozik meg teljes értelmében, amikor az Ártatlant felszegezik a keresztre szegényen, mezítelenül, mindentől megfosztva, s ezáltal testesíti meg és nyilatkoztatja ki Isten szeretetének teljességét. Az Atya iránti teljes odaadása, miközben kifejezi teljesen szegénységét, nyilvánvalóvá teszi ennek a Szeretetnek az erejét, amely új életre támasztja őt Húsvét napján.
Ezen a vasárnapon, ha a lakókörnyezetünkben élnek szegények, akiknek segítségre és oltalomra van szükségük, lépjünk közelebb hozzájuk: kiváló alkalom lesz arra, hogy találkozzunk az Istennel, akit keresünk. A Szentírás tanítása szerint (vö. Ter 18, 3-5; Zsid 13,2), fogadjuk őket kiemelt vendégként asztalunknál; tanítómestereink lesznek abban, hogy miként élhetjük meg következetesen hitünket. Bizalmuk és készségük, amivel a segítséget elfogadják, józan és gyakran örömteli módon mutatják meg a számunkra, hogy mennyire fontos a lényeget szem előtt tartva élnünk és ráhagyatkoznunk az Atya gondviselésére.
8. A Világnapon megvalósítandó konkrét kezdeményezések hátterében mindig legyen ott az imádság. Ne felejtkezzünk el róla, hogy a Miatyánk a szegények imája. A kenyér iránti kérés ugyanis kifejezi az Istenre hagyatkozást életünk alapvető szükségleteit tekintve. Amit Jézus ezzel az imával tanított nekünk, kifejezi és magában hordozza azoknak a kiáltását, akik szenvednek egzisztenciájuk bizonytalansága és a szükséges dolgok hiánya miatt. A tanítványoknak, akik azt kérték tőle, hogy tanítsa meg őket imádkozni, Ő a szegények szavaival válaszolt, akik az egyetlen Atyához fordulnak, akiben mindenki testvérként ismeri fel egymást. A Miatyánk többes számban fogalmaz, a „mi” kenyerünkért fohászkodunk, és ebből is következik a közös osztozás, részvétel és felelősség. Ebben az imádságban mindnyájan felfedezhetjük az önzés minden formája meghaladásának szükségességét ahhoz, hogy a kölcsönös elfogadás örömébe léphessünk.
9. Azt kérem a püspök, pap, diakónus testvérektől –az utóbbiak küldetése a szegények támogatása –, a megszentelt életet élő személyektől, az egyesületektől, a mozgalmaktól, az önkéntesek szerteágazó világától, hogy fáradozzanak azon, hogy a Szegények ezen Világnapjával hagyomány szülessen, amely kézzelfoghatóan hozzájárul a mai világ evangelizálásához.
Ez az új Világnap legyen ezért erőteljes felhívás hívő lelkiismeretünk felé, hogy mindinkább meggyőződjünk róla: a szegényekkel való osztozás lehetővé teszi számunkra az Evangélium megértését, annak legmélyebb igazságának megfelelően. A szegények nem problémát jelentenek, hanem erőforrást, amelyből meríthetünk, hogy az Evangélium lényegét befogadhassuk és megélhessük.
Vatikán, 2017. június 13. Páduai Szent Antal emléknapján - FERENC

Nov. 15. SZENTMISE

MISSZIÓS VASÁRNAPRA
 

Okt. 13. RÓZSAFÜZÉR

Szept. 3. KERESZT NÉLKÜLI KRISZTUS-KÖVETÉS?
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai evangéliumi szakasz (vö. Mt 16,21–27) a múlt vasárnapi evangéliumot folytatja, amelyből kiemelkedett Péter hitvallása, a „kőszikláé”, akire Jézus Egyházát akarja építeni. Máté ma – azzal szöges ellentétben – azt mutatja be, hogyan reagál szintén Péter, amikor Jézus feltárja tanítványai előtt, hogy Jeruzsálemben szenvednie kell, meg fogják ölni és fel fog támadni (vö. Mt 16,21). Péter félrevonja a Mestert, és megfeddi, mert – mondja neki – ez nem történhet meg vele, a Krisztussal. De aztán Jézus is megfeddi Pétert, mégpedig kemény szavakkal: „Takarodj mögém, sátán! Kísértesz engem, mert nem úgy gondolkodsz, mint Isten, hanem ahogy az emberek!” (Mt 16,23). Egy perccel korábban az apostolt még megáldotta az Atya, hiszen tőle kapta azt a kinyilatkoztatást [hogy ti. Jézus a Krisztus, az Isten Fia], szilárd „szikla” volt, amelyre Jézus ráépítheti közösségét, de rögtön utána akadállyá válik: kő ő, de nem olyan, amelyre építeni lehet, hanem buktató kő a Messiás útján. Jézus jól tudja, hogy Péternek és a többieknek még hosszú utat kell megtenniük ahhoz, hogy apostolaivá váljanak!
 
Ezen a ponton a Mester mindazokhoz fordul, akik követik, és világosan feltárja előttük, milyen úton kell járniuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen!” (Mt 16,24). Mindig – ma is – az a kísértés ér minket, hogy egy kereszt nélküli Krisztust akarunk követni, sőt mi akarjuk megtanítani Istent a helyes útra, mint Péter: „Nem, nem, Uram, ez nem, ez soha nem történhet meg!” Jézus azonban emlékeztet minket, hogy az ő útja a szeretet útja, és nincs igazi szeretet önfeláldozás nélkül. Nem szabad engednünk, hogy ennek a világnak a látásmódja teljesen meghatározzon minket, hanem egyre jobban tudatára kell ébrednünk, hogy nekünk, keresztényeknek vállalnunk kell annak fáradságát, hogy az árral szemben és meredeken felfelé haladjunk.
 
Jézus örökre érvényes, nagy bölcsességet hordozó szavakkal egészíti ki javaslatát, mert e szavak kihívást jelentenek az önző gondolkodás- és magatartásmód számára. Így buzdít: „Aki meg akarja menteni életét, az elveszíti, aki viszont elveszíti életét értem, az megtalálja” (Mt 16,25). Ebben a paradoxonban ott van az aranyszabály, amelyet Isten beleírt a Krisztusban teremtett emberi természetbe: az a szabály, hogy egyedül a szeretet ad értelmet és boldogságot az életnek. Ha tehetségünket, erőnket és időnket csak arra használjuk, hogy megmentsük, megőrizzük és megvalósítsuk önmagunkat, az valójában önmagunk elvesztéséhez, egy szomorú és meddő élethez vezet. Ha viszont az Úrért élünk, ha életünket a szeretetre alapozzuk, mint Jézus, akkor megízlelhetjük az igazi örömet, és életünk nem meddő, hanem termékeny lesz.
 
A szentmise bemutatásakor újra átéljük a kereszt misztériumát; nemcsak felidézzük, hanem meg is valósítjuk a megváltó áldozat emlékezetét, amelyben Isten Fia teljesen elveszíti, hogy aztán újból visszakapja önmagát az Atyától, és így ismét ránk találjon – akik elvesztünk –, együtt az összes teremtménnyel. Valahányszor részt veszünk a szentmisén, a megfeszített és feltámadt Krisztus szeretete közli magát velünk ételként és italként, hogy követni tudjuk őt mindennapi utunkon, testvéreink kézzelfogható szolgálatában.
 
A Boldogságos Szűz Mária, aki a Kálváriáig követte Jézust, kísérjen minket is, és segítsen, hogy ne rettenjünk meg a kereszttől – hiszen a kereszten ott van felfeszítve Jézus, nem egy Jézus nélküli keresztről van szó, hanem arról a keresztről, amelyen Jézus is ott van –, vagyis ne féljünk attól a kereszttől, hogy szenvedjünk Isten és testvéreink iránti szeretetből, mert ez a szenvedés – Krisztus kegyelméből – feltámadást terem.

CSALÁD

Aug. 6.

Aug. 2. KERESZTSÉG

LELKIGYAKORLAT
Ferenc pápa szavai szerint az elvonulások célja, hogy megújítsa a résztvevők hitét, átalakítsa szolgálatukat és másokhoz való viszonyukat. „Aki hitelesen éli meg a lelkigyakorlatokat, megtapasztalja Isten vonzását és varázsát, megújulva és átalakulva tér vissza a mindennapi életbe, a szolgálathoz, a kapcsolatokba” – mondta a Szentatya, amikor fogadta az olasz lelkigyakorlatos szövetség képviselőit, akik szerte az országban lelkigyakorlatos házakat vezetnek: „helyet és időt adtok rá, hogy intenzíven tudjunk figyelni Isten szavára a csendben és az imában”.

Júl. 9. JÖJJETEK HOZZÁM...


Jún. 29. SZALONKERESZTÉNYEK, VAGY...

Jún. 17. GYERMEKEKNEK

Jún. 6. KÉPMUTATÁS

FERENC PÁPA ÜZENETE A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS 51. VILÁGNAPJÁRA
„Ne félj hát, mert veled vagyok!” (Iz 43,5)
A reményt és a bizalmat kommunikálni korunkban
A technológiai fejlődésnek köszönhetően a kommunikációs eszközökhöz való hozzáférés által már nagyon sokaknak lehetősége van azonnal megosztani és szerteágazó módon elterjeszteni a híreket. Ezek a hírek lehetnek jók vagy rosszak, igazak vagy hamisak. Már hitbéli ősatyáink úgy beszéltek az emberi elméről, mint egy őrlőmalomról, amelyet nem lehet megállítani, ha a víz megindítja. Annak azonban, akire a malmot bízták, lehetősége van eldönteni, hogy búzát vagy konkolyt őröl benne. Az ember elméje mindig működésben van, nem tudja abbahagyni mindannak az „őrlését”, amit kap, de rajtunk áll a döntés, hogy milyen anyagot szállítunk neki (vö.: Johannes Cassianus, Levél Leontius igumenhez).
Szeretném, hogy ez az üzenet elérjen és bátorítson mindenkit, aki szakmai körben vagy személyes kapcsolataiban mindennap sok információt „őröl”, hogy illatos és jó kenyeret tudjon adni azoknak, akik kommunikációja gyümölcsével táplálkoznak. Arra szeretnék buzdítani mindenkit, hogy építő módon kommunikáljon, a mások iránti előítéletet elutasítva támogassa a találkozás kultúráját, amelynek köszönhetően az emberek megtanulhatnak tudatos bizalommal tekinteni a valóságra.
Azt hiszem, át kell szakítanunk a szorongás ördögi körét és gátat kell szabnunk a félelem spiráljának, amely annak a megszokásnak a gyümölcse, hogy figyelmünket a „rossz hírekre” (háborúkra, terrorizmusra, botrányokra és az emberi életben előforduló mindenféle kudarcra) összpontosítjuk. Természetesen nem arról van szó, hogy erősítsük azt a félretájékoztatást, amely nem vesz tudomást a szenvedés drámájáról, és nem is arról, hogy naiv optimizmusba essünk, amely nem engedi, hogy megrendítse a gonosz botránya. Ezzel ellentétben azt szeretném, hogy mindannyian lépjünk túl a rosszkedv érzésén és a beletörődésen, amely gyakran elfog és fásultságba taszít minket, félelmeket ébreszt vagy azt a benyomást kelti, hogy a gonosznak nem lehet határt szabni. Egy olyan kommunikációs rendszerben, amelyben az a logika uralkodik, hogy a jó hír nem kelendő, tehát nem is hír; amelyben a fájdalom drámájából és a gonosz misztériumából oly könnyen látványosságot csinálnak, egyébként is beleeshetünk abba a kísértésbe, hogy elaltassuk lelkiismeretünket vagy csüggedésbe essünk.
Annak a nyílt és kreatív kommunikációs stílusnak a kereséséhez szeretnék tehát hozzájárulni, amely soha nem engedi át a gonosznak a főszerepet, hanem igyekszik rávilágítani a lehetséges megoldásokra, kezdeményező és felelős hozzáállásra ösztönzi az embereket, akik felé közvetíti a hírt. Arra szeretnék hívni mindenkit, úgy beszéljen korunk embereihez, hogy elbeszélését az „jó hír” logikája járja át.
A jó hír
Az ember élete nem csupán személytelen történések krónikája, hanem olyan történeté, amely arra vár, hogy egy olyan értelmezési kulcsot válasszanak az elbeszéléséhez, amely képes kiválogatni és összegyűjteni a legfontosabb adatokat. A valóságnak önmagában nincs egyértelmű jelentése. Minden attól függ, milyen tekintettel fordulunk felé, milyen „szemüvegen” keresztül akarjuk nézni: ha lencsét váltunk, a valóság is másnak tűnik. Honnan indulhatunk hát el ahhoz, hogy megfelelő „szemüveggel” olvassuk a valóságot?
Számunkra, keresztények számára a valóság megértéséhez megfelelő szemüveg nem lehet más, mint a jó hír, kiindulva magától a Jó Hírtől : „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliuma” (Mk 1,1). Márk evangélista ezekkel a szavakkal kezdi elbeszélését, a „jó hír” hirdetésével, amelynek köze van Jézushoz, de több mint egy információ Jézusról, inkább az örömhír, ami maga Jézus. Az evangélium lapjait olvasva felfedezzük, hogy a mű címe valóban megfelel a tartalmának, és legfőképpen azt, hogy ez a tartalom maga Jézus személye.
Ez a jó hír, ami maga Jézus, nem azért jó, mert nincs benne szenvedés, hanem azért, mert a szenvedést is nagyobb távlatban éli meg, szerves része az Atya és az emberiség iránti szeretetének. Krisztusban Isten szolidárissá vált minden emberi helyzettel, kinyilatkoztatta nekünk, hogy nem vagyunk egyedül, mert van egy Atyánk, aki soha nem feledkezhet meg gyermekeiről. „Ne félj hát, mert veled vagyok!” (Iz 43,5): egy olyan Isten vigasztaló szava ez, aki öröktől fogva részesévé válik népe történelmének. Szeretett Fiában Istennek ez az ígérete – „veled vagyok” – odáig megy, hogy magára veszi minden gyengeségünket, egészen addig, hogy a mi halálunkkal hal meg. Őbenne a sötétség és a halál is a Fénnyel és az Élettel való egyesülés helyévé válik. Így születik meg a mindenki számára elérhető remény éppen azon a helyen, ahol az élet ismeri a bukás keserűségét. Egy olyan remény ez, amely nem csal meg, mert kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (vö.: Róm 5,5) és új élet sarjad belőle, ahogyan a növény kinő a lehullott magból. Ennek fényében a világ történelmének minden új drámája egy lehetséges jó hír színterévé válik, attól a pillanattól kezdve, hogy a szeretet mindig utat talál a felebarát felé, és olyan szíveket ébreszt, amelyek képesek megrendülni, olyan arcokat, amelyek képesek nem elcsüggedni, olyan kezeket, amelyek készek arra, hogy építsenek.
Bizalom Isten országának magjában
Hogy bevezesse tanítványait és az embersokaságot ebbe az evangéliumi mentalitásba és megfelelő „szemüveget” adjon nekik a meghaló és feltámadó szeretet logikájának megértéséhez, Jézus példabeszédeket használt, amelyekben Isten országát gyakran hasonlította a maghoz, amelynek életadó ereje éppen akkor szabadul fel, amikor meghal a földben (vö.: Mk 4,1-34). Isten országa egyszerű erejének közvetítéséhez nem azért használ képeket és metaforákat, hogy csökkentsen valamit annak fontosságából, sürgető voltából, hanem egy olyan irgalmas közlési forma az, amely a hallgatónak szabad „teret” enged arra, hogy befogadja és önmagára is vonatkoztassa.  Ezen túl kiváltságos útja ez annak, hogy kifejezze a húsvét misztériumának végtelen méltóságát, hagyva, hogy a képek – nem annyira a fogalmak – közvetítsék a Krisztusban való új élet ellentmondásos szépségét, amelyben az ellenségesség és a kereszt nem meghiúsítják, hanem megvalósítják az Isten általi üdvözítést; amelyben a gyengeség erősebb minden emberi erőnél; amelyben a bukás az előjátéka lehet minden dolog legnagyobb beteljesedésének a szeretetben. Éppen így érik be és mélyül el Isten országának reménysége: „olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik” (Mk 4,26-27.)
Isten országa már köztünk van, ahogy egy mag el van rejtve a felületes tekintetek elől, és amelynek növekedése csöndben történik. Akinek a szemét megtisztította a Szentlélek, meg tudja látni a mag kicsírázását és nem engedi ellopni az Isten országában való örömét a mindig jelenlevő konkoly miatt.
A lélek horizontjai
Az örömhírre alapozott reménység, amely maga Jézus, felemeli tekintetünket és arra ösztönöz, hogy Urunk mennybemenete ünnepének liturgikus keretében szemléljük őt. Miközben úgy tűnik, hogy Urunk eltávolodik tőlünk, valójában kitágulnak a remény horizontjai. Krisztusban, aki emberségünket egészen a mennybe emeli, minden ember megkaphatja ezt a teljes szabadságot: „Krisztus véréért… beléphetünk a szentélybe. Ezt az élethez vezető új utat a függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk” (Zsid 10,19-20). A „Szentlélek erején” keresztül „tanúi” és közvetítői lehetünk egy új, megváltott emberségnek, egészen a föld végső határáig” (vö.: ApCsel 1,7-8).
Az Isten országának magjába és a húsvét logikájába vetett bizalomnak kell alakítania a kommunikációs stílusunkat is. Ez a bizalom képessé tesz minket arra, hogy – a sokféle formában, amellyel napjainkban kommunikálunk – abban a meggyőződésben munkálkodjunk, hogy lehetséges észrevenni és megvilágítani a jó hírt, amely valójában minden egyes történetben, minden ember arcában jelen van.
Aki hittel engedi, hogy a Szentlélek vezesse, képessé válik arra, hogy minden történésben megkülönböztesse azt, ami Isten és az emberiség között történik, felismerve, hogy e világ drámai színterén Ő maga alkotja meg az üdvtörténet eseményeinek szövetét. A szál, amellyel szövi e szent történetet, a remény, és a szövőmunkás nem más, mint a Vigasztaló Szentlélek. A remény az erények között a leginkább alázatos erény, mert ott marad elrejtve az élet sebeiben, de hasonlít a kovászhoz, amely megkeleszti az egész tésztát. Mi azzal tápláljuk, ha mindig újra elolvassuk az örömhírt, azt az evangéliumot, amelyet sok kiadásban „újranyomtattak” a szentek életében, akik olyan férfiak és nők, akik Isten szeretetének ikonjává váltak. Ma is a Szentlélek veti el bennünk az Isten országa utáni vágyat, sok élő „csatornán” keresztül, olyan embereken keresztül, akik engedik, hogy az örömhír vezesse őket a történelem drámája közepette, és olyanok, mint világítótornyok ennek a világnak az éjszakájában, amelyek megvilágítják az útirányt és megnyitják a bizalom és a remény új ösvényeit.
Vatikán, 2017. január 24. - FERENC -

Máj. 10. MÁRIA

Máj. 7. HIVATÁSOK VASÁRNAPJA

Ápr. 15. NAGYPÉNTEK

JANUÁR 1.
A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE A BÉKE 50. VILÁGNAPJÁRA
A békét szolgáló cselekvés stílusa: az erőszakmentesség
1. Ennek az új évnek a kezdetén őszinte békeköszöntéssel fordulok a világ népeihez és nemzeteihez, az államok és kormányok, a vallási közösségek és a civil társadalom különféle szerveződéseinek vezetőihez. Békét kívánok minden férfinak, nőnek, kisfiúnak és kislánynak és imádkozom érte, hogy Isten képmását lássuk meg minden emberben, s ezáltal úgy fogadjuk egymást, mint hatalmas méltósággal felruházott szent ajándékot. Különösképpen azokon a helyeken, ahol konfliktus dúl, tartsuk tiszteletben ezt a „legmélyebb méltóságot” [1] és legyen cselekvésünk stílusa a tevékeny erőszakmentesség.
Ez az üzenet a Béke 50. Világnapjára szól. Az első ilyen üzenettel Boldog VI. Pál pápa minden néphez, nem csupán a katolikusokhoz fordult ezekkel a félreérthetetlen szavakkal: „Végre teljesen tisztán beigazolódott, hogy a béke az egyetlen igazi útja az emberi haladásnak (és nem a versengő nacionalizmusok közötti feszültségek, az erőszakos hódítások, vagy a hamis polgári rendet eredményező elnyomás).” Figyelmeztetett rá: fennáll a „veszély, hogy elhisszük: a nemzetközi feszültségeket nem lehet racionális úton, vagyis a jogon, igazságosságon és egyenlőségen alapuló tárgyalások révén feloldani, hanem egyedül csak az elrettentő és gyilkos erőszak révén”. Elődje, Szent XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikájából idézve VI. Pál kiemelte ennek az ellenkezőjét: „az igazságra, igazságosságra, szabadságra és szeretetre alapozott béke értelmét és szeretetét”. [2] Megdöbbentő ezeknek a szavaknak az aktualitása, amelyek ma sem kevésbé fontosak és sürgetőek, mint ötven évvel ezelőtt.
Ezen alkalommal az erőszakmentesség, mint a békét szolgáló cselekvés stílusa lesz üzenetem középpontjá-ban, és azt kérem Istentől, segítsen mindnyájunknak, hogy tudjunk erőt meríteni az erőszakmentességből érzelmeinkben és személyes értékeinkben. Legyen a szeretet és az erőszakmentesség az a mód, ahogy egymáshoz viszonyulunk a személyek közötti, a társadalmi és a nemzetközi kapcsolatokban. Az erőszak áldozatai, ha ellen tudnak állni a bosszú kísértésének, a leghitelesebb tanúi lehetnek a béke erőszakmentes építésének. Bárcsak az erőszakmentesség lenne a döntéseinket, kapcsolatainkat, cselekedeteinket, s mindenféle politikát jellemző stílus, a helyi, mindennapos szinttől egészen a világméretű szintig. 
A széttöredezett világ
2. Az előző évszázadban átéltünk két gyilkos világháborút, a nukleáris háború fenyegetését és számos más konfliktust, és napjainkban is egy szörnyű, kisebb részekben folyó világháborúban találjuk magunkat. Nehéz megmondani, hogy a világ ma erőszakosabb-e mint korábban, és azt is, hogy a modern tömegkommunikációs eszközök és a korunkat jellemző mobilitás révén jobban tudatában vagyunk-e az erőszaknak, vagy jobban beletörődtünk.
Ez az erőszak, amely „darabokban” fejti ki hatását, különféle módokon és szinteken, minden esetben hatalmas szenvedést okoz, amelynek teljesen tudatában vagyunk: háborúk zajlanak számos országban és földrészen, terrorizmus, bűnözés, fegyveres támadások történnek, a migránsokkal és az emberkereskedelem áldozataival szemben visszaéléseket követnek el, pusztítják a természetes környezetet. Mi ennek a célja? Vajon az erőszak lehetővé teszi-e valaha maradandó értékű célok elérését? Vajon amit így elérnek, nem csak arra szolgál-e, hogy elszabaduljon a halálos konfliktusok végeláthatatlan sorozata, amelyből csak kevesen, a „háború urai” szereznek busás hasznot?
Az erőszak révén nem tudunk gondoskodni darabokra esett világunkról. Ha az erőszakra erőszakkal válaszo¬lunk, az a legjobb esetben is kényszerű elvándorláshoz és rengeteg szenvedéshez vezet, mivel az anyagi erőfor¬rásokat óriási mennyiségben katonai célokra fordítják, elvonván ezeket a fiatalok, a nehézségekkel küzdő csa¬ládok, az idősek, a betegek mindennapos szükségleteitől, vagyis a föld lakosságának java részétől. A legrosszabb esetben azonban az erőszak sokak vagy akár mindenki halálához vezethet fizikai és szellemi értelemben.
A Jó Hír
3. Jézus is erőszakos korban élt. Ő azt tanította, hogy a csatamező, ahol az erőszak és a béke megküzd egymással, az ember szíve: „Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok” (Mk 7,21). Ám Krisztus üzenete e valósággal szemben radikálisan pozitív választ fogalmaz meg: fáradhatatlanul hir-dette Isten feltétel nélküli szeretetét, aki elfogad minket és megbocsát nekünk, és azt tanította tanítványainak, hogy szeressék ellenségeiket (vö. Mt 5,44), tartsák oda a másik orcájukat is (vö. Mt 5,39). Amikor megakadályozta, hogy vádlói megkövezzék a házasságtörő asszonyt (Jn 8,1-11) és amikor a halála előtti estén felszólította Pétert, hogy helyezze vissza hüvelyébe kardját (vö. Mt 26,52), Jézus felvázolta számunkra az erőszakmentesség útját, amin ő végighaladt egészen a keresztfáig. Ezáltal megvalósította a békét és lerombolta az ellenségeskedést (vö. Ef 2,14-16). Ezért az, aki befogadja Jézus Jó Hírét, képes felismerni az erőszakot, amit önmagában hordoz és engedi Istennek, hogy irgalmával meggyógyítsa őt, s így maga is a kibékülés eszközévé válik, Assisi Szent Ferenc buzdításának megfelelően: „Amint ajkatokkal hirdetitek a békét, hasonló módon, sőt még nagyobb mértékben szívetekben is szülessék az meg”. [3] 
Ha Jézus valódi tanítványai akarunk lenni ma, ez azt is jelenti, hogy csatlakozunk az erőszakmentességre történő felszólításához. Ez a felszólítás – ahogy ezt elődöm, XVI. Benedek pápa megállapította – „realisztikus, mivel számot vet azzal, hogy a világban túl sok az erőszak, túl sok az igazságtalanság és ezért ezt a helyzetet nem lehet másképpen feloldani, mint még több szeretettel és még több jósággal. Ez a ’még több’ Istentől jön”. [4] Nagy erővel fűzte még ehhez a következő szavakat: „Az erőszakmentesség a keresztények számára nem csupán taktikus viselkedés, hanem a személy létezésmódja, annak az embernek a magatartása, aki annyira meg van győződve Isten szeretetéről és hatalmáról, hogy nem fél szembeszegülni a rosszal a szeretet és az igazság puszta fegyverével. Az ellenségszeretet a ’keresztény forradalom’ lényegét alkotja”. [5] A ’Szeressétek ellenségeiteket!’ (vö. Lk 6,27) evangéliumi felszólítást méltán nevezhetjük a „keresztény erőszakmentesség Magna Chartájának”: a lényege nem abban áll, hogy „megadjuk magunkat a gonosznak […], hanem abban, hogy a rosszra jóval válaszolunk (vö. Róm 12,17-21), megtörve ezáltal az igazságtalanság láncolatát”. [6]
Erősebb az erőszaknál
4. Az erőszakmentességet sokszor úgy értelmezik, mint megadást, az elkötelezettség hiányát vagy passzivitást, ám a valóságban ez nincs így. Amikor Teréz anya 1979-ben átvette a Béke Nobel-díjat, világosan kifejtette üzenetét, a tevékeny erőszakmentességet: „Családunkban nincsen szükségünk bombákra és fegyverekre, arra, hogy pusztítást okozva szerezzük meg a békét, csak arra, hogy együtt legyünk és szeressük egymást […] Így túlléphetünk minden rosszon, ami a világban van.” [7] A fegyverek ereje ugyanis csalóka dolog. „Miközben a fegyverkereskedők végzik a maguk munkáját, ott vannak a szegény békességszerzők, akik azért adják életüket, hogy egy, még egy s még egy emberen segítsenek”; ezeknek a békességszerző embereknek a szemében Teréz anya „korunk szimbóluma, ikonja”. [8] Az elmúlt év szeptemberében lehetett részem abban az örömben, hogy szentté avathattam őt. Dicsértem mindenki irányában megnyilvánuló segítőkészségét, vagyis azt, hogy „befogadta és védelmezte az emberi életet, a születés előtti állapotától az elhagyatott és elvetett állapotáig. […] Lehajolt a végkimerült, az utak mentén hagyott haldoklókhoz, mert felismerte bennük azt a méltóságot, amelyet Isten ajándékozott számukra. Hallatta hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék fel bűneiket – igen, a bűneiket! – az általuk okozott szegénységben”. [9] Erre válaszul abban állt küldetése – és ebben sok ezer, sőt sok millió embert képvisel –, hogy nagylelkűen és odaadással az áldozatok felé fordult, megérintette és bekötözte sérült testüket, gyógyította a megtört életeket.
A határozottan és következetesen gyakorolt erőszakmentesség megdöbbentő eredményeket ért el. Mahatma Gandhinak és Khan Abdul Ghaffar Khannak India felszabadításában, Martin Luther Kingnek a faji megkülönböztetés elleni küzdelemben elért eredményeit soha nem fogjuk elfelejteni. A nők különösen sokszor álltak az élére az erőszakmentes megmozdulásoknak, mint például Leymah Gbowee és sok ezer libériai asszony, akik imatalálkozókat és erőszakmentes tiltakozásokat (pray-ins) szerveztek, és magas szintű egyeztetéseken elérték a második libériai polgárháború lezárását.
Nem feledkezhetünk meg arról a korszakváltó évtizedről sem, amelynek végén összeomlottak az európai kommunista rezsimek. A keresztény közösségek ehhez is hozzájárultak a maguk kitartó imádságával és bátor tetteikkel. Különösképpen nagy hatást fejtett ki Szent II. János Pál pápa szolgálata és tanítása. Az 1989-es eseményekre reflektálva elődöm a Centesimus annus kezdetű enciklikájában (1991) kiemelte, hogy a népek, a nemzetek és az államok életében a változás „békés küzdelemmel ment végbe, amelyben csak az igazság és az igazságosság fegyvereit használták.” [10] Ez a politikai átmenet a béke irányába azért volt lehetséges többek között, mert táplálkozhatott „olyan emberek erőszakmentes elkötelezettségéből, akik soha nem engedtek a politikai hatalomnak, és mindig megtalálták annak hatékony módját, hogy miképpen tegyenek tanú¬bizony¬ságot az igazságról.” E szavakkal fejezi be gondolatát: „Bár megtanulnának az emberek erőszak nélkül küzdeni az igazságosságért, lemondva az osztályharcról a belső vitákban és a háborúról a nemzetközi színtéren”. [11]
Az Egyház arra törekedett, hogy a békét előmozdító erőszakmentes stratégiákat kövessenek számos országban, arra igyekezvén rávenni még a legerőszakosabb szereplőket is, hogy vállaljanak részt az igazságos és tartós béke építésében.
Az igazságtalanságok és az erőszak áldozatai iránti elkötelezettség nem a Katolikus Egyház kizárólagos tulajdona, hanem megtalálható számos vallási hagyományban, amelyek szemében „alapvető az együttérzés és az erőszakmentesség és ezek mutatják meg az élet útját.” [12] Határozottan kijelentem: „Egyik vallás sem áll a terrorizmus mellett”. [13] Az erőszak Isten nevének meggyalázását jelenti. [14] Soha ne fáradjunk bele, hogy elismételjük: „Isten neve soha nem igazolhatja az erőszakot. Egyedül a béke szent. Csak a béke szent, a háború nem az!” [15]
Az erőszakmentes politika gyökerei a családban
5. Ha az erőszak az emberi szívben gyökerezik, fontos az erőszakmentesség útját járnunk elsőként már a családban. Ez a szeretetben megtalált öröm egyik összetevője, amint ezt kifejtettem a múlt márciusban köz¬zétett Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításomban, miután az Egyház két éven keresztül gondolkozott a házasság és a család témájáról. A család az a feltétlenül szükséges hely, ahol a házastársak, a szülők és a gyermekek, a testvérek megtanulnak kommunikálni egymással és gondoskodni egymásról saját érdekeikről lemondva, és ahol a súrlódásokat vagy akár konfliktusokat nem erővel, hanem párbeszéddel, tisztelettel, egy¬más javának keresésével, irgalommal és megbocsátással lehet feloldani. [16] A család belsejéből a szeretet öröme kiárad a világba és az egész emberi társadalomra. [17] Másfelől az emberek és a népek testvé¬riségének és békés együttélésének etikája nem alapozható a félelemre, az erőszakra és a bezárkózásra, hanem egyedül csak a felelősségvállalásra, a tiszteletre és az őszinte párbeszédre. Ebben az értelemben emelem fel szavamat a fegyverek leszerelésért, az atomfegyverek betiltásáért és kiiktatásáért. A nukleáris elrettentés és egymás kölcsönös tönkretétele nem lehet ennek az etikának az alapja. [18] Hasonlóan sürgető módon kérem azt is, hogy hagyjanak fel az emberek az otthoni erőszakkal és a nőkkel és gyermekekkel szembeni visszaélésekkel.
Az Irgalmasság Jubileumi Szentéve, amely múlt novemberben zárult, arra hívott mindnyájunkat, hogy néz¬zünk szívünk mélyére és engedjük be oda Isten irgalmasságát. A szentév tudatára ébresztett bennünket, hogy milyen számosan vannak és milyen sokfélék azok a személyek és társadalmi csoportok, akik felé közömbös¬séggel fordulnak, akik igazságtalanság áldozatai és akik erőszaktól szenvednek. Ők mind a mi „családunk” tagjai, ők a testvéreink. Éppen ezért az erőszakmentesség alkalmazását az otthon falai között kell elkezde¬nünk, s onnan kell kiterjesztenünk azután az emberiség egész családjára. „Lisieux-i Szent Teréz példája arra hív minket, hogy a szeretet kis útján járjunk: ne szalasszuk el egy kedves szó, egy mosoly vagy bármilyen békét és barátságot árasztó apró gesztus lehetőségét. Az átfogó ökológiához a mindennapi élet egyszerű gesztusai is hozzátartoznak, amelyek megtörik az erőszak, a kizsákmányolás és az önzés logikáját”. [19]
Az én felhívásom
6. A békét a tevékeny erőszakmentesség révén szükséges felépítenünk, ez egybecseng az Egyháznak azzal a folyamatos törekvésével, hogy mindenkor csökkentse az erő alkalmazását az erkölcsi normákra való hivatkozással a nemzetközi intézményekben történő részvétele során és azzal, hogy sok keresztény vesz részt értő módon a törvénykezés munkájában, a legkülönbözőbb szinteken. Maga Jézus adta meg ennek a stratégiának a „kézikönyvét”, amellyel felépíthetjük a békét: ez az úgynevezett Hegyibeszéd. A nyolc boldogság (vö. Mt 5,3-10) felvázolja annak a személynek a képét, akit boldognak, jónak, hitelesnek nevezhetünk. Boldog a szelídek – mondja Jézus -, az irgalmasok, a békességszerzők, a tisztaszívűek, és azok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. 
Ez ugyanakkor olyan program, amely kihívást jelent minden politikai és vallási vezetőnek, a nemzetközi intézmények élén állóknak, a vállalatok, a tömegkommunikáció felelős irányítóinak az egész világon: hogyan tudják alkalmazni ezeket a boldogságokat abban, ahogy felelősségi körüket gyakorolják. Komoly kihívás olyan módon építeni a gondjaikra bízott társadalmat, közösséget, vállalkozást, hogy ezt a békességszerzők módján tegyék: legyenek irgalmasak, ne forduljanak el az egyes személyektől, ne tegyenek kárt a környezetben és ne akarjanak mindenáron győzni. Ehhez késznek kell mutatkozniuk rá, hogy „a konfliktust el kell viselni, meg kell oldani és egy új folyamat összekötő láncszemévé formálni”. [20] Ha így tevékenykedik valaki, az azt jelenti, hogy a szolidaritást választja a történelem alakításának és a társadalmi kapcsolatok építésének folyamatában. A tevékeny erőszakmentesség módot jelent rá, hogy megmutassuk: az egység erősebb és termékenyebb a konfliktusoknál. A világban minden mindennel összefügg. [21] Természetesen előfordul, hogy a különbözőségekből súrlódás támad: kezeljük ezeket konstruktív és erőszak¬mentes módon, hiszen a „konfliktusok, a feszültségek és ellentétek változatos egységet alkothatnak, amely új életet fakaszt”, megőrizve „a szemben álló pólusok értékes feszültségét”. [22]
Biztosíthatok mindenkit, hogy a Katolikus Egyház a béke építésére irányuló minden törekvést tevékeny és kreatív erőszakmentességgel fog kísérni. 2017. január elsején kezdi meg működését az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma, amely abban fogja segíteni az Egyházat, hogy egyre hatéko-nyabban előmozdítsa „az igazságosság, a béke, a teremtett világ megőrzésének felmérhetetlen értékeit”, és buzgón segítse a migránsokat, „a szükséget szenvedőket, a betegeket, a kirekesztetteket, a társadalom szélére szorultakat, a fegyveres konfliktusok és a természeti csapások áldozatait, a bebörtönzötteket, a munkanélkü¬lieket és mindazokat, akik a rabszolgaság vagy kínzás bármilyen formájától szenvednek”. [23] Minden olyan tevékenység, amely ebbe az irányba hat, bármily szerény is, hozzájárul egy olyan világ építéséhez, amely szabad az erőszaktól, s ez az első lépés az igazságosság és a béke megvalósítása felé.
Befejezés
7. A hagyománynak megfelelően ezt az üzenetemet december 8-án írom alá, a Boldogságos Szűzanya Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén. Mária a béke királynője. Fiának megszületésekor az angyalok Istent dicsőítették és békét kívántak a földön minden jóakaratú férfinak és asszonynak (vö. Lk 2,14). Kérjük a Szent Szüzet, hogy ő vezessen bennünket.
„Mindnyájan vágyunk a békére: számos ember építi a békét napról napra apró cselekedetekkel és sokan szenvednek és viselik türelemmel a fáradságot a béke építésére tett kísérletekben. [24] 2017-ben tegyünk azért imádságunkkal és tetteinkkel, hogy olyan emberekké váljunk, akik száműzték az erőszakot szívükből, szavaikból és tetteikből, és törekedjünk erőszakmentes közösségek kialakítására, amelyek képesek gondoskodni közös otthonunkról. „Semmi sem lehetetlen, ha imádságunkkal Istenhez fordulunk. Mindnyájan a béke építőivé válhatunk”. [25]
Vatikán, 2016. december 8. - Ferenc
----------------------------------------
[1] Evangelii gaudium  apostoli buzdítás, 228.
[2] Üzenet a Béke I. Világnapjára, 1968. január 1.
[3] „A három társ legendája”: Ferences Források, 1469.
[4] Úr angyala imádság, 2007. február 18.
[5] Uo.
[6] Uo.
[7] Teréz anya, Beszéd a Nobel-díj átvételekor, 1979. december 11. 
[8] „A béke útja” – elmélkedés a Szent Márta-ház kápolnájában, 2015. november 19.
[9] Homília Boldog Kalkuttai Teréz anya szenttéavatásán, 2016. szeptember 4. 
[10] 23.
[11] Uo.
[12] Beszéd a vallásközi audiencián, 2016. november 3.
[13] Beszéd a népi mozgalmak 3. világtalálkozóján, 2016. november 5.
[14] Vö. Beszéd a kaukázusi muzulmánok sejkjével és a többi vallási közösség képviselőjével tartott találkozón, Baku, 2016. október 2.
[15] Beszéd, Assisi, 2016. szeptember 20. 
[16] Vö. Amoris laetitia szinódust követő apostoli buzdítás, 90-130.
[17] Vö. Uo., 133, 194, 234.
[18] Vö. Üzenet a nukleáris fegyverek humanitárius következményeiről szóló konferenciára, 2014. december 7.
[19] Laudato sì enciklika, 230.
[20] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 227.
[21] Vö. Laudato sì enciklika, 16, 117, 138.
[22] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 228.
[23] „Motu proprio” formájában kiadott apostoli levél, amellyel létrejön az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma, 2016. augusztus 17.
[24] Regina Caeli,  Betlehem, 2014. május 25.
[25] Felhívás, Assisi, 2016. szeptember 20. 
Dec. 18.
A 80 éves Ferenc pápa vasárnapi üzenetéből:
Jövő vasárnap karácsony lesz. Ezen a héten – biztatlak titeket – szánjunk időt arra, hogy egy kicsit megálljunk, elcsendesedjünk, és magunk elé képzeljük Máriát és Szent Józsefet, amint Betlehembe tartanak. Képzeljük el, ahogyan mennek: nézzük a haladásukat, a fáradozásukat, de az örömüket, az izgatottságukat is, továbbá a szorongásukat, hogy találnak-e szállást, az aggódásukat… és így tovább. Ebben sokat segít a felállított betlehem. Próbáljunk belépni az igazi karácsonyba, Jézus születésének ünnepébe, amely közeledik hozzánk – „velünk lévő Isten”, közel lévő Isten –, hogy megkapjuk ennek az ünnepnek a kegyelmét, a közelség, a szeretet, az alázat és a gyengédség kegyelmét.
Elcsendesedésetek pillanataiban ne feledkezzetek el imádkozni értem is! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Okt. 22. PÁRBESZÉD
Ferenc pápa: Türelmesen hallgassuk meg és ne torkoljuk le egymást!
2016. október 22. szombat 
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
János evangéliumának imént hallott szakasza (vö. Jn 4,6–15) Jézus és egy szamariai asszony találkozását beszéli el. Ami megragad minket ebben a találkozásban, az a tartalmas párbeszéd az asszony és Jézus között. Ma ez alkalmat ad arra, hogy kiemeljük az irgalmasság egyik nagyon fontos szempontját, ez pedig a párbeszéd.
A párbeszéd lehetővé teszi, hogy az emberek megismerkedjenek és megismerjék egymás szükségleteit. Mindenekelőtt nagy tisztelet jele, mert arra készteti az embert, hogy a másikra figyeljen, és észrevegye beszélgetőtársa legkedvezőbb vonásait. Másodsorban a párbeszéd a szeretet kifejezése, mert a különbözőségek figyelmen kívül hagyása nélkül segíthet megtalálni és megosztani a bennünk lévő közös jót. Ezentúl a párbeszéd arra hív minket, hogy a másikban Isten ajándékát lássuk, aki kérdést intéz hozzánk, és igényli, hogy elismerjük őt.
Sokszor előfordul, hogy nem találkozunk testvéreinkkel, jóllehet mellettük élünk, főképp akkor fordul ez elő, amikor helyzetünknél fogva felülkerekedünk a másikon. Nem párbeszédet folytatunk, amikor nem hallgatunk eleget, vagy saját igazunk bizonyítására hajlamosak vagyunk félbeszakítani a másikat. Hányszor, de hányszor megesik velünk, hogy félbeszakítjuk a másikat: „Nem! Nem! Nem úgy van!, és nem hagyjuk, hogy a másik befejezhesse mondandóját. Ez meggátolja a párbeszédet: ez agresszió! Az igazi párbeszédben szükség van csendben maradásokra, hogy megragadhassuk Isten jelenlétének rendkívül ajándékát testvérünkben!
Kedves testvéreim, ha az emberek beszédbe elegyednek egymással, az segít, hogy emberibb kapcsolat jöjjön létre köztük és megszűnjenek a nézeteltérések. Hatalmas szükség van a párbeszédre családjainkban, és mennyivel könnyebben megoldódnának a dolgok, ha megtanulnánk meghallgatni egymást! Ugyanez érvényes a férj és feleség, a szülők és gyermekek közötti kapcsolatra is. Milyen sok jó származik a tanárok és tanítványaik közti párbeszédből is; vagy a vezetők és a munkavállalók közötti párbeszédből, hogy megtalálják a munkával kapcsolatos legjobb megoldásokat.
Párbeszédet folytat az egyház is minden kor minden emberével, férfiakkal és nőkkel, hogy megértse, kinek mire van szüksége, és hogy hozzájáruljon a közjó megvalósulásához. Gondoljunk csak a teremtett világ nagy ajándékára és mindannyiunk felelősségére, hogy megvédjük közös otthonunkat: a párbeszéd elengedhetetlen követelmény egy ilyen központi jelentőségű témáról. Aztán gondoljunk a vallások közötti párbeszédre, mely arra irányul, hogy felfedezzék az emberek közötti küldetésük legmélyebb értelmét, és hozzájáruljanak a béke, valamint egy a tiszteletre és testvériségre épülő hálózat kiépüléséhez (vö. Laudato si’ enciklika, 201).
Végezetül azt kell mondanunk, hogy a párbeszéd minden formája az Isten szeretetére irányuló erős igény kifejeződése, Isten pedig elébe megy mindenkinek és mindenkibe elülteti az ő jóságának magját, hogy együtt tudjunk működni az ő teremtő művével. A párbeszéd ledönti a megosztottságok és nézeteltérések falait; megteremti a kommunikáció alapjait és nem engedi, hogy bárki elszigetelődjön, saját kis világába zárkózzon. Ne felejtsétek el: párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meghallgatom, amit a másik mond nekem, én pedig szelíden elmondom, mit gondolok én. Ha így haladnának a dolgok, a család, a lakónegyed, a munkahely, mind jobb lesz. Ha viszont nem hagyom, hogy a másik elmondja, ami a szívén fekszik, és elkezdek kiabálni – ma rengeteget kiabálunk! –, azt megsínyli a köztünk lévő kapcsolat, megsínyli a férj és feleség, a szülők és gyermekeik közötti kapcsolat. Hallgassuk hát meg a másikat, fejtsük ki, amit akarunk, szelíden, ne torkoljuk le a másikat, ne kiabáljunk vele, hanem legyen nyitott a szívünk feléje!
Jézus jól tudta, mi van annak a szamariai asszonynak, egy nagy bűnös nőnek a szívében; mégsem tagadta meg tőle a lehetőséget, hogy megnyilatkozzon, hagyta beszélni, amíg csak akart, és fokozatosan lépett be életének misztériumába. Ezzel minket is tanít! A párbeszéden keresztül segíthetjük, hogy növekedjenek Isten irgalmának jelei, s a befogadás és tisztelet eszközeivé tehetjük azokat.

Okt. 20. MISSZIÓS VASÁRNAPRA

Szept. 18. DÖNTENÜNK KELL

Aug. 8.
Ferenc pápa Assisiben: Isten bocsánata mindenkit elér, aki szíve mélyén elismeri, hogy hibázott!

Jún. 26.
Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőn örményországi útjáról hazafelé
Federico Lombardi:
– Szentatya, hálásan köszönjük, hogy itt van velünk ennek a viszonylag rövid, mégis igen sűrű útnak a végén. Örülünk, hogy elkísérhettük, most pedig – szokás szerint – szeretnénk még feltenni néhány kérdést, élve az Ön kedvességével. Van egy névsorunk azokról, akik feliratkoztak, mert szólni szeretnének. El is kezdhetjük – ahogy szoktuk – örmény kollégáinkkal, nekik adunk ugyanis elsőbbséget. Az első Arthur Grygorian, az örmény köztelevíziótól.
Ferenc pápa:
– Jó estét kívánok! Nagyon köszönöm a segítséget, amelyet az úton nyújtottatok, de egész munkátokat is, amely az emberek hasznára van: jól közölni a dolgokat, vagyis jó híreket adni, a jó hírek pedig mindig jót tesznek. Nagyon köszönöm! Köszönöm!
 
Arthur Grygorian, örmény köztelevízió:
– (Angolul) Szentatya, megtudtuk, hogy Önnek vannak örmény barátai. Már Argentínában kapcsolatban állt az örmény közösséggel. Az utóbbi három napban Önnek úgymond sikerült megérintenie az örmény szellemet. Melyek az Ön érzelmei, a benyomásai, milyen üzenete van a jövőre nézve, melyek az Ön értünk, örményekért mondott imái?
Ferenc pápa:
– Először nézzük a jövőt, aztán menjünk a múltba. Én igazságosságot és békét kívánok ennek a népnek. Ezért imádkozom, mert ez egy bátor nép. Imádkozom, hogy megtalálja az igazságosságot és a békét. Tudom, sokan dolgoznak ezért. Nagyon örültem a múlt héten annak is, amikor láttam egy fényképet Putyin elnökről, együtt az örmény és az azeri elnökkel: legalább beszélnek egymással. És Törökországgal kapcsolatban is: a[z Örmény] Köztársaság elnöke üdvözlő beszédével világosan fogalmazott; bátran azt mondta: „Egyezzünk meg, bocsássunk meg egymásnak, és tekintsünk a jövőbe!” Ez nagy bátorság!
Ez a nép sokat szenvedett! Az örmény nép ikonja – ez a gondolat ma jutott eszembe, amikor egy kicsit imádkoztam – a kőkemény élet és az anyai gyengédség. Kereszteket hordozott, kőkereszteket – látszanak is –, de nem veszítette el a gyengédséget, a művészetet, a zenét, azokat a nehezen érthető „fríg hangsorokat”, és nagy zsenialitással… Ez a nép sokat szenvedett történelme során, és csak a hit, a hit tartotta talpon. Mert pusztán az, hogy az első keresztény nemzet volt, önmagában nem elég. Az első keresztény nemzet volt, mert az Úr megáldotta, mert voltak szentjei, voltak szent püspökei, vértanúi… Ezért alakult ki ellenállásában az a „kőbőr” – nevezzük így –, de nem veszítette el az anyai szív gyengédségét, mert Örményország anya is.
Eddig a második kérdésre válaszoltam, most nézzük az elsőt. Igen, sok kapcsolatom volt az örményekkel, gyakran mentem hozzájuk misére; számos örmény barát; vagy egy dolog, amit általában nem szeretek pihenésképpen tenni, de elmentem hozzájuk vacsorázni, nektek pedig igencsak nehéz ételeitek vannak vacsorára! De nagy barátja vagyok mind Kissag Mouradiannak, az apostoli egyház érsekének, mind Boghossiannak, a katolikus érseknek. De nálatok az apostoli egyházhoz vagy a katolikus egyházhoz való tartozásnál fontosabb az örménység, és ezt azokban az időkben értettem meg. Ma üdvözölt engem egy örmény családból származó argentin férfi, akit, amikor misére mentem hozzájuk, az érsek mindig mellém ültetett, hogy elmagyarázza nekem valamelyik szertartást vagy bizonyos szavakat, melyeket nem értettem.
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük szépen, Szentatya! Most átadjuk a szót az örmények egy másik képviselőjének, Jeannine Paloulian asszonynak, a „Nouvelles d’Arménie”-től.
Jeannine Paloulian, „Nouvelles d’Arménie”:
– (Franciául) Köszönöm, Szentatya! Tegnap este az ökumenikus imatalálkozón Ön azt kérte a fiataloktól, hogy legyenek a Törökországgal és Azerbajdzsánnal való megbékélés munkálói. Egyszerűen azt szeretném kérdezni Öntől – mivel néhány hét múlva Azerbajdzsánba fog menni [szeptember 30. és október 2. között – a ford.] –, hogy konkrétan mit tud tenni Ön, mit tud tenni a Szentszék, hogy segítsen nekünk, hogy segítsen előrehaladnunk. Milyen konkrét gesztusokat tesz? Örményországban tett gesztusokat. Milyen gesztusokat tesz majd nemsokára Azerbajdzsánban?
Ferenc pápa:
– Az igazságról fogok az azerieknek beszélni, arról, amit láttam, arról, amit érzek. Őket is bátorítani fogom. Találkoztam az azeri elnökkel, és elbeszélgettem vele. Azt is megmondom majd neki, hogy nem kötni békét egy kis földterületért – hiszen nem jelentős tételről van szó –, valami sötét dolgot jelent… De ezt mindenkinek mondom: örményeknek, azerieknek egyaránt. Talán nem értenek egyet a békekötés módjairól, és ezen dolgozni kell. Nem tudom, ennél többet mit mondhatnék. Azt fogom mondani, ami éppen a szívemből fakad, de mindig pozitívan, olyan megoldásokat keresve, amelyek lehetségesek, és előrevisznek.
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük szépen! Most megadjuk a szót Jean-Louis de la Vaissière-nek, a „France Presse”-től. Azt hiszem, ez az utolsó útja velünk. Tehát örömmel adjuk meg neki a szót.
Jean-Louis de la Vaissière, „France Presse”:
– Szentatya, mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a magam és Sébastien Maillardnak, a „La Croix” újságírójának nevében. Elköltözünk Rómából, és szerettünk volna szívből köszönetet mondani ezért a tavaszi fuvallatért, amely az egyházra fúj. Aztán lenne egy kérdésem: miért döntött úgy, hogy nyíltan hozzáteszi a „népirtás” [genocídium] szót [az előre elkészített szöveghez – a ford.] az elnöki palotában tartott beszédében? Úgy látja, egy ilyen fájdalmas témában hasznos ez a béke szempontjából ebben a bonyolult térségben?
Ferenc pápa:
– Köszönöm! Argentínában, amikor az örmények lemészárlásáról beszéltek, mindig a népirtás szót használták. Én nem ismertem más szót. A Buenos Aires-i székesegyházban baloldalt a harmadik oltárra elhelyeztünk egy kőkeresztet az „örmény népirtás” emlékére. Eljött az érsek, a két örmény érsek, a katolikus és az apostoli, és felszentelték. Ezenkívül az apostoli érsek a katolikus Szent Bertalan-templomban – egy másik [templomban] – oltárt emelt Szent Bertalan [Örményország evangelizálója – a ford.] emlékére. De mindig…, én nem ismertem más szót. Én ezzel a szóval jövök. Amióta Rómába jöttem, hallok más szót is: a „nagy sorscsapás”, a „szörnyű tragédia”, örményül [Metz Yeghern] nem tudom kiejteni. Azt mondják nekem, hogy a népirtás szó sértő, más kifejezést kellene használnom.
Én mindig három népirtásról beszéltem, amelyek a múlt században történtek, mindig háromról. Az első az örmény, aztán jön Hitleré, végül pedig Sztáliné. Ez a három. Ezeken kívül több kisebb is történt. Volt egy Afrikában [Ruandában – a ford.]. De a két nagy háborúhoz kapcsolódóan ez a három volt. Megkérdeztem, mert valaki ezt mondta: „Egyesek úgy látják, nem igaz, nem igaz, hogy ez népirtás volt.” Másvalaki pedig azt mondta nekem – egy jogász mondta ezt, és ez nagyon érdekelt –: „A népirtás egy szakszó, egy szakkifejezés, amely nem szinonimája a kiirtásnak. Kiirtásról lehet beszélni, de ha valaki népirtást mond, az jóvátételt és ehhez hasonlókat is magába foglal.” Ezt mondta nekem egy jogász. Tavaly, amikor fogalmaztam a szöveget [a 2015. április 12-én Rómában az örményeknek tartott misére – a ford.], láttam, hogy Szent II. János Pál használta ezt a szót, használta mindkettőt: „nagy sorcsapás” és „népirtás”. Én ezt idézőjelek között idéztem. Nem jól sült el a dolog: a török kormány közleményt adott ki; Törökország napokon belül visszahívta Ankarába nagykövetét – aki egy derék ember, Törökország egy „luxus” nagykövetet küldött nekünk –, két-három hónapja tért vissza… Ez egy „diplomataböjt” volt… De joga van hozzá: a tiltakozás joga mindnyájunkat megillet. És ebben a beszédben [Örményországban], eredetileg nem volt benne ez a szó, ez igaz, és most válaszolok arra, miért tettem hozzá.
Miután hallottam az elnök beszédének hangnemét, és hátam mögött múltammal e szót illetően, és miután kimondtam ezt a szót tavaly a Szent Péterben, nyíltan, igencsak furcsa lett volna, ha legalább nem ugyanazt mondom. De ott én mást akartam hangsúlyozni, és azt hiszem – ha nem tévedek –, ezt mondtam: „Annál a népirtásnál, mint a másik kettőnél, a nagy nemzetközi hatalmak elfordították tekintetüket.” Ez volt a vád. A második világháborúban voltak hatalmak, akik rendelkeztek az Auschwitzba vivő vasútvonalak fényképeivel: lehetőségük lett volna lebombázni őket, mégsem tették. Egy példa. Az első világháború kapcsán, ahová az örményekkel kapcsolatos probléma tartozik, és a második világháború kapcsán, amikor Hitler és Sztálin volt a probléma, Jalta után pedig a lágerek, és mindez – senki sem beszél? Ezt ki kell emelni, és fel kell tenni a történelmi kérdést: miért nem tettétek ezt? Ti, hatalmak – nem vádolok, csak kérdezek. Érdekes: néztek, igen, a háborúra, sok mindenre, de arra a népre… Nem tudom, igaz-e, de szívesen utánajárnék, igaz-e, hogy amikor Hitler keményen üldözte a zsidókat, az egyik dolog, amit mondott: „Ki emlékszik ma már az örményekre? Tegyük ugyanazt a zsidókkal!” Nem tudom, igaz-e, lehet, hogy csak szóbeszéd, de én hallottam ezt. A történészek kutassák és vizsgálják meg, igaz-e. Azt hiszem, válaszoltam. De ezt a szót én sosem mondtam bántóan, hanem csak tárgyilagosan.
 
Federico Lombardi:
– Nagyon köszönjük, Szentatya! Kényes témát érintett, nagy őszinteséggel és mélységgel. Most Elisabetta Piquének adjuk a szót, aki, miként Ön jól tudja, Argentínából jött, a „La Nación” újságírója.
Elisabetta Piqué, „La Nación”:
– (Spanyolul) Mindenekelőtt gratulálok az úthoz. A következőt szeretném kérdezni Öntől: tudjuk, hogy Ön a pápa, de ott van Benedek pápa is, a nyugalomba vonult pápa. Az utóbbi időben lehetett olyasmit hallani, volt egy nyilatkozata Georg Gänswein érseknek, a Pápai Ház prefektusának, aki azt mondta, hogy megosztott péteri szolgálat van – ha nem tévedek – egy aktív és egy kontemplatív pápa között. Két pápa van?
Ferenc pápa:
– (Spanyolul) Volt olyan korszak az egyházban, amikor egyenesen hárman is voltak! (Megismétli olaszul). Egy bizonyos korban az egyházban hárman is voltak! Én nem olvastam el azt a bizonyos nyilatkozatot, mert nem volt rá időm. Benedek visszavonult pápa. Ő világosan kijelentette azon a február 11-én, hogy február 28-i hatállyal lemond, és visszavonul, hogy onnantól imádsággal segítse az egyházat. És Benedek a kolostorban lakik, és imádkozik. Én sokszor felkerestem, vagy telefonáltam neki… Tegnapelőtt írt nekem egy kis levelet – még úgy írja alá, a maga aláírásával –, és sok sikert kívánt nekem ehhez az úthoz. Mondtam egyszer, dehogy egyszer, hanem sokszor: micsoda kegyelem, hogy egy bölcs „nagyi” van az otthonomban. Őelőtte is mondtam ezt, ő pedig nevet rajta. Ő számomra az emeritus pápa, a bölcs „nagyi”, az az ember, aki tartja a vállamat és hátamat imájával. Sosem felejtem el azt a beszédet, amelyet nekünk, bíborosoknak mondott február 28-án: „Biztos, hogy egy közületek utódom lesz. Engedelmességet fogadok neki.” És így tett. Aztán azt is hallottam – de nem tudom, igaz-e –, hangsúlyozom: azt hallottam, talán szóbeszéd, de passzol a jelleméhez, hogy amikor egyesek odamentek hozzá panaszkodni, hogy „ez az új pápa…”, ő elzavarta őket! A legjobb bajor stílusban: jól nevelten, de elzavarta őket. De ha nem lenne igaz, akkor is hihető, mert ez az ember ilyen: szókimondó, egyenes ember, egyenes, egyenes! A visszavonult pápa.
Aztán nem tudom, Ön emlékszik-e arra, hogy nyilvánosan köszönetet mondtam Benedeknek – nem tudom, mikor, talán egy repülőúton –, amiért kitárta a kaput a nyugalmazott pápák előtt. Hetven évvel ezelőtt nyugalmazott püspökök nem voltak, ma viszont már vannak. Az életnek ezzel a meghosszabbításával lehet támogatni az egyházat bizonyos életkorig, az öregséggel járó bajokkal együtt, vagy nem? És ő bátran – bátran! – és imádsággal, de tudománnyal, teológiával is, úgy döntött, hogy megnyitja ezt a kaput. Azt hiszem, hogy ez jó az egyháznak. De csak egy pápa van. A másik pedig… vagy talán – a nyugalmazott püspökökhöz hasonlóan – a többiek, nem mondom, hogy sokan, de ketten-hárman, lehetnek nyugalmazottak. Pápák voltak, most nyugalmazottak.
Benedek holnapután [június 28-án – a ford.] ünnepli pappá szentelésének hatvanötödik évfordulóját. Itt lesz bátyja, Georg is [az ő jelenlétét még nem erősítették meg – Vatikáni Sajtóközpont], mert együtt szentelték fel őket. Lesz egy kis ünnepség, a dikasztériumok vezetőivel és néhány emberrel, mert ő inkább azt szereti… Elfogadta ezt, de nagyon szerényen; és én is ott leszek. Mondok majd pár szót ennek az imádságos, bátor, nagy embernek, aki a visszavonult pápa – nem a második pápa –, aki hűséges a szavához, és Isten embere. Nagyon okos, és számomra az otthon bölcs nagyija.
 
Federico Lombardi:
– Most átadjuk a szót Alexey Bukalovnak, aki az egyik korelnökünk, és – miként Ön jól tudja – az Itar-Tasst, vagyis az orosz kultúrát képviseli közöttünk.
Ferenc pápa:
– Oroszul beszélt Örményországban?
Alexey Bukalov, „Itar-Tass”:
– Igen, nagy örömmel. Mindig köszönetet mondunk Önnek… Köszönöm, Szentatya, köszönöm ezt az utat, amely az első út volt a volt Szovjetunió területére. Nagyon fontos volt számomra, hogy elkísérhettem… A kérdésem egy kicsit másra vonatkozik: tudom, hogy Ön nagyon bátorította ezt az pánortodox zsinatot, sőt a Kirill pátriárkával való találkozón Kubában jóslatként meg is említették. Ön most hogyan ítéli meg ezt a – mondjuk így – fórumot? Köszönöm!
Ferenc pápa:
– Pozitívan! Egy lépés volt előre: nem százszázalékos az előrehaladás, de egy lépés előre. A dolgok, amelyekkel megindokolták, idézőjelben, a [távolmaradásuk] a maguk szemében őszinte, olyan dolgok, amelyeket idővel meg lehet oldani. Azt akarták – ők négyen, akik nem mentek végül el – hogy nagyobb mértékű legyen az előrehaladás. De azt hiszem, az első lépést úgy teszi meg az ember, ahogy tudja. Miként a kisgyerekek, első lépésüket úgy teszik meg, ahogy tudják: az elsőt úgy teszik meg, mint a cicák, aztán pedig jönnek a többi lépések. Én elégedett vagyok. Sok dologról beszéltek. Azt hiszem, az eredmény kedvező. Maga a tény, hogy ezek az autokefál egyházak összegyűltek az ortodoxia nevében, hogy egymás szemébe nézzenek, hogy együtt imádkozzanak, beszélgessenek, esetleg viccelődjenek, ez bizony igen kedvező. Hálát adok érte az Úrnak. A következőn majd többen lesznek. Áldott legyen az Úr!
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük, Szentatya! Most Edward Pentinnek adjuk a mikrofont, aki egy kicsit az angol nyelvet képviseli: most a National Catholic Registert.
Edward Pentin, „National Catholic Register”:
– Szentatya, úgy tűnik, Ön II. János Pálhoz hasonlóan támogatója az Európai Uniónak: dicsérte az Európa-tervet, amikor nemrég megkapta a Nagy Károly-díjat. Van-e Önben aggódás amiatt, hogy Nagy-Britannia kilépése Európa széteséséhez és akár háborúhoz is vezethet?
Ferenc pápa:
– A háború már zajlik Európában! Aztán jelen van a szakadás légköre, de nemcsak Európában, hanem az országokon belül is. Emlékezzünk csak Katalóniára vagy Skóciára tavaly… Nem mondom, hogy veszélyesek ezek a szakadások, de alaposan tanulmányozni kell őket, és mielőtt megtennénk az elszakadáshoz vezető lépést, komolyan kell beszélni egymással és keresni kell a lehetséges megoldásokat. Én tényleg nem tudom, nem tanulmányoztam, mely okok miatt akarta az Egyesült Királyság meghozni ezt a döntést. Léteznek azonban olyan döntések – és azt hiszem, ezt már mondtam más alkalommal –, amelyeket azért hoznak az emberek, hogy emancipálódjanak, önállóvá váljanak, függő helyzetből felszabaduljanak: például összes latin-amerikai országaink, de az afrikai országok is, felszabadították magukat Madrid és Lisszabon szorítása alól; de az afrikaiak is, Párizs, London, Amszterdam szorításából, főleg Indonézia…
Az emancipáció érthetőbb, mert mögötte ott van egy kultúra, egy gondolkodásmód. Egy ország kiválása ellenben – még nem beszélek a brit kilépésről –, gondoljunk csak Skóciára, olyasmi, aminek a politikusok – de nem akarok senkit sem megbántani ezzel, hanem csak a politikusok által használt szót mondom – a balkanizáció nevet adják; de természetesen nincs szó most a Balkánon élőkről! Ez egy kis elszakadás, nem emancipáció, és emögött történetek, kultúrák, félreértések és sok jóakarat is van. Ezt világosan látni kell! Számomra az egység mindig fontosabb a konfliktusnál, mindig! De az egységnek is több formája lehetséges, és a testvéri együttlét jobb – itt érkezek el az Európai Unióhoz –, mint a gyűlölködés vagy az eltávolodás. Az elkülönülésnél úgymond jobb a testvériség. A hidak pedig hasznosabbak a falaknál. Mindezeknek el kell gondolkodtatniuk minket. Igaz, egy ország mondhatja: „Én az Európai Unióban vagyok, de azt akarom, hogy meglegyenek bizonyos dolgaim, amelyek a kultúrámhoz tartoznak, és ahhoz – itt érkezem el a Nagy Károly-díjhoz –, hogy Európa újra rátaláljon a gyökereiben rejlő erőre, az EU-nak a találékonyság és az „egészséges egységtelenítés” lépését kell megtennie, vagyis nagyobb függetlenséget és szabadságot kell adnia az unió országainak. Az egység más formáját kell kitalálni: leleményesnek kell lenni!
Találékonynak kell lenni például a munkahelyteremtés, a gazdaság területén. Ma Európában „likvid” gazdaság van, aminek az a következménye, hogy például Olaszországban a huszonöt éven aluliak negyven százalékának nincs munkája! Van valami, ami nem működik ebben a „nehézkes” unióban, de ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel együtt… Próbáljuk megmenteni a dolgokat, és újraalkotni, mert az emberi dolgoknak – saját személyiségünknek is – az újrateremtése olyan folyamat, amelyen szüntelenül dolgoznunk kell. Egy serdülő nem ugyanaz, mint egy felnőtt vagy egy öregember: ugyanaz, de mégsem ugyanaz, folyamatosan újrateremti önmagát. Ez pedig életet, életkedvet, termékenységet ad neki. Ezt szeretném kiemelni: ma a két kulcsszó az Európai Unió számára a találékonyság és termékenység. Ez a kihívás áll előttünk. Nem tudom, én így gondolom.
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük, Szentatya. Most pedig Tilmann Kleinjungnak adjuk meg a szót, aki az ARD-t, a német közszolgálati rádiót képviseli. Azt hiszem, neki is ez az utolsó útja… Örülünk tehát, hogy lehetőséget adhatunk a megszólalásra.
Tilmann Kleinjung, „ARD”:
– Igen, én is készülök Bajorországba. Köszönöm, hogy feltehetem ezt a kérdést. „Zu viel Bier, zu viel Wein.” (Túl sok sör, túl sok bor.) Szentatya, szeretnék feltenni önnek egy kérdést: Ön ma beszélt arról, hogy vannak olyan adományok, amelyeken az egyházak közösen osztoznak. Mivel Ön el fog menni – négy hónap múlva – Lundba a reformáció ötszázadik évfordulójának megünneplésére, azt gondolom, talán ez a megfelelő alkalom arra is, hogy ne csak a két fél sebeiről emlékezzenek meg, hanem elismerjék a reformáció ajándékait is, és talán arra is – ez egy eretnek kérdés –, hogy eltöröljék vagy visszavonják Luther Márton kiközösítését, vagy valamiképpen rehabilitálják őt. Köszönöm!
Ferenc pápa:
– Azt hiszem, Luther Márton szándékai nem voltak tévesek: ő egy reformátor volt. Talán bizonyos módszerek nem voltak helyesek, de abban a korban, ha például olvassuk Pastor egyháztörténetét – ő egy német lutheránus volt, aki aztán, amikor látta annak a kornak a valóságát, áttért, és katolikus lett –, látjuk, hogy az egyház nem volt éppen egy utánozni érdemes példakép: az egyházban korrupció volt, világiasság volt, ragaszkodás a pénzhez és a hatalomhoz. És emiatt ő tiltakozott. Mivel okos volt, tett egy lépést előre, és meg is indokolta, miért tette ezt. Ma pedig lutheránusok és katolikusok, minden protestánssal, egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban: ezen az oly fontos ponton ő nem tévedett. Ő egy „orvosságot” készített az egyháznak, aztán ez az orvosság a dolgok egyfajta állapotává szilárdult, fegyelemmé, hitmóddá, cselekvésmóddá, liturgikus szokássá. De nem volt egyedül: ott volt Zwingli, ott volt Kálvin… Mögöttük pedig kik álltak? A fejedelmek, „cuius regio eius religio” („akié a föld, azé a vallás”). Bele kell helyezkednünk abba a történelmi korba. Nem könnyű, egyáltalán nem könnyű megérteni azt a kort. Aztán haladtak tovább a dolgok.
Ma a párbeszéd nagyon jó, és azt hiszem, hogy az a megigazulásról szóló dokumentum az egyik leggazdagabb és legmélyebb ökumenikus dokumentum. Igazam van? Vannak egyet nem értések, de ez az egyházaktól is függ. Buenos Airesben két lutheránus egyház volt: az egyik így gondolkodott, a másik amúgy. Magában a lutheránus egyházban sincs egység. Tisztelik egymást, szeretik egymást… Talán a különbözőség az, ami oly sokat ártott mindannyiunknak, most pedig szeretnénk újraindulni, hogy találkozzunk ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos az imádság.
Második: dolgoznunk kell a szegényekért, az üldözöttekért, a tömérdek szenvedőért, a menedékkérőkért… Együtt dolgozni és együtt imádkozni… A teológusoknak pedig a közös megvitatás a feladatuk… De ez az út hosszú, nagyon hosszú. Egyszer azt mondtam viccelődve: „Én tudom, mikor jön el a teljes egység napja!” „Mikor?” „Az Emberfia eljövetelének másnapján!” Nem tudjuk ugyanis… A Szentlélek fogja megadni nekünk ezt a kegyelmet. De addig is imádkoznunk kell, szeretnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, főleg a szegényekért, a szenvedőkért, a békéért és sok másért, az emberek kizsákmányolása ellen… Sok olyan dolog van, amelyért együttesen dolgozunk.
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük! Most megadjuk a szót Cécile Chambraud-nak, a „Le Monde”-tól, aki szintén a francia ajkúakat képviseli.
Cécile Chambraud, „Le Monde”:
– (Spanyolul) Szentatya, néhány héttel ezelőtt Ön beszélt egy bizottságról, amelynek a diakonisszák témakörét kell végiggondolnia. Szeretném tudni, felállt-e már ez a bizottság, illetve, milyen kérdésekre keresi majd a választ. Végül pedig: előfordul, hogy egy bizottság csak arra szolgál, hogy elfelejtsük a problémákat, szeretném tudni, erről van-e itt szó.
Ferenc pápa:
– Volt Argentínának egy elnöke, aki azt mondta, és azt tanácsolta más országok elnökeinek is: ha azt akarod, hogy egy kérdés ne oldódjon meg, állíts fel bizottságot! - Az első, aki meglepődött e hír hallatán, az én voltam, mert a beszélgetés a szerzetesnővérekkel, amelyet felvettek és aztán publikáltak az Osservatore Romanóban, az más volt, még pedig ez: „Hallottuk, hogy az első századokban léteztek diakonisszák. Lehetne ezt tanulmányozni? Fel lehetne állítani egy bizottságot?” Semmi több. Kérték, jól neveltek voltak, de nemcsak azok, hanem olyanok, akik szeretik az egyházat, megszentelt nők. Elmeséltem nekik, hogy ismertem egy szíriai férfit, egy azóta már meghalt szíriai teológust, aki elkészítette Szent Efrém írásainak kritikai kiadását olaszul. Egyszer, amikor a diakonisszákról beszélgettünk – amikor Rómába jöttem, és a Via della Scrofán szálltam meg, ő pedig ott lakott –, a reggeli közben azt mondta: „Igen, de nem lehet tudni pontosan, hogy mik voltak, hogy kaptak-e felszentelést…”
Nyilvánvalóan léteztek ezek a nők, akik segítették a püspököt, mégpedig három dologban: az első, a nők megkeresztelésénél, mert a keresztelés alámerítéssel történt; a második, a nők keresztség előtti és utáni megkenésénél, a harmadik pedig – ez nevetésre késztet –, amikor a feleség elment panaszt tenni a püspökhöz, mert a férje verte, a püspök hívott egy ilyen diakonisszát, aki megvizsgálta a nő testét, hogy lássa a nyomokat, amelyek bizonyítékul szolgáltak. Ezt mondtam nekik. „Lehet tanulmányozni?” – „Igen, majd mondom a Hittani Kongregációnak, hogy állítsa fel ezt a bizottságot.” Másnap pedig már [az újságok címoldalán ez állt – a ford.]: „Az egyház megnyitja a kaput a diakonisszák előtt!” Komolyan mérges lettem egy kicsit a sajtóra, mert ez azt jelenti, hogy nem az igazságot mondják el a dolgokról az embereknek.
Beszéltem a Hittani Kongregáció prefektusával, aki azt mondta nekem: „Nézze, van egy tanulmány, amelyet a Nemzetközi Teológiai Bizottság készített a nyolcvanas években.” Aztán beszéltem a legfőbb elöljárónők elnökével, és azt mondtam neki: „Legyen szíves, juttassa el hozzám azoknak a személyeknek a névsorát, akikről úgy gondolja, hogy részt tudnának venni ebben a bizottságban.” És elküldte nekem a névsort. A prefektus is elküldte nekem a listáját, most pedig ezek ott vannak az íróasztalomon, hogy összeállítsuk a bizottságot. Azt hiszem, ezt a témát alaposan megvizsgálták a nyolcvanak években, és nem lesz nehéz tisztázni ezt a kérdést.
De van itt egy másik dolog is. Másfél évvel ezelőtt létrehoztam egy teológusnőkből álló bizottságot, akik együtt dolgoztak Ryłko bíborossal [a Világiak Pápai Tanácsának elnökével – a ford.], és szép munkát végeztek, mert hiszen nagyon fontos, hogy mit gondolnak a nők. Számomra nem annyira a nő funkciója fontos, hanem a nő gondolkodása: a nők másképp gondolkodnak, mint mi, férfiak. Nem lehet jó döntést hozni, jót és helyeset, ha nem hallgatjuk meg a nőket. Időnként, Buenos Airesben, megkérdeztem a tanácsadóimat, meghallgattam őket egy témáról; aztán kértem, hogy jöjjön el néhány nő, és ők más megvilágításban látták a dolgokat, és ez nagyon gazdagító volt, nagyon; aztán a döntés nagyon-nagyon termékeny és rendkívül szép volt. Nekem találkoznom kell ezekkel a teológusnőkkel, akik derék munkát végeztek, de ez most félbeszakadt. Miért? Mert a világiakért felelős dikasztérium megváltozik, átszerveződik. Várom egy kicsit, hogy ez végbemenjen, és így folytatni lehessen a munkát ezzel a második témával, a diakonisszákéval.
Egy másik dolog a teológusnőkkel kapcsolatban – és ezt szeretném kiemelni –: fontosabb az, ahogyan a nők értik a dolgokat, az ő gondolkodásmódjuk, látásmódjuk, mint az, hogy a nő milyen szerepet tölt be. Megismétlem, amit mindig el szoktam mondani: az egyház nő, az egyház szó előtt nőnemű névelő áll [pl. az olasz nyelvben – a ford.]. És nem egy „vénlány”, hanem Isten Fiának a feleségül vett asszonya, akinek a párja Jézus Krisztus. Gondolkodjon el ezen, aztán majd mondja meg, mit gondol erről…
 
Federico Lombardi:
– Mivel épp a nőkről beszélt, az utolsó kérdést egy nőtől kérjük; utána pedig én teszek fel egy kérdést, és ezzel be is fejezzük… Így, egy óra beszélgetés után, hagyjuk pihenni. Cindy Wooden, aki a CNS-nek, az Egyesült Államok katolikus hírügynökségének a munkatársa.
Cindy Wooden, „CNS”:
– Köszönöm, Szentatya! Az elmúlt napokban a német Marx bíboros egy rendkívül fontos, nagy konferencián beszélt Dublinban, az egyházról a modern világban, és azt mondta, hogy a katolikus egyháznak bocsánatot kell kérnie a meleg közösségtől, amiért kirekesztette ezeket az embereket. Az orlandói mészárlást követő napokban sokan kijelentették, hogy a keresztény közösségnek van köze ehhez az ilyen emberek iránti gyűlölethez. Ön mit gondol?
Ferenc pápa:
– Azt fogom megismételni, amit az első út során mondtam, és azt is megismétlem, amit a Katolikus Egyház katekizmusa mond: nem szabad hátrányosan megkülönböztetni őket, tisztelni és lelkipásztorilag kísérni kell őket.
El lehet őket ítélni, nem ideológiai okokból, hanem – mondjuk – a politikai magatartásukért, a mások számára egy kissé sértő bizonyos megnyilvánulásaikért. De ezeknek a dolgoknak nincs közük a problémához: ha az a probléma, hogy egy személynek ilyen az állapota, akiben jóakarat van, és aki keresi Istent, akkor kik vagyunk mi, hogy megítéljük őt? Megfelelően kell őt kísérnünk, úgy ahogyan a katekizmus mondja. A katekizmus világosan fogalmaz!
Aztán vannak olyan hagyományok bizonyos országokban, némely kultúrában, amelyek másképp gondolkodnak erről a problémáról. Azt hiszem, hogy az egyháznak nemcsak ettől a személytől kell bocsánatot kérnie, aki meleg, és akit megsértett – ahogyan azt a „marxista” bíboros mondta [teljes nevén: Reinhard Marx – a ford.], hanem bocsánatot kell kérnie a szegényektől, a nőktől és a munkában kizsákmányolt gyerekektől is; bocsánatot kell kérnie, amiért megáldotta azt a sok fegyvert… Az egyháznak bocsánatot kell kérnie, amiért sok esetben, oly sok esetben nem viselkedett… – és amikor „egyházat” említek, akkor a keresztényekre gondolok; az egyház ugyanis szent, a bűnösök pedig mi vagyunk! -, a keresztényeknek bocsánatot kell kérniük, amiért nem kísérték az embereket döntéseikben, nem kísértek sok családot…
Emlékszem, milyen volt gyermekkoromban Buenos Aires kultúrája, a zárt katolikus kultúra – én onnan jövök. Egy elvált házaspár családi otthonába belépni se szabadott! Arról beszélek, ami nyolcvan éve volt. Hála Istennek, a kultúra megváltozott. Mint keresztényeknek sok dologért kell bocsánatot kérnünk, nem csak ezért. Nemcsak elnézést, hanem bocsánatot! „Bocsáss meg, Uram!”: ezt a mondatot mindig elfelejtjük – most átmentem lelkipásztorba, és prédikálok! Nem, így igaz, sokszor a „parancsoló pap”, és nem az atya pap, a pap, aki „dorgál”, és nem a pap, aki átölel, megbocsát, vigasztal… De számtalan ilyen is van! Sok kórházlelkész, börtönlelkész, sok szent! De ezek nem mutatják magukat, mert az életszentség „szemérmes”, elrejtőzik. A szemérmetlenség viszont egy kicsit arcátlan: szemtelen és magamutogató. Olyan sok szervezet van, jó és kevésbé jó emberekkel; vagy vannak olyan emberek, akiknek adsz egy kicsit nagyobb „táskát”, és már rögtön el is fordítja a fejét, mint a nemzetközi hatalmak a három népirtásnál.
Mi, keresztények is – papok, püspökök – ezt tettük; de nekünk, keresztényeknek van egy Kalkuttai Teréz anyánk is, sőt sok Kalkuttai Terézünk van! Van nagyon sok szerzetesnővérünk Afrikában, sok világi hívő, sok szent házaspár! A búza és a konkoly, a búza és a konkoly! Jézus azt mondja, hogy Isten országa ilyen. Nem szabad megbotránkoznunk azon, hogy ilyen. Azért kell imádkoznunk, hogy az Úr intézze valahogy úgy a dolgokat, hogy a konkoly eltűnjön, a búza pedig egyre gyarapodjon. De ilyen az egyház élete! Nem lehet határt szabni. Mindannyian szentek vagyunk, mert belül mindannyiunkban ott él a Szentlélek, de mindannyian bűnösök is vagyunk. Én elsőként. Egyetértünk? Köszönöm! Nem tudom, válaszoltam-e… Nemcsak elnézést, hanem bocsánatot!
 
Federico Lombardi:
– Szentatya, ha megengedi, én tenném fel az utolsó kérdést, aztán hagyjuk, hadd menjen békében…
Ferenc pápa:
– Nehogy nehéz helyzetbe hozzon!
Federico Lombardi:
– A következő útjáról, a lengyel útról szeretném kérdezni, amelyre már elkezdtünk készülődni. Ön pedig a júliust fogja az előkészületnek szentelni. Mondana nekünk valamit, milyen érzésekkel készül erre az ifjúsági világtalálkozóra az irgalmasság szentévében? Egy másik, kissé sajátságos pont: most meglátogattuk Önnel az örmény út során a cicernakaberdi emlékművet, Ön pedig lengyel útja során meg fogja látogatni Auschwitzot e Birkenaut is. Úgy hallottam, hogy Ön inkább csendben, mint szavakkal szeretné ezeket a pillanatokat megélni, talán, ahogyan itt is tette, úgy fogja Birkenauban is. Tehát azt szeretném kérdezni, ha el akarja mondani nekünk, hogy készít-e beszédet oda, vagy inkább szeretne imádságos csendet tartani, a maga sajátos szándékai szerint.
Ferenc pápa:
– Két évvel ezelőtt ugyanezt tettem Redipugliában, megemlékezésül az első világháború kitörésének századik évfordulóján. Redipugliába csendben mentem. Aztán jött a mise, a misén pedig prédikáltam, de az más volt. A csend. Ma – délelőtt – láttuk a csendet… Ma volt? [P. Lombardi: Nem, tegnap.] Arra a borzalmas helyre beszédek nélkül, emberek nélkül szeretnék menni, csak néhány szükséges dologgal… De az újságírók biztosan ott lesznek! De nem fogom üdvözölni ezt a személyt, a másikat… Nem, nem. Egyedül, belépni, imádkozni… Bárcsak megadná az Úr nekem a sírás kegyelmét!
 
Federico Lombardi:
– Köszönjük, Szentatya! Akkor el fogjuk kísérni ennek a következő látogatásnak az előkészületei során is, és szívből köszönjük, hogy ránk szánta idejét! Most pihenjen egy kicsit, egyen Ön is… Aztán pihenjen júliusban is…
Ferenc pápa:
– Nagyon köszönöm! Ismét köszönetet mondok munkátokért és jóindulatotokért!
Fordította: Tőzsér Endre SP

Jún. 1. SZOLGÁLAT

Máj. 24. MEGTÉRÉSEK
 

Máj. 3. MÚMIA KERESZTÉNYEK

ÜZENET A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁSI VILÁGNAPRA

A HIVATÁSOK 53. VILÁGNAPJÁRA  - (Húsvét IV. vasárnapja)
Az Egyház a hivatások édesanyja
Kedves testvérek,
mennyire szeretném, hogy az Irgalmasság Rendkívüli Szentéve során minden megkeresztelt ember átérezhesse az Egyházhoz tartozás örömét! Bárcsak újra felfedezhetnék, hogy a keresztény hivatás, csakúgy mint minden sajátos hivatás is, az Isten népe körében születik meg, mint az isteni irgalmasság ajándéka. Az Egyház az irgalmasság háza, az a “föld”, amelyben a hivatás kicsírázik, felnövekszik és gyümölcsöt hoz.
Éppen ezért arra hívlak benneteket a hivatások 53. világnapja kapcsán, hogy fordítsátok tekinteteteket az apostoli közösségre, és mondjatok köszönetet azért a szerepért, amelyet a közösség tölt be az egyes emberek hivatásának útján. Az Irgalmasság Rendkívüli Szentévét meghirdető bullában felidéztem Tiszteletreméltó Szent Beda szavait Szent Máté meghívásáról: “Miserando atque eligendo” (Misericordiae Vultus, 8). Az Úr irgalmassága megbocsátja vétkeinket és megnyit bennünket az új életre, s ez abban nyilvánul meg, hogy meghív bennünket követésére és küldetést ad nekünk. Az Egyházban minden hivatás Jézus együttérző tekintetéből fakad. A megtérés és a hivatás ugyanannak az éremnek a két oldala, és folytonosan utalnak egymásra a misszióba küldött tanítvány életében.
Boldog VI. Pál pápa, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában leírta az evangelizáció folyamatának lépéseit. Ezek egyike a csatlakozás a keresztény közösséghez (vö. 23.), ahhoz a közösséghez, amely tanúskodott számára a hitről és felmutatta neki Isten irgalmasságát. A közösségbe történő befogadás tartalmazza az egyházi élet teljes gazdagságát, különösképpen a szentségeket. És az Egyház nem csupán az a hely, ahol hisz az ember, hanem hitünk tárgya is egyben; ezért is valljuk meg így a Hiszekegyben: „Hiszem az Anyaszentegyházat”.
Isten hívása a közösség közvetítésével ér el hozzánk. Isten arra hív bennünket, hogy legyünk az Egyház részesei, és miután bizonyos érettségre tettünk szert, sajátos hivatást is ad számunkra. Hivatásunk útját azokkal a férfiakkal és nőkkel járjuk együtt, akiket az Úr mellénk állít: ez egy közös hivatás, egybehívás. A meghívásnak ez az egyházi, közösségi dinamizmusa ellenszer a közömbösségre és az individualizmusra. Létrehozza azt a közösséget, amelyben a közömbösséget legyőzi a szeretet, mivel megköveteli, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy életünket Isten tervének szolgálatába állítsuk, azonosulva Isten szent népével az adott történelmi helyzetben.
Ezen a világnapon, amikor a hivatásokért imádkozunk, arra szeretnék bíztatni minden hívőt, hogy vállalja fel a felelősségét a hivatások gondozása és megkülönböztetése terén. Amikor az apostolok kerestek valakit, aki átvehetné az Iskarióti Júdás helyét, Szent Péter százhúsz testvért hívott egybe (vö. ApCsel 1,15), és a hét diakónus kiválasztásához is összehívták a tanítványok egy csoportját (vö. ApCsel 6,2). Szent Pál konkrét szempontokat ad Titusznak arra, hogy hogyan válassza ki a papokat (Tit 1,5-9). A keresztény közösség ma is mindig jelen van ott, ahol a hivatások kibontakoznak, kifejlődnek és hűségben megmaradnak (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 107).
A hivatás az Egyházban születik. A hivatásnak már megszületésekor szüksége van a megfelelő „egyháziasságra”. Senkinek sem kizárólag egy meghatározott régióra, csoportra vagy egyházi mozgalomra vonatkozik a hivatása, hanem az Egyházra, az egész világra. „Egy karizma hitelességének világos jele az egyháziassága, azaz arra való képessége, hogy harmonikusan beilleszkedjék Isten szent népe életébe mindenkinek a javára.” (Uo. 130.) Amikor Isten hívására válaszol, a fiatal megtapasztalja, hogy szélesre tárul előtte az Egyház horizontja, rálátása lesz a sokféle karizmára és tárgyilagosabban tud döntést hozni. A közösség ilyen módon az a ház, az a család, ahol megszületik a hivatás. A jelölt hálával szemléli a közösségnek ezt a közvetítő szerepét, amely nélkülözhetetlen jövője szempontjából. Megtanulja, hogy megismerje és megszeresse azokat a testvéreit, akik az övétől eltérő úton járnak, és ezek a kapcsolatok mindenkiben erősítik az egységet.
A hivatás az Egyházban növekszik. Képzésük során a különböző hivatások jelöltjeinek szüksége van rá, hogy mélyebben megismerjék az egyházi közösséget, túllépve azon a korlátozott látásmódon, amellyel mindnyájan rendelkezünk kezdetben. Ebből a célból alkalmas, ha apostoli tapasztalatra tesz szert a jelölt a közösség más tagjaival, például továbbadja a keresztény üzenetet egy jó hitoktató mellett, megtapasztalja az evangelizációt a perifériákon egy szerzetes közösséggel, felfedezi a szemlélődő ima kincsét osztozva egy klauzúra életében, jobban megismeri az ad gentes missziót azáltal, hogy kapcsolatba lép misszionáriusokkal, és az egyházmegyés papokkal jobban elmélyül a plébániai és egyházmegyei lelkipásztori munkában. Azok számára, akik már benne vannak a képzés folyamatában, az egyházi közösség mindig az alapvető nevelő közeg, amely iránt hálásak vagyunk.
A hivatást az Egyház támogatja. Miután valaki véglegesen elköteleződött, ezzel nem fejeződik be hivatásának útja az Egyházban, hanem tovább folytatódik a szolgálatkészségben, a kitartásban, a folyamatos képzésben. Aki az életét az Úrnak szentelte, az kész az Egyházat bárhol szolgálni, ahol annak szüksége van rá. Pál és Barnabás missziós útja példa erre az egyházias készségre. Miután elküldte őket a Szentlélek és az antióchiai közösség (vö. ApCsel 13, 1-4), visszatértek ugyanebbe a közösségbe, és elmondták, mit vitt végbe általuk az Úr (vö. ApCsel 14,27). A misszionáriusokat a keresztény közösség elkíséri és támogatja, élő hivatkozási pont marad a számukra, mint az a látható otthon, amely biztonságot nyújt azoknak, akik zarándokútjukat járják az örök élet felé.
A lelkipásztori munkát végzők között kiemelkedő szerepe van a papoknak. Az ő szolgálatuk révén válnak valóra Jézus szavai, aki azt mondta: “Én vagyok a juhok számára a kapu. […] Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10, 7.11). A hivatáspasztoráció alapvető része az ő szolgálatuknak. A papok kísérik nyomon azokat, akik hivatásukat keresik, és azokat is, akik már Isten és a közösség szolgálatának szentelték életüket.
Minden hívő arra hivatott, hogy tudatára ébredjen a hivatás egyházi, közösségi dinamizmusának, hogy a hitbeli közösségek Szűz Mária példája nyomán olyan anyaméhet jelenthessenek, amely képes befogadni a Szentlélek ajándékát (vö. Lk 1,35-38). Az Egyház anyai szerepe megnyilvánul abban a folyamatos imádságban is, amelyet a hivatásokért mond és abban a nevelői tevékenységben és kísérésben, amellyel az Isten hívását meghallók felé fordul. Ezt szolgálja a jelöltek gondos megválasztásával is a papságra és a megszentelt életre. Végezetül a hivatások édesanyjaként mutatkozik meg azáltal is, hogy folyamatosan támogatja azokat, akik mások szolgálatára szentelték életüket.
Kérjük az Úrtól, hogy minden embernek, aki hivatása útját járja, adjon mély ragaszkodást az Egyházhoz; valamint hogy a Szentlélek erősítse meg a lelkipásztorokban és minden hívőben a közösséget, a megkülönböztetés adományát, a lelki atyaságot és lelki anyaságot.
Irgalmasság Atyja, aki Fiadat adtad a mi üdvösségünkért és mindig támogatsz minket Szentlelked ajándékaival, adjál nekünk élő, buzgó, örömteli keresztény közösségeket, amelyekben testvéri élet fakad és amelyek képesek felkelteni a fiatalokban a vágyat, hogy Neked és az Evangélium hirdetésének szenteljék magukat. Támogasd e közösségeket törekvésükben, hogy megfelelő módon táplálják a hivatásokat és képesek legyenek felmutatni a megszentelt élet különféle  útjait. Adjál bölcsességet a hivatások megkülönböztetéséhez, hogy mindenben fényeskedjék a te irgalmas szereteted nagysága. Mária, Jézus édesanyja és nevelője, járjál közben minden keresztény közösségért, hogy a Szentlélek adta termékenységet befogadva képes legyen hiteles hivatásokat adni Isten szent népének szolgálatára.
Vatikán... Franciscus

Ápr. 9. CSALÁD

Febr. 16.
Ferenc pápa mexikói útja újabb állomásaként 2016.február 15-én délután – magyar idő szerint 23 órakor – a Chiapas államban található Tuxtla Gutiérrezbe repült, ahol a Víctor Manuel Reyna stadionban családokkal, mintegy ötvenezer emberrel találkozott.
Február 15-én délelőtt több mint százezer hívővel, köztük a chiapasi őslakosokkal misézett együtt a Szentatya a mexikói San Cristóbal de las Casasban. Ezt követően betegekkel találkozott, majd együtt ebédelt az őslakosok küldöttségével. Délután tovább utazott Tuxtla Gutiérrezbe, ahol ünneplő tömeg várta. 
Négy tanúságtétel hangzott a pápa beszéde előtt. Először Manuel, egy súlyos testi fogyatékossággal élő, tolókocsihoz kötött fiú beszélt arról, milyen fájdalmasan élte meg korábban a betegségét, hogyan fedezte fel később a benne rejlő lehetőségeket és hogyan vált magányos, céljukat vesztett kortársai bátorítójává. Tanúságot tett egy idős házaspár, akik ötven éve élnek együtt szeretetben; egy másik házaspár, akiknek nem volt egyházi esküvőjük, mert a feleség korábban elvált, és akik most az egyházban a legszegényebbeket szolgálják. Végül egy egyedülálló, szegény édesanya tett tanúságot arról, hogyan győzte le a kísértést, hogy elvetesse magzatát, hogyan döntött az élet mellett. A pápa beszédében mind a négy tanúságtételre reflektált.
* * * 
Az alábbiakban Ferenc pápa beszédét a mexikói családokhoz teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Testvéreim!
Köszönetet mondok az Úrnak, hogy ma itt lehetek Chiapas földjén. Jó ezen a talajon állni, jó ezen a földön lenni, jó itt lenni ezen a helyen, amely – hála nektek – a család, az otthon hangulatát árasztja. Köszönetet mondok az arcotokért, a jelenlétetekért, köszönöm Istennek, hogy jelenléte áthatja családjaitokat. És köszönöm nektek, családok, barátaim, hogy megajándékoztatok minket tanúságtételetekkel, kinyitottátok előttünk otthonaitok ajtaját, életetek ajtaját; megengedtétek, hogy az „asztalotokhoz” üljünk, ahol megosztjátok a benneteket tápláló kenyeret és a hétköznapi nehézségek verejtékét. Az örömök, a remények, az álmok és a keserűség, a csalódottság, az elesések verejtékének kenyerét. Köszönöm, hogy engedtetek belépni családjaitokba, asztalotokhoz, otthonaitokba.
Manuel, mielőtt megköszönném a tanúságtételedet, szeretnék köszönetet mondani a szüleidnek: mindketten ott térdeltek előtted, tartották neked a lapot. Láttátok, micsoda kép ez? Szülők térden állva, beteg gyermekük előtt. Ne felejtsük el ezt a képet! Biztosan ők is veszekednek időnként… Melyik férj és feleség nem veszekszik egymással? Főleg, ha közbelép az anyós is, de nem ez a fontos… Viszont szeretik egymást, bebizonyították nekünk, hogy szeretik egymást és mivel szeretik egymást, képesek térden állni beteg fiuk előtt. Köszönöm, barátaim, hogy ilyen tanúságot tettetek előttünk, és menjetek tovább ezen az úton. Köszönöm! És neked, Manuel, köszönöm a tanúságtételedet, és különösen köszönöm a példádat. Meghatott az a kifejezés, amelyet használtál: „bátorságot adni”, és az is, ahogyan a beszéded után odafordultál a szüleidhez. Elkezdtél bátorságot adni az élethez, bátorságot adni a szüleidnek, bátorságot adni a barátaidnak és bátorságot adni nekünk is, akik itt összegyűltünk. Köszönöm! Hiszem, hogy ez az, amit a Szentlélek mindig is tenni akar köztünk: bátorságot akar adni, okot akar adni nekünk arra, hogy továbbra is a család mellett tegyük le a voksunkat, egy olyan életet álmodjunk és építsünk, amely otthonos és családias. Mindent beleadunk?  [„Igen!”]. Köszönöm!
Ez az, amit az Atyaisten mindig elképzelt, amiért az Atyaisten az ősidőktől kezdve küzdött. Amikor azon az estén az édenkertben úgy tűnt, hogy minden elveszett, akkor az Atyaisten bátorságot adott annak a fiatal párnak és megmutatta nekik, hogy nincs veszve minden. És amikor Izrael népe úgy érezte, nincs már értelme annak, hogy átkeljenek a sivatagon, az Atyaisten mannával buzdította őket, hogy bátrak legyenek. És amikor eljött az idők teljessége, az Atyaisten bátorságot adott az emberiségnek mindörökre azzal, hogy a Fiát adta nekünk!
Mindannyian, akik itt vagyunk, ugyanígy megtapasztaltuk, hogy az Atyaisten számos helyzetben, különféle formákban bátorságot adott az életünkben. Feltehetnénk hát a kérdést: Miért? Mert nem tud másképpen tenni! Isten, az Atyánk nem tud mást tenni, mint szeretni minket és bátorságot adni nekünk, ösztönözni minket, hogy előre haladjunk. Nem tud mást tenni! Mert a neve szeretet, a neve ingyenes ajándék, a neve odaadás, a neve irgalom. Mindezt megmutatta nekünk, teljes erejével és teljes világossággal Jézusban, a Fiában, aki életét egészen a halálig arra szánta, hogy lehetségessé tegye számunkra Isten országát. Egy országot, amely arra hív minket, vegyünk részt ebben az új gondolkodásmódban, amely egy olyan dinamizmust indít el, amely képes megnyitni az egeket, képes megnyitni a szívünket, az elménket, a kezünket és új látóhatárok elé állít minket. Egy országot, amelyből a család hangulata árad, amelyből az egymással megosztott élet hangulata árad. Jézusban és Jézussal ez az ország lehetséges. Ő képes ünnepi borrá változtatni sokszor felvizezett terveinket, viselkedésünket, érzéseinket. Ő képes meggyógyítani a szívünket, újra és újra hív minket, hetvenszer hétszer az újrakezdésre. Ő képes arra, hogy mindig minden dolgot megújítson.
Manuel, te azt kérted, imádkozzak a sok kamaszért, akik elvesztették bátorságukat és nehéz időket élnek. Tudjuk… Sok kamasz él úgy, hogy nincs bennük lendület, nincs bennük erő, nincs kedvük semmihez. És amint helyesen mondtad, Manuel, ez a viselkedés sokszor abból fakad, hogy egyedül érzik magukat, mert nincs senki, akivel beszélgethetnének. Gondoljatok bele, ti apák, gondoljatok bele, ti anyák: beszélgettek a fiaitokkal és a lányaitokkal? Vagy mindig valami más miatt aggodalmaskodtok, túlterheltek vagytok? Játszotok a gyermekeitekkel? Erről eszembe jut Beatriz tanúságtétele. Beatriz, te azt mondtad: „A harc mindig nehéz volt, a kilátástalanság és a magány miatt.” Milyen sokszor érezted úgy, hogy ujjal mutogatnak rád: „Az ott.” Gondoljunk mindenkire, minden nőre, aki átmegy azon, amin Beatriz átment. A kilátástalanság, a szűkölködés, hogy nagyon gyakran még a nélkülözhetetlen minimum sincs meg, elkeseríthet, mély szorongással tölthet el, mert nem tudjuk, mit tegyünk, hogyan tovább, és még inkább igaz ez akkor, ha eltartott gyermekeink vannak. A létbizonytalanság nemcsak a gyomrot veszélyezteti (már ez is elég baj), hanem veszélyeztetheti a lelket is, elveheti a kedvünket, az erőnket, olyan látszatmegoldást nyújtó utak, választási lehetőségek felé csábíthat, amelyek végül nem oldanak meg semmit. És te bátor voltál, Beatriz, köszönöm! Van egyfajta kilátástalanság, amely nagyon veszélyes lehet, amely észrevétlenül belénk költözhet, és ez a magányból, az elszigeteltségből fakadó kilátástalanság. Az elszigeteltség mindig rossz tanácsadó.
Manuel és Beatriz észre sem vették, hogy ugyanazt a kifejezést használták, mindketten azt mutatták meg nekünk, hogy nagyon sokszor a legnagyobb kísértés, amellyel szembe kell néznünk nem más, mint hogy egyedül legyünk, ne tudjunk bátorságot meríteni, és ez a hozzáállás, mint a moly, kirágja a lelkünket, kiüresíti a lelkünket.
Különböző szinteken lehet leküzdeni ezt a kilátástalanságot, ezt az elszigeteltséget, amely sebezhetővé tesz, kitesz a sok látszólagos megoldás veszélyének – ahogyan erről Beatriz is beszélt. Az egyik az, ha vannak olyan törvények, amelyek védelmeznek és biztosítják a szükséges minimumot ahhoz, hogy minden család, minden ember növekedhessen a tanulás és a méltóságot adó munka által. A másik az, amelyet szépen kihangsúlyozott Humberto és Claudia: arról beszéltek, hogy az Isten szeretetét, amelyet megtapasztaltak, igyekeznek úgy továbbadni, hogy másokat szolgálnak, segítenek. Törvények és személyes odaadás – jó párosítás, hogy megtörje a kilátástalanság spirálját. És ti bátorságot adtatok nekünk; ti imádkoztok, ti Jézussal vagytok, ti benne vagytok az egyház életében. Szép kifejezést használtatok: „Mi a gyenge, beteg, rászoruló, bebörtönzött testvéreinkben jelenlévő Jézussal lépünk szentségi kapcsolatba.” Köszönöm, köszönöm.
Ma számos fronton azt látjuk és éljük meg, hogy a család meggyengült, látjuk, mennyi vita veszi körül a családot. Azt hiszik, egy meghaladott modell, és nem képes megtalálni a helyét a társadalmainkban, amelyek a modernitás jelszava alatt egyre inkább az elszigeteltség modelljére épülő rendszer mellett állnak ki. Olyan ideológiai gyarmatosítás épül be társadalmainkba – amelyeket szabad, demokratikus, szuverén társadalomnak hívnak –, amelyek lerombolják azokat, s végül olyan ideológiák gyarmatai leszünk, amelyek lerombolják a családot, a családi sejtet, amely minden egészséges társadalom alapja.
Persze családban élni nem mindig könnyű, gyakran fájdalmas és fáradságos, de – amit már sokszor mondtam az egyházra vonatkozóan, azt hiszem, a családra is alkalmazható –: inkább szeretnék egy sebesült családot, amely nap mind nap igyekszik megélni a szeretetet, mint egy olyan családot és egy olyan társadalmat, amely megbetegszik, mert bezárkózik, mert félti a kényelmét a szeretettől. Jobban szeretnék egy olyan családot, amely mindig megpróbál újrakezdeni, mint egy olyan társadalmat, amely nárcisztikus, a luxus és a kényelem megszállottja. „Hány gyermeketek van?” „Nem, nincs gyermekünk, mert szeretünk vakációra menni, utazgatni, mert egy villát akarunk venni…” Luxus és a kényelem, a gyerekekkel várhatunk; aztán amikor már szeretnél egyet, már elmúlt az a pillanat. Micsoda kárt okoz ez! Inkább egy olyan családot szeretnék, amelynek fáradt az arca a sok fáradozástól, mint egy olyat, amelyben az arcok ki vannak csinosítva, de nem sugárzik róluk gyengédség és együttérzés. Inkább szeretnék egy olyan férfit és egy olyan nőt, Anetico urat és feleségét, akiknek ráncos az arcuk a mindennapos fáradozástól, akik több mint ötven éve szeretik egymást, és akik ma itt vannak. És a fiuk is megtanulta a leckét, már huszonöt éve él házasságban. Ezek a családok! Az előbb azt kérdeztem Anetico úrtól és a feleségétől, kinek volt nagyobb türelme az elmúlt ötven évben, (és azt mondták): „Mindkettőnknek, Atya.” Mert a családban – ha az ember el akar jutni oda, ahová ők eljutottak – türelemre, szeretetre van szükség, és tudni kell megbocsátani. „Atya, egy tökéletes családban soha nincs vita.” Nem igaz: rendben van, ha néha vitáznak, ha repül pár tányér, jól van, ne féljetek. Az egyetlen tanácsom, hogy ne fejezzétek be a napot úgy, hogy nem békültök ki, mert ha háborúban végzitek a napot, akkor hidegháborúra ébredtek reggel, és a hidegháború nagyon veszélyes dolog a családban, mert aláássa a házastársi hűséget. Köszönöm ezt a tanúságtételt az ötven éven át tartó szeretetről. Nagyon köszönöm!
És ha már redőkről, ráncokról van szó – hogy egy kicsit témát váltsunk –, emlékszem egy nagy színésznő tanúságtételére, a latin-amerikai mozi hírességére, aki már majdnem hatvanéves volt, amikor kezdett ráncos lenni az arca és azt tanácsolták neki, varrassa fel, csak egy kicsit igazíttassa ki, hogy továbbra is szépen dolgozhasson, és aki akkor nagyon világos választ adott: „Ezek a ráncok sok munka, sok erőfeszítés, sok fájdalom, egy teljes élet ráncai, semmi pénzért nem érnék hozzájuk: az élettörténetem nyomai.” És továbbra is nagy színésznő maradt. A házasságban is ez történik. A házastársi életnek mindennap meg kell újulnia. És ahogyan az előbb is mondtam, inkább szeretnék olyan családokat, amelyeken ráncok, sebesülések, hegek vannak, de haladnak előre, mert ezek a sebek, hegek, ráncok egy olyan szeretethez való hűség gyümölcsei, amely nem volt mindig könnyű. A szeretet nem könnyű, nem könnyű, nem, de a legszebb dolog; amit egy férfi és egy nő kölcsönösen adhat egymásnak, az az igaz szeretet, egész életen át.
 
Azt kérték tőlem, hogy imádkozzak értetek, és ezt most szeretném elkezdeni. Nektek, kedves mexikóiak, van valamitek, ami „több”, előnnyel futtok. Ott van az édesanyátok, a Guadalupei Szűz Mária, aki eljött a földetekre és ez biztosít minket arról, hogy az Ő közbenjárására ezt a családnak nevezett álmot nem győzi le a kilátástalanság és a magány. Ő anya és mindig kész megvédeni családjainkat, megvédeni a jövőnket, mindig kész bátorítani minket, a Fiát adva nekünk. Ezért arra hívlak benneteket, hogy – úgy, ahogy vagytok, ne nagyon mozduljatok el – fogjátok meg egymás kezét és mondjuk együtt: „Ave Maria…”
És ne feledkezzünk meg Szent Józsefről sem! Csendes, munkás ember ő, de mindig készen áll a cselekvésre, mindig gondoskodik a családjáról.
Köszönöm. Isten áldjon benneteket, imádkozzatok értem.
* * *
Beszéde végén Ferenc pápa azt kérte a jelenlévő házaspárokat, hogy csendben újítsák meg házassági fogadalmukat, a jegyesektől pedig, hogy kérjék a hűséges, szeretettel teli család kegyelmét. 

FERENC PÁPA ÜZENETE A BETEGEK XXIV. VILÁGNAPJÁRA - 2016. február 11.
Bízzuk magunkat az irgalmas Jézusra, ahogy Mária tette:
„Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5)
Kedves Testvérek!
A betegek XXIV. világnapja lehetővé teszi számomra, hogy különösen közel kerüljek hozzátok, kedves beteg embertársaim, valamint azokhoz is, akik ápolnak benneteket.
Miután erről a napról a Szentföldön ünnepélyes keretek között emlékeznek majd meg, ebben az évben azt javaslom, hogy a kánai menyegző evangéliumi történetéről elmélkedjünk (Jn 2,1-11), ahol Jézus az édesanyja közbenjárására vitte végbe első csodáját. A kiválasztott téma: Bízzuk magunkat az irgalmas Jézusra, ahogy Mária tette: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5), jól illeszkedik az Irgalom Rendkívüli Jubileumi Szentéve kereteihez is. A világnap központi, eucharisztikus megünneplésére 2016. február 11-én, a lourdes-i Szűz Mária liturgikus emléknapján kerül sor, éppen Názáretben, ahol „az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Jn 1,14). Jézus Názáretben kezdte megváltó küldetését azáltal, hogy Izajás próféta szavait magára vonatkoztatta, amint arról Lukács evangélista tudósít: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” (Lk 4,18-19).
A betegség, főleg, ha súlyos, mindig krízist okoz az ember életében, és mélyre hatoló kérdéseket vet fel. Az első percben gyakran lázadunk: miért éppen velem történt ez meg? Talán elkeseredünk, arra gondolunk, hogy mindennek vége, már semminek nincs értelme.
Ezek a helyzetek egyrészt Istenbe vetett hitünk próbáját jelentik, ugyanakkor megmutatkozhat számunkra a hit pozitív ereje is. Nem mintha eltüntetné a betegséget, a fájdalmat, vagy a belőlük fakadó kérdéseket; hanem mert megadja a kulcsot ahhoz, hogy felfedezzük annak mélyebb értelmét, amit megélünk; a kulcsot, amely segít meglátni, hogy a betegség hogyan válhat a Jézushoz való szorosabb kötődés útjává, aki mellettünk lépked, keresztet hordozva. És ezt a kulcsot az édesanyjától, Máriától kapjuk meg, aki jól ismeri már ezt az utat.
A kánai menyegzőn Mária az aggódó asszony, aki észreveszi az ifjú pár számára oly fontos dolgot: elfogyott a bor, az ünnep vidámságának szimbóluma. Mária felfedezi a bajt, bizonyos értelemben a magáénak érezve azt, és tapintatosan, gyorsan cselekszik. Nem csak szemlélő marad, még kevésbé késlekedik azzal, hogy ítéletet alkot, hanem Jézushoz fordul, és elé tárja a problémát úgy, ahogy van: „Nincs több boruk”(Jn 2,3). És amikor Jézus a tudomására hozza, hogy még nem jött el megnyilatkozásának ideje, (Jn 2,4), így szól a szolgákhoz: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). És Jézus ekkor csodát tesz, nagy mennyiségű vizet borrá változtatva, amely azonnal a legjobb bornak bizonyul az ünnepségen. Milyen tanítást kaphatunk a kánai menyegző misztériumából a Betegek Világnapjára?
A kánai menyegző az egyház képe: a középpontjában ott van az irgalmas Jézus, aki csodát tesz, körülötte vannak a tanítványok, az új közösség első tagjai, és Jézus és a tanítványai mellett ott van Mária, a gondoskodó és imádkozó anya. Mária részt vesz az egyszerű emberek örömében, és megsokszorozza azt; közbenjár Fiánál az ifjú pár és minden vendég érdekében. És Jézus nem utasította vissza édesanyja kérését. Milyen nagy reménységet ad ez a tény mindannyiunk számára! Van egy édesanyánk, akinek a tekintete éber és jóságos, mint a Fiáé; anyai szíve irgalommal teli, mint az övé, segíteni akaró kezei, mint Jézus kezei, amelyekkel az éhezőknek kenyeret tört, a betegeket megérintette és meggyógyította. Mindez bizalommal tölt el, és megnyit minket Krisztus kegyelme és irgalma felé. Mária közbenjárásán keresztül megtapasztaljuk a vigaszt, amelyért Pál apostol áldást mond Istennek: „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene! Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk. Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is(2Kor 1, 3-5). Mária a „megvigasztalt” anya, aki vigaszt nyújt gyermekeinek.
Kánában kirajzolódnak Jézusnak és az ő küldetésének megkülönböztető jegyei: ő az, aki segít a bajban levőnek, a szükséget szenvedőnek. És valóban, messiási szolgálatában sokakat meggyógyít bajából, betegségéből, megszabadít a gonosz lelkektől, visszaadja a vakok látását, a sántákat járni tanítja, a leprásoknak visszaadja az egészségüket és a méltóságukat, feltámasztja a halottakat, és a szegényeknek hirdeti az evangéliumot (vö. Lk 7,21-22). És Mária kérése, amelyet a Szentlélek sugallt anyai szívének az esküvői ünnepségen, felfedte Jézus messiási hatalmán túl irgalmasságát is.
Mária gondoskodásában Isten gyengédsége tükröződik vissza. És ugyanez a gyengédség van jelen oly sok ember életében, akik a betegeknek szentelve magukat képesek a szükségleteikre odafigyelni, még a legrejtettebbekre is, mert szeretettel tekintenek rájuk. Hányszor fordul elő, hogy egy anya a beteg fia ágyánál, vagy egy idős szülőjét ápoló fiú, egy nagymama vagy nagypapa mellett álló unoka a Szűzanya kezébe teszi le könyörgéseit. Szeretteink számára, akik a betegség miatt szenvednek, elsősorban az egészséget kérjük. Maga Jézus is megmutatta Isten országának jelenvaló voltát a gyógyításain keresztül: „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak” (Mt 11,4-5). De a hittel teli szeretet által a fizikai egészségen túl valami nagyobbat kérünk számukra: a békét, az élet derűjét, amely szívből fakad és Isten ajándéka, a Szentlélek gyümölcse, amit az Atya sohasem tagad meg azoktól, akik bizalommal kérik tőle.
A kánai jelenetben Jézuson és Édesanyján kívül ott vannak azok is, akiket „szolgáknak” hívnak, akiket Mária így utasít: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5). Természetesen a csoda Jézus cselekedetéből fakad; azonban ő emberi segítséget is szeretne igénybe venni a csoda beteljesüléséhez. Megtehette volna, hogy a bor közvetlenül megjelenjen a korsókban. De ő számít az emberi együttműködésre, és megkéri a szolgákat, hogy töltsék meg a korsókat vízzel. Milyen értékes és tetsző dolog Isten szemében az, ha másokat szolgálunk! Ez minden más dolognál hasonlatosabbá tesz minket Jézushoz, aki „nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). Ezek a névtelen személyek az evangéliumban oly sok mindenre tanítanak minket. Nem egyszerűen csak engedelmeskednek, hanem nagylelkűen engedelmeskednek: színültig megtöltötték a korsókat (vö. Jn 2,7). Bíznak az Édesanyában, azonnal és jól elvégzik, amit kér tőlük, panaszkodás és számítgatás nélkül.
A Betegek Világnapja alkalmából kérhetjük az irgalmas Jézustól, Mária közbenjárásával, aki az ő anyja és a mi anyánk, hogy adja meg mindnyájunknak a szükséget szenvedők, és konkrétan a beteg testvéreink szolgálata iránti készséget. Olykor ez a szolgálat nehéz és fárasztó lehet, de biztosak vagyunk abban, hogy az Úr nem mulasztja el, hogy emberi erőfeszítéseinket valami istenivé alakítsa. Mi is lehetünk kezek, karok, szívek, amelyek segítenek Istennek, hogy a gyakran rejtett csodáit véghezvigye. Mi is, akár egészségesen, akár betegen, felajánlhatjuk erőfeszítéseinket és szenvedéseinket, mint ahogy a kánai menyegzőn az a víz megtöltötte a korsókat, majd a legjobb borrá változott. A szenvedőknek nyújtott tapintatos segítséggel, vagy együtt élve a betegséggel, vállunkra vesszük mindennapi keresztünket, és követjük a Mestert (vö. Lk 9,23); és még ha a szenvedéssel való találkozás mindig misztérium marad is, Jézus segít felfedezni az értelmét.
Ha tudjuk követni Mária szavát, aki hozzánk is szól: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond”, Jézus minden alkalommal át fogja változtatni életünk vizét értékes borrá. Így, a mostani Betegek Világnapja, amelyről ünnepélyesen emlékeznek meg a Szentföldön, segíti megvalósítani azt a kívánságot, amelyet az Irgalom Rendkívüli Jubileumi Szentévére felszólító bullában fogalmaztam meg: „Ez az irgalmasságban átélt Jubileumi Esztendő segítse elő a találkozást ezekkel a vallásokkal [a zsidósággal és az iszlámmal] és a többi nemes vallási hagyománnyal; tegyen nyitottabbá bennünket a párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást; szabadítson meg az elzárkózás és a megvetés minden formájától, továbbá űzzön el minden erőszakot és megkülönböztetést” (Misericordiae Vultus, 23). Minden kórház és gyógyító intézmény látható jellé válhat, a találkozás és a béke kultúráját előmozdító hellyé, ahol a betegség és a szenvedés megtapasztalása, mint ahogy a szakszerű és testvéri segítségnyújtás is, hozzájárulnak minden korlát és megosztottság legyőzéséhez.
Mindehhez példaként szolgál az elmúlt év májusában szentté avatott két szerzetesnővér: szent Marie Alphonsine Danil Ghattas és a keresztre feszített Jézusról nevezett szent Mariam Baouardy, akik mindketten a Szentföld szülöttei. Az előbbi a szelídségről és az egységről adott példát, világosan megmutatta, milyen fontos, hogy felelősséget kell vállalnunk egymásért, és egymást szolgálva kell élnünk. A második, alázatos és írástudatlan szent, a Szentléleknek engedelmeskedve, a muzulmán világgal való találkozás eszközévé vált.
Mindazoknak, akik a betegeket és szenvedőket szolgálják, azt kívánom, hogy töltse el őket Mária lelke, aki az irgalmasság anyja. „Tekintetének édessége kísérjen bennünket a Szentévben, hogy valamennyien fölfedezhessük Isten gyöngédségének örömét” (uo. 24), és hordozzuk ezt a szívünkben és a cselekedeteinkben. A Szűzanya közbenjárására bízzuk szenvedéseinket és aggodalmainkat, az örömökkel és vigasztalásokkal együtt, és hozzá fordulunk imánkkal, hogy tekintsen ránk irgalmas szemeivel, különösen a fájdalom óráiban, és tegyen minket méltóvá arra, hogy szemlélhessük az irgalom arcát, a Fiát, Jézus Krisztust, most és mindörökké.
A mindnyájatokért mondott könyörgést apostoli áldásommal kísérem.
Vatikán, 2015. szeptember 15-én, a Fájdalmas Anya ünnepén - FERENC

Ferenc pápa nagyböjti üzenete 2016
„Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Mt 9,13) - Az irgalmasság cselekedetei a jubileumi szentév útján
1. Mária, egy olyan egyház jelképe, amely evangelizál, mert már befogadta az Evangéliumot
A jubileumi szentévet meghirdető bullában arra hívtam fel mindenkit, hogy „a jubileumi szentév nagyböjtjét fokozottabban éljük meg, úgy, mint Isten irgalmassága ünneplésének és megtapasztalásának intenzív időszakát” (Misericordiae Vultus, 17). Isten Igéjének hallgatására, és a „24 óra az Úrért” kezdeményezésre való felhívással szerettem volna kiemelni az Ige, különösképpen a prófétai ige imádságos meghallgatásának elsődlegességét. Isten irgalmassága ugyanis üzenet a világ számára: de az üzenet átadását minden kereszténynek magának kell megtapasztalnia. Ezért küldöm el nagyböjt idején az irgalom misszionáriusait, hogy mindenki számára Isten közelségének és megbocsátásának konkrét jelévé váljanak.   
Miután Mária megkapta Gábriel arkangyaltól a jó hírt, a Magnificat-ban prófétai módon megénekli az irgalmat, amellyel Isten kiválasztotta őt. A názáreti Szűz, József jegyese ily módon az Egyház tökéletes jelképévé válik, amely evangelizál, mivel ő az, aki a Szentlélektől szűz méhébe fogadta az Evangéliumot.  A prófétai hagyományban, az irgalom valóban, már etimológiai szinten is szoros kapcsolatban van az anyaméhhel (rahamim), valamint azzal a nagylelkű, elkötelezett és hűséges jósággal (hesed), amely a rokoni és szülői kapcsolatokat jellemzi. 
 
2. Az Isten emberekkel kötött szövetsége: az irgalmasság története
Az isteni irgalmasság misztériuma Isten és népe, Izrael közötti szövetség történetében mutatkozik meg. Isten valójában mindig irgalommal teli, minden körülmények között kész arra, hogy népére feltétlen együttérzéssel és gyöngédséggel tekintsen, főleg a legdrámaibb időszakokban, amikor a hűtlenség eltépi a szövetségi köteléket, és az egyezséget a jog és igazság talaján kell újra megkötni. Itt állunk a szeretet igazi drámája előtt, amelyben Isten az atya és az elhagyott férj szerepét játssza, miközben Izrael a tékozló fiú/lány, vagy hűtlen feleség. Tulajdonképpen ez a családot lefestő kép az – mint Ozeás esetében (Oz 1-2) –, amely kifejezi, milyen mértékben szeretne Isten kötődni népéhez. 
A szeretetnek ez a drámája a megtestesült Fiúban éri el csúcspontját. Őáltala Isten határtalan irgalma árad ki, egészen addig a pontig, amíg „megtestesült irgalmassággá” válik (Misericordiae Vultus, 8). Emberként, a názáreti Jézus minden tekintetben Izrael fia. És olyannyira az, hogy megtestesíti Isten tökéletes befogadását, amelyet a Shemá elvár minden zsidótól, amely még ma is az Isten és Izrael közötti szövetség szíve: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4-5) Az Isten Fia a Vőlegény, aki mindent megtesz, hogy elnyerje Jegyese szeretetét, akihez az a feltétel nélküli szeretet köti, amely a vele való örök menyegzőn mutatkozik meg. 
Ez az apostoli kérügma dobogó szíve, amelyben az isteni irgalmasságnak központi és alapvető helye van. Ez az „Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban nyilvánult meg” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 36), az első kinyilatkoztatás, amelyet „különféle módokon újra és újra meg kell hallgatni, s amelyet újra és újra kell hirdetni a katekézis során” (uo. 164). Az irgalmasság tehát „Istennek a bűnös iránti magatartását fejezi ki, mellyel további lehetőséget nyújt számára, hogy átgondolja életét, megtérjen és higgyen” (Misericordiae Vultus, 21), ily módon újból megerősítve a vele való kapcsolatot. És a keresztre feszített Jézusban Isten elérkezik odáig, hogy a bűnöst szeretné elérni, bármilyen távol legyen is tőle, éppen ott, ahol elvesztette őt, és eltávolodott tőle. Mindezt abban a reményben teszi, hogy végre meg tudja lágyítani Jegyese megkeményedett szívét.
 
3. Az irgalmasság cselekedetei
Isten irgalma átalakítja az ember szívét, megmutatva neki a hűséges szeretetet, és ezzel alkalmassá téve őt az irgalmasságra. Ez egy mindig megújuló csoda, hogy az isteni irgalmasság be tudja ragyogni bármelyikünk életét, a felebarátaink iránti szeretetre ösztönözve bennünket, és arra indítva minket, amit az egyházi hagyomány az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek nevez. Ezek arra emlékeztetnek minket, hogy a hitünk mindennapos és kézzelfogható cselekedetekben mutatkozik meg, amelyek arra irányulnak, hogy felebarátunkat testileg és lelkileg segítsük, és amelyek alapján meg leszünk ítélve: enniük kell adnunk, látogatnunk, vigasztalnunk, tanítanunk kell őket. Ezért fejeztem ki vágyamat, hogy: „a keresztény nép a Jubileum ideje alatt elmélkedjen az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről. Ez az egyik módja annak, hogy lelkiismeretünk – mely gyakran elszunnyad a szegénység drámája előtt – fölébredjen, és egyre mélyebbre hatoljunk az Evangélium szívébe, ahol a szegények az isteni irgalmasság különleges kedvezményezettjei.” (uo. 15) A szegény emberben valóban Krisztus teste „válik újra láthatóvá, mint megkínzott, megsebzett, megostorozott, kiéheztetett, menekülő test…, hogy fölismerjük, megérintsük és ápoljuk.” (uo.) Ez hallatlan és botrányos misztérium, melynek során az ártatlan Bárány szenvedései meghosszabbodnak a történelemben. Az önzetlen szeretet égő csipkebokra ez, amely elé Mózeshez hasonlóan csak levetett saruval állhatunk (vö. Kiv 3,5); még inkább így van ez, ha a szegény ember olyan testvérünk Krisztusban, akit a hitéért üldöznek. 
Ezelőtt a szeretet előtt, amely erős, mint a halál (vö. Énekek éneke 8,6), a legszerencsétlenebb szegény ember az, aki saját magát nem tartja szegénynek. Gazdagnak hiszi magát, de valójában a szegények között a legszegényebb. Azért szegény, mert a bűn rabja, amely arra sarkallja, hogy gazdagságát és hatalmát ne Isten és a többi ember szolgálatára használja, hanem hogy elfojtsa magában a mély meggyőződést, hogy ő sem más, mint egy szegény koldus. És minél nagyobb a rendelkezésére álló gazdagság és hatalom, annál nagyobbá válik hazug vaksága. Elérkezik oda, hogy látni sem akarja az ajtajánál kolduló szegény Lázárt, (vö. Lk 16, 20-21), aki maga Krisztus, aki a szegényeken keresztül a megtérésünket koldulja. Lázár a megtérés lehetősége, amelyet Isten felkínál, és amit talán nem veszünk észre. És ehhez az elvakultsághoz a hatalom gőgjének önkívületi érzése társul, amelyben baljóslatúan visszhangzik az– „olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5) – démoni mondata, amely minden bűn forrása. Ez az elvakultság társadalmi és politikai struktúrák alakját is öltheti, amint az a XX. század totalitárius rendszereiben is megmutatkozott, és amint ez napjaink technokrata és egyeduralkodó ideológiáiban is megjelenik, amelyek megkísérlik Istent jelentéktelenné tenni, és az embert kihasználható tömeggé alacsonyítani. És ezt mutatják meg napjainkban a bűnözés kialakult struktúrái, amelyek a pénzt bálványozó hamis fejlődési modellhez kapcsolódnak, amely közömbössé teszi a leggazdagabb embereket és társadalmakat a szegények sorsa iránt, bezárják előttük a kapukat, és még látni sem akarják őket.
Ennek a jubileumi szentévnek a nagyböjti időszaka tehát mindenki számára alkalmat nyújt arra, hogy végre kilépjen saját elidegenedett létezésmódjából az Ige hallgatásának, és az irgalmasság cselekedeteinek köszönhetően. Ha a testi szükségleteiken keresztül megérintjük Jézus testét rászoruló testvéreinkben, akiknek ételt, ruhát, szállást adunk, akiket meglátogatunk, a lelki szükségleteik – tanácsadás, tanítás, megbocsájtás, figyelmeztetés, imádkozás – közvetlenebbül megérintik bűnös voltunkat. A testi és lelki cselekedeteket ezért soha sem szabad szétválasztani. És valóban, a keresztre feszített Jézus testének a szükséget szenvedőben történő megérintésével válhat tudatossá a bűnös ember számára a meggyőződés, hogy ő maga is csak egy szegény koldus. Ezen az úton járva a „gőgősök”, a „hatalmasok”, és a „gazdagok”, akikről a Magnificat beszél, megkapják a lehetőséget annak megtapasztalására, hogy érdemtelenül őket is szereti a keresztre feszített, aki őértük is meghalt és föltámadt. Csak ez a szeretet lehet válasz a boldogság és szeretet iránti végtelen szomjúságra, amelyet az ember a tudás, a hatalom és a birtoklás bálványaival képzel csillapítani. De mindvégig fennmarad annak veszélye, hogy a Krisztustól történő mind nagyobb elzárkózás miatt, aki a szegényeken keresztül tovább kopogtat szívük ajtaján, a gőgősök, a hatalmasok és a gazdagok végül önmagukat ítélik arra, hogy alámerülnek a magány örök örvényébe, amely a pokol. Emiatt kell értük, és mindnyájunkért elismételni újra Ábrahám szívből jövő szavait: „Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak” (Lk 16,29). Ez a cselekvő odafigyelés a legjobb módja annak, hogy felkészüljünk a már feltámadt Vőlegény halál és bűn fölötti végleges győzelmének megünneplésére, aki szeretné megtisztítani Jegyesét, miközben jövetelére vár.
Ne vesztegessük el a nagyböjt alkalmas időszakát, amely a megtérésünket szolgálhatja! Szűz Mária anyai közbenjárásával kérjük ezt, aki az ajándékba kapott isteni irgalom nagysága előtt elsőként ismerte fel saját kicsinységét (vö. Lk 1,48), és az Úr alázatos szolgálójává vált (vö. Lk 1,38).
Vatikán, 2015. október 4. Assisi Szent Ferenc ünnepén - FERENC PÁPA

Jan. 21. A féltékenység és az irigység gazként nő a szívben
A pápa Szent Ágnes szűz és vértanú liturgikus emléknapján, január 21-én a Szent Márta-házban bemutatott szentmiséjén a féltékenységről és az irigységről beszélt homíliájában.
Az Úr mentsen meg minket ezektől a ronda bűnöktől, amelyek léteznek keresztény közösségeinkben, és a nyelvet használják arra, hogy másokat megöljenek.
Az első olvasmány (1Sám 18,6–9; 19,1–7) elmondja Saul, Izrael királya féltékenységét Dáviddal szemben. A filiszteusok ellen aratott győzelmet követően az asszonyok örömmel énekelnek, mondván: „Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret.” Ettől a naptól kezdve Saul gyanakvással tekint Dávidra, gondolva, hogy becsaphatja, és elhatározza, hogy megöli. Majd követi fia tanácsát, és meggondolja magát. Ezután azonban visszatér gonosz gondolataihoz. A féltékenység „betegség”, amely vissza-visszatér és irigységhez vezet.
Az irigység visszataszító viselkedés és bűn! A szívben a féltékenység és az irigység gazként nő, nem hagy helyet a jó hajtásnak. Ami úgy tűnik, hogy beárnyékolja, az fáj neki. Nem hagyja nyugodni, nincs békében. Egy meggyötört, utálatos szív! Az irigy szív is öl, a halálhoz vezet – ahogy hallottuk az olvasmányban. A Szentírás világosan fogalmaz: az ördög irigysége miatt lépett a halál a világba.
Az irigység öl, és nem viseli el, hogy a másiknak legyen valamije, ami neki nincs. Mindig szenved, mert az irigy és féltékeny ember szíve szenved. Olyan szenvedés ez, amely mások halálát akarja. Hányszor fordul ez elő közösségeinkben, és nem kell túl messzire menni, hogy találkozzunk vele! Látjuk, hogy a féltékenység a nyelvvel öl. Valaki irigykedik erre és arra, aztán elkezdődik a pletyka, ami öl! – állapította meg Ferenc pápa.
Ezen a szentírási idézeten gondolkodva és erről elmélkedve arra hívom magamat és mindenkit, hogy keressük meg, van-e valami féltékenység és irigység a szívünkben, amely mindig a halálhoz vezet, és nem tesz boldoggá. Ez a betegség viszi arra az embert, hogy a másik javára úgy tekintsen, mintha az ellene lenne. Ez csúnya vétek. Sok bűntett kezdete. Kérjük az Urat, adja meg a kegyelmet ahhoz, hogy ne nyissuk meg szívünket a féltékenységnek és az irigységnek, mert ezek a halálhoz vezetnek – hangsúlyozta a Szentatya.
Pilátus intelligens volt, és Márk evangéliuma szerint rájött: az írástudók vezetői irigység miatt adták át neki Jézust. Pilátus értelmezése szerint, aki nagyon intelligens, de gyáva ember volt, az irigység vezetett Jézus halálához. Ez volt az eszköz. Irigységből adták át neki. Kérjük az Úr kegyelmét, hogy irigységből sose juttassuk halálra testvérünket, plébániai vagy közösségbeli társunkat, vagy szomszédunkat. Mindenkinek megvannak a saját bűnei és erényei. Lássuk meg a jót, és ne öljünk az irigységből és a féltékenységből fakadó pletykával – zárta csütörtöki homíliáját Ferenc pápa.

Ferenc pápa üzenete a vándorlók és menekültek világnapjára 2016. január 17.
„A migránsok és menekültek kihívása. Az irgalmasság evangéliumának válasza.”
Kedves Testvérek! 
Az irgalmasság rendkívüli jubileumát (szentévét) kihirdető bullában arra emlékeztettem, hogy „vannak pillanatok, amikor még sürgetőbb meghívást kapunk arra, hogy tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érdekében, hogy mi magunk is az Atya cselekvésének hatékony jeleivé váljunk” (Misericordiae vultus, 3). Az Isten szeretete valóban el akar érni mindenkit és mindannyiunkat, mindazokat, akik elfogadják az Atya ölelését és maguk is az Atya ölelésre kitárt és keblére szorító karjaivá válnak, hogy atyai ölelésében mindenki szeretve érezze magát, akárcsak egy gyermek, és az egyetlen emberi családban is mindenki megtalálja otthonát. Isten atyai gondoskodása ugyanis kihat mindenkire, akárcsak a pásztor gondoskodása az egész nyájra, és különösen érzékenynek bizonyul minden megsebzett, elfáradt és beteg bárány szükséglete iránt. Jézus Krisztus úgy beszél nekünk az Atyáról, hogy megérteti velünk: az Atya mindig lehajol a testi és lelki nyomortól megsebzett emberhez, és minél rosszabb helyzete, annál inkább kinyilvánítja neki az isteni irgalmasság hatékony erejét.
Korunkban a migrációs áramlatok egyre inkább elárasztják az egész földet. A hazájukból elűzött és menekülő emberek kérdéseket tesznek fel mindenkinek, az egyéneknek éppúgy, mint az egész társadalomnak. Ezek a vándorlók megkérdőjelezik a hagyományos életformákat, összekuszálják az útjukban található emberek kulturális és szociális távlatait. Elhagyják származási helyüket, álmaik jobb jövője felé törekszenek, de útjuk során mégis gyakran megtörténik, hogy a szegénység és erőszak áldozataivá válnak, emberkereskedők kegyetlenkedéseit szenvedik el. Még ha túlélik is a velük szemben elkövetett visszaéléseket és megaláztatásokat, továbbra is szembesülniük kell környezetük gyanakvásával és fenyegetésével. Végül gyakorlatilag megvalósíthatatlan, pontatlan és zavaros szabályokba ütköznek, amelyek¬nek pedig éppen befogadásukat, illetve – mindenki jogának és kötelességének figyelembe vétele mellett –, a rövidebb, vagy hosszabb időre szóló integráció lehetőségét kellene szabályozniuk. Mindezek láttán, az irgalmasság evangéliuma ma sokkal inkább, mint valaha, felrázza az emberek lelkiismeretét, nem engedi, hogy hozzászokjunk mások szenvedéséhez, olyan válaszokra irányítja figyelmünket, amelyek a hit, remény és szeretet isteni erényeiből fakadnak, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben jutnak kifejezésre.
Az előző megfontolások alapján arra az elhatározásra jutottam, hogy 2016-ban ezt a témát választom a migránsok és menekültek világnapjára: „A migránsok és menekültek kihívása. Az irgalmasság evangéliumának válasza”. Időközben a migrációs áramlatok strukturális jelenséggé váltak. Az első feltörő kérdés a szükségfázis felszámolására irányul. Ennek elérésében helyet kell kapniuk azoknak a programoknak, amelyek szem előtt tartják a migráció okait, az általa okozott változásokat és következményeket, amelyek a népek és társadalmak újabb átalakulásához vezetnek. Tekintettel a világ számos régiójának humanitárius krízisére, a férfiak és nők millióinak tragikus sorsa naponta kérdéseket intéz a nemzetközi közösséghez. A közömbösség és a hallgatás bűnrészességhez vezet, ha ebben a helyzetben csupán nézői, tanúi vagyunk annak a pusztító halálnak, amelyet napjainkban a tengerbe fulladás, a nélkülözés, az erőszak és a sok hajótörés okoz. Történjék ez kis vagy nagy mértékben, itt mindig tragédiáról van szó, még akkor is, ha csak egyetlen egy ember élet megy veszendőbe.
A migránsok a fivéreink és nővéreink, akik jobb életet keresnek, olyan életet, amely mentes a szegénységtől, éhségtől, kizsákmányolástól, a föld gazdasági és egyéb forrásainak igazságtalan elosztásától, hiszen ezek mindenkit egyformán megilletnek. Vagy talán nem minden embernek az a kívánsága, hogy megjavítsa életkörülményeit, tisztességes jólétet teremtsen magának, amelyhez mindenkinek joga van, és amelyet aztán szeretteivel is megoszthat?
Jelen pillanatban a migráció nagyon ránehezedik az emberiségre, amelyben egyáltalán nem másodlagos kérdés az identitás. A kivándorló ugyanis arra kényszerül, hogy megváltoztassa saját személyének néhány meghatározó tulajdonságát, ugyanakkor anélkül, hogy ezt maga is akarná, változtatásra kényszeríti azokat is, akik befogadják. Hogyan lehet élni e változásokkal úgy, hogy ne akadályozzák a fejlődést, hanem azok inkább alkalmul szolgáljanak az ember szociális és spirituális fejlődésére, miközben mindenki tiszteletben tartja és támogatja mindazokat az értékeket, amelyek az embert egyre inkább emberré teszik az Istenhez, másokhoz és a teremtett világhoz fűződő helyes viszonylatában?
A migránsok és menekültek jelenléte valóban komoly kihívás minden befogadó társadalom számára. A migrációval a társadalmak könnyen új és kiszámíthatatlanná váló tényekkel szembesülnek, ha e változásokat nem tudják megfelelő módon közvetíteni, kezelni és szabályozni. Hogyan lehet elérni, hogy az integráció kölcsönös gazdagodást jelentsen, a társadalmak számára pozitív utakat tárjon fel és mind e mellett megelőzze még a diszkrimináció, a rasszizmus, a szélsőséges nacionalizmus, az idegengyűlölet veszélyeit is?
A bibliai kinyilatkoztatás az idegenek befogadására bátorít, és bátorítását azzal támasztja alá, hogy a befogadással feltárul az Istenhez vezető kapu és a másik ember arcán felfedezhetjük Jézus Krisztus arcvonásait. Már eddig is nagyon sok intézmény, egyesület, mozgalom, elkötelezett csoport, egyházmegyei, nemzeti és nemzetközi létesítmény csodálta meg és tapasztalta meg a találkozás, az egymással folytatott párbeszéd és tapasztalatcsere, a szolidaritás ünnepi örömét. Ezek felismerték Jézus Krisztus hangját: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok” (Jel 3, 20). A befogadás feltételeivel és hatásaival foglalkozó sok vita mégsem akar szűnni sem az államok politikájának szintjén, sem a plébániai közösségekben, amelyek megszokott nyugalmukat féltik.
Hogyan is lenne képes az egyház másképpen cselekedni ebben a helyzetben, mint hogy Jézus Krisztus szavaihoz és példájához igazodik? Az evangélium válasza korunk migrációs kihívására: az irgalmasság. Ez az irgalmasság mindenekelőtt az Atyaisten ajándéka, amelyet Fiában nyilatkoztatott ki számunkra. Ez az Istentől kapott irgalmasság valójában a hálatelt öröm érzését váltja ki bennünk, annak a reménynek az alapján, amelyet a megváltás titka Krisztus vérében tárt fel nekünk. Ez az örömteli remény táplálja és erősíti meg bennünk a felebarát iránti szolidaritást; nem más ez, mint egy köteles válasz Isten végtelen szeretetére, hiszen „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5, 5). Valójában mindenki felelős szomszédjáért: őrzői vagyunk testvéreinknek, bárhol is élnek. A személyes és jó kapcsolatok ápolása, az előítéletek és félelmek legyőzésének képessége és készsége, valamennyi a találkozás kultúrájának lényeges kelléke. Ezek által nem csak arra leszünk képesek, hogy adjunk, hanem arra is, hogy másoktól kapjunk. A vendégszeretet ugyanis abban áll, hogy adok és kapok.
E távlatban az is fontos, hogy a migránsokra ne csak a törvényesség vagy a törvénytelenség szempontjából nézzünk, hanem mindenek előtt olyan személyeket lássunk bennük, akik – tiszteletben tartva emberi méltóságukat – hozzájárulhatnak mindannyiunk jólétéhez és fejlődéséhez, különösen ha felelős kötelezettséget is vállalnak befogadóik iránt, elismerik és tiszteletben tartják a befogadó ország anyagi és szellemi örökségét, miközben megtartják annak törvényeit és együtt viselik terheit. A migrációt nem szabad korlátozni csupán politikai és törvényhozási szintre, sem a migráció gazdasági kihatásaira, még csak az azonos területen létező különböző kultúrák egymás melletti együttélésére sem. Ezek a szempontok kiegészítik az emberi méltóság megvédését és előmozdítását, a népek találkozásának és az egységnek a kultúráját, ahol az irgalmasság evangéliuma új utakra vezérel és bátorít, amelyek megújítják és átalakítják az egész emberiséget.
Az egyház ma is azok oldalán áll, akik azon fáradoznak, hogy megvédjék mindenki jogát az élethez igazi emberi méltóságban, főleg akkor, ha valaki veszi magának a jogot a nem kivándorláshoz, hogy ez által hozzájáruljon saját őshazája fejlődéshez. Ez a folyamat magába kell hogy foglalja először is annak szükségét, hogy segítsék azokat az országokat, amelyekből a migránsok és menekültek elindulnak vándorútjukra. Ezzel a segítséggel megerősítést nyer és együtt jár a szolidaritás, az együttműködés, a nemzetközi kölcsönös függőség egymástól,  és a föld javainak igazságos elosztása, amely mind annak az alapvető együttműködésnek a fontos elemeit képezik, amelyek mélyen és hatékonyan hatnak különösen a migrációs áramlatok forrás-vidékein, annak érdekében, hogy megszűnjenek azok az egyenlőtlenségek, amelyek arra kényszerítik a migránsokat, hogy egyedül vagy közösen elhagyják saját természetes és kulturális környezetüket. Mindenesetre szükség van arra, hogy lehetőség szerint már kezdetben feltartóztassák a menekültek elindulását és megszüntessék a tömeges kivándorlást előidéző okokat: a szegénységet, az erőszakot, az üldözést.
Mindezeken túl sürgetően szükséges, hogy korrekt módon tájékoztassák a közvéleményt; azért is, hogy megelőzzék a megalapozatlan félelmeket és spekulációkat a migránsok kárára.
Senki sem tehet úgy, mintha nem lenne megszólítva a bűnszervezetek által fenntartott új rabszolgaság által, amelyben a férfiakat, a nőket és gyerekeket úgy vásárolják, adják-veszik és foglalkoztatják, mint a kényszermunkásokat az építőipar, a mezőgazdaság, a halászat, vagy éppen a többi foglalkozások területén. Még napjainkban is mennyi kiskorú katonát toboroznak és kényszerítenek gyermekkatonának a harci csapatok? Hány ember válik a szervkereskedelem, a kényszerkoldulás, a szexuális kizsákmányolás áldozatává? A menekültek éppen az ilyen aljas bűncselekmények elől menekülnek hazájukból. Ők ma az egyház és az emberi társadalom felé kiáltanak, mert fel akarják fedezni bennük azok kinyújtott kezét, akik őket befogadják, fel akarják fedezni bennük az Úr arcát, „az irgalom Atyját és minden vigasztalás Istenét” (2 Kor 1, 3)!
Kedves Migránsok és Menekültek, kedves Fivéreim és Nővéreim! Az irgalmasság evangéliumának gyökerénél mindig keresztezi egymást a másokkal való találkozás és befogadás útja az Isten befogadásának és a Vele való találkozásnak az útjával, hiszen az embertárs befogadása egyet jelent Isten befogadásával. Ne engedjétek, hogy elrabolják tőletek az isteni irgalom forrásából táplálkozó remény és életöröm élményét, amelyet azok árasztanak felétek, akikkel útjaitok során találkoztok. Szűz Máriának, a migránsok és menekültek édesanyjának, valamint Szent Józsefnek, aki maga is megtapasztalta az egyiptomi kivándorlás keserűségeit, oltalmába ajánllak titeket. Az ő pártfogásukba ajánlom mindazokat, akik a migráció területén dolgoznak: a lelkipásztori és szociális gondoskodásnak szentelik erejüket, idejüket és egyéb forrásaikat. Szívből adom apostoli áldásomat mindenkire. 
Vatikán, 2015. szeptember 12., Szűz Mária neve napján. - Franciscus

Nov. 27.
AZ IRGALMASSÁG ARCA
Az irgalmasság rendkívüli jubileumának meghirdetése
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=458
 
Azért, hogy könnyebben áttekinthető legyen, egy atya hasznosnak találta alcímekkel ellátni az egyes pontokat.
1. Irgalmasság: A keresztény hit összefoglalása.
2. Az Isteni irgalmasság "litániája"
3. A Szentév megnyitása
4. A II. Vatikáni Zsinat
5. A Szentév bezárása
6. Az irgalmasság nem gyengeség, hanem erő
7. A "Nagy Hallél" zsoltár
8. Jézus irgalmas arca
9. Az irgalmas Atya
10. Irgalmasság az Egyház küldetésében
11. Szent II. János Pál: Dives in Misericordia enciklikája
12. A lelkipásztorkodás szíve: az irgalmasság hirdetése
13. Az elmélkedés
14. Zarándoklat
15. Az irgalmasság cselekedetei: induljunk a perifériákra!
16. Jubileumi év: örömmel hirdetni
17. Szent Negyvennap: A kiengesztelődés szentségének ideje
18. Az irgalmasság misszionáriusai -- népmissziók.
19. Felhívás a megtérésre a megrögzött bűnösöknek
20-21. Igazságosság és irgalmasság
22. Jubileumi búcsú
23. Vallásközi párbeszéd, különös tekintettem a muszlimokra
24. Az irgalmasság Anyja
25. Zárszó: Soha ne fáradjunk bele az irgalmasságba!
------------
Ferenc pápa imája az Irgalmasság Szentévére
Urunk Jézus Krisztus, Te megtanítottál minket, hogy irgalmasok legyünk, mint a mennyei Atya, és azt mondtad nekünk, hogy aki téged lát, az Őt látja. Ragyogtasd ránk arcodat és szabadok leszünk.
Szeretettel teli tekinteted megszabadította Zakeust és Mátét a pénz rabságából; a házasságtörő asszonyt és Magdolnát attól, hogy boldogságukat csupán egy teremtményben keressék; sírásra fakasztotta Pétert a tagadása után, és biztosította a mennyországot a bűnbánó latornak. Add, hogy valamennyien személyesen hozzánk szólónak halljuk szavaidat, melyeket a szamáriai asszonynak mondtál: „Ha ismernéd Isten ajándékát!”
Te vagy a láthatatlan Atya látható arca, azé az Istené, aki mindenhatóságát elsősorban a megbocsátás és az irgalmasság által mutatja meg. Add, hogy az Egyház a világban a Te látható arcod legyen, feltámadt és megdicsőült Uráé.
Te azt akartad, hogy papjaid is gyöngeséggel legyenek felruházva, hogy igaz együttérzéssel viseltessenek azok iránt, akik tudatlanságban és tévedésben vannak. Add, hogy bárki hozzájuk járul, úgy érezze, hogy Isten várja, szereti őt és megbocsát neki.
Küldd el Lelkedet és szentelj meg mindnyájunkat felkenése által, hogy az irgalmasság szentéve legyen az Úr kegyelmi esztendeje, és Egyházad megújult lelkesedéssel vihesse el a szegényeknek az örömhírt, hirdesse a börtönök foglyainak és az elnyomottaknak a szabadságot, a vakoknak pedig adja vissza látásukat.
Szűz Mária, az Irgalmasság Anyja közbenjárására kérjük ezt Tőled, aki élsz és uralkodol az Atyával és a Szentlélekkel egységben mindörökkön-örökké. Ámen.
Bemutatták az irgalmasság rendkívüli szentévének logóját
A logó szemléletes egységbe foglalja a szentév alapgondolatát: „Irgalmasok, mint az Atya.” Lukács evangéliumának hatodik fejezetében Jézus az ellenségszeretet témája kapcsán szólítja fel követőit: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36) A logó az irgalmasság teológiai összegzéseként a Fiút mutatja, aki vállára veszi az eltévedt embert, felhasználva az ősegyház egyik nagyon kedvelt Jó Pásztor ábrázolását: Krisztus szeretete teljességre viszi a megtestesülés titkát a megváltással.
A logó kiemeli, hogy a Jó Pásztor az ember testét érinti meg annak mélységében, és szeretettel teszi ezt, hogy megváltoztassa az életét. Azonnal szembetűnik egy érdekes mozzanat: a Jó Pásztor végtelen irgalmassággal magára veszi az emberiséget, és összesimuló arcukon egyik szemük összekapcsolódik. Ezzel a „közös szemmel” együtt látnak: Krisztus Ádám szemével lát, Ádám pedig Krisztus szemével. Így minden ember felfedezheti Krisztusban, az új Ádámban a saját emberségét és a jövőt, mely reá vár, Krisztus tekintetében szemlélve az Atya szeretetét.
Az egész jelenet egy mandorla belsejében helyezkedik el. A mandula formájú fénykoszorú az ókeresztény és a középkori ikonográfiából ismert, és Krisztus kettős, isteni és emberi természetére utal. A három ovális koncentrikus kék színű kör, fokozatosan világosodva belülről kifelé, Krisztus mozgására utal, aki kiviszi az embert a bűn és a halál éjszakájából. Másfelől pedig a sötétebb színek mélysége a mindent megbocsátó atyai szeretet végső kifürkészhetetlenségére utal. Krisztus kezein és lábain a sebhelyek az értünk szeretetből vállalt szenvedésének nyomai. Krisztus erős, képes megtartani a vállán az elesett emberiséget, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Lépteit az Útra helyezi, mert Ő, és egyedül Ő ismeri a hazafelé, az irgalmas atyai Ház felé vezető utat.
A függőleges helyzetű mandorlamotívum bal oldalán fut a szentírási idézet: „Irgalmasok, mint az Atya – Misericordes sicut Pater.” A szentév logójának idézetét a világ különböző nyelveire is lefordították.
A másik logó, ami szintén látható templomunkban...
Henri Nouwen: A tékozló fiú hazatérése - részletek a könyvből
A fiatalabb fiú 
Az idősebb fiú
Az apa
Két fiú és apjuk története
„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” (Lk 15,11-32)
A kép
[...] Ebben az állapotban találkoztam először Simone irodájának ajtaján Rembrandt Tékozló fiújával. Látványára megdobbant a szívem. A magam választotta hosszú utazásom után apa és fia gyengéd ölelése kifejezte mindazt, amire abban a pillanatban vágytam. Valóban, hosszú utazástól kimerült fiú voltam; arra vágytam, hogy átöleljenek; az otthonomat kerestem, ahol biztonságban lehetek. Hazatérő fiú voltam, és pontosan ez is akartam lenni. Olyan régóta jártam egyik helyről a másikra: érveltem, könyörögtem, figyelmeztettem és vigasztaltam. Most csak arra vágytam, hogy biztonságban megpihenjek egy olyan helyen, ahová tartozhatok, ahol otthon érezhetem magam.
Sok minden történt az azt követő hónapokban és években. Annak ellenére, hogy rendkívüli kimerültségem elmúlt, és visszatértem a tanításhoz és az utazáshoz, Rembrandt ölelése sokkal mélyebb nyomot hagyott a lelkemben, mint az érzelmi támasz bármilyen időleges kifejezése. Olyasvalamivel teremtett kapcsolatot bennem, amely messze túlmutat a nyüzsgő élet hullámhegyein és völgyein, valamivel, ami az emberi lélek szűnni nem akaró vágyakozását képviseli, vágyat a végső hazatérésre, a biztonság minden kétséget kizáró érzésére, az örökkévaló otthonra. Miközben sok emberrel foglalatoskodtam, sokféle ügyben tevékenykedtem és több helyen is megjelentem, a tékozló fiú hazatérése velem maradt, és egyre nagyobb jelentőségre tett szert spirituális életemben. Az örökkévaló otthon utáni vágyakozás, melyet Rembrandt festménye tudatosított bennem, egyre mélyült és erősödött, s a festő hűséges útitársammá és vezetőmmé vált.
1986. július 26-án, szombaton délután fél háromkor elmentem az Ermitázshoz […]
Ott voltam hát, szemben a képpel, mely majdnem három éve betöltötte a gondolataimat és a szívemet. Lenyűgözött fenséges szépsége. Mérete, mely az életnagyságnál nagyobb volt; a bőségesen felvitt vörösek, barnák és sárgák; árnyékos háttere és ragyogó előtere; de legfőképpen az apa és fia fénybe burkolt ölelése a négy rejtélyes nézővel – mindez olyan erővel hatott rám, melyre nem is számítottam. Korábban voltak olyan pillanatok, amikor felmerült bennem, hogy az eredeti festmény esetleg csalódást fog majd okozni. Az ellenkezője történt. Nagyszerűsége és ragyogása minden mást elhomályosított, és teljesen magával ragadott. Valóságos hazatérés volt eljönni ide.
A fiatalabb fiú
A [fiatalabb] fiú „távozása” tehát egy sokkal sértőbb cselekedet, mint amilyennek első olvasatra látszik. Szívtelen visszautasítása ez az otthonnak, ahol született és ahol táplálták, szakítás a legbecsesebb hagyománnyal, melyet féltve őriz a nagyobb közösség, melynek a fiú is része volt. Amikor Lukács azt írja, hogy „és egy távoli országba ment”, akkor sokkal többre utal annál, mint hogy egy fiatalember világot szeretne látni. Egy generációkon keresztül szent örökségként áthagyományozott élet-, gondolkodás- és cselekvésmóddal való drasztikus szakításról beszél. Több ez, mint tiszteletlenség, ez a család és a közösség nagy becsben tartott értékeinek elárulása. A „távoli ország” az a világ, ahol minden, ami otthon szentnek számít, értékét veszti. […]
Tékozló fiú vagyok minden alkalommal, amikor ott keresem a feltétlen szeretetet, ahol az nem található. Miért veszem egyfolytában semmibe azt a helyet, ahol az igaz szeretet található, és keresem olyan kitartóan máshol? Miért megyek el újra és újra otthonról, ahol Isten gyermekének, Atyám szeretett Fiának hívnak? Állandóan meglepődöm azon, ahogy Isten ajándékait – egészségemet, intellektuális és érzelmi képességeimet – sorozatosan arra használom, hogy jó benyomást tegyek az emberekre, helyeslést és dicséretet vívjak ki, s hogy jutalomért versenyezzek, ahelyett, hogy Isten dicsőségére fejleszteném őket tovább? Igen, gyakran a „távoli országba” viszem, és a kizsákmányoló világ szolgálatába állítom őket, mely nem ismeri fel igazi értéküket. Ez majdnem olyan, mintha be akarnám bizonyítani magamnak és a világnak, hogy nincs szükségem Isten szeretetére, hogy magam is elboldogulok, hogy teljesen független akarok lenni. A nagy lázadás rejlik ebben, az apa szeretetére mondott radikális „Nem!”, a kimondatlan átok: „Bárcsak meghalnál már!” A tékozló fiú „Nem!”-je Ádám eredendő lázadását visszhangozza: Isten visszautasítását, kinek szeretetéből teremtettünk, és kinek szeretete tart minket életben. Ez a lázadás űz ki engem a Paradicsomból, ez teszi elérhetetlenné az élet fáját. Ezzel a lázadással elherdálom magam a „távoli országban”.
Újra megvizsgálom Rembrandt portréját a hazatérő fiatalabb fiúról, és most már látom, hogy sokkal többről van itt szó, mint az apa puszta könyörületességéről az önfejű fiú iránt. Ez a nagyszerű esemény, amit itt látok, a nagy lázadás végét jelenti.[...]
Itt feltárulnak az élet misztériumai. Annyira szeretnek engem, hogy szabadon elhagyhatom az otthonom. Az áldás kezdettől fogva jelen van. Én elhagytam, újból és újból elhagyom, de az Atya mindig tárt karokkal vár vissza, és újból fülembe súgja. „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” [...]
A fiatalember, akit apja a karjában tart és megáld, szegény, nagyon szegény ember. Önhitten, sok pénzzel a zsebében hagyta el otthonát, és eltökélte, hogy saját életét fogja élni távol apjától és közösségétől. Üres kezekkel tért vissza, eltékozolta mindenét: pénzét, egészségét, becsületét, jó hírét.
Rembrandt nem hagy sok kétséget a fiú állapota felől. Fejét leborotválták. Már a múlté a hosszú, göndör haj, mellyel Rembrandt lefestette magát mint öntelt, dacos, tékozló fiút a bordélyházban. Feje, mint a rabé, kinek neve helyett száma van. Amikor egy férfi haját leborotválják a börtönben, a hadseregben, a kollégisták között előforduló durva beavatási szertartás során vagy egy koncentrációs táborban, akkor egyéniségének egyik darabjától fosztják meg. A ruhák, melyeket Rembrandt ráad, alsóruhák, s alig fedik lesoványodott testét. Az apa és a jelenetet néző magas férfi bő, vörös köpönyeget visel, mely rangot és méltóságot ad nekik. A térdeplő fiúnak nincs köpenye. A sárgásbarna, szakadozott alsóruházat éppen csak takarja kimerült, megviselt testét, melyből minden erő elszállt. Talpai hosszú és megalázó utazásról mesélnek. Bal lába, mely kicsúszott a saruból, sebhelyes. Jobb lába, melyet csak részben borít a szétnyűtt saru, szintén szenvedésről és nyomorról árulkodik. A kisemmizett férfinak nincs már semmije, kivéve egy dolgot, a kardját. Méltóságának utolsó megmaradt ismertetőjegye az oldalán lógó rövid kard – nemességének szimbóluma. Megaláztatása közepette is ragaszkodott ahhoz, hogy még mindig az apja fia. Máskülönben eladta volna értékes kardját, fiú voltának szimbólumát. A kard azt mutatja nekem, hogy bár visszatértekor a fiú úgy beszél, mint egy koldus, egy számkivetett, soha nem feledkezett meg arról, hogy az apja fia. Fiú voltának emléke és értéke volt az, mely végül rávette arra, hogy visszatérjen.
Az idősebb fiú
A Tékozló fiú csendes szemlélésével töltött Ermitázs-beli órák alatt soha egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg, hogy a hazatérő fiát ölelő apától jobbra álló férfi az idősebb fiú. Ahogy ott áll és a szívből jövő fogadtatás nagyszerű gesztusát nézi, nem marad kétség afelől, hogy kit akart Rembrandt ábrázolni. Sok feljegyzést készítettem erről a komor, távoli megfigyelőről, és megláttam benne mindent, amit Jézus az idősebb fiúról mond. [...]
Emlékszem, hosszú ideig néztem, és azon tűnődtem, vajon mi jár a fejében, és mi lakik a szívében. Kétségtelenül ő a fiatalabb fiú hazatérésének legfontosabb szemlélője. Amikor még csak azt a részletet ismertem, melyen az apa a hazatérő fiát öleli, könnyű volt a képet hívogatónak, meghatónak és megnyugtatónak látni. De amikor megláttam az egész festményt, hamar felismertem az újraegyesülés összetettségét. A fő szemlélő, aki az apát figyeli, amint az átöleli hazatérő fiát, nagyon tartózkodónak tűnik. Az apára néz, de nem örül. Karjait nem nyújtja előre, nem mosolyog, nem fejez ki üdvözlést. Egyszerűen csak ott áll – a jelenet szélén –, és úgy tűnik, nem is akar közelebb jönni.
Bár igaz, hogy a festmény központi eseménye a „visszatérés”, azonban nem a vászon közepén helyezkedik el. A kép bal oldalán zajlik, míg a magas, komor, idősebb fiú a jobb oldalt uralja. Nagy, üres hely választja el az apát és az idősebb fiút, ami feszültséget kelt és feloldásra vár.
Az idősebb fiú jelenléte miatt már nem láthatom érzelgősen ezt a „visszatérést”. A fő szemlélő távolságot tart, és láthatólag nem hajlandó részt venni az apai üdvözlésben. Mi zajlik a férfi belsejében? Mit fog tenni? Közelebb jön-e, hogy átölelje öccsét, ahogyan apja tette, vagy dühösen és elégedetlenül elmegy?
Mióta barátom, Bart megjegyezte, hogy talán jobban hasonlítok az idősebb fiúra, mint a fiatalabbra, azóta több figyelemmel szemlélem ezt a „jobb oldali embert”, és jó néhány új és kemény dolgot vettem már észre. Rembrandt az idősebb fiút sok tekintetben az apához hasonlóan festette meg. Mindkettő szakállas, és nagy, vörös köpönyeg borítja vállukat. Ezek a külsőségek azt sugallják, hogy számos közös vonás van bennük, és ezt a közösséget kiemeli az idősebb fiúra eső fény, mely arcát közvetlenül apja fénylő arcával köti össze.
De milyen fájdalmas különbség van a kettő között! Az apa hazatérő fia fölé hajol. Az idősebb fiú mereven áll, és ezt a testtartást csak hangsúlyozza a kezében tartott hosszú bot, mely a földet éri. Az apa köpenye széles és üdvözlő, a fiúé testére simulva lóg. Az apa előrenyújtja kezeit, és áldón érinti meg a hazatérőt, míg a fiú összekulcsolja és mellkasa közelében tartja kezeit. Mindkét arc meg van világítva, de az apa arcáról a fény keresztülfolyik egész testén – főleg a kezein –, és ragyogó melegség dicsfényébe vonja a fiatalabb fiút. Az idősebb fiú arcán azonban a fény hideg és körülhatárolt. Alakja a sötétben marad, összekulcsolt kezei árnyékban vannak.
A példázatot, amelyet Rembrandt megfestett, úgy is nevezhetnénk, hogy „Az elveszett fiúk példázata”. Nemcsak a fiatalabb fiú veszett el, aki otthonát elhagyva távoli országban kereste boldogságát, de aki otthon maradt, abból is elveszett ember lett. Külsőleg mindent megtett, ami egy jó fiú dolga, ám belsejében elcsatangolt apjától. Tette a dolgát, mindennap keményen dolgozott, teljesítette minden kötelezettségét, de egyre boldogtalanabb lett, és egyre jobban elveszett a szabadsága. […]
Furcsa, hogy ezt mondom, de szívem mélyén ismerem az önfejű fiú iránti irigység érzését. Ez az az érzés, mely akkor tör rám, amikor látom barátaimat, hogy nagyon jól érzik magukat, miközben olyan dolgokat tesznek, melyeket én elutasítok. Elítélendőnek, sőt erkölcstelennek bélyegeztem őket, ugyanakkor gyakran gondolkodtam azon, hogy nekem miért nem volt bátorságom véghezvinni ugyanazt vagy legalább egy részét annak, amit ők megtettek.
Az engedelmes és kötelességtudó élet, amire olyan büszke vagyok és amiért mások dicsérnek, néha tehernek tűnik, amit a vállamra tettek és ami azóta is nyom. Még akkor is, ha már annyira elfogadtam, hogy le sem dobhatom. Nem okoz nehézséget, hogy a példázatban szereplő idősebbik fiúval azonosítsam magam, aki így panaszkodott: „Én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal.” Ebben a panaszban az engedelmességből és a kötelességből teher lett, a szolgálatból pedig rabszolgaság. […]
Ez valóban így is van. De az idősebbik fiú története új fényt vet ezekre a kínzó kérdésekre, és világossá teszi, hogy Isten nem szereti jobban a fiatalabb fiút az idősebbnél. A példázatban az apa az idősebbik fiú elé is ugyanúgy kimegy, mint a fiatalabb elé, behívja őt, és azt mondja: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.” […]
A fiú bántó és keserű szemrehányásaira nem elítélő válasz jön. Nincs visszavágás vagy vádaskodás. Az apa nem védekezik, még csak megjegyzést sem fűz az idősebbik fiú viselkedéséhez. Azzal, hogy azt mondja: „te mindig itt vagy velem”, túllép mindenfajta értékítéleten, hogy fiával való bensőséges viszonyát hangsúlyozza. Az apa megkülönböztetés nélküli szeretetének kimutatása kizárja annak a lehetőségét, hogy a fiatalabb fiút jobban szereti, mint az idősebbet. Az idősebbik fiú sohasem hagyta el a szülői házat. Az apa mindenét megosztotta vele, mindennapi élete részesévé tette, nem tartott vissza tőle semmit. „Mindenem a tiéd”, mondja neki. Nem lehet ennél világosabb megfogalmazása az apa fia iránt érzett határtalan szeretetének. Így hát az apa mindkét fiának teljesen és egyenlő mértékben kínálja fel őszinte és határtalan szeretetét.
Az apa
Gyakorta megkérdezem a barátaimat, mi az első benyomásuk Rembrandt Tékozló fiújáról. Egyöntetűen a bölcs öregemberre mutatnak, aki megbocsát fiának: a jóindulatú pátriárka.
Minél tovább néztem a „pátriárkát”, annál világosabbá vált számomra, hogy Rembrandt szándéka teljesen eltért attól, hogy Istent úgy ábrázolja, mint aki a bölcs, öreg családfő szerepében tetszeleg. Minden a kezekkel kezdődött. A két kéz meglehetősen különböző. Az apa bal keze, mellyel a fiú vállát érinti, erős és izmos. A széttárt ujjak befedik a tékozló fiú vállának és hátának egy nagy részét. Némi nyomást is érzek, különösen a hüvelykujjnál. Úgy tűnik, ez a kéz nemcsak érint, hanem erejével meg is tart. Van ugyan gyengédség abban, ahogyan az apa bal keze megérinti a fiút, de ezzel együtt biztos fogás is járul hozzá.
Mennyire más az apa jobb keze! Ez a kéz nem tart vagy fog, ez a kéz kifinomult, lágy és nagyon gyengéd. Az ujjak közel vannak egymáshoz, és eleganciát sugároznak. A kéz gyengéden nyugszik a fiú vállán. Simogatni, vigaszt nyújtani és megnyugtatni vágyik. Ez anyai kéz. [...]
Amint felfedeztem az apa két keze közötti különbséget, egy új jelentésvilág tárult fel előttem. Az apa nem egyszerűen egy nagy pátriárka – apa és anya is egyben. Egy férfias és egy nőies kézzel érinti meg fiát. Az apa megtart, az anya simogat. Az egyik megerősítést ad, a másik vigasztal. Valóban Isten ő, akiben férfiség és nőiség, apaság és anyaság teljes mértékben jelen van. A gyengéden simogató jobb kéz Izajás próféta szavait visszhangozza számomra: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak.”
Richard White barátom arra hívta fel figyelmemet, hogy míg az apa simogató, női keze a fiú mezítelen, sebesült lábával, addig az erős, férfias kéz a saruba bújtatott lábbal párhuzamos. Túlzás-e arra gondolni, hogy az egyik kéz a fiú sérülékeny oldalát védelmezi, a másik kéz pedig a fiú erejét támogatja, s vágyát, hogy életét helyrehozza? [...]
Világossá lett számomra, hogy minden teológiai és spirituális igyekezetem ellenére sem voltam képes teljesen megszabadulni egy valamelyest fenyegető és félelmetes Atyaisten képzetétől. Mindaz, amit az Atya szeretetéről tanultam, nem volt tökéletesen elég ahhoz, hogy ne mint felsőbb erőre gondoljak rá, akinek hatalma van felettem, s amit kedve szerint gyakorol. Isten rám irányuló szeretetét valamiképpen korlátozta Isten hatalmától való félelmem, és bölcsebbnek tűnt a távolságtartás, még akkor is, ha hevesen vágytam a közelségére. Tudom, hogy számtalan emberrel osztozom ebben a tapasztalatban. Láttam, hogy kortól, vallástól és életstílustól függetlenül milyen sok ember gondolkodását és érzelemvilágát bénítja meg a félelem, hogy Isten bosszújának és büntetésének áldozatává válnak. Ez az Istentől való bénító félelem az emberiség egyik legnagyobb tragédiája.
Rembrandt festménye és tragikus élete olyan kontextust teremtett számomra, melyben felfedezhettem, hogy a spirituális élet végső fázisában annyira el kell tudnom engedni az Atyától való minden félelmemet, hogy hasonlatossá válhassak hozzá. Mindaddig, amíg az Atya félelmet kelt, kívülálló marad, és nem lakozhat bennem. De Rembrandt, aki a legsebezhetőbb állapotában mutatta meg nekem az Atyát, hozzásegített ahhoz, hogy tudatosítsam magamban: végső hivatásom valójában az, hogy az Atyához váljak hasonlatossá, és mindennapjaimban éljem meg isteni együttérzését. Bár én vagyok mindkét fiú, nem az a feladatom, hogy fiú maradjak, hanem hogy az Atyává váljak. Egyetlen szülő sem vált apává vagy anyává anélkül, hogy először valaki fia vagy lánya ne lett volna, de minden fiúnak és lánynak tudatosan kell döntenie amellett, hogy túllép gyermekkorán, és apává, anyává válik mások számára. Nehéz és magányos lépés ez – különösen a történelemnek ebben a szakaszában, amikor olyan nehéz jó szülőnek lenni –, de elengedhetetlen a spirituális utazás beteljesítése szempontjából.
Dec. 16.
Ferenc pápa: "...Az irgalom és a megbocsátás  nem maradhatnak pusztán szép szavak, hanem meg kell mutatkozniuk a mindennapi életben. A szeretet és a megbocsátás a konkrét és látható jele annak, hogy a hit átalakította szívünket, és ez teszi lehetővé, hogy kifejeződjék bennünk Isten élete. Szeretni és megbocsátani, ahogyan Isten szeret és megbocsát. Ez olyan életprogram, amely nem ismer szünetet vagy kivételt, hanem arra ösztönöz, hogy szüntelenül haladjunk előre anélkül, hogy belefáradnánk, azzal a bizonyossággal, hogy Isten atyai jelenléte állandóan támogat minket.
A keresztény életnek ez a nagy jele azután sok más jellé alakul, melyek a jubileumi év jellemzői. Arra a sok emberre gondolok, akik áthaladnak majd az egyik szent kapun, mely idén valóban az irgalmasság kapuja. A kapu magát Jézust jelképezi, aki azt mondta: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül; ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Ha átlépjük a szent kapu küszöbét, az az Úr Jézusba vetett bizalmunk jele, aki nem azért jött, hogy ítéljen, hanem hogy megmentsen (vö. Jn 12,47). Vigyázzatok, nehogy találkozzatok olyan agyafúrt, ügyeskedő emberrel, aki azt mondja nektek, hogy fizetnetek kell: nem! Az üdvösségért nem kell fizetni. Az üdvösséget nem lehet megvenni. A kapu Jézus, és Jézus ingyen van! Ő maga beszél azokról, akik a belépést nem úgy intézik, ahogy kellene, és egyszerűen rablóknak és tolvajoknak nevezi őket. Tehát legyetek óvatosak: az üdvösség ingyen van! A szent kapun való áthaladás szívünk igazi megtérésének jele. Amikor áthaladunk a kapun, érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy szívünk kapujának is tárva kell lennie. Amikor a szent kapu előtt állok, így imádkozom: „Uram, segíts, hogy kitárjam szívem kapuját!” A szentévnek nem sok haszna lenne, ha szívünk kapuja nem engedné áthaladni Krisztust, aki mások felé noszogat minket, hogy elvigyük nekik őt és az ő szeretetét. Miként tehát a szent kapu nyitva marad, mert Isten velünk szembeni befogadásának jele, úgy a mi kapunk, szívünk kapuja is legyen mindig kitárva, hogy senkit se zárjon ki. Azt a férfit vagy nőt se, akit nehezen viselek el, senkit!
A jubileumi év fontos jele a szentgyónás is. A bűnbocsánat szentségéhez való járulás – amely kiengesztel minket Istennel – az ő irgalmasságának közvetlen megtapasztalása. Rátalálunk a megbocsátó Atyára: Isten mindent megbocsát. Isten megért minket korlátainkkal együtt, megért minket ellentmondásainkkal együtt. Sőt szeretetével azt üzeni nekünk, hogy éppen akkor, amikor elismerjük bűneinket, még közelebb van hozzánk, és arra biztat, hogy nézzünk előre, sőt még azt is mondja, hogy amikor elismerjük bűneinket és bocsánatot kérünk, ünnep van a mennyben. Jézus ünnepet rendez: ilyen az ő irgalmassága! Ne veszítsük el bátorságunkat! Haladjunk előre!
Hányszor mondták már nekem: „Atyám, nem tudok megbocsátani a szomszédomnak, a munkatársamnak, az anyósomnak, a menyemnek.” Mindnyájan ismerjük ezt: „Nem bírok megbocsátani.” De hogyan kérhetnénk Istent, hogy bocsásson meg nekünk, ha mi nem vagyunk képesek megbocsátani? A megbocsátás nagy dolog. Nem könnyű megbocsátani, mert szívünk szegényes, és pusztán saját erőnkből nem vagyunk képesek rá. Ha viszont megnyílunk, hogy befogadjuk Isten irántunk megmutatkozó irgalmasságát, mi magunk is képesek leszünk a megbocsátásra. Számtalanszor hallottam már: „Azt az embert látni sem bírtam, gyűlöltem. De egy napon az Úrhoz mentem, kértem tőle, hogy bocsássa meg bűneimet, utána pedig én is meg tudtam bocsátani annak az embernek.” Ilyen dolgok nap mint nap megesnek. Nekünk is megvan rá a lehetőségünk.
Ezért hát bátorság! A jubileumi évet ezekkel a jelekkel kezdjük meg, amelyek a szeretet nagy erejével töltenek el minket! Az Úr kísér minket, hogy más, az életünk számára fontos jelekről is tapasztalatot szerezzünk. Bátorság, és hajrá!"
December 8-án
a Szent Péter-bazilikában Ferenc pápa megnyitotta az irgalmasság szentévét. Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk a szentév megnyitása alkalmából bemutatott szentmisén mondott homíliájának magyar nyelvű fordítását.
Nemsokára abban az örömben lesz részem, hogy megnyithatom az irgalmasság szent kapuját. Ezt a nagyon egyszerű, ám erősen jelképes mozdulatot Isten igéjének fényében hajtjuk végre, amelyet az imént hallottunk, és amely a kegyelem elsőségére irányítja figyelmünket. Az a fő gondolat ugyanis, mely többször is visszatér ezekben az olvasmányokban, Gábor angyal szavára utal, amellyel egy fiatal, meglepődött és zavarodott lányhoz fordul, rámutatva az őt beborító misztériumra: „Örülj, kegyelemmel teljes” (Lk 1,28).
Szűz Máriának tehát elsősorban az a dolga, hogy örüljön annak, amit az Úr végbevitt benne. Isten kegyelme beborította, és méltóvá tette arra, hogy Krisztus anyja legyen. Amikor Gábor angyal belép házába, a legmélyebb, a minden emberi felfogóképességet meghaladó misztérium is arra szolgáltat neki okot, hogy örüljön, higgyen és ráhagyatkozzon Isten szavára. A kegyelem teljessége átalakítja a szívét, és képessé teszi annak a nagy tettnek a végbevitelére, amely megváltoztatja az emberiség történelmét.
A szeplőtelen fogantatás ünnepe Isten szeretetének nagyságát fejezi ki. Ő nemcsak olyan Isten, aki megbocsátja a bűnt, hanem Máriában odáig megy, hogy megelőzi az eredendő bűnt, amelyet minden ember születésétől fogva magában hordoz. Isten szeretete megelőz, elővételez és megment. A bűn édenkertben elkezdődött történelme beleolvad Isten megmentő szeretetének tervébe. A Teremtés könyvének szavai mindennapi, személyes tapasztalatunkra mutatnak rá. Mindig kísért minket az engedetlenség, ami abban fejeződik ki, hogy életünket Isten akaratától függetlenül akarjuk megtervezni. Az embert folytonosan ez a barátságtalan ellenállás kísérti, az, hogy ellenálljon Isten tervének. Ugyanakkor a bűn történelme is csak a megbocsátó szeretet fényében érthető. Ha minden a bűnhöz kötve maradna, akkor mi lennénk a legkétségbeesettebb teremtmények, ám az az ígéret, hogy Krisztus szeretete győzni fog, mindent az Atya irgalmasságába von. Isten szava, melyet hallottunk, nem hagy kétséget efelől. A Szeplőtelen Szűz kiváltságos tanúja előttünk ennek az ígéretnek és az ígéret beteljesedésének.
Maga ez a rendkívüli szentév is kegyelmi ajándék. Aki belép azon a kapun, felfedezi az Atya irgalmasságának mélységét, aki mindenkit elfogad és mindenki elé személyesen megy. Ő az, aki keres minket! Ő az, aki elénk jön! Ez az év arra szolgál, hogy növekedjen meggyőződésünk az ő irgalmasságában. Mennyire megsértjük Istent és az ő irgalmát, amikor elsőként azt állítjuk, hogy bűneinket megbünteti az ő ítélete, ahelyett, hogy elébe tennénk: bűneinket megbocsátja az ő irgalma (vö. Szent Ágoston: De praedestinatione sanctorum 12, 24)! Igen, így van! Az irgalmat az ítélet elé kell helyeznünk, és Isten ítéletét minden esetben irgalmassága fényében kell néznünk. A szent kapun való átlépés tehát éreztesse meg velünk, hogy részesülünk a szeretetnek, a gyengédségnek ebben a misztériumában. Hagyjunk fel minden félelemmel és szorongással, mert az nem illik ahhoz, aki szeretve van. Éljük át inkább a mindent átalakító kegyelemmel való találkozás örömét.
Ma, amikor itt, Rómában és minden egyházmegyében a világon átlépünk a szent kapun, egy másik kapuról is szeretnénk megemlékezni, arról, amelyet ötven évvel ezelőtt a II. vatikáni zsinat atyái tártak ki a világ felé. Erre az évfordulóra nem csak a zsinati dokumentumok gazdagsága miatt emlékezünk, melyek napjainkig a hitben tett nagy előrehaladásról tanúskodnak. A zsinat elsődlegesen egy találkozás volt. Igazi találkozás az egyház és korunk emberei között. Ezt a találkozást a Szentlélek ereje jellemezte, aki arra indította egyházát, hogy előjöjjön a zátonyok közül, melyek sok éven át magába zárták, hogy lelkesen újrakezdje missziós útját. Ez annak újrakezdése volt, hogy elébe menjen minden embernek oda, ahol él: a városába, az otthonába, a munkahelyére…, ahol csak ember van, az egyháznak el kell érnie, hogy elvigye neki az evangélium örömét, Isten irgalmasságát és megbocsátását. Ezt a missziós indítást folytatjuk tehát évtizedekkel később, ugyanazzal az erővel és lelkesedéssel. A szentév erre a nyitásra indít bennünket, és arra kötelez, hogy ne hanyagoljuk el a II. vatikáni zsinat szellemét, vagyis az irgalmas szamaritánus szellemét, amire Boldog VI. Pál pápa emlékeztetett a zsinat lezárásakor. Amikor ma áthaladunk a szent kapun, vállaljuk fel, hogy magunkévá tesszük a jóságos szamaritánus irgalmasságát.
Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában tartott nagyböjti bűnbánati szertartás során mondott homíliájában
az irgalmasság rendkívüli szent évét hirdette meg, mely ez év december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén veszi kezdetét
a Szent Péter-bazilika szent kapujának megnyitásával, és 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul. 
A bejelentés Ferenc pápa megválasztásának második évfordulóján történt, március 13-án, pénteken, amikor a Szentatya délután öt órakor a Szent Péter-bazilikában megnyitotta a már korábban bejelentett 24 órás imádságot, bűnbánati liturgia keretében. E bűnbánati szertartáson tartott homíliájában hirdette meg Ferenc pápa az irgalmasság rendkívüli szent évét a következő gondolat jegyében:
 
„Kedves Testvéreim és Nővéreim, sokszor gondoltam arra, hogyan tudná az egyház hatékonyabbá tenni a küldetését az irgalmasság tanújaként. Ez egy olyan út, mely a lelki megtéréssel kezdődik. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy meghirdetek egy rendkívüli jubileumot, amelynek középpontja az Isten irgalmassága. Az irgalmasság szent éve lesz ez. Az Úr Szava fényénél kívánjuk megélni: „Legyetek irgalmasok, mint az Atya” (vö. Lk 6,36).
 
Ez a szent év december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepével veszi kezdetét, és 2016. november 20-án zárul, a mi Urunk Jézus Krisztus, a Mindenség Királya ünnepével. Rábízom ennek a jubileumnak a megünneplését az Új Evangelizáció Pápai Tanácsára, azért, hogy keltse életre azt mint az egyház útjának új szakaszát abban a küldetésében, hogy elvigye minden személynek az irgalmasság evangéliumát. 
Meggyőződésem, hogy az egész egyház örömét találhatja ebben a jubileumban, hogy felfedezze és termékennyé tegye Isten irgalmasságát, amivel mindnyájan meghívást kaptunk arra, hogy vigaszt vigyünk korunk minden emberének. Rábízzuk azt az Irgalmasság Anyjára, hogy fordítsa felénk a tekintetét, és virrasszon az utunk fölött”. 
A jubileumi év megnyitásának időpontja egybeesik a II. vatikáni zsinat bezárásának (1965. december 8.) évfordulójával, és ezért is különleges jelentőségre tesz szert, arra indítva az egyházat, hogy folytassa a zsinat megkezdett művét.
Forrás: Vatikáni Rádió

November 4-én
az általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta családról szóló katekézissorozatát. Ezúttal az egymásnak való megbocsátás elsajátításának és gyakorlásának fontosságáról beszélt, megbocsátás nélkül ugyanis mind a családi, mind a társadalmi élet könnyen ellehetetlenülhet.
 
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A nemrégen véget ért püspöki szinódus alaposan átgondolta, mi a hivatása és küldetése a családnak az egyház életében és a mai társadalomban. A szinódus kegyelmi esemény volt. A végén a szinódusi atyák átadták nekem végkövetkeztetéseik szövegét. Azt akartam, hogy közzé tegyük ezt a szöveget, hogy mindenki részesülhessen ebben a munkában, amelyet közösen két éven át végeztünk. Nem ez a megfelelő alkalom e végkövetkeztetések megvizsgálására, ezekről nekem kell majd elmélkednem.
Közben azonban az élet nem áll meg, főként nem a családokban! Ti, kedves családok, mindig úton vagytok. Folytonosan írjátok a konkrét élet oldalaira a család evangéliumának szépségét. Egy olyan világban, amely gyakran élet- és szeretethiánytól szenved, ti mindennap a házasság és a család nagy ajándékáról beszéltek.
 
Ma ezt a szempontot szeretném hangsúlyozni: a család egy nagy edzőterem az odaadás és a kölcsönös megbocsátás gyakorlására, ami nélkül semmilyen szeretet nem tud tartósan megmaradni. Önátadás és megbocsátás nélkül a szeretet nem marad meg, nem lesz tartós. Abban az imádságban, amelyet Jézus maga tanított nekünk, vagyis a miatyánkban, Jézus a következő kérést fogalmaztatja meg velünk az Atyához: „Engedd el tartozásunkat, miképpen mi is elengedjük a nekünk tartozókét.” Jézus végül megmagyarázza: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti bűneiteket” (Mt 6,12.14–15).
 
Nem lehet anélkül élni, hogy meg ne bocsátanánk egymásnak, legalábbis jól nem, főként a családban nem. Mindennap megsértjük egymást. Számot kell vetnünk ezekkel a hibákkal, melyek gyengeségünkből és önzésünkből fakadnak. Viszont az a feladatunk, hogy azonnal gyógyítsuk be az egymásnak okozott sebeket, rögtön állítsuk helyre a családban tönkretett kötelékeket. Ha túl sokat várunk, minden sokkal nehezebb lesz. Van egy egyszerű titka annak, hogyan gyógyítsuk be a sebeket és simítsuk el a nézeteltéréseket. Mégpedig ez: ne engedjük, hogy véget érjen a nap bocsánatkérés nélkül, anélkül, hogy békét teremtett volna egymás közt férj és feleség, szülő és gyermek, testvér és testvér, anyós és meny. Ha megtanuljuk, hogy azonnal bocsánatot kérjünk egymástól és azonnal megbocsássunk egymásnak, akkor sebeink begyógyulnak, a házasság megerősödik, családunk egyre szilárdabb ház lesz, amely ellenáll kisebb-nagyobb rosszaságaink lökéseinek. Ehhez pedig nem kell nagy szónoklatot tartani, hanem elég egy kis cirógatás: egy kis kedveskedés, és már vége is mindennek, újrakezdhetünk. De sose zárjuk le úgy a napot, hogy háborúban állunk egymással!
 
Ha megtanulunk így élni a családban, így teszünk majd kívül is, bárhol legyünk is. Persze, könnyű kételkedni ebben. Sokan gondolják, még keresztények is, hogy ez túlzás. Azt mondják: igen, ezek szép szavak, de nem lehet megvalósítani a mindennapi életben. De Istennek hála, nem így van. Ugyanis épp azáltal, hogy elfogadjuk Isten megbocsátását, mi is képesek leszünk megbocsátani másoknak. Ezért ismételteti meg velünk Jézus ezeket a szavakat, valahányszor elmondjuk a miatyánkot, vagyis mindennap. A mai, sokszor kegyetlen világban nélkülözhetetlen, hogy legyenek olyan helyek, mint a család, ahol megtanulunk megbocsátani egymásnak.
 
A szinódus e téren is felélesztette reménységünket: a család hivatásának és küldetésének része az a képesség, hogy megbocsássunk és megbocsássunk egymásnak. A megbocsátás gyakorlása nemcsak megmenti a családokat a megoszlásoktól, de képessé teszi őket segíteni a társadalmat, hogy az kevésbé rossz és kevésbé kíméletlen legyen. Igen, a megbocsátás minden gesztusa betömi a ház falain támadt repedéseket és megerősíti a falakat. Kedves családok, az egyház mindig mellettetek áll, hogy segítsen benneteket abban, hogy házatokat arra a sziklára építsétek, amelyről Jézus beszélt.
 
És ne felejtsük el ezeket a szavakat, amelyek közvetlenül a házról szóló példabeszéd előtt hangzanak el: „Nem mindenki fog bemenni a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: «Uram, Uram», hanem csak az, aki megteszi mennyei Atyám akaratát.” És hozzáteszi: „Sokan mondják majd nekem azon a napon: «Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?» De akkor kijelentem nekik: «Sosem ismertelek titeket»” (Mt 7,21–23). Erős szavak ezek, kétségtelenül, amelyeknek az a célja, hogy felrázzanak és megtérésre szólítsanak minket.
Kedves családok, biztosítalak titeket: ha képesek lesztek mind eltökéltebben járni a boldogmondások útján, ha megtanuljátok és megtanítjátok az egymásnak való megbocsátást, akkor az egyház egész nagy családjában növekszik majd a képesség, hogy tanúságot tegyünk Isten megbocsátásnak megújító erejéről. Ellenkező esetben mondhatunk ragyogó prédikációkat, s talán még néhány ördögöt is kiűzhetünk, de végül az Úr nem fog tanítványainak elismerni minket, mert nem volt meg a képességünk, hogy megbocsássunk és engedjük, hogy mások megbocsássanak nekünk!
 
A keresztény családok valóban sokat tehetnek a mai társdalomért, és az egyházért is. Ezért szeretném, ha az irgalmasság jubileumi évében a családok újra felfedeznék a kölcsönös megbocsátás kincsét. Imádkozzunk, hogy a családok egyre jobban képesek legyenek arra, hogy a kiengesztelődés konkrét útjain járjanak, és ilyen konkrét utakat építsenek, és senki se érezze úgy, hogy magára maradt tartozásainak súlya alatt!
Ezzel a szándékkal mondjuk most közösen: Mi Atyánk, bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!

Ferenc pápa üzenete a 2015. évi missziós világnapra
A 2015. évi Missziós Világnapot a Megszentelt Élet Évének keretében tartják meg, s ebből nyer ösztönzést az imára és az elmélkedésre. Valóban: ha minden megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen Urunkról, Jézusról és hirdesse az adományként kapott hitet, ez különösen is igaz az Istennek szentelt életet élő személyekre, mivel a megszentelt élet és a misszió között szoros a kapcsolat. Jézus követése, amely meghatározta a megszentelt élet létrejöttét az Egyházban, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt. És minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű, az Őt szorosan követő férfiak és nők teljes mértékben magukra öltik ezt a jellegzetességét.
A missziós dimenzió, amely az Egyház természetének velejárója, benne rejlik a megszentelt élet minden formájában¸ és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma csorbát ne szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust” (Evangelii Gaudium, 266).
A misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez (vö. uo., 268) és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt. Jézus missziós parancsa: „Menjetek!” vonatkozik az Egyház mindig megújuló missziós feladataira és helyzeteire. Az Egyházon belül mindenki meg van hívva az Evangélium hirdetésére életünk tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt életet élőkre vonatkozik, hogy hallgassák a Szentlélek hangját, amely arra hívja őket: jussanak el a missziók nagy peremvidékeihez, olyan emberek közé, akikhez még nem jutott el az Evangélium.
Az Ad gentes zsinati határozat kihirdetésének ötvenedik évfordulója arra szólít fel bennünket: olvassuk el újra és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely jelentős missziós lendületet adott a megszentelt élet intézményeiben. A szemlélődő közösségekben Lisieux-i Szent Teréz alakja került előtérbe és szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók védőszentje: az ő személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és a misszió között. A világban tevékenykedő számos szerzetesrend számára a II. Vatikáni Zsinat hozott missziós szemléletet, amely rendkívüli módon nyitott az ad gentes missziók irányába, és gyakran egybekapcsolódott ez a távoli, az evangelizáció során megismert országokból és kultúrákból érkező testvérek befogadásával ezekbe az intézményekbe: mára már elterjedt az „interkulturalitás” a megszentelt életben. Éppen ezért sürgető, hogy a misszió eszményét visszahelyezzük középpontjába, Jézus Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen adjuk oda önmagunkat az Evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem létezhetnek kompromisszumok: az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót, az hivatott a misszióért élni. Ezeknek az embereknek a számára, a világ sokféle perifériáján, Krisztus hirdetése az ő követésének módjává válik és ő kárpótolja őket fáradozásaikért és nélkülözéseikért. Minden törekvés, hogy valakit eltérítsenek ettől a hivatásától, még ha nemes lelkipásztori, egyházi vagy humanitárius igényből fakadó szándék vezérli is, nem egyeztethető össze az Úr személyes hívásával, hogy valaki az Evangéliumot szolgálja. A missziós intézményekben a képzést végzőknek a feladata, hogy világosan és becsülettel rámutassanak az élet és a cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék el a valódi missziós hivatással rendelkezők kiválasztását. Főként a fiatalokhoz fordulok most, akik még képesek a bátor tanúságtételre és nagylelkű vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is: ne engedjétek, hogy elvegyék tőletek a valódi misszió álmát, Jézusnak olyan követését, amely a teljes önátadással jár. Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek fel magatok számára a kérdést, miért választottátok a missziós szerzetesi hivatást és mérjétek fel, hogy készek vagytok-e elfogadni mint szeretetből fakadó adományt az Evangélium hirdetésének szolgálatában. Ne feledjétek, hogy az Evangélium hirdetése, még mielőtt az azt nem ismerők szüksége volna, a Mestert szerető ember szükséglete!
Napjainkban a missziónak szembe kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét érzi a saját gyökereihez való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének. Meg kell ismernünk és tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai rendszereket is, és el kell ismernünk minden nép és minden kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának befogadásához, amely a kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely képes átalakítani ezeket.
Ennek az összetett helyzetnek a tükrében feltesszük a kérdést: „Kiknek szól elsősorban az Evangélium hirdetése?” A válasz világos, és magában az Evangéliumban bukkanhatunk rá: a szegényeknek, a kicsinyeknek, a betegeknek, azoknak, akiket gyakran lenéznek és elfelednek, azoknak, akik nem tudják viszonozni (vö. Lk 14,13-14). Az az evangelizáció, amely elsősorban őfeléjük fordul, Isten országának a jele, amelyet Jézus akart elhozni a számunkra: „Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (Evangelii gaudium, 48). Ennek különösen is világosnak kell lennie azon személyek számára, akik a missziós megszentelt életben élnek. A szegénységi fogadalommal azt választják, hogy Krisztust követik ezen preferenciájában, nem ideológiailag, hanem úgy, ahogyan ő tette: azonosulva a szegényekkel, együtt élve velük a mindennapi élet esetleges körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom gyakorlásáról, hogy a legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra az Evangélium örömének tanúságát és az Isten szeretetének kifejeződését.
A keresztény tanúságtétel érdekében, hogy az Atya szeretete megmutatkozzék a kicsinyek és a szegények között, a megszentelt életet élőknek elő kell segíteniük, hogy a világi hívők is jelen legyenek a missziós szolgálatban. Már a II. Vatikáni Zsinat kijelentette: „A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében” (Ad gentes, 41). Szükséges, hogy a misszionárius szerzetesek egyre bátrabban megnyíljanak azok felé, akik készek velük együttműködni, akár csak rövidebb időszakokra is, hogy tapasztalatot szerezzenek ezen a területen. Ezek a testvéreink arra vágynak, hogy osztozzanak a keresztségben kapott missziós hivatásukban. A missziók házai, szervezetei olyan természetes csatlakozási pontok, ahol fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást lehet nyújtani számukra.
Az Egyház missziós intézményei és művei teljes mértékben azoknak a szolgálatában állnak, akik nem ismerik Jézus Evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen valósítani, szükségük van a szerzetesek karizmájára és missziós elkötelezettségére, ugyanakkor a megszentelt életet élőknek is szüksége van a szolgálat szervezetére, amely Róma püspöke részéről a koinonia (szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy az együttműködés és a szinergia (összedolgozás) a missziós tanúságtétel részét képezzék. Jézus azt mondta, hogy a tanítványok egysége a feltétele annak, hogy a világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez az összetartás nem jelenti a jogi-szervezeti alárendeltséget bizonyos intézményekkel szemben, vagy a sokféleséget ösztönző Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra szolgál, hogy hatékonyabb legyen az evangéliumi üzenet átadása és közös szándék formálódjon, ami ugyancsak a Lélek gyümölcse.
Péter utódának Missziós Műve az egyetemes apostoli küldetés látóhatárát jelenti. Ezért szüksége van a megszentelt élet számos karizmájára, hogy ezen a széles horizonton végezze az evangelizációt, kellő jelenlétet biztosítva a határokon és a már elért területeken.
Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az Evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9,16). Az Evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az Egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1 Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az Egyház missziós tevékenységének hatalmas területén minden megkeresztelt ember hivatásának része, hogy személyes helyzetének megfelelően a lehető legjobban megélje a missziót. Erre az egyetemes hivatásra adott nagyvonalú választ kínálnak fel a megszentelt életet élő férfiak és nők, intenzív imaéletükkel, az Úrral és megváltó művével tartott szoros kapcsolatukkal.
Miközben Szűz Mária, az Egyház édesanyja és a missziós lelkület példaképe szeretetébe ajánlom mindazokat, akik az Evangélium hirdetésén fáradoznak, akár ad gentes, vagyis távoli népek között, akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.
Vatikán, 2015. május 24., Pünkösd ünnepén - FERENC pápa

Okt. 12.
Három szó nagyon sokat segít a házaséletben.
Három szó, amelyet mindig mondani kell otthon: "kérem; köszönöm; bocsánat".

Szept. 10. 
Aki nem bocsát meg, az nem keresztény
A Szentatya elítélte azokat, akik fegyvereket gyártanak a gyilkos háborúkhoz, ugyanakkor óva intett a keresztény közösségeken belüli konfliktusoktól is.
Jézus a béke fejedelme, mert békét teremt szívünkben is. Ferenc pápa a napi olvasmányok alapján elmélkedett a békéről és a kiengesztelődésről. Azonnal feltette a kérdést: Vajon mi megköszönjük-e igazán a béke ajándékát, amelyet Jézusban kaptunk? A békét elhozták, de nem lelt befogadásra.
Ma is mindennap látjuk a tévéhíradóban, az újságokban, hogy háborúk dúlnak, pusztítás, gyűlölet és ellenségeskedés van – állapította meg keserűen a pápa. – Sok férfi és nő van, aki sokat dolgozik – de tényleg sokat! – azért, hogy gyilkolásra szánt fegyvereket gyártson, amelyeket a végén vérrel borít sok ártatlan ember vére. Vannak háborúk! Vannak háborúk és van gonoszság, ami előkészíti a háborúkat, az egymás elleni fegyverek gyártását a gyilkoláshoz! A béke megment, a béke élni enged, növel téged; a háború megsemmisít, lehúz téged.
Mindazonáltal – folytatta a Szentatya – a háború nemcsak ez, hanem a mi keresztény közösségeinkben is jelen van. A mai liturgia pedig ezt tanácsolja nekünk: Béküljetek ki egymással. A megbocsátás a kulcsszó: Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy bocsássatok meg ti is egymásnak. Ha te nem tudsz megbocsátani, akkor nem vagy keresztény. Lehetsz jó ember attól, hogy nem teszed azt, amit az Úr tett. De ha nem bocsátasz meg, akkor nem kaphatod meg az Úr békéjét, az Úr bocsánatát. Mindennap, amikor elimádkozzunk a Miatyánkot: „Bocsáss meg nekünk, miképpen mi is megbocsátunk…”, feltételes módot használunk. Próbáljuk meggyőzni Istent, hogy legyen jó, ahogy mi is jók vagyunk, amikor megbocsátunk: fordítva. Szavak, nem igaz? Ahogyan abban a szép dalban volt: „Szavak, szavak, szavak” („Parole, parole, parole”: magyarul „Beszélj, beszélj, beszélj” címmel Domján Edit előadásában vált ismertté – a szerk.), nem igaz? Azt hiszem Mina (Anna Maria Mazzini énekesnő – a szerk.) énekelte… Szavak! Bocsássatok meg egymásnak! Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.
Keresztény türelemre van szükség – folytatta homíliáját a pápa. – Hány hősies nőt találunk népünkben, akik a család és gyermekeik javáért oly sok brutalitást, annyi igazságtalanságot viselnek el: tűrnek és viszik tovább a családot. Hány hősies férfi van keresztény népünkben, akik elviselik, hogy korán kell kelniük és munkába indulniuk – sokszor igazságtalan, rosszul fizetett munkába –, hogy késő este hazatérjenek, mert így tudják eltartani feleségüket és gyerekeiket. Ők az igazak. De ott vannak azok is, akik járatják a nyelvüket és háborúznak, mert a nyelv pusztít, háborút kelt! A másik kulcsszó, amire a Szentatya rámutatott, amit Jézus mond az evangéliumban: az irgalom. Fontos, hogy megértsünk másokat, és ne ítéljük el őket.
Az Úr, az Atya olyan irgalmas, hogy mindig megbocsát nekünk, mindig békét akar velünk kötni. De ha te nem vagy irgalmas, félő, hogy az Úr nem lesz irgalmas hozzád, mert mi aszerint leszünk megítélve, hogy mi hogyan ítéltünk meg másokat. Ha te pap vagy – folytatta a pápa –, és úgy érzed, hogy nem tudsz irgalmas lenni, mondd meg a püspöködnek, hogy adjon nekedadminisztratív munkát, de ne ülj be a gyóntatószékbe, légy szíves! Az a pap, amelyik nem irgalmas, nagyon sokat árt a gyóntatószékben! Leszidja az embereket. „Nem, Atyám, én irgalmas vagyok, csak egy kicsit ideges…” Igaz. Akkor mielőtt beülsz gyóntatni, menj el az orvoshoz, és kérj tőle egy tablettát az idegeidre! De légy irgalmas! És egymás között is legyünk irgalmasak. „De ő ezt tette… Én mit csináltam?” „Az bűnösebb nálam!” – ki mondhatja azt, hogy a másik bűnösebb nála? Senki nem mondhatja ezt. Csak az Úr a tudója.
Ahogy Szent Pál tanítja, magunkra kell ölteni „az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést” (vö. Kol 3,12). Ez a keresztény stílus, az a stílus, amellyel Jézus békét és kiengesztelődést hozott. Nem a gőgöt, nem az ítélkezést, nem a másik kibeszélését. Fohászkodjunk, hogy az Úr adja meg mindannyiunknak a kegyelmet, hogy kölcsönösen elviseljük egymást, megbocsássunk egymásnak, és irgalmasak legyünk, amint az Úr irgalmas mihozzánk – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.
--------------
Szept. 4.
Ne szítsunk megosztást, ne pletykáljunk, inkább harapjuk el a nyelvünket! 
Szent Pál Kolosszeiekhez írt levele Jézus „személyi igazolványa”, aki Isten első szülötte és maga is Isten. Az Atya arra hívta meg, hogy kiengesztelődést és békét teremtsen az emberiség és Isten között a bűnt követően. A béke Jézus műve, megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Nélküle nem lehetséges a béke, sem a kiengesztelődés. Az a feladatunk, hogy a háború, a gyűlölet hírei között és a családokban is a béke és a kiengesztelődés emberei legyünk.
Jó, ha feltesszük magunknak a kérdést: Békét vetek? Például nyelvemmel békét vagy viszályt keltek? Hányszor halljuk ezt valakiről: kígyónyelvű. Azért mondják, mert mindig azt teszi, amit a kígyó tett Ádámmal és Évával: tönkretette a békét. Ez rossz, ez egyházunk egy betegsége: megosztást, gyűlöletet vetni, nem pedig a békét. Van egy kérdés, amit mindennap mindannyian jó, ha felteszünk magunknak: ma a békét vagy a viszályt vetettem el? – Néha azt mondjuk: de időnként meg kell mondani a dolgokat, mert ez vagy az a személy… De gondolj arra, ezzel a viselkedéssel mit vetsz?
A keresztények arra kaptak meghívást, hogy olyanok legyenek, mint Jézus, aki eljött hozzánk, hogy békét és kiengesztelődést hozzon. Ha egy ember élete során nem tesz mást, mint kiengesztelődést és békét teremt, szentté lehet avatni: ez az ember szent. Növekednünk kell ebben, és meg kell térnünk! Ne használjunk olyan szavakat, amelyek megosztanak, amelyek háborúhoz, kis háborúkhoz vezetnek. Sohase pletykáljunk! Gondolhatjuk: mi is a pletyka? Semmiség, egy-két szó a másik ellen, egy történet, hogy ez ezt és ezt tette… Nem! Pletykálni terrorizmus, mert a pletykáló olyan, mint a terrorista, aki bombákat robbant, majd elmegy. A nyelvével rombol. Nem békét teremt. Ravasz ember, nemde? Nem öngyilkos terrorista. Nem, nem! Jól megvédi magát.
  „Uram, aki életedet adtad, add meg a béketeremtés és a kiengesztelődés kegyelmét! Véredet adtad, add meg, hogy ne zavarjon, ha megdagad egy kicsit a nyelvem, ha elharapom azt, mielőtt rosszakat mondanék másokról!”

Augusztus 26-án
Az imára szánt idő fontosságáról és a családi közös ima szépségéről
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Miután elgondolkodtunk azon, hogyan éli meg a család az ünnep és a munka idejét, most az imádság idejével foglalkozunk. A keresztények leggyakoribb panasza épp az idővel kapcsolatos: „Többet kellene imádkoznom…; szeretnék imádkozni, de legtöbbször nincs rá időm.” Állandóan hallunk ilyeneket. A sajnálkozás biztosan őszinte, hiszen az emberi szív mindig keresi az imádságot, még ha nem tud is róla, és ha nem találja, nincs békéje. De hogy rátaláljunk, „meleg” szeretetet, érzelmeinket átjáró szeretetet kell ápolnunk szívünkben Isten iránt.
Feltehetünk egy nagyon egyszerű kérdést. Rendjén van, hogy hiszünk egész szívünkkel Istenben, rendjén van, hogy remélünk benne, hogy a nehézségekben segíteni fog, rendjén van, hogy kötelességünknek érezzük, hogy köszönetet mondjunk neki. Mindez helyes. De szeretjük is szemernyit az Urat? Ha Istenre gondolunk, vajon meghatódunk-e, elcsodálkozunk-e, ellágyul-e a szívünk?
Gondoljuk az összes többi alapjául szolgáló főparancs megfogalmazására: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (Ter 6,5; vö. Mt 22,37). A szeretet erős nyelvezetét használja, Istenre vonatkoztatva. Íme, az imádság szelleme mindenekelőtt itt lakozik. És ha itt lakozik, akkor az egész időt belakja, sosem lép ki belőle. Tudunk-e úgy gondolni Istenre, mint a minket életben tartó simogatásra, akit semmi sem előz meg? Olyan simogatásra, akitől semmi, még a halál sem képes elszakítani minket? Vagy csak úgy gondolunk rá, mint a nagy Létezőre, a Mindenhatóra, aki mindent teremtett, a Bíróra, aki ellenőrzése alatt tart minden tettet? Ez természetesen mind igaz. De ezek a szavak csak akkor nyerik el teljes értelmüket, ha Isten az a szeretet, akihez minden szerető érzelmünkkel kapcsolódunk. Akkor bizony boldognak érezzük magunkat, de egy kicsit zavarban is vagyunk, mert ő gondol ránk és főképp szeret minket! Nem lenyűgöző ez? Nem lenyűgöző, hogy Isten megcirógat minket apai szeretetével? Ez annyira gyönyörű! Azt is megtehette volna, hogy egyszerűn legfőbb létezőként ismerteti meg magát velünk, ellát minket parancsolataival, aztán pedig várja az eredményeket. Isten azonban végtelenül sokkal többet tett és tesz ennél. Kísér bennünket életünk útján, védelmez minket, szeret minket!
Ha az Isten iránti szeretet nem lobbantja lángra a tüzet, az imádság szelleme nem melegíti fel az időt. Szaporíthatjuk szavainkat, „ahogy a pogányok teszik”, mondja Jézus; vagy büszkélkedhetünk szertartásainkkal, „ahogy a farizeusok teszik” (vö. Mt 6,5.7). Egy szív, amelyben Isten iránti szeretet lakozik, imádsággá teszi a szó nélküli gondolatot is vagy a fohászkodást egy szentkép előtt, vagy a templom felé küldött csókot is. Szép dolog azt látni, amikor az anyukák megtanítják gyermekeiknek, hogyan kell csókot küldeni Jézusnak és a Szűzanyának. Mily sok gyengédség van ebben! Abban a pillanatban a gyermekek szíve imádság helyévé válik. Ez a Szentlélek ajándéka. Sose feledkezzünk el kérni ezt az ajándékot mindannyiunk számára! Mert Isten Lelke különleges módon tudja ugyanis kimondani szívünkben: „Abba, Atya!” Megtanít, hogy „Atyát” mondjunk éppúgy, ahogyan Jézus is mondta, úgy, ahogyan magunktól sosem jönnénk rá (vö. Gal 4,6). A Léleknek ezt az ajándékát a családban tanuljuk meg kérni és megbecsülni. Ha megtanulod ugyanolyan spontaneitással kimondani, ahogyan az „apu” és „anyu” szavakat, akkor egyszer s mindenkorra megtanultad. Amikor ez megtörténik, Isten szeretete az egész családi élet idejét ölébe vonja, és a család önkéntelenül keresi az imádság idejét.
A család ideje, jól tudjuk, mennyire bonyolult és túlterhelt, elfoglalt és gondterhelt. Mindig kevés az idő, sosem elég, tömérdek teendőnk van. Akinek családja van, hamar megtanul megoldani egy olyan egyenletet, amelyet a legnagyobb matematikusoknak sem sikerül: a nap huszonnégy órájából a dupláját kihozni! Vannak anyukák és apukák, akik Nobel-díjat kaphatnának ezért! 24 órából 48 órát csinálni: nem tudom, hogyan csinálják, de igyekeznek, és megcsinálják! Rengeteg munka van a családban!
Az imádság szelleme visszaadja Istennek az időt, kilép a szüntelenül időhiánytól szenvedő élet megszállottságából, újra békére lel a szükséges dolgok közepette, és felfedezi a váratlan ajándékok örömét. Jó vezetők ebben Mária és Márta, a két nővér, akikről az imént hallott evangélium beszél. Ők megtanulták Istentől a családias életritmus harmóniáját: az ünnep szépségét, a munka derűjét, az imádság szellemét (vö. Lk 10,38–42). Az ünnep számukra Jézus látogatása volt, akit szerettek. Egyik nap azonban Márta megtanulta, hogy bár fontos a vendéglátás munkája, mégsem minden, hanem az Úr hallgatása, ahogyan Mária csinálta, a valóban lényeges, az idő „jobbik része”.
Az imádság Jézus hallgatásából, az evangélium olvasásából fakad. Ne feledkezzetek el mindennap olvasni egy-egy szakaszt az evangéliumból. Az imádság az Isten szavához fűző meghitt kapcsolatból fakad. Megvan ez a meghittség a családunkban? Van otthon evangéliumunk? Kinyitjuk-e néha, hogy együtt olvassuk? Elmélkedünk-e róla a rózsafüzér imádkozása közben? A családban olvasott és átelmélkedett evangélium olyan, mint a finom kenyér, amely mindenki szívét táplálja. Reggel és este, és amikor asztalhoz ülünk, tanuljuk meg együtt mondani, nagy egyszerűséggel: Jézus az, aki közénk jön, mint ahogy Márta, Mária és Lázár családjához ment. Van egy dolog, amit nagyon szívemen viselek, és amit a városokban láttam: vannak gyermekek, akik nem tanultak meg keresztet vetni! De te, anyuka, apuka, tanítsd meg a gyermekedet imádkozni, keresztet vetni: ez egy szép feladata az anyukáknak és az apukáknak!
A család imádságában, a jelentős pillanatokban és a nehéz időszakokban, egymásra vagyunk bízva, hogy a családban mindnyájunkat megőrizzen Isten szeretete.

Augusztus 23. 
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma befejezzük a hatodik fejezet olvasását János evangéliumából, végére értünk az „élet kenyeréről” szóló beszédnek, amelyet a kenyerek és halak megszaporítása csodájának másnapján mondott el Jézus. A beszéd végére az előző nap nagy lelkesedése kihunyt, mivel Jézus azt mondta, hogy ő a mennyből alászállott kenyér, és hogy a testét adja eledelül és a vérét adja italul, egyértelműen utalva ezáltal életének feláldozására. E szavai csalódást okoztak az emberekben, akik a messiáshoz méltatlannak, nem „győztes” szavaknak ítélték azokat. Némelyek így tekintettek Jézusra: olyan messiásként, akinek úgy kell beszélnie és cselekednie, hogy küldetése sikert hozzon, mégpedig azonnal. De épp ebben tévedtek: abban, ahogyan a messiás küldetését felfogták. De még a tanítványok sem képesek elfogadni a Mesternek ezeket a nyugtalanító szavait. A mai szakasz az ő zavarukat mutatja: „Kemény beszéd ez! – mondták. – Ki hallgathatja?” (Jn 6,60).
 
Valójában ők igenis jól értették Jézus beszédét. Annyira jól, hogy nem akarják hallgatni azt, mert olyan beszéd az, amely válságba sodorja gondolkodásmódjukat. Jézus szavai mindig válságba sodornak minket, például a világ szellemisége, a világiasság kapcsán. Jézus azonban a megoldási kulcsot is megadja, amellyel legyőzhetjük a nehézségeket, a megoldás pedig három elemből áll. Az első az ő isteni eredete: a mennyből szállt alá, és oda fog felmenni, „ahol korábban volt” (62. vers). A második elem: az ő szavai, amelyeket csak a Szentlélek működésével érthetünk meg, ő ugyanis az, „aki életre kelt” (63. vers), a Szentlélek az, aki segít, hogy jól megértsük Jézust. A harmadik elem: a hit hiánya a valódi oka annak, hogy nem értik meg szavait: „vannak közöttetek, akik nem hisznek”– mondja Jézus (64. vers). Attól kezdve ugyanis, mondja az evangélium, „tanítványai közül sokan visszahúzódtak” (66. vers). Látva ezt a hitetlenséget, Jézus nem tesz engedményeket, nem enyhíti szavait, sőt, egyértelmű döntésre kényszerít: vagy vele járnak, vagy elválnak tőle. Azt mondja a tizenkettőnek: „Ti is el akartok menni?” (67. vers).
 
Ezen a ponton Péter az apostolok nevében megvallja hitét: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (68. vers). Nem azt mondja, hogy „hová mennénk?”, hanem azt: „kihez mennénk?”. A fő probléma nem az elmenés és a megkezdett mű otthagyása, hanem az, hogy kihez menjenek. Péternek ebből a kérdéséből megértjük, hogy az Istenhez való hűség egy személyhez való hűséget jelent, amely hozzá köt, hogy vele együtt haladjunk ugyanazon az úton. Ez a személy pedig Jézus. Bármink is van a világban, az nem csillapítja éhségünket a végtelenre. Szükségünk van Jézusra, arra, hogy vele legyünk, hogy az Ő asztaláról, az Ő örök életet adó szavaiból táplálkozzunk. Akkor hiszünk Jézusban, ha Őt tesszük életünk középpontjává, életünk értelmévé. Krisztus nem egy járulékos tényező: Ő az „élő kenyér”, az elengedhetetlen táplálék. Ha hozzá kapcsolódunk, a hit és a szeretet igazi kötelékével, az nem azt jelenti, hogy meg vagyunk kötözve, hanem azt, hogy igazán szabadok vagyunk, és mindig haladunk előre az úton. Mindnyájan feltehetjük magunknak a kérdést: Ki Jézus számomra? Csak egy név, egy eszme, egy történelmi személyiség? Vagy valóban az a személy, aki szeret engem, aki életét adta értem, és velem együtt jár? Neked kicsoda Jézus? Együtt vagy Jézussal? Törekszel megismerni Őt szavai által? Olvasod az evangéliumot, minden nap egy kis részt az evangéliumból, hogy megismerd Jézust? Van-e nálad evangélium a zsebedben, a táskádban, hogy bárhol olvasgathasd? Mert minél többet vagyunk vele, annál jobban növekszik a vágyunk, hogy vele maradjunk. Most pedig kérlek szépen titeket, tartsunk egy kis csendet, és mindnyájan tegyük fel a kérdést szívünk mélyén: „Ki Jézus számomra?” Csendben, mindnyájan válaszoljunk szívünk mélyén.
Szűz Mária segítsen minket, hogy mindig Jézussal „járjunk”, hogy megtapasztalhassuk azt a szabadságot, amelyet ő kínál nekünk, és amely lehetővé teszi, hogy megtisztítsuk döntéseinket a világiasság üledékeitől és a félelem hordalékaitól.

Aug. 16.
Ferenc pápa beszédei a www.magyarkurir.hu oldalon

Jún. 24. SEBEK A CSALÁDBAN
Jól tudjuk, nincs olyan család, amelynek életében ne fordulna elő, hogy a családtagok magatartása a legdrágább és legintimebb érzelmeket sérti meg. Vannak szavak, tettek (és mulasztások!), amelyek ahelyett, hogy kifejeznék a szeretetet, megvonják azt a másiktól, vagy, ami még rosszabb, meg is ölik a szeretetet. Ha ezeket a még begyógyítható sebeket elhanyagoljuk, súlyosbodnak: erőszakosságba, ellenségeskedésbe, megvetésbe torkollnak. Olyan mély szakadás jöhet létre, amely teljesen eltávolítja a férjet a feleségtől, és arra készteti őket, hogy máshol keressenek megértést, támaszt és vigaszt. Ám gyakran ezek az ún. „támaszok” nem gondolnak a család javára!
A házastársi szeretetet kihűlése neheztelést visz a kapcsolatokba, melyeknek felbomlása a gyerekekre „szakad”.
Itt vannak tehát a gyerekek. Szeretnék elidőzni egy kicsit ezen a ponton. A látszólag oly fejlett érzékenységünk és minden kifinomult pszichoanalízisünk ellenére, kérdezem, nem váltunk-e teljesen érzéketlenné a gyermeki lélek sebei iránt? Minél inkább igyekszünk ajándékokkal és édességgel kárpótolni, annál inkább elvész a lélek – legfájdalmasabb és legmélyebb – sebeinek értelme. Sok szó esik viselkedészavarokról, lelki egészségről, a gyermek jólétéről, a szülők és gyermekeik szorongásáról… De vajon tudjuk-e még, mit jelent a lélek sérülése? Érezzük-e a mázsányi súlyt, amely összezúzza a gyermek lelkét azokban a családokban, ahol rosszul bánnak egymással és ártanak egymásnak, s ez végül a házastársi hűség megszegéséhez vezet? Döntéseink – például elhibázott döntéseink – meghozatalakor mekkora súllyal esik latba, hogy azok milyen hatással lesznek gyermekeink lelkére? Amikor a felnőttek elveszítik a fejüket, amikor mindegyik csak magára gondol, amikor az anya és az apa bántják egymást, lelkileg a gyermek nagyon szenved és elkeseredik. Olyan sebeket szerez, amelyek egész életére kihatnak.
A családban minden szorosan összefügg: amikor a család lelke megsérül valamelyik ponton, a sérülés mindenkire átterjed. És amikor a férfi és a nő, akik azt vállalták, hogy „egy test” lesznek és egy családot alkotnak, megrögzötten csak saját szabadság- és sikerigényeikre gondolnak, akkor ez a torzulás mélyen megsebzi gyermekeik szívét és életét. A gyerekek sokszor elrejtőznek, hogy egyedül sírjanak… Fontos, hogy jól megértsük ezt! A férj és a feleség egy test. Gyermekeik pedig test a testükből. Ha csak arra gondolunk, milyen szigorúan figyelmezteti Jézus a felnőtteket, hogy ne botránkoztassák meg a kicsinyeket – hallottuk az evangéliumi szakaszt (vö. Mt 18,6) –, jobban megérthetjük arról a súlyos felelősségről mondott szavát is, hogy őriznünk kell a házastársi köteléket, mely kezdetet ad az emberi családnak (vö. Mt 19,6–9). Onnantól kezdve, hogy a férfi és a nő egy testté lettek, az apa és anya közötti minden seb és elhagyás húsbavágóan kihat gyermekeik életére.
Igaz, hogy vannak esetek, amikor a válás elkerülhetetlen. Megeshet, hogy erkölcsileg egyenesen szükségessé válik, amikor arról van szó, hogy a gyengébb házasfelet vagy a kisgyermekeket meg kell védeni az erőfölény, az erőszak, a megalázás, a kihasználás, az eltaszítás és a közöny súlyos sérüléseitől.
Hála Istennek, sokan vannak, akik hitük és gyermekeik iránti szeretetük erejével tanúságot tesznek hűségükről egy olyan kötelék mellett, amelyben egykor hittek, bármennyire lehetetlennek tűnik is annak felélesztése. Nem minden elvált érzi azonban ezt a hivatást. Nem mindnyájan ismerik fel az egyedüllétben az Úr hozzájuk intézett felhívását. Vannak körülöttünk nem rendezett kapcsolatban élő, ún. „irreguláris” családok – én nem szeretem ezt a kifejezést –, amelyek kapcsán sok kérdést felteszünk magunknak: Hogyan segítsük őket? Hogyan álljunk melléjük? Hogyan tudjuk kísérni őket, hogy a gyerekek ne váljanak az apa vagy az anya túszaivá?
Kérjünk az Úrtól nagy hitet, hogy Isten szemével lássuk a valóságot, és nagy szeretetet, hogy az ő irgalmas szívével közelítsünk az emberekhez.

ÚRNAPJA
Az Eucharisztia nem a jók jutalma, hanem a gyengék ereje - 2015.
A Szentatya június 4-én este, Krisztus Szent Teste és Vére ünnepén, Úrnapján – az ősi hagyománynak megfelelően – a lateráni bazilikánál mutatott be szentmisét és ott indította, majd a Santa Maria Maggiore-bazilikánál fogadta az eucharisztikus körmenetet. A Vatikáni Rádió tudósítása.
Ferenc pápa homíliájában a napi zsolozsma egyik imádságából kiindulva a bennünket fenyegető megoszlásra és elértéktelenedésre figyelmeztetett, melynek ellenszereként éppen az Eucharisztiát ajánlotta.
 
Jézus az utolsó vacsorán ránk hagyta testét és vérét a kenyér és a bor színében mint végtelen szeretete áldozatának emlékezetét” – kezdte úrnapi beszédét a pápa. Ezzel a kegyelemmel teli „útravalóval” a tanítványok minden szükségeset megkaptak az úton járáshoz a történelem során. Az egyház szüntelenül rácsodálkozik erre a valóságra, szemléli, imádja azt és emlékezik rá, mint az ünnep olvasmányos imaórájának válaszos éneke is: „Ismerjétek fel a kenyérben a testet, amely a kereszten függött, a kehelyben a vért, amely oldalából ömlött. Vegyétek tehát, és egyétek Krisztus testét, vegyétek, és igyátok az ő vérét. Ti most már Krisztus tagjai vagytok. Vegyétek magatokhoz az egység kötelékét, nehogy szétszakadjatok; igyátok üdvösségetek drága bérét, nehogy értéktelenné váljatok. Ti most már Krisztus tagjai vagytok.”
„Veszély van? Fenyegetés?” – tette fel a kérdést a pápa és a liturgia által ajánlott két kulcskifejezéshez fűzte gondolatait, amelyek: megoszlás és elértéktelenedés. Akkor leszünk megosztottak, amikor nem engedelmeskedünk az Úr Szavának, amikor nem éljük a testvériséget egymás között, amikor az első helyekért versengünk, mint a törtetők, amikor nincs bátorságunk tanúságot tenni a szeretetről és amikor nem nyújtunk reményt. Így tényleg megoszlunk. Az Eucharisztia ellenben nem engedi meg, hogy szétszakadjunk, mert éppen a közösség köteléke, a szövetség beteljesülése, Krisztus szeretetének élő jele. A szentáldozás révén ebbe az útba kapcsolódunk bele. „Krisztus köztünk van, a szeretet ereje győzzön le minden szakadást, és egyidejűleg legyünk egységben a legszegényebbel és a gyengével is” – mondta a pápa.
 
A keresztényeket fenyegető másik veszély az elértéktelenedés, amikor felvizezzük a keresztény méltóságunkat. Akkor történik meg ez, amikor ránk tapad korunk bálványimádása: a látszat, a megjelenés, a fogyasztás, az én központi szerepe, a versenyzői szellem, a győztes arrogáns magatartása, annak az el nem fogadása, hogy hibázhatunk és hogy szükséget szenvedhetünk. „Mindez elértéktelenít bennünket és középszerű, langyos kereszténnyé tesz” – hangsúlyozta a Szentatya.
„Jézus a megtisztulásunkért a vérét hullatta és megtisztított bennünket. Hogy értéktelenné ne váljunk, igyunk az ő forrásából, akkor megtapasztalhatjuk a kegyelem átalakító erejét, s jóllehet bűnösök maradunk, de Krisztus vére megtisztít bennünket minden vétkünktől, helyreállítja a méltóságunkat, megszabadít a korrupciótól” – fűzte hozzá a pápa.
„Így az Eucharisztia megvalósítja a szövetséget, amely megszentel, megtisztít és egyesít minket egy csodás közösségben az Istennel. Így tanuljuk meg, hogy az Eucharisztia nem a jók jutalma, hanem a gyengék és bűnösök ereje. Megbocsátás és útravaló, mely segíti az úton járásunkat” – mutatott rá.
„Ma, Úrnapján nemcsak az Úr ünnepét tartjuk, miközben városunk utcáin imádjuk és dicsérjük. A körmenet az elismerésünket fejezi ki azért az útért, amelyet Isten tett meg értünk, amikor bejárta velünk a szegénységünk pusztaságait” – figyelmeztetett Ferenc pápa.
A körmenet során közösségben érezzük magunkat azokkal, akik szabadság híján nem fejezhetik ki az Úr Jézusban való hitüket – folytatta a pápa.  – Velük egyesülve énekeljünk velük, imádkozzunk velük együtt. A szívünkben tiszteljük meg azokat a testvéreinket, akik életüket adták a Krisztus iránti hűségből. És ne feledjük: hogy megoszlás ne legyen köztünk, együk az egység kötelékét; és hogy értéktelenné ne váljunk, igyuk a megváltásunk árát!”

Máj. 27. JEGYESSÉG
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatom a családról szóló katekézisek sorát: ma a jegyességről szeretnék beszélni. A jegyességnek – az olasz fidanzamento szóból ki is halljuk –, a bizalomhoz (fiducia), a bizalmas kapcsolathoz (confidenza), a megbízhatósághoz (affidabilità) van köze. Bizalom abban a hivatásban, amelyet Isten ad, hiszen a házasság mindenekelőtt Isten hívásának a felfedezése. Nyilvánvalóan gyönyörű dolog, hogy ma a fiatalok a kölcsönös szeretet alapján dönthetnek arról, kivel házasodjanak össze. De éppen a kapcsolat szabadsága követeli meg a döntés tudatos kiegyensúlyozottságát. A házasságkötés nem pusztán megegyezés a kettejük közötti vonzalom, az érzelmek, az adott pillanat vagy egy rövidebb időszak alapján…, végig kell járniuk egy utat!
A jegyesség – másképpen fogalmazva – olyan időszak, amikor a két személynek alapos munkát kell végezniük szeretetükön, közös, egymással megosztott, mélyreható munkát. Felfedezik egymást lépésről lépésre: vagyis a férfi „kitanulja” a nőt azáltal, hogy kitanulja ezt a konkrét nőt, a menyasszonyát; a nő pedig „kitanulja” a férfit azáltal, hogy kitanulja ezt a konkrét férfit, a vőlegényét. Ne becsüljük alá e tanulási folyamat jelentőségét: ez egy szép feladat, és maga a szeretet kívánja meg, amely nem csupán felhőtlen boldogság, vagy elragadó érzelem. 
A Szentírás úgy beszél az egész teremtésről, mint Isten szeretetének alapos munkájáról. A Teremtés könyve azt írja: „És Isten látta, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó.” (Ter 1,31) Isten csak a végén „pihen meg”. Ebből a képből megértjük, hogy Isten szeretete, mely elindítja a világot, nem egy hirtelenjében meghozott döntés volt. Nem! Hanem egy belevaló munka! Isten szeretete megteremtette a visszavonhatatlan, szilárd és tartósnak szánt szövetség konkrét feltételeit.
A férfi és nő közötti szeretetszövetség, mely egész életre szól, nem rögtönözhető, nem lehet egyik napról a másikra megkötni. Nincs expresszházasság: muszáj dolgozni a szereteten, muszáj fejlődni. A férfi és nő közötti szeretetszövetséget tanulni és csiszolni kell. Hadd mondjam azt, hogy ez kézművesszövetség. A két életet eggyé kell gyúrni, ez egyfajta csoda is, a szabadság és a szív csodája, mely a hitre bízza magát. Talán többet kellene tennünk ezen a téren, mert „érzelmi koordinátáink” összegabalyodtak. Aki mindent és rögtön akar, az mindent és rögtön elenged az első felmerülő nehézség láttán (vagy az első alkalommal). Nem remélhető, hogy kialakul az önátadáson alapuló bizalom és hűség, ha inkább az a magatartás kerekedik felül, hogy a szerelmet lelki-testi jólétünk egyfajta kiegészítőjeként fogyasszuk. A szerelem nem ez! A jegyesség a két személy azon akaratát hangsúlyozza, hogy szeretnének közösen megőrizni valamit, amit sosem lehet megvenni vagy eladni, sosem szabad elárulni vagy elhagyni semmilyen kecsegtető ajánlatért sem.
Isten is, amikor a néppel kötött szövetségről beszél, időnként a jegyesség képét használja. Jeremiás könyvében, amikor a tőle eltávolodott néphez beszél, emlékezteti arra az időszakra, amikor a nép még Isten „menyasszonya” volt. Ezt mondja: „Még emlékszem ifjúkorod hűségére, jegyességed idejének szeretetére”. (Jer 2,2) És Isten végigjárta a jegyesség idejét. Aztán egy ígéretet is tesz, hallottuk ezt a kihallgatás elején, Ozeás könyvében: „Feleségem leszel örökre, feleségül veszlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Feleségül veszlek hűséggel, hogy megismerd az Urat”. ( Oz 2,21–22) Hosszú az út, amelyet az Úr jegyben végig jár népével. Végül Isten feleségül veszi népét Jézus Krisztusban: Jézusban feleségül veszi az egyházat. Isten népe Jézusnak a felesége. De addig milyen hosszú utat kellett meg tenni!
Nektek, olaszoknak, van egy csodálatos irodalmi művetek a jegyességről [Manzoni: Jegyesek]. A fiataloknak mindenképpen ismerniük kell, el kell olvasniuk! Mestermű ez, amely két jegyes történetét beszéli el, akiknek rengeteg nehézséggel kellett szembenézniük, komoly fájdalmakon kellett végigmenniük, míg elérkeztek az út végéhez, a házasságkötéshez. Ne hanyagoljátok el ezt a jegyességről szóló mesterművet, amelyet az olasz irodalom kínál nektek. Haladjatok előre, olvassátok el, és meglátjátok ezeknek a jegyeseknek a szépségét, a szenvedését, de a hűségét is!
Az egyház – a maga bölcsességével – megőrzi a különbségtételt a között, hogy valaki jegyben jár vagy házas-e – nem ugyanaz a kettő! –, éppen a megbizonyosodás kényes és alapos feladata miatt. Semmiképpen se kezeljük könnyelműen az egyháznak ezt a bölcs tanítását, mely a boldogan élő házasok szeretettapasztalatából is táplálkozik. A test erős szimbólumai maguknál tartják a lélek kulcsait: nem vehetjük könnyelműen a testi kapcsolatokat, hiszen tartós sebet ejthetnek a lelken (vö. 1Kor 6,15–20).
Nyilvánvalóan a mai kultúra és társadalom meglehetősen közömbössé vált ennek az átmenetnek a finomságával és komolyságával szemben. Másfelől nem mondhatjuk, hogy nagylelkűen bánna azokkal a fiatalokkal, akiknek komoly szándékuk a családalapítás és a gyermekvállalás. Mi több, inkább ezernyi – gondolkodást és gyakorlatot érintő – akadályt támaszt. A jegyesség az élet egyik végigjárandó érlelődési szakasza, ahogyan a gyümölcsnek is meg kell érnie, végig kell mennie a szeretetben való éretté válás útján, mígnem elérkezik a házasságkötés ideje.
A jegyesoktatás különleges alkalma a házasságra való felkészülésnek. Látjuk, hogy sok olyan jegyespár van, akik szinte akaratuk ellenére esnek be a jegyesoktatási kurzusra – „Jaj, ezek a papok köteleznek minket, hogy oktatáson vegyünk részt? De minek? Tudunk mi már mindent!” –, és így kelletlenül kezdik el. Igen ám, de később hálásak és megelégedettek, mert voltaképpen a jegyesoktatáson találtak alkalmat arra – és gyakran ez az egyetlen alkalom! –, hogy komolyan végiggondolják tapasztalatukat. Bizony vannak párok, akik már régóta együtt járnak, mély intim kapcsolatban vannak, talán együtt is élnek, de igazából nem ismerik egymást. Furcsának tetszhet, de a tapasztalat ezt mutatja. Ezért itt az ideje, hogy újraértékeljük a jegyességet mint egymás kölcsönös megismerésének és a közös életterv kialakításának időszakát. A házasságra való felkészülés időszakát ebből a szemszögből kell néznünk, és fel kell használnunk a keresztény házaspárok egyszerű, de jelentős tapasztalatát is.
Ezen a téren is azt kell előtérbe helyezni, ami lényeges: a Szentírást, közösen, tudatosan újra fel kell fedezni; az imádságot, a liturgikus imádságot, de az „otthoni”, családban megélendő imádságot is; a szentségeket, a szentségi életet, a gyónást, az áldozást, melyben az Úr lakást vesz a jegyesekben és felkészíti őket arra, hogy valóban „Krisztus kegyelmével” fogadják el egymást; végezetül a szegényekkel és rászorulókkal való testvéri kapcsolatot, akik józan életvitelre és osztozásra késztetnek minket. Azok a jegyesek, akik minderre törekszenek, mindketten növekszenek, és egy nagyon szép házasságkötési szertartásra fognak készülni, amelyet nem világias szempontok, hanem keresztény szempontok alapján szerveznek meg.
Gondoljunk csak Istennek azokra az imént hallott szavaira, amelyeket népének mond, mint vőlegény a menyasszonyának: „Feleségem leszel örökre, feleségül veszlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Feleségül veszlek hűséggel, hogy megismerd az Urat”. (Oz 2,21–22) Minden jegyespár gondoljon erre, és mondjátok egymásnak: „Feleségem leszel, férjem leszel!” Ki kell várni azt a pillanatot, majd eljön az ideje, szépen végig kell járni az utat, meg kell érlelni a kapcsolatot. A lépéseket nem lehet megspórolni. Az éretté válás így megy végbe: lépésről lépésre.
A jegyesség időszaka valóban a felkészülés időszaka, de mire is? A meglepetésre! Azoknak a lelki ajándékoknak a meglepetésére, amelyekkel az Úr gazdagítja – az egyházon keresztül – az új családot, amely kész arra, hogy Isten áldásában éljen.
Most arra hívlak titeket, hogy imádkozzunk a Názáreti Szent Családhoz: Jézushoz, Józsefhez és Máriához. Imádkozzunk azért, hogy a családok végigjárják a felkészülésnek ezt az útját, imádkozzunk a jegyesekért. Kérjük Máriát mindannyian közösen, mondjunk el egy üdvözlégyet minden jegyespárért, hogy meg tudják érteni a házassághoz vezető útnak ezt a szépségét. [Üdvöz légy, Mária…] A téren lévő jegyeseknek pedig ezt mondom: Legyen szép utatok a jegyességben!

Máj. 21.
Itt az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből! - 2015
Ferenc pápa a családról szóló katekézisét folytatva a családon belüli nevelés másra átruházhatatlan feladatáról elmélkedett a Szent Péter téren tartott szerdai általános kihallgatás keretében május 20-án.
Ma, kedves testvéreim, mivel láttam, hogy sokan családostul vagytok jelen, szeretnélek így köszönteni titeket: Isten hozott minden családot, jó napot minden családnak!
Folytatjuk a családról szóló katekézisek sorát. Ma a család egyik lényegi jellemzőjéről, vagyis arról az alapvető feladatáról lesz szó, hogy nevelje a gyermekeket, hogy azok felnőjenek az önmagukért és másokért vállalt felelősségben.
Nagyon szép az, amit az imént hallottunk Szent Pál apostoltól: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék” (Kol 3,20–21). Ez bölcs szabály: úgy kell nevelni a gyermekeket, hogy hallgassanak szüleikre, engedelmeskedjenek szüleiknek, akik viszont nem parancsolgathatnak visszatetsző módon, hogy ne keserítsék meg gyermekeiket. A gyermekeknek ugyanis úgy kell növekedniük, hogy ne kedvetlenedjenek el, lépésről lépésre. Ha ti, szülők azt mondjátok gyermekeiteknek: „Menjünk fel azon a lépcsőn”, és kézen fogjátok őket, és lépésről lépésre felsegítitek, az rendben van. Ha viszont azt mondjátok: „Menj fel!” – „De nem bírok!” – „Menj már!” – nos, ezt hívják a gyermekek elkedvetlenítésének és megkeserítésének: ha olyasmit kértek tőlük, amire nem képesek. Ezért a szülők és gyermekeik közötti kapcsolatban bölcsességnek, nagy egyensúlynak kell lennie. Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek, ez tetszik Istennek. Szülők, ne keserítsétek meg gyermekeiteket azáltal, hogy olyasmit kértek, amire képtelenek. Úgy kell velük törődni, hogy felnőjenek az önmagukért és másokért vállalt felelősségben.
Az, hogy a nevelés a család egyik lényegi feladata, magától értődő kijelentésnek tetszhet, de manapság sem hiányoznak a nehézségek. Nehéz a nevelés azoknak a szülőknek, akik csak este látják gyermekeiket, amikor fáradtan hazaérkeznek a munkából. Már akinek egyáltalán van munkája! Ez még nehezebb az elvált szülők számára, akiknek élethelyzete is megnehezíti a nevelést. Szegénykék, nehezen jöttek ki egymással, elváltak. Nagyon sokszor túsznak használják a gyermeket: az apa rosszakat mond neki az anyjáról, az anya rosszakat mond neki az apjáról, és ez nagyon ártalmas. Én viszont azt mondom az elvált szülőknek: soha, de soha ne használjátok túsznak gyermekeiteket! Ti elváltatok, sokféle nehézség és ok miatt, az élettől ezt a megpróbáltatást kaptátok, de ne gyermekeiteknek kelljen a válás súlyát hordozniuk! Ne használjátok túszként a házasfél felé: azt hallva kell felnőniük, hogy az anya jókat mond az apjukról, még ha nincsenek is együtt, és az apa jókat mond az anyjukról. Az elvált szülők esetében ez nagyon fontos, igaz, nagyon nehéz is, de meg lehet tenni.
De mindenekelőtt azt a kérdést tegyük fel: hogyan neveljünk? Milyen örökségünk van, amelyet át kell adnunk gyermekeinknek?
A legkülönfélébb „kritikus” értelmiségiek ezer módon elhallgattatták a szülőket, hogy megvédjék a fiatal nemzedékeket a családi nevelés – valódi vagy vélt – káraitól. Megvádolták a családot – többek közt – tekintélyelvűséggel, túlzott védelmezéssel, konformizmussal, konfliktusokhoz vezető érzelmi nyomásgyakorlással.
Egyfelől ténylegesen szakadás támadt a család és a társadalom, a család és az iskola között. A nevelési szövetség mára felbomlott. A társadalom és a család közötti nevelési szövetség azért került válságba, mert a kölcsönös bizalom megrendült. Sokféle tünete van ennek. Az iskolában például megromlott a szülők és a tanárok közötti kapcsolat. Olykor feszültségek és kölcsönös bizalmatlanság figyelhető meg, ennek levét pedig természetesen a gyermekek isszák meg.
Másfelől megszaporodtak az úgynevezett „szakértők”, akik átvették a szülők helyét a nevelés legbensőbb területein is. Az érzelmi életről, a személyiségről és annak fejlődéséről, a jogokról és kötelességekről a „szakértők” mindent tudnak: célokat, motivációkat, technikákat. A szülőknek pedig csak az a feladatuk, hogy meghallgassák őket, tanuljanak tőlük és megfeleljenek nekik. Megfosztva szerepüktől gyakran túlságosan is aggályossá válnak, kisajátítják gyermekeiket olyannyira, hogy sosem fegyelmezik őket: „Nem szabad fegyelmezned a gyereked!” Egyre inkább „szakemberekre” bízzák őket, életük legkényesebb és legszemélyesebb dolgaiban is, maguk pedig, egyedül, sarokba vonulnak. Így manapság az a veszély fenyegeti a szülőket, hogy kizárják magukat gyermekeik életéből. Ez súlyos baj! Gyakoriak az ilyen esetek. Nem mondom, hogy mindig ez a helyzet, de előfordul.
A tanító néni az iskolában leszidja a gyereket, és üzen a szülőknek. Hadd meséljek el egy esetet saját életemből. Amikor negyedik elemista voltam, egyszer egy csúnya szót mondtam a tanító nénire, ő pedig, egy kiváló asszony, hívatta anyukámat. Anyukám másnap elment, négyszemközt megbeszélték a dolgot, utána pedig behívtak engem is. Ott a tanító néni előtt anyukám elmagyarázta, hogy csúnya dolog volt, amit csináltam, s nem lett volna szabad. De ezt oly nagy szeretettel tette anyukám, és azt is kérte, hogy kérjek bocsánatot ott rögtön a tanító nénitől. Bocsánatot kértem, és örültem, mert azt mondtam magamban: „Na, ezt megúsztam!” Igen ám, de az csak az első fejezet volt. Amikor hazaértem, jött a második fejezet is… Képzeljétek csak el, ha a tanító néni manapság ilyesmit tenne! Mi történne? Másnap a szülők mindketten vagy csak egyikük már ott is lennének az iskolában, és leszidnák a tanítót, mert hiszen a „szakértők” megmondták, hogy a gyereket nem szabad így leszidni. Megváltoztak az idők! De a szülőknek nem szabad kizárni magukat gyermekeik neveléséből!
Nyilvánvalóan helytelen ez a hozzáállás: nem harmonikus, nem dialogikus, ehelyett arra kell törekedni, hogy a család és a nevelés világának más szereplői, az iskola, az edzések… együttműködjenek egymással, és ne egymás ellenében működjenek.
Hogyan jutottunk ide? Kétségtelen, hogy a szülőknek, vagy jobban mondva, bizonyos nevelési modelleknek a múltban megvoltak a maguk hiányosságai. Ez kétségtelen. De az is igaz, hogy vannak olyan hibák, amelyeket csak a szülőknek van joguk elkövetni, hogy utána azokat helyre is hozhassák oly módon, ahogy rajtuk kívül senki sem képes. Azt is tudjuk továbbá, hogy az élet fukar kézzel bánik velünk: nincs idő a beszélgetésre, a gondolkodásra, egymással való szembenézésre. Sok szülőt „elrabolt” a munka – „Apának, anyának dolgoznia kell!” – és más elfoglaltságok, zavarban vannak gyermekeik új igényeivel és a mai világ bonyolultságával szemben – amely sajnos ilyen, és ilyennek kell elfogadnunk –, és a hibázástól való félelem miatt lebénulva érzik magukat. A probléma azonban nemcsak az, hogy nem beszélgetnek gyermekeikkel. Sőt, a felszínes csevegés nem teszi lehetővé, hogy valódi találkozás jöjjön létre az értelem és a szív szintjén. Inkább azt kérdezzük meg: Igyekszünk-e megérteni, „hol” vannak valójában gyermekeink életútjukon? Hol van a lelkük, tudjuk? És főként: tudni akarjuk? Meg vagyunk-e győződve arról, hogy ők voltaképpen nem mást várnak tőlünk?
A keresztény közösségeknek az a feladata, hogy segítséget nyújtsanak a családoknak nevelői küldetésükben, és ezt mindenekelőtt Isten igéjének fényével tegyék. Pál apostol emlékeztet bennünket a szülők és a gyermekek kölcsönös kötelességére: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr szemében. Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék” (Kol 3,20–21). Mindennek a szeretet az alapja, amelyet Isten ad nekünk, az a szeretet, amely „nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. […] Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,5.7). Még a legjobb családokban is szükség van arra, hogy elviseljék egymást, sok türelem kell hozzá! De ilyen az élet! Az életet nem laboratóriumban, hanem a való világban éljük. Maga Jézus is végigjárta a családon belüli nevelés állomásait.
Ebben az esetben is Krisztus szeretetének kegyelme beteljesíti azt, ami bele van írva az emberi természetbe. Mily sok gyönyörű példáját látjuk az emberi bölcsességgel teli keresztény szülőknek! Ők megmutatják, hogy a jó családi nevelés az emberiség tartóoszlopa. A jó családi nevelés társadalmi kisugárzása olyan erőforrás, amely hozzájárulhat a kevésbé szerencsés gyermekeknek jutott űrök, sebek, anya- és apahiány begyógyításához. Ez a kisugárzás valódi csodákra képes, és az egyházban nap mint nap megtörténnek ezek a csodák!
Kívánom, hogy az Úr adja meg a keresztény családoknak a küldetésükhöz szükséges hitet, szabadságot és bátorságot. Ha a családi nevelés újra megtalálja a főszereplőként való működés büszkeségét, sok minden jóra fordul a bizonytalan szülők és a csalódott gyermekek számára egyaránt. Itt az ideje, hogy az apák és anyák visszatérjenek száműzetésükből – mert száműzték önmagukat gyermekeik neveléséből –, és ismét felvállalják nevelői szerepüket. Reméljük, hogy az Úr megadja a szülőknek ezt a kegyelmet: azt, hogy nem száműzik magukat gyermekeik neveléséből. Nevelői feladatukat pedig egyedül szeretettel, gyengédséggel és türelemmel tudják teljesíteni!

Máj. 21. EGYSÉG
Jézus azért imádkozik erősen, hogy az egyház egységes legyen, és hogy a keresztények egyek legyenek, miként Jézus az Atyjával. A nagy kísértés mellett pedig ne engedjenek a másik „atyának”, vagyis a hazugságnak és a megosztottságnak. Ferenc pápa szentbeszédében felidézte az utolsó vacsora légkörét, és a hívek elé tárta Krisztus mély értelmű szavait, amelyeket az apostolokhoz intéz, mielőtt átadná magát a szenvedésnek.
 
Vigasztaló, hogy Jézus azt mondja az Atyának: nemcsak tanítványaiért akar imádkozni, hanem azokért is, akik az ő szavuk által fognak hinni Őbenne. Olyan mondat ez, amelyet sokszor hallottunk, és amelyre Ferenc pápa újra felhívja figyelmünket: „Talán nem figyelünk oda eléggé ezekre a szavakra: Jézus imádkozott értem! Ez bizalom forrása: Ő imádkozik értem, imádkozott értem… Elképzelem – de csak egy alakot –, ahogy Jézus az Atya előtt áll az égben. Így történik: imádkozik értünk, imádkozik értem. És mit lát az Atya? A sebeket, az árat. Azt az árat, amelyet értünk fizetett. Jézus imádkozik értem a sebeivel, sebesült szívével, és továbbra is imádkozni fog.”
Jézus népe egységéért, az egyházért imádkozik. De tudja, hogy a világ lelkülete a megosztottság, a háborúk, az irigység, a féltékenység lelkülete, amely a családokban, még a szerzetesi családokban is, az egyházmegyékben és az egész egyházban felüti fejét: ez egy nagy kísértés. Ez vezet a pletykához, a másik megbélyegzéséhez. Olyan magatartásformák ezek, amelyeket ez az ima szeretne elűzni – magyarázta a pápa.
 
Egynek kell lennünk, mindnyájan egynek, ahogy Jézus és az Atya is egyek. És éppen ebben áll a kihívás minden keresztény számára: nem szabad teret engedni köztünk a megosztottságnak, nem szabad hagyni, hogy a megosztottság lelke, a hazugság atyja belénk bújjon. Mindig az egységet kell keresni. Mindenki olyan, amilyen, de igyekszik egységben élni. Jézus megbocsátott neked? Megbocsát mindannyiunknak. Jézus azért imádkozik, hogy egyek legyünk, mindnyájan egyek legyünk. És az egyháznak oly nagy szüksége van az egység imájára.”
 
Ferenc pápa ekkor tréfásan megjegyezte: nem létezik ragasztóval összetartott egyház, mert az egység, amelyet Jézus kér, Isten kegyelme, és harcolni kell érte a földön. Teret kell engednünk a Szentléleknek, hogy átalakítson bennünket, amint a Fiú az Atyában van, egységben.
„Egy másik tanács, amit Jézus adott a búcsú napjaiban, hogy maradjunk meg Őbenne: »Maradjatok énbennem.« És kéri ezt a kegyelmet, hogy mindannyian Őbenne maradjunk. És itt meg is indokolja, világosan elmondja miért: »Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok.« (vö. Jn 17,20–26). Vagyis, hogy maradjanak ott, velem. Jézusban maradni ebben a világban végül odavezet, hogy vele maradunk, »hogy lássuk dicsőségét«” – fejezte be csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Máj. 13.
A családi élet alapszavai: Megengeded? Köszönöm! Bocsáss meg!
A Szentatya május 13-án a házasságon és a családon belüli boldog együttélés kulcsfogalmairól, elengedhetetlen magatartásformáiról elmélkedett a Szent Péter téren tartott szerdai általános kihallgatás keretében.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai katekézis egyfajta bejárati ajtóként szolgál az ezután következő megfontolásokhoz a családi életről,  annak valós problémáiról, időszakairól, történéseiről. Erre a bejárati ajtóra az a három szó van felírva, amelyekről már többször is beszéltem itt, a téren. Erről a három szóról van szó: Megengeded? Köszönöm! Bocsáss meg! Ezek a szavak nyitják meg ugyanis az utat afelé, hogy a családban jól és békésen tudjunk élni. Egyszerű szavak, de mégsem olyan egyszerű a megvalósításuk! Nagy erőt rejtenek magukban: segítenek megőrizni az otthont, még ha ezernyi nehézséggel és feladattal kell is megbirkózni, ám ha hiányzanak, repedések keletkeznek a falon, melyek akár az egész házat is romba dönthetik.
Általában a „jólneveltséghez” tartozó szavakként értjük őket. Elfogadom, egy jól nevelt ember engedélyt kér, köszönetet mond, és bocsánatot kér, ha hibázik. Ez így van rendjén, nagyon fontos, hogy mindenki jó nevelést kapjon. Egy tekintélyes püspöknek, Szalézi Szent Ferencnek volt a szavajárása: „A jólneveltség már fél életszentség.” Vigyázzunk azonban, mert a történelem folyamán a jó modorból származó formalizmusnak is tanúi lehettünk, amely lelki ürességet és mások iránti közönyt rejtő álarc lehet. Szokás mondani: „Jó modor mögött rossz viselkedés rejtőzik.” A vallás sem mentes ettől a veszélytől, amely a szabályok formális betartását spirituális világiasságba süllyesztheti. A Jézust megkísértő sátán is jó modorral lép fel – igazi úrként, lovagként viselkedik –, és idézi a Szentírást, mintha teológus lenne. Stílusa korrektnek tűnik, szándéka azonban az, hogy letérítsen az istenszeretet igazságának útjáról. Mi azonban a jólneveltséget a maga hiteles formájában értjük, amelyben a jó érintkezési stílus mélyen a jó iránti szeretetbe és a másik iránti tiszteletbe gyökerezik. A család az egymás iránti szeretetnek ebből a finomságából él.
Nézzük tehát az első szót: Megengeded? Amikor odafigyelünk arra, hogy azt is kedvesen kérjük, amiről úgy véljük, akár követelhetjük is, akkor jelentős támogatást nyújtunk a házas és családi együttélés szellemének. Ahhoz, hogy belépjünk a másik életébe, még ha az a mi életünk részét képezi is, tapintatra van szükségünk, olyan nem lehengerlő magatartásmódra, amely táplálja a bizalmat és a tiszteletet. A bizalmas kapcsolat tehát önmagában nem jogosít fel arra, hogy mindent adottnak vegyünk. Minél bensőségesebb és mélyebb a szeretet, annál inkább megköveteli a másik szabadságának tiszteletben tartását, valamint a képességet annak kivárására, hogy a másik megnyissa szívének ajtaját. Emlékezzünk csak Jézus szavára a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, ahhoz bemegyek, vele étkezem, ő meg velem” (3,20). Tehát az Úr Jézus is engedélyt kér, hogy bemehessen! Ezt ne felejtsük! Mielőtt megtennénk valamit a családban, kérdezzük meg: „Megengeded? Mit szólsz hozzá? Jónak látod?” Igen, ez a jól neveltség nyelvezete, de tele szeretettel! Ez igencsak hasznára van a családoknak!
A második szó a „köszönöm”. Időnként azt gondolhatná az ember, hogy a rossz modor és a durva szavak civilizációja van kialakulóban, mintha csak ez jelentené az emancipációt. Nyilvánosan is hányszor vagyunk ennek tanúi?! A kedvességet és köszönetmondást a gyengeség jelének tartják, mi több, ezek még bizalmatlanságot is kelthetnek. Ezzel a tendenciával már a család ölén szembe kell szállni. Tántoríthatatlanul a hálára és mások elismerésére kell nevelnünk: a személy méltósága és a társadalmi igazságosság is itt kezdődik. Ha a családi élet elhanyagolja ezt a stílust, akkor a társadalmi élet is elveszíti. A hála pedig egy hívő ember számára hitének lényegéhez tartozik: az a keresztény, aki nem tud köszönetet mondani, az elveszítette Isten nyelvét. Ez csúnya dolog! Emlékezzünk csak Jézus kérdésére, amikor meggyógyított tíz leprást, de utána csak egy jött vissza közülük köszönetet mondani (vö. Lk 17,18). Egyszer egy idős, bölcs, jóságos, egyszerű ember azt mondta nekem, de az igazán istenhívő, az élet iskoláját megjárt ember bölcsességével: „A hála olyan növény, amely csak a nemes lelkek földjén terem.” A léleknek a nemessége, Istennek a lélekben működő kegyelme indít minket a hálaadásra. A köszönetmondás a nemes lélek virága. Milyen gyönyörű ez!
A harmadik szó a „bocsáss meg”. Nehéz szó, nyilván, mégis oly nagy szükségünk van rá. Amikor hiányzik, a kis repedések kitágulnak – akaratunk ellenére is –, és mély árkokká válnak. Nem véletlen, hogy a miatyánkban, a Jézus által tanított imában, amely egybegyűjti az élet számára alapvető kéréseket, ezt találjuk: „Engedd el tartozásunkat, ahogyan mi is elengedjük mások tartozását” (Mt 6,12) Ha elismerjük hiányosságainkat, ha vágyunk arra, hogy megadjuk az elmaradt tiszteletet, őszinteséget és szeretetet, az méltóvá tesz minket a megbocsátásra. Abban a házban, ahol nem kérnek bocsánatot, elkezd fogyni a levegő és megposhad a víz. Sok érzelmi sérülés, sok fájdalom a családokban azzal kezdődik, hogy elvész ez az értékes szó: „Bocsáss meg!” A házaséletben sokszor van veszekedés…, tányérok is repkednek, de hadd adjak egy tanácsot: soha ne érjen véget a nap kibékülés nélkül!
Értsétek meg: veszekedtetek, férj és feleség? Gyerekek a szülőkkel? Durván veszekedtetek? Ez nem jó, de nem ez az igazi probléma! A probléma az, ha még másnap is ez az érzelem tölt el titeket. Épp ezért sose fejezzétek be úgy a napot, hogy nem békültetek ki egymással a családban. Hogyan béküljek ki? Talán letérdeljek? Nem! Csak egy apró gesztusra van szükség, és visszatér a családi összhang. Elég egy szavak nélküli simogatás. De sose fejezzétek be úgy a napot a családban, hogy nem békültök ki egymással! Értitek? Nem egyszerű, de meg kell tenni. Így az élet szebbé válik. Egy apró gesztus is elegendő!
A családi életnek ez a három kulcsfogalma mind egyszerű, s talán elsőre meg is mosolyogtatnak. Ha azonban elfelejtjük őket, nem lesz többé min mosolyogni, nem igaz? A gyermeknevelésben talán túlságosan is elhanyagoljuk ezeket a szavakat. Az Úr segítsen minket, hogy ismét a helyükre kerüljenek: a szívünkben, az otthonunkban és a társadalmi együttélésben. Ezek ugyanis épp azok a szavak, amelyek a belépést jelentik a családon belüli szeretet megélésébe.

Máj. 10. Ferenc pápa üzenete a tömegtájékoztatás 49. világnapjára
Adjuk hírül, hogy a család az önzetlen szeretetben való találkozás kiemelkedő helyszíne! 
 
A család a központi témája az Egyház elmélyült reflexiójának és annak a szinódusi folyamatnak, amelynek során a nemrég lezajlott rendkívüli és a következő októberre egybehívott rendes ülésen kerül napirendre. Ebben az összefüggésben célszerűnek tartottam, hogy a következő Tömegtájékoztatási Világnap témája a családhoz kapcsolódjon. A család egyébként az első hely, ahol kommunikálni tanulunk. Ha visszatérünk ehhez a kiindulóponthoz, ez segíthet bennünket egyrészt abban, hogy kommunikációnk hitelesebb és emberibb legyen, másrészt abban is, hogy egy új nézőpontból tekintsünk a családra.
Ihletet meríthetünk abból az evangéliumi jelenetből, amikor Mária meglátogatja Erzsébetet (Lk 1,39-56). „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: ’Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!’ ” (Lk 1,41-42).
Először is azt mutatja meg számunkra ez az epizód, hogy a kommunikáció olyan párbeszéd, amelyet átsző a testbeszéd. Mária köszöntésére ugyanis az első választ a gyermek adja meg, amikor örömében felujjong Erzsébet méhében. A találkozás miatti örömteli felujjongás bizonyos értelemben véve minden más kommunikáció őstípusa és szimbóluma, amelyet már világra jöttünk előtt elsajátítunk. A nekünk otthont adó anyaméh a kommunikáció első „iskolája”, ahol a meghallgatás és a testi kapcsolat a párbeszéd formája; ahol elkezdjük megismerni a kinti világot egy védett környezetben, édesanyánk szívverésének megnyugtató hangját hallva. A kommunikáció terén szerzett első tapasztalatunk ez a bensőséges kapcsolat két különálló lény között: egy ígéretekkel teli találkozás. Ez a tapasztalat mindnyájunk számára közös, hiszen mindannyian édesanyától születtünk.
Világra jöttünk után is bizonyos értelemben egy „anyaméh”-ben maradunk: ez a család. Ez a környezet egymástól különböző, de egymással kapcsolatban álló személyekből áll: a család „az a hely, ahol meg lehet tanulni a különbözőségben való együttélést” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 66). Különböző nemű, különböző nemzedékekhez tartozó személyek állnak itt egymással kommunikációban, mert mindenekelőtt elfogadják egymást, mivel családi viszony köti össze őket. Minél szélesebb ezeknek a kapcsolatoknak a hálója, minél több eltérő korosztály van benne jelen, annál gazdagabb életünk környezete. A kapcsolat jelenti a szó alapját, ez pedig megerősíti a kapcsolatot. A szavakat nem mi találjuk ki; azért használhatjuk, mert ajándékba kapjuk őket. A családban tanuljuk meg az „anyanyelvünket”, vagyis elődeink nyelvét (vö. 2 Mak 7,25.27). A családban válik számunkra világossá, hogy mások is jártak előttünk, akik lehetővé tették számunkra az életet és hogy mi is továbbadhassuk az életet és tehessünk valami szépet és jót. Azért vagyunk képesek adni, mert mi is kaptunk, és az erények e körforgása jelenti a lényegét annak, ahogyan a család kommunikálni képes – általánosabban pedig ez minden kommunikáció paradigmája.
Az minket „megelőző” kapcsolat tapasztalatából fakad, hogy a család az a hely, ahol az imádságot, mint a kommunikáció alapvető formáját továbbadja az ember. Amikor az édesapa és az édesanya elaltatják éppen megszületett gyermekeiket, gyakran Istenre bízzák őket, hogy ő vigyázzon rájuk. Amikor már nagyobb lesznek, együtt mondanak velük egyszerű imádságokat, szeretetben megemlékezve más személyekről is: a nagyszülőkről, más rokonokról, a betegekről és szenvedőkről, mindazokról, akiknek a legnagyobb szükségük van Isten szeretetére. Ezért többségünk a családban tanulta meg a kommunikáció vallásos dimenzióját, amelyet a kereszténységben teljesen átitat a szeretet: Isten szeretete, aki nekünk adja önmagát és az a szeretet, amit mi ajándékozunk mások számára.
A családban olyan személyek élnek együtt, akik nem választották egymást, mégis igen fontosak egymás számára: ezért amikor átöleljük, támogatjuk egymást, odafigyelünk egymásra, megértjük egymás pillantásait és csendjeit, együtt nevetünk és sírunk, ebből a képességből megértjük, mi is valójában a kommunikáció: egymás közelségének felfedezése és ennek építése. Amikor csökkentjük az embereket elválasztó távolságot, elébe megyünk egymásnak, elfogadjuk egymást, ez hálára és örömre ad okot. Mária köszöntéséből és a gyermek felujjongásából fakad Erzsébet áldása, amelyet a gyönyörű Magnificat követ, amelyben Mária dicséri az Isten szeretettel teli tervét vele és népével kapcsolatban. A hittel kimondott „igen”-ből olyan következmények fakadnak, amelyek jóval meghaladnak minket és az egész világra szétáradnak. A „látogatás” azt jelenti, hogy kinyitjuk az ajtókat, nem zárkózunk be saját lakásunkba, kilépünk, elmegyünk a másik emberhez. A család is akkor él és akkor kap levegőt, ha megnyílik önmagán kívülre, és azok a családok, amelyek ezt megteszik, képesek továbbadni az élet és közösség üzenetét, képesek vigaszt és reményt nyújtani a sérültebb családoknak: ők képesek hozzájárulni az Egyház növekedéséhez, amely a családok családja.
A család minden más környezetnél inkább jelenti azt a helyet, ahol a mindennapos életet élve megtapasztaljuk saját korlátainkat és másokét is, az együttélés, kölcsönös megértés kisebb és nagyobb problémáit. Nem létezik tökéletes család, ám nem kell félnünk a tökéletlenségtől, az esendőségtől, még a konfliktusoktól sem: meg kell tanulnunk ezekkel építő módon szembenézni. Ezért válik a család, amelyben a saját korlátokkal és bűnökkel együtt a szeretet uralkodik, a megbocsátás iskolájává. A megbocsátás a kommunikáció egyik dinamikája: azé a kommunikációé, amely megkopik, megszakad, ám a kifejezésre juttatott és elfogadott megbánás révén újraalkotható és növelhető. Az a gyermek, aki a családban megtanulja meghallgatni a többieket, megtanul tisztelettel szólni hozzájuk, kifejezni a saját nézőpontját olyan módon, hogy közben a többiekét nem utasítja el, a társadalomban a párbeszéd és a megbékélés építője lesz.
A korlátok és a kommunikáció kapcsán igen sokat taníthatnak nekünk azok a családok, ahol gyermekek egy vagy több fogyatékossággal élnek. A mozgásszervi, az érzékszervi vagy az értelmi téren meglévő hiány mindig kísértés a bezárkózásra, ám a szülők, a testvérek és más baráti személyek szeretetén keresztül indítássá válhat arra, hogy megnyíljanak, osztozzanak, másokat is bevonva kommunikáljanak, segíthet az iskoláknak, a plébániáknak, az egyesületeknek, hogy befogadóbbakká váljanak mindenki számára és ne zárjanak ki senkit.
Mai világunkban, ahol olyan gyakori az átkozódás, a kibeszélés, a veszekedés, ahol a pletykálkodás megmérgezi emberi környezetünket, a család lehet az iskola, ahol megtanuljuk a kommunikációt mint áldást. Ez ott is így van, ahol elkerülhetetlennek tűnik a gyűlölet és az erőszak, ahol a családokat kőfalak, vagy az előítélet és harag nem kevésbé áthatolhatatlan falai választják el, amikor úgy tűnik, minden jó okunk megvan rá, hogy kimondjuk: „most már elég”. Ilyenkor valóban az átok helyett az áldás, az elutasítás helyett a látogatás, a harc helyett a befogadás az egyetlen mód, hogy megtörjük a rossz spirálját, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy a jó mindig lehetséges, hogy a gyermekeinket a testvériségre neveljük.
Napjainkban a legmodernebb tömegkommunikációs eszközök, amelyek főleg a legfiatalabb nemzedék számára már nélkülözhetetlenek, egyszerre képesek gátolni és segíteni a kommunikációt a családban és a családok között. Akkor válnak akadállyá, ha gátolják az odafigyelést, ha az elszigetelődésre teremtenek alkalmat a fizikai együttléttel szemben, ha megtöltik a csend és a várakozás minden pillanatát és elfeledtetik azt a tényt, hogy „a csend a kommunikáció szerves része, csend nélkül nem léteznek tartalmas szavak” (XVI. Benedek, Üzenet a 46. Tömegkommunikációs Világnapra, 2012. január 24). Ezek az eszközök akkor jelentenek segítséget, ha elősegítik a beszélgetést és a megosztást, a kapcsolattartást a távol lévőkkel, a köszönet kifejezését és a bocsánatkérést, újra és újra lehetővé teszik a találkozást. Ha nap mint nap felfedezzük életünknek ezt az éltető középpontját, a találkozást, mint „élő kezdetet”, akkor képesek leszünk kézben tartani viszonyunkat az új technológiákhoz, és nem azok irányítanak minket. Ezen e téren is a szülők az első nevelők. Ám nem szabad őket magukra hagyni ebben, a keresztény közösség feladata, hogy támogassa őket, hogy képesek legyenek átadni gyermekeiknek a kommunikációs környezet helyes megélését, az emberi személy méltóságának és a közjónak megfelelő módon.
A kihívás, amellyel napjainkban szembe kell néznünk: újra meg kell tanulnunk elbeszélni, nem egyszerűen információt gyártani és fogyasztani. Ugyanis ebbe az irányba hajszolnak bennünket a mai hatalmas és értékes tömegkommunikációs eszközök. Az információ fontos, de nem elégséges, hiszen túl gyakran leegyszerűsít, szembeállítja a különbözőségeket, eltérő látásmódokat, arra szólít fel, hogy az ember ide vagy oda csatlakozzon, ahelyett, hogy segítenék az összkép kialakítását.
Végezetül a család sem olyan téma, amelyről véleményeket kell csupán cserélnünk, nem olyan terep, amelyen ideológiai harcot kellene vívnunk, hanem az a környezet, ahol megtanulunk kommunikálni az emberek közötti közelségben, és olyan alany, amely maga is kommunikál: „kommunikáló közösség”. A család olyan közösség, amely képes az embert elkísérni, képes ünnepelni, képes gyümölcsöt teremni. Ebben az értelemben lehetséges egy olyan látásmódot visszanyerni, amely képes belátni: a család továbbra is hatalmas erőforrás, nem pusztán megoldandó probléma, vagy válságban lévő intézmény. A média olykor hajlik arra, hogy úgy állítsa be a családot, mintha elvont modell volna, amelyet az ember elfogadhat vagy elutasíthat, védhet vagy támadhat – ezzel szemben a család az élet kézzelfogható színtere. Azt érzékeltetik, mintha a család pusztán ideológia volna, amelyet valakik valaki mások ellen vonultatnak fel – pedig ez az a hely, ahol mindnyájan megtanuljuk, mit jelent kommunikálni a kapott és továbbadott szeretetben. Az elbeszélés ezzel szemben azt jelenti, hogy megértjük: életeink szálai összefonódnak egy egységes szőttesbe, a szólamok sokfélék és mindegyik helyettesíthetetlen.
Az a legszebb, nem problémát jelentő, hanem az életben főszerepet játszó család, amelyik képes kommunikálni, s ennek kiindulópontja a tanúságtétel: a férfi és a nő, a szülők és a gyermekek közötti kapcsolat szépsége és gazdagsága. Nem azért küzdünk, hogy a múltat védelmezzük, hanem azért dolgozunk türelemmel és bizakodással, mindazokban a környezetekben, ahol nap, mint nap élünk, hogy a jövőt építsük.
Vatikán, 2015. január 23., Szalézi Szent Ferenc ünnepének előestéjén
Ferenc pápa

Ápr. 1.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Holnap nagycsütörtök. Délután – az „in Coena Domini” [az Úr vacsorájának emlékére bemutatott – a szerk.] szentmisével – megkezdődik Krisztus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti triduuma, amely az egész liturgikus év csúcspontja, de csúcspontja keresztény életünknek is.
A szent három nap az utolsó vacsora emlékének felidézésével kezdődik. Szenvedésének előestéjén Jézus a kenyér és bor alakjában felajánlja testét és vérét az Atyának, apostolainak pedig táplálékul adja azokat, és megparancsolja nekik, hogy örökké folytassák ezt a felajánlást az ő emlékezetére.
A szertartás evangéliuma, mely a lábmosást eleveníti fel, az Eucharisztiának ugyanezt a jelentését fejezi ki, csak más szemszögből. Jézus – mint egy szolga – megmossa Simon Péter és a többi tizenegy apostol lábát (vö. Jn 13,4–5). Ezzel a prófétai tettel kifejezi életének és szenvedésének értelmét, amely nem más, mint az Istennek és a testvéreknek nyújtott szolgálat: „Az emberfia ugyanis nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45).
 
Ez történt a keresztségünkben is, amikor Isten kegyelme lemosta rólunk a bűnt, és Krisztusba öltöztünk (vö. Kol 3,10). Ez történik, valahányszor megünnepeljük az Úr emlékezetét az Eucharisztiában: közösségre lépünk a Szolga-Krisztussal, hogy engedelmeskedjünk parancsának: hogy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket (vö. Jn 13,34; 15,12). Ha úgy járulunk szentáldozáshoz, hogy nem vagyunk őszintén készek megmosni egymás lábát, akkor nem ismerjük fel az Úr testét. Ez tehát Jézus szolgálata, Jézusé, aki teljesen odaadja önmagát.
 
Holnapután a nagypénteki liturgián Krisztus halálának misztériumáról elmélkedünk, és kifejezzük hódolatunkat a kereszt előtt. Életének utolsó pillanataiban, mielőtt Atyjának adná lelkét, Jézus ezt mondja: „Beteljesedett!” [vagy más szóval: „Elvégeztetett!” – a szerk.] (Jn 19,30). Mit jelent Jézusnak ez a szava: „Beteljesedett”? Azt jelenti, hogy az üdvösség műve beteljesedett, hogy az Írások megtalálták teljes beteljesedésüket Krisztus, a feláldozott bárány szeretetében. Önmaga feláldozásával Jézus átalakította a legnagyobb gonoszságot a legnagyobb szeretetté.
 
A századok során éltek olyan férfiak és nők, akik életük tanúságtételével felragyogtatták ennek a tökéletes, teljes és romlatlan szeretetnek egy-egy sugarát. Örömmel emlékezem napjaink egyik hősies tanújára, Andrea Santoro atyára, aki a római egyházmegye papja, Törökországban pedig misszionárius volt. Néhány nappal azelőtt, hogy Trabzonban meggyilkolták, ezt írta: „Azért vagyok itt, hogy együtt éljek ezekkel az emberekkel, és engedjem, hogy Jézus kölcsönvegye testemet… Csak akkor leszünk képesek az üdvösség szolgálatára, ha felajánljuk saját testünket… A világban levő rosszat hordoznunk kell, a fájdalomban osztoznunk kell, felvéve azt önnön testünkbe, egészen, ahogyan Jézus tette.” (A. Polselli: Don Andrea Santoro, le eredità, Città Nuova, Roma, 2008, 31.).
 
Ennek a mi korunkban élt embernek és sok más embernek a példája támogasson minket, hogy Krisztust követve mi is odaadjuk életünket szeretetajándékként testvéreinknek. Ma is sok férfi és nő van, igazi vértanúk, akik odaadják életüket Jézussal együtt, pusztán azzal a szándékkal, hogy megvallják hitüket. Ez egy szolgálat, a vérünk ontását is vállaló keresztény tanúságtétel szolgálata, ezt a szolgálatot végezte el Jézus értünk: megváltott minket végsőkig menő szolgálatával. Ez a jelentése az „elvégeztetett, beteljesedett” szónak. Milyen szép is lesz, amikor életünk végén hibáinkkal, bűneinkkel terhelten, de jótetteinkkel és felebarátaink iránti szeretetünkkel együtt mindnyájan kimondhatjuk majd az Atyának, Jézushoz hasonlóan: „Beteljesedett!” Nem azzal a tökéletességgel, ahogyan ő, hanem csak így, egyszerűen: „Uram, minden tőlem telhetőt megtettem. Beteljesedett!” Amikor kifejezzük hódolatunkat a kereszt előtt, amikor szemléljük Jézust, és gondolunk a szeretetre, a szolgálatra, az életünkre, a keresztény vértanúkra, az is jót tesz nekünk, ha életünk végére is gondolunk. Senki nem tudja közülünk, mikor fog bekövetkezni, de kérhetjük a kegyelmet, hogy elmondhassuk: „Atyám, minden tőlem telhetőt megtettem. Beteljesedett!”
 
Nagyszombat az a nap, amelyen az egyház Krisztus sírban való „pihenését” szemléli a kereszten aratott győzelme után. Nagyszombaton az egyház ismét Máriával azonosul: az egyház egész hite őbenne összpontosul, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, ő az első és tökéletes hívő. A teremtett világot beborító sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, ő remél minden reménytelenség ellenére (vö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában.
 
A húsvétéjszakai nagy virrasztás során pedig újból felhangzik az alleluja, megünnepeljük a feltámadt Krisztust, a világmindenség és a történelem középpontját és célját. Reménnyel eltelve virrasztunk és várjuk az ő visszatérését, amikor a húsvét a maga teljességében feltárul majd előttünk.
 
Néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a lelkünkbe; néha úgy látjuk, hogy „már nincs mit tenni”, és szívünknek nincs többé ereje szeretni… De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Krisztus Isten szeretetének tüzét: fénysugár töri át a sötétséget, és új kezdetet hirdet. Valami elkezdődik a legmélyebb sötétségben. Tudjuk, hogy az éjszaka éppen akkor a legsötétebb, mielőtt megvirradna. De éppen ebben az éjsötétben győz Krisztus, ekkor lobbantja fel a szeretet tüzét. A fájdalom köve elhengeríttetik, és tér nyílik a reménységre. Ez a húsvét nagy titka! Ezen a szent éjszakán az egyház átadja nekünk a feltámadt Krisztus világosságát, hogy többé ne legyen bennünk az a siránkozás, hogy „már nincs mit tenni”, hanem inkább az a reménység, amely megnyílik a jövőt hordozó jelen számára: Krisztus legyőzte a halált, és vele együtt mi is! Életünk nem ér véget a sírt elzáró kő előtt, hanem túllép azon a Krisztusba vetett reménnyel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy a hajnal őrszemei legyünk, akik észre tudják venni a feltámadt Krisztus jeleit, miként az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának hajnalán a sírhoz futottak.
 
Kedves testvéreim, e szent három nap során ne szorítkozzunk az Úr szenvedéséről való megemlékezésre, hanem lépjünk be a titokba, tegyük magunkévá az ő érzelmeit, az ő belső magatartását, ahogyan Pál apostol hív bennünket erre: „Ugyanazok az érzelmek legyenek bennetek, amelyek Krisztus Jézusban voltak.” (Fil 2,5) Ha így teszünk, akkor áldott húsvétunk lesz!

Ferenc Pápa fiatalokkal találkozott a Cracciolo-i tengerparton, Nápolyban, 2015. március 21-én, szombaton
Bianca kérdése
Az összes fiatal nevében köszöntöm: Isten hozta Nápolyban! Szentatya, ön arra tanít bennünket, hogy az apostolnak arra kell törekednie, hogy udvarias, derűs, lelkes és örömteli személy legyen, aki ahol csak van az örömet adja tovább, és ez nagyon érvényes miránk!
Mindazonáltal, noha nagy bennünk a vágy az álmok és a remény után, amely a szívünkben van, gyakran nehéz összeegyeztetni a bensőnkben hordozott keresztény értékeket azokkal a szörnyűségekkel, nehézségekkel és romlásokkal (korrupcióval), amely körülvesz bennünket a hétköznapokban. Szentatya, Istennek ezek között a „hallgatásai” között, hogyan lehet mégis az öröm magocskáit és a remény magvait elvetni, hogy a föld a hitelesség, az igazság, az igazságosság és a valódi szeretet gyümölcsét hozza, azét a szeretetét, amely túlmegy minden emberi határon?
Szentatya válasza
Bocsássatok meg, hogy leültem, de valóban fáradt vagyok, mert ti, nápolyiak jól megmozgattok… 
Isten, a mi Istenünk a szavak Istene, a cselekedetek Istene és a hallgatás, a csendek Istene. A szavak Istene, tudjuk, mert a Bibliában az Isten szavai vannak benne: Isten beszél hozzánk, keres minket. A cselekvés Istene, Isten, aki utánunk megy. Gondoljunk a Jó Pásztor példabeszédére, aki elmegy megkeresni bennünket, a nevünkön szólít, aki jobban ismer bennünket mit mi önmagunkat, aki mindig vár bennünket, aki mindig megbocsát nekünk, aki mindig megért minket a gyengédség gesztusaival. És a csend Istene. Gondoljatok a Biblia nagy csendjeire: például az Ábrahám szívében lévő csendre, amikor fia mellett lépdelt, akit feláldozni készült. Két napon keresztül mentek fölfele a hegyre, de nem mert semmit sem mondai a fiának, még ha a fia, aki nem volt buta, meg is értette volna. És Isten hallgatott. Istennek a legnagyobb hallgatása azonban a Kereszt volt: Jézus megtapasztalta az Atya csendjét, olyannyira, hogy „elhagyatottságnak” mondta. „Atyám, miért hagytál el engem?” És azután következett Istennek az a csodája, az a szava, az a hatalmas cselekedet, ami a Feltámadás. A mi Istenünk a hallgatás Istene is, és vannak Istennek hallgatásai, amelyeket lehet megérteni, ha nem tekintesz a Keresztre. Például, miért szenvednek a gyermekek? Hogyan magyarázod meg nekem ezt? Hol találunk Istennek egyetlen egy igéjét is, amely megmagyarázza, hogy miért szenvednek a gyerekek? Ez Isten egyik nagy csendje. És Isten hallgatását, nem mondom, hogy „meg lehet érteni”, de a közelébe juthatunk Isten hallgatásainak a keresztrefeszített Krisztust nézve, Krisztust, aki meghal, az elhagyott Krisztust, az Olajfák hegyétől fogva egészen a keresztig. Ezek Isten hallgatásai. „De Isten azért alkotott minket, hogy boldogok legyünk” – „Igen, valóban.” De Ő sokszor hallgat. Ez az igazság. Nem vezethetlek félre azt mondván: „Nem, ha te hiszel, akkor minden rendben lesz, boldog leszel, jó sorod lesz, sok pénzed…” Nem, a mi Istenünk hallgat is. Emlékezz erre: a szavak Istene, a cselekvések Istene és a hallgatás Istene is. Ezt a hármat egyesítened kell az életedben. Ez az, amit most mondhatok neked. Bocsáss meg. Nincs más „receptem”.

Márc. 22. MÁRIA
„Honnan is vagyok biztos abban, hogy mindig Jézussal vagyok?” – kérdezte a pápa. „Itt van Mária, aki a Fiát hordozza! Egy pap, egy szerzetes és szerzetesnővér, aki nem szereti a Szűzanyát, aki nem imádkozik hozzá, aki nem mondja a rózsafüzért, aki nem akarja Máriát, annak ő nem adja oda a Fiát. Tehát a központban Jézus mellett ott van az Anyja is! Hiszen ő Anya! Tehát a tanúságtétel közepe Jézus, és mellette egy szép segítség a Szűzanya, aki nekünk adja Jézust.”
- Kedves ROKI népe! Megszívlelendőek Ferenc pápa szavai!

Márc. 8.
...A nagyböjti időben húsvét megünneplésére készülünk, amikor megújítjuk majd keresztségi ígéreteinket. Jézushoz hasonlóan járunk a világban, egész létünket az ő szeretetének jelévé alakítjuk testvéreink, különösen a leggyengébbek és legszegényebbek felé, életünkkel építünk templomot Istennek. Ekképpen „megtalálhatóvá” tesszük őt mindazok számára, akikkel életutunkon találkozunk. Ha ennek az élő Krisztusnak a tanúi leszünk, rengeteg ember rátalál majd Jézusra bennünk, tanúságtételünk által. De tegyük fel magunknak a kérdést, mindnyájan megkérdezhetjük magunktól: az Úr valóban otthon érzi magát életemben? Megengedjük-e neki, hogy „kitakarítsa” a szívünket, és kiűzze belőle a bálványokat, vagyis a kapzsiság, féltékenység, világiasság, irigység, gyűlölet magatartásformáit, a pletykálás és megszólás szokását? Megengedem-e neki, hogy megtisztítsa életemet minden olyan magatartástól, amellyel szembeszállok Istennel, ártok felebarátaimnak és önmagamnak (ahogyan hallottunk ezekről az első olvasmányban)? Mindenki válaszolhat önmagának, csendben, a szíve mélyén. „Megengedem-e, hogy Jézus egy kicsit kitakarítsa a szívemet?” „Ó, atyám – mondhatná valaki –, félek, hogy Jézus megver engem!” Jézus soha nem ver meg! Jézus gyengéden, irgalmasan, szeretettel takarít! Az irgalom az ő takarító módszere. Engedjük, mindnyájan engedjük, hogy az Úr belépjen szívünkbe az ő irgalmával – nem ostorral, nem, hanem az ő irgalmával –, hogy kitakarítsa. Jézus ostora, amelyet velünk szemben alkalmaz, az ő irgalma. Nyissuk ki előtte szívünk kapuját, hadd tisztítsa meg egy kicsit!
Minden szentmise, amelyet hittel ünneplünk, azáltal, hogy magunkhoz vesszük a megfeszített és feltámadt Úr testét, segít bennünket növekedni az Úr élő templomaként. Jézus mindazt ismeri, ami bennünk lakik, így azt az égő vágyunkat is, hogy ő, egyedül ő lakjon bennünk. Engedjük, hogy belépjen életünkbe, családunkba, szívünkbe! A legszentebb Mária, Isten Fiának kiváltságos lakhelye kísérjen és támogasson minket nagyböjti utunkon, hogy újra fel tudjuk fedezni a minket megszabadító és üdvözítő Krisztussal való találkozás szépségét.
.....
Ma, március nyolcadikán köszöntök minden nőt! Minden nőt, akik nap mint nap azon fáradoznak, hogy egy emberségesebb és befogadóbb társadalmat építsenek. Testvéri köszönetemet fejezem ki azoknak, akik ezeregy módon tesznek tanúságot az evangéliumról és dolgoznak az egyházban. A mai nap jó alkalom arra, hogy hangsúlyozzuk, mennyire fontos és szükséges a nők jelenléte az életben. Terméketlen ugyanis az a világ, amelyben a nők félre vannak állítva, mert hiszen a nők nemcsak az élet hordozói, hanem megajándékoznak minket azon képességükkel is, hogy messzebbre látnak, többet látnak, megajándékoznak azon képességükkel, hogy más szemmel látják a világot, hogy kreatívabb, türelmesebb, gyengédebb szívvel érzékelik a dolgokat. Külön imádkozom tehát minden nőért, akik jelen vannak itt, a téren, és valamennyi nőért [a világon], és megáldom őket! Köszöntelek mindnyájatokat!

Ferenc pápa nagyböjti üzenete - 2015
„Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8)
 
Kedves Testvéreim!
A nagyböjt a megújulás ideje az Egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2 Kor 6,2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1 Jn 4,19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atya Isten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek… ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell néznünk.
 
Amikor Isten népe megtér az ő szeretetéhez, megtalálja a választ azokra a kérdésekre, melyeket a történelem folytonosan elé állít. Az egyik legsürgetőbb kihívás, amiről szeretnék beszélni ebben az üzenetben, az a közömbösség globalizációja.
 
A felebarát és Isten iránti közömbösség valós kísértés nekünk, keresztényeknek is. Minden nagyböjtben szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket.
 
Isten nem közömbös a világ iránt, hanem annyira szereti, hogy Fiát adja oda minden ember üdvösségéért. Isten Fiának megtestesülésében, földi életében, halálában és feltámadásában végérvényesen megnyílik a kapu Isten és az ember között, az ég és a föld között. Az Egyház pedig olyan, mint egy kéz, mely nyitva tartja ezt a kaput az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása által, a hitről való tanúságtételen keresztül, amely a szeretetben válik hatékonnyá (vö. Gal 5,6). A világ mégis az önmagába zárkózás és afelé hajlik, hogy becsukja azt a kaput, amelyen keresztül Isten belép a világba és a világ Istenbe. Így a kéznek, vagyis az Egyháznak sosem kell meglepődnie, ha elutasítják, elnyomják és megsebzik.
Isten népének tehát meg kell újulnia, hogy ne váljon közömbössé és ne zárkózzon önmagába. Három szentírási szakaszt szeretnék elmélkedésül ajánlani ehhez a megújuláshoz. 
 
1. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1 Kor 12,26) – az Egyház 
Isten szeretetét, amely megtöri a közömbösségnek ezt a halálos magába zárkózását, az Egyház kínálja fel tanításával és legfőképpen tanúságtételével. Azonban csak arról lehet tanúságot tenni, amit előtte megtapasztaltunk. A keresztény az az ember, aki megengedi Istennek, hogy betöltse őt jóságával és irgalmával, hogy magára öltve Krisztust hozzá hasonlóan Isten és az emberek szolgájává legyen. Jól emlékeztet erre a nagycsütörtöki liturgiában a lábmosás szertartása. Péter nem akarta, hogy Jézus megmossa a lábát, de aztán megértette, hogy Jézus nem pusztán példa akar lenni arra, hogyan mossuk meg egymás lábát. Ezt a szolgálatot csak az tudja megtenni, aki előtte hagyta, hogy Krisztus megmossa a lábát. Csak az lehet „közösségben vele” (Jn 13,8) és ezáltal tudja szolgálni az embert.
 
A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy hagyjuk, hogy Krisztus szolgáljon minket, és így olyanokká váljunk mint Ő. Ez akkor valósul meg, amikor hallgatjuk Isten igéjét, és amikor a szentségekben részesülünk, különösen az Eucharisztiában. Ebben azzá válunk, amit magunkhoz veszünk: Krisztus testévé. Ebben a testben a közömbösség, amely úgy tűnik, oly gyakran hatalmába keríti szívünket, nem talál helyet. Mert aki Krisztusé, az egyetlen testhez tartozik, és Benne az emberek nem közömbösek egymás iránt. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12,26).
 
Az Egyház communio sanctorum (szentek közössége), mert a szentek is részét képezik, és azért is, mert szent dolgok közössége: benne van Isten szeretete, melyet Krisztusban és minden ajándékában kinyilatkoztatott számunkra. Ezek között van mindazoknak a válasz is, akik hagyják, hogy eljusson hozzájuk ez a szeretet. A szentek e közösségében és a szent dolgokban való részesedésben senki sem birtokol csak saját magának, hanem amije van, az mindenkié. És mivel Istenben kapcsolatban vagyunk egymással, a tőlünk távol lévőkért is tehetünk valamit, azokért, akikhez csupán saját erőnkből soha sem tudnánk eljutni, mert velük és értük imádkozunk Istenhez azért, hogy mindannyian megnyíljunk üdvözítő művének.
 
2. „Hol van a testvéred?” (Ter 4,9) – a plébániák és a közösségek
Az egyetemes Egyházról mondottakat meg kell valósítanunk a plébániák és közösségek életében. Meg tudjuk-e tapasztalni az Egyháznak ezeken a színterein, hogy egyetlen testhez tartozunk? Ahhoz a testhez, amely együtt kapja meg és osztja meg, amit Isten ajándékozni akar? Ahhoz a testhez, amely ismeri a leggyengébb, legszegényebb, legkisebb tagjait és gondjukat viseli? Vagy belemenekülünk egy egyetemes szeretetbe, mely elkötelezetten munkálkodik a világ távoli részén, de elfelejtkezik a saját zárt ajtaja előtt ülő Lázárról? (vö. Lk 16,19-31).
 
Ahhoz, hogy megkapjuk és teljességében gyümölcsöztessük mindazt, amit Isten ad, két irányban kell túllépnünk a látható Egyház határain.
 
Először is, az imádságban egyesülünk a megdicsőült Egyházzal. Amikor a zarándok Egyház imádkozik, akkor létrejön a kölcsönös szolgálat és jó közössége, amely elér egészen Isten színe elé. A szentekkel, akik Istenben találták meg teljességüket, részét képezzük annak a közösségnek, amelyben a szeretet legyőzi a közömbösséget. A megdicsőült Egyház nem azért győzedelmes, mert hátat fordított a világban lévő szenvedéseknek és önmagában örvend. Sokkal inkább azért, mert a szentek már szemlélhetik azt és örvendhetnek annak, hogy Jézus halála és feltámadása révén végérvényesen legyőzték a közömbösséget, a keményszívűséget és a gyűlöletet. Amíg a szeretetnek e győzelme nem járja át az egész világot, a szentek mellettünk, földi zarándokok mellett maradnak. Lisieux-i Szent Teréz egyházdoktor meggyőződve írta, hogy a Mennyben a keresztre feszített (Jézus) szeretetének győzelme miatt nem teljes az öröm addig, amíg akár csak egyetlen ember is szenved és gyötrődik a földön: „Nagyon bízom benne, hogy a mennyországban nem leszek majd tétlen, mert az a vágyam, hogy tovább dolgozzak az Egyházért és a lelkekért (vö. 254. levél, 1897. július 14.).
 
Mi is részesedünk a szentek érdemeiben és örömében, és ők is részesednek a mi küzdelmünkben, a béke és kiengesztelődés iránti vágyunkban. A feltámadt Krisztus győzelméből fakadó örömük nekünk erőforrás lehet ahhoz, hogy legyőzzük a közömbösség és a keményszívűség sokféle formáját.
 
Másrészről, minden keresztény közösség arra hivatott, hogy átlépje azt a küszöböt, amely az őt körülvevő társadalommal, szegényekkel, távollevőkkel összeköti. Az Egyház természeténél fogva missziós és nem befelé forduló, hanem minden emberhez szóló küldetése van.
 
Ez a küldetés türelmes tanúságtételt jelent Arról, aki az Atyához akarja vinni a teljes valóságot és minden embert. A küldetés abban áll, hogy a szeretet nem hallgathat. Az Egyház követi Jézus Krisztust azon az úton, amely minden emberhez elvezeti a föld legvégső határáig (vö. ApCsel 1,8). Így felebarátunkban azt a testvért láthatjuk, akiért Krisztus meghalt és feltámadt. Mindazt, amit kaptunk, értük is kaptuk. És ugyanúgy, amivel ezek a testvérek rendelkeznek, ajándék az Egyháznak és az egész emberiségnek.
 
Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy mindazok a helyek, ahol az Egyház valamilyen formában megnyilvánul – különösképpen plébániáink és közösségeink –, az irgalom szigeteivé váljanak a közömbösség tengerében! 
 
3. „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8) – az egyes hívő ember
Egyénileg is érint minket a közöny kísértése. Telis tele vagyunk felkavaró hírekkel és képekkel, amelyek emberek szenvedését tárják elénk, ugyanakkor tejesen tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik. Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség spirálja ne nyeljen el minket?
 
Mindenekelőtt imádkozhatunk a földi és mennyei Egyház közösségében. Ne becsüljük le az olyan sok ember imájának erejét! Szeretném, hogy a 24 óra az Úrért elnevezésű kezdeményezést az egész Egyházban, egyházmegyei szinten is megtartsák március 13-án és 14-én: ez az alkalom éppen az imádság szükségességét hivatott kifejezni. 
 
Másodsorban, segíthetünk a szeretet különféle megnyilvánulásaival, a hozzánk közel vagy tőlünk távol lévő embereknek az Egyház számos karitatív szervezetének köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy kicsi, de konkrét jellel, mely egyben kifejezi a közös emberségben való részesedésünket. 
 
Harmadsorban pedig, a másik szenvedése a megtérésre hív, mert a testvér szükséglete életem törékenységére emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől való függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és elfogadjuk lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk azokban a végtelen lehetőségekben, amelyeket Isten szeretete tartogat számunkra. És ellen tudunk majd állni az ördögi kísértésnek, mely el akarja hitetni velünk, hogy egyedül meg tudjuk váltani magunkat és a világot. 
 
Azért, hogy legyőzzük a közömbösséget és a mindenhatóságra való igényeinket, azt szeretném kérni mindenkitől, hogy ezt a nagyböjtöt „szívünk képzésének” útjaként éljük meg, ahogy XVI. Benedek mondta (vö. Deus caritas est enciklika, 31). Az irgalmas szív nem jelent gyenge szívet. Aki irgalmas akar lenni, annak erős, megingathatatlan szívre van szüksége, mely bezárja kapuit a kísértő előtt, de nyitott Isten felé. Az ilyen szív hagyja, hogy átjárja a Lélek és vigye a szeretet útjain, melyek a testvéreinkhez vezetnek. Alapjában véve szegény szív ez, vagyis ismeri saját szegénységét, és a másik emberért éli életét.
 
Ezért, kedves testvéreim, szeretném veletek kérni Krisztust ebben a nagyböjtben: „Fac cor nostrum secundum cor tuum” – „Alakítsd szívünket a te szent Szíved szerint!” (könyörgés a Jézus Szíve litániából). Akkor erős és irgalmas szívünk lesz, éber és nagylelkű, amely nem hagyja, hogy bezárkózzon, és nem esik bele a közömbösség globalizációjának szédületébe.
 
Ezzel a jókívánsággal biztosítok mindenkit imáimról, hogy minden hívő, minden egyházi közösség gyümölcsözően járja végig a nagyböjti utat, és kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg és a Szűzanya őrizzen meg Benneteket.
 
Vatikán, 2014. október 4. Assisi Szent Ferenc ünnepén - FERENC PÁPA

Febr. 11. GYERMEKVÁLLALÁS,GYERMEKEK
Kedves Fivéreim és Nővéreim, jó napot kívánok!
Miután már elgondolkodtunk az anya és az apa alakjáról, a család témájának szentelt katekézis mai alkalmával a gyermekről, vagy jobban mondva, a gyermekekről szeretnék beszélni. Kiindulási pontunk egy gyönyörű kép lesz, amelyet Izajásnál találunk. Ezt írja a próféta: „Emeld fel tekinteted, és nézz körül: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, leányaidat ölben hozzák. Ennek láttára felderülsz, örömtől dobog és kitágul a szíved” (60,4–5a). Ragyogó ez a kép, azt a boldogságot árasztja, amely a szülők és gyermekek egymásra találásából fakad, akik ettől fogva, az egymás nélkülözése és az egymástól való elszakítottság hosszú időszaka után, együtt haladnak a szabadságot és békét ígérő jövő felé. A zsidó nép ugyanis ekkor még távol volt hazájától.
Szorosan összefügg ugyanis egy nép reménysége és a nemzedékek közötti harmónia. Ezt jól meg kell jegyeznünk! Szorosan összefügg egy nép reménysége és a nemzedékek közötti harmónia. A gyermekek öröme megdobogtatja a szülők szívét és megnyitja a jövőt. A gyermekek jelentik a család és a társadalom örömét. A gyermek nem a fajfenntartásra beprogramozott biológia problémája, de nem is az ember önmegvalósításának valamely módozata. Még kevésbé a szülők tulajdona… Nem! A gyermek adomány, a gyermek ajándék! Értitek? A gyermekek ajándékot jelentenek! 
Mindegyik egyedüli és megismételhetetlen, ugyanakkor összetéveszthetetlenül kapcsolódik saját gyökereihez. Fiú- vagy leánygyermeknek lenni ugyanis – Isten terve szerint – azt jelenti, hogy magunkban hordozzuk egy olyan szeretet emlékét és reményét, amely éppen úgy valósította meg önmagát, hogy egy másik, eredeti és új emberi lénynek adott életet. A szülők számára minden gyermek egyedülálló, másoktól különböző, másoktól eltérő. Engedjétek meg, hogy felidézzek egy személyes családi emléket. Emlékszem, amikor megkérdezték édesanyámat, hogy melyik a kedvenc gyermeke, ezt válaszolta: „Öt gyermekem van, mint az öt ujjam. [Mutatja az öt ujját.] Ha ezt bántják, az fáj nekem. Ha ezt a másikat bántják, az is fáj nekem. Ha bármelyiket bántanák az öt közül, az fájna nekem. Mindegyik gyermek az enyém, de mindegyik különbözik a másiktól, mint az ember ujjai.” Ilyen a család! A gyermekek különbözőek, de mind az ember saját gyermeke.
A gyermekünket azért szeretjük, mert a gyermekünk. Nem azért, mert szép, vagy mert ilyen vagy amolyan, hanem azért mert a gyermekünk! Nem azért, mert ugyanúgy gondolkodik, mint én, vagy mert megvalósítja a vágyaimat. A gyermekünk a gyermekünk: mi adtunk neki életet, de ezt az életet neki szántuk, az ő javát, a család, a társadalom, az egész emberiség javát szolgálja. Innen ered a gyermeklét emberi megtapasztalásának mélysége is, amely lehetővé teszi, hogy felfedezzük a szeretet legingyenesebb oldalát, és ez újra meg újra lenyűgöz bennünket. Ez annak a szépsége, hogy előbb szeretnek bennünket: a gyermekek már megérkezésük előtt szeretve vannak.
Sokszor találkozom itt, a téren kismamákkal, akik mutatják a nagy pocakjukat, és áldást kérnek… Ezek a kisbabák már szeretve vannak, mielőtt a világra jönnének. Ez az ingyenesség, ez a szeretet! Születésük előtt már szeretik őket, és ez olyan, mint Isten szeretete, aki mindig előbb szeret minket. Szeretve vannak, mielőtt bármit is tettek volna e szeretet kiérdemlésére, mielőtt beszélni vagy gondolkodni tudnának, sőt mielőtt világra jönnének! A gyermeklét az alapvető feltétele annak, hogy megismerjük Isten szeretetét, amely ennek az igazi csodának a végső forrása. Minden gyermek lelkébe – bármennyire sérülékeny legyen is – Isten belenyomja ennek a szeretetnek a pecsétjét, és ez az alapja az ő emberi méltóságának. Olyan méltóság ez, amelyet semmi és senki nem pusztíthat el.
Manapság nehezebbnek tűnik gyermekeinknek, hogy jövőjüket elképzeljék. Az apák – erre utaltam az előző katekézisekben – talán a háttérbe húzódtak, a gyermekek pedig bizonytalanabbá váltak, miként haladjanak előre. A nemzedékek közötti jó kapcsolatot megtanulhatjuk mennyei Atyánktól, aki mindnyájunkat szabadon hagy, de sohasem hagy egyedül. Ha hibázunk, ő továbbra is türelemmel mellettünk marad, anélkül, hogy kevésbé szeretne minket. A mennyei Atya soha nem húzódik háttérbe irántunk való szeretetében. Soha! Mindig előttünk halad, ha pedig nem tudna előttünk járni, akkor vár reánk, de sohasem húzódik vissza tőlünk. Azt akarja, hogy gyermekei bátrak legyenek, és előre haladjanak.
A gyermekeknek nem kell félniük attól, hogy egy új világ építésén munkálkodjanak: jogosan vágynak arra, hogy a világ jobb legyen annál, mint amelyet kaptak! De ezt pökhendiség és beképzeltség nélkül tegyék! A szülőknek mindig el kell ismerniük gyermekeik értékét, a gyermekeknek pedig mindig meg kell adniuk a tiszteletet szüleiknek.
A negyedik parancsolat azt kéri a gyermekektől – és mind azok vagyunk! –, hogy: tiszteld apádat és anyádat (vö. Kiv 20,12). Ez a parancsolat közvetlenül a magára Istenre vonatkozó parancsolatuk után következik. Van benne ugyanis valami szent, valami isteni, olyasmi, ami az emberek közötti minden más tiszteletforma gyökerét jelenti. A negyedik parancsolat megfogalmazásakor a Szentírás még hozzáteszi: „hogy hosszú életű légy az országban, amelyet az Úr ad majd neked.” A nemzedékek közötti erős kötelék a jövő, és egy valóban emberséges jövő biztosítéka.
A szüleiket nem tisztelő gyermekek társadalma tisztességtelen társadalom. Ha nem tiszteljük szüleinket, saját tiszteletünket veszítjük el. Az ilyen társadalomnak az a sorsa, hogy kiégett és sóvárgó fiatalokkal lesz teli. De egy olyan társadalom, amely fukarkodik azzal, hogy gyermekeknek adjon életet, amely nem szereti gyermekekkel körülvenni magát, amely főként csak gondnak, tehernek véli, kockázatnak tekinti a gyermekeket, az depressziós társadalom. Gondoljunk csak több ország társadalmára, amelyeket itt, Európában ismerünk: depressziós társadalmak, mert nem akarnak gyermekeket, nincsenek gyermekeik, a születések aránya nem éri el az egy százalékot. Miért? Mindenki gondolja át, és válaszoljon! Ha egy nagycsaládot tehernek tekintenek, ott valami nincs rendjén!
A gyermekvállalásnak felelősnek kell lennie, ahogyan azt Boldog VI. Pál pápa Humanae vitae kezdetű enciklikája is tanítja, ugyanakkor nem lehet azonnal felelőtlen döntésnek nevezni, ha valaki több gyermeket vállal. Önző dolog, ha valaki úgy dönt, hogy nem vállal gyermeket. A szaporodással az élet megfiatalodik és új erőre kap: gazdagodik, és nem elszegényedik! A gyermekek megtanulják, hogyan kell gondoskodni a családról, érettebbé válnak az áldozatvállalással, növekednek képességeik megbecsülésében. A testvéri lelkület örömteli tapasztalata táplálja a szülők iránti tiszteletet és a róluk való gondoskodást, akiket meg kell becsülniük. Közületek, akik itt jelen vagytok, sokaknak van gyermeke, és mindannyian gyermekek vagyunk. Most tartsunk egy perc csendet. Mindnyájan gondoljunk szívünkben gyermekeinkre – ha vannak –, csendben gondoljunk rájuk. Azután mindnyájan gondoljunk szüleinkre, és köszönjük meg az Istennek az élet ajándékát. Elcsendesedve, akiknek vannak gyermekeik, gondoljanak rájuk, és mindnyájan gondoljuk a szüleinkre! [Csendben imádkoznak.] Az Úr áldja meg szüleinket és áldja meg gyermekeiteket!
Jézus, az örök Fiú, aki gyermekké lett az időben, segítsen bennünket, hogy megtaláljuk annak módját, hogy a gyermeklétnek ez az annyira egyszerű és mégis nagyszerű emberi tapasztalata ismét sugározzon. A szaporodás általi gyermekvállalással titokzatosan mindenkinek az élete gazdagodik, ez az élet pedig magától Istentől származik. Ezt a titkot fel kell fedeznünk, legyőzve minden előítéletet, és hitünk által meg kell élnünk teljes örvendezéssel. És mondom nektek: tudjátok, milyen gyönyörű, hogy amikor elhaladok közöttetek, látom az apákat és anyákat, akik áldásra nyújtják gyermekeiket?! Ez szinte isteni mozdulat! Köszönöm, hogy ezt teszitek!

Febr. 3.
Olvassuk az evangéliumot, ahelyett hogy sorozatokat néznénk
Az evangéliumról való napi elmélkedés segít, hogy ráleljünk az igazi reménységre. Ezt emelte ki szentbeszédében Ferenc pápa kedden reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén – tájékoztat a Vatikáni Rádió.
Vegyük mindennap kezünkbe a Szentírást akár csak tíz percre is, hogy beszélgessünk az Úrral, ahelyett hogy tévésorozatokat néznénk, vagy a szomszéddal társalognánk.
Mi a reménység magva? Függesszük tekintetünket Jézusra. Ferenc pápa a Zsidókhoz írt levélről elmélkedve a reményről beszélt. Ha nem hallgatjuk az Urat – mondta –, lehetünk ugyan optimisták, lehetünk pozitív beállítottságúak, de a reményt csak akkor tanuljuk meg, ha Jézusra tekintünk. Ezért fontos a szemlélődő ima. Jó, ha mindennap elimádkozzuk a rózsafüzért, ha beszélünk az Úrral, amikor nehézségünk támad, beszélünk a Szűzanyával vagy a szentekkel. De fontos az úgynevezett szemlélődő ima is, amit csak az evangéliummal a kezünkben végezhetünk.
Hogyan végezhetem a szemlélődő imát a mai evangéliumról?” – tette föl a kérdést a Szentatya, majd így folytatta: „Látom, hogy Jézus a tömegben volt, nagy tömeg vette őt körül. A szakasz ötször is említi a szót: tömeg. De hát Jézus nem pihent? Azt gondolhatnám: mindig csak a tömeggel volt… De élete nagy részét Jézus az utcán töltötte, a tömeggel együtt. Hát akkor nem is pihent? De igen, egyszer – mondja az evangélium – a csónakban aludt, de vihar támadt, és a tanítványok fölkeltették őt. Jézus folyton az emberek között volt. Tehát így nézem Jézust, így szemlélem, így képzelem el Őt. És elmondom Jézusnak mindazt, ami eszembe jut, hogy elmondjam neki.”
Ferenc pápa ekkor maga elé képzelte a jelenetet: a mai evangélium egy beteg nőről beszél, aki a tömegben állva megérinti Jézus ruháját. Jézus nemcsak érti, hanem érzi is a tömeget! Érzi mindnyájunk szíve dobbanását, mindegyikünkét. Valamennyiünkre gondot visel, mindig! Ugyanez történik, amikor a zsinagóga elöljárója  odamegy hozzá, és elmondja, hogy súlyosan beteg a kislánya. Jézus ekkor mindent ott hagy és vele foglalkozik. Tovább vizualizálva a jelenetet a pápa így folytatta: Jézus odaér a zsinagóga elöljárójának házába, ahol az asszonyok sírnak, mert a kislány meghalt. Az Úr azonban nyugalomra inti őket, mire az emberek kinevetik. Itt látszik Jézus türelme – fűzte hozzá a Szentatya. Aztán a kislány feltámasztása után Jézus ahelyett, hogy azt mondaná: „Hajrá, Istenem!”, azt mondja nekik: „Adjatok a kislánynak enni.” Jézus mindig észreveszi az előtte lévő kis részleteket.
A pápa ezután így folytatta: „Amit én csináltam a mai evangéliummal, az a szemlélődő ima: fogom a Szentírást, elolvasom, és beleképzelem magam a jelenetbe; elképzelem, mi történik, és beszélek Jézussal, ahogy a szívemből jön. Ezzel pedig növeljük a reményt, mert szilárdan Jézusra szegezzük tekintetünket. Végezzétek ezt a szemlélődő imát! – De nekem annyi a dolgom! – Akkor csak tizenöt percre vedd a kezedbe a Szentírást, olvass el egy kis szakaszt, képzeld el, hogyan történt, és beszélj róla Jézussal! Így a tekintetedet Jézusra függeszted, és nem egy tévésorozatot nézel például. A füleddel Jézus szavait hallgatod, és nem a szomszéd vagy a szomszédasszony locsogását…”
Így pedig a szemlélődő ima segít bennünket a reményben. Megélni az evangélium lényegét. Mindig imádkozni! – buzdított a pápa. Mondjuk el az imákat, a rózsafüzért, beszéljünk az Úrral, de végezzük ezt a szemlélődő imát is, hogy tekintetünket Jézusra függesszük. Ebből az imából jön a remény. És így keresztény életünk ebben a keretben mozog, emlékezet és remény között.
„Emlékezete a megtett útnak, emlékezete az Úrtól kapott számos kegyelemnek. Remény az Úrra tekintve, hiszen egyedül ő adhat nekünk reményt. Ahhoz pedig, hogy az Úrra tekintsünk, megismerjük az Urat, fogjuk az evangéliumot, és végezzük el ezt a szemlélődő imát. Ma például találjatok tíz percet, tizenötöt, nem többet, és olvassátok az evangéliumot, képzeljétek el, és mondjatok valamit Jézusnak. Semmi többet. És így jobban megismeritek Jézust, a reményetek pedig növekszik. Ne feledjétek, tekintsetek szilárdan Jézusra. Ehhez kell a szemlélődő ima” – zárta kedd reggeli szentbeszédét Ferenc pápa.

Jan. 23. GYÓNÁS
Ferenc pápa: Isten mindent megbocsát és elfelejt
A gyónás nem „ítélet”, hanem „találkozás”. Találkozás azzal az Istennel, aki megbocsátja és minden bűnét elfelejti annak, aki nem fárad bele irgalmát kérni. Ez az alapgondolata Ferenc pápa homíliájának a 2015.január 23-án, péntek reggel bemutatott szentmiséjén a Szent Márta-házban.
Ez Istennek a „munkája”, mégpedig „szép” munka: kiengesztelni. Istenünk ugyanis megbocsát mindenféle bűnt. Mindig megbocsát, és ünnepet rendez, amikor valaki az ő bocsánatát kéri, és mindent „elfelejt”. Ferenc pápa a Zsidóknak írt levél azon szakaszáról elmélkedik, amelyben a szerző nyomatékosan beszél az „új szövetségről”, amelyet Isten a választott néppel kötött. Homíliája pedig szenvedélyes meditációvá válik a megbocsátásról.
Isten mindig megbocsát
A kiengesztelő Isten eldönti: Jézust küldi el, hogy egy új megállapodással helyreállítsa a kapcsolatot az emberiséggel. Ez a megállapodás pedig voltaképpen egyetlen dolgon, a megbocsátáson alapszik. 
A megbocsátásnak sokféle jellemzője van. Mindenekelőtt: Isten mindig megbocsát! Nem fárad bele abba, hogy megbocsásson. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk bocsánatot kérni. Ő azonban nem fárad bele megbocsátani. Péter megkérdezte Jézustól: „Hányszor kell megbocsátanom? Hétszer?” Jézus pedig így válaszol: „Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer.” Vagyis mindig. Így bocsát meg Isten: mindig. Még ha tele volt is életed bűnnel, sok alávaló dolgot követtél is el, de végül – kicsit szánakozva – bocsánatot kérsz, ő azon nyomban megbocsát neked! Ő mindig megbocsát!
Isten mindent megbocsát és elfelejt
Mindazonáltal felmerülhet a kétely az ember szívében: vajon „mennyire” kész Isten megbocsátani. Nos, elég bűnbánatot tartani és bocsánatot kérni. Nem kell semmit sem fizetni érte, mert Jézus már megfizetett értünk. A követendő példa a példabeszédben szereplő tékozló fiú, aki bűnbánóan egy egész beszéddel készül az apjával való találkozásra, ő azonban még szóhoz jutni sem engedi, hanem szorosan magához öleli és magánál tartja.
Nincs olyan bűn, amelyet Isten meg ne bocsátana. Ő mindent megbocsát. Mondhatná valaki: „De, atyám, én nem megyek gyónni, mert annyi gyalázatos dolgot elkövettem, annyi bűnöm van, hogy biztos nem fog megbocsátani.” Nem így van! Nem igaz! Mindent megbocsát. Ha megbánod, minden bűnödet megbocsátja. Amikor… bizony sokszor előfordul, hogy nem is enged szóhoz jutni! Alig hogy elkezdesz bocsánatot kérni, ő már megérezteti veled a megbocsátás örömét, még mielőtt mindent elmondtál volna!
A gyónás nem ítélet, hanem találkozás
Egy másik dolog – sorolja tovább Ferenc pápa Isten megbocsátásának jellemzőit –: amikor megbocsát, Isten ünnepet rendez. Végül pedig mindent elfelejt. Isten számára ugyanis az a fontos, hogy találkozzon velünk. Ezen a ponton Ferenc pápa lelkiismeret-vizsgálatot javasol a papoknak: hogyan viselkednek a gyóntatófülkében. Kész vagyok-e mindent megbocsátani? Kész vagyok-e minden bűnét elfelejteni az illetőnek? 
A gyónás – mondja befejezésül – nem annyira ítélet, mint inkább találkozás. Nagyon sokszor a gyónás csak automatikus felsorolásnak, puszta formalitásnak tűnik: „Ez meg ez, meg ez, meg ez… Akkor ez meg ez, meg ez, meg ez… Mehetsz!” Mechanikus az egész. De ez így nem jó! Hol marad a találkozás? A találkozás az Úrral, aki kiengesztel, magához ölel téged, és ünnepet rendez neked. A mi Istenünk viszont ilyen, annyira jóságos! Meg is kell tanítanunk a gyónást: hogy gyermekeink és fiataljaink megtanuljanak jól gyónni. Ha valaki gyónni megy, az nem olyan, mintha ruhatisztítóba menne, hogy kitisztítson valami foltot. Nem! Azért megyünk, hogy találkozzunk az Atyával, mégpedig azzal az Atyával, aki kiengesztel, megbocsát és ünnepet rendez.

2015. január 11. 
Újszülötteket keresztelt a pápa Urunk megkeresztelkedésének ünnepén
Ferenc pápa szentmisét mutatott be és 33 újszülöttnek kiszolgáltatta a keresztség szentségét január 11-én, vasárnap délelőtt a Sixtus-kápolnában. Arra buzdította a szülőket és keresztszülőket, hogy Isten Szavának világosságában neveljék gyermekeiket.
Isten szava révén növekszünk a hitben
A Szentatya az olvasmányban halottakra hívta fel elsőként a figyelmet, vagyis arra, hogy az Úr szülőként aggódik gyermekeiért: gyermekeinek tápláló élelmet kíván adni. Isten a próféta által így szól: „Miért költitek a pénzt arra, ami nem kenyér, és a keresetet arra, ami jól nem lakat?” (Iz 55,2). Isten olyan, mint egy jó papa és egy jó mama, jó dolgokat akar gyermekeinek adni. És mi ez a tápláló élelem, amelyet ma Isten ad nekünk? Az ő Szava: Szava által növekedünk, Szava révén termünk jó gyümölcsöket az életben, mint ahogy az eső és a hó jót tesz a földnek, termővé téve azt (vö. Iz 55,10-11). Így ti, szülők és ti is, keresztapák és keresztanyák, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik, akkor segítetek majd, hogy ezek a gyermekek jól növekedjenek, ha nekik adjátok Isten Szavát, Jézus evangéliumát – hangsúlyozta a pápa.
Imádkozzunk azokért az anyukákért, akik nem tudnak enni adni gyermekeiknek
Ti, anyukák, tejet adtok gyermekeiteknek – most is, nemde? Ha sírnak, mert éhesek, ugye megszoptatjátok őket? Csak nyugodtan. Adjunk hálát az Úrnak a tej ajándékáért és imádkozzunk azokért az anyukákért, akik – sajnos sokan vannak – nem tudnak enni adni gyermekeiknek. Imádkozzunk és próbáljunk meg segíteni ezeknek az anyukáknak. Tehát az, ami a tej a test számára, az Isten Szava a léleknek: Isten Szava növeli a hitet. És a hitnek köszönhetően teremtett meg bennünket Isten. Ez történik a keresztségben. Hallottuk János apostolt: „Mindenki, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől született” (1Jn 5,1). Gyermekeitek ebben a hitben kapják meg a keresztséget. Ma ez a ti hitetek, kedves szülők, keresztapák és keresztanyák. Az egyház hite, amelyben ezek a kicsinyek megkapják a keresztséget. De holnap, Isten kegyelmével az övék lesz a hit, személyesen mondanak „igent” Jézus Krisztusnak, aki az Atya szeretetét ajándékozza nekünk.
A hit továbbadása nemzedékről nemzedékre
Nagyon fontos, hogy a keresztség beilleszt bennünket az egyház, Isten szent népe testébe – folytatta beszédét a Szentatya.  – És az egymást követő nemzedékek átadják ennek a testnek, ennek az előre haladó népnek a hitet: az egyház hitét. Ez Mária, a mi Anyánk hite, Szent József, Szent Péter, Szent András, Szent János hite, az apostolok és vértanúk hite, amely eljutott egészen hozzánk a keresztség révén. Egy lánc, amely a hitet továbbítja! Ez nagyon szép! Kézről kézre adjuk át egymásnak a hit gyertyáját: nemsokára kifejezzük ezt azzal a gesztussal, hogy a nagy húsvéti gyertyáról meggyújtjuk gyertyáinkat. A nagy gyertya a feltámadt, köztünk élő Krisztust jelképezi. Ti, családok, tőle kapjátok a hit világosságát, amelyet átadtok gyermekeiteknek. Ezt a fényt az egyházban kapjátok, Krisztus testében, Isten népében, amely minden időben és minden helyen halad előre.
Csak az egyházon belül követhetjük Jézus Krisztust
Tanítsátok meg gyermekeiteknek, hogy nem lehet kereszténynek lenni az egyházon kívül, nem lehet Jézus Krisztust követni az egyház nélkül, mert az egyház anya, és Jézus Krisztus szeretetében nevel fel minket.
Imádkozzunk mindennap a Szentlélekhez
A mai bibliai olvasmányokból egy másik szempont is erőteljesen kidomborodik: a keresztségben a Szentlélek szentel meg bennünket. A „keresztény” szó ezt jelenti: fel vagyunk szentelve, mint Jézus ugyanabban a Szentlélekben, amelybe Jézus merült el egész földi léte során. Ő a „Krisztus”, a felkent, a felszentelt, mi, megkereszteltek „keresztények”, vagyis megszenteltek, felkentek vagyunk. Tehát kedves szülők, kedves keresztapák és keresztanyák, ha azt akarjátok, hogy gyermekeitek valóban keresztényekké váljanak, segítsétek őket, hogy a Szentlélekbe elmerülve növekedjenek, vagyis Isten szeretetének a melegében, Szava világosságában. Ezért ne feledkezzetek meg arról, hogy gyakran, mindennap fohászkodjatok a Szentlélekhez – mondta a pápa, majd képzeletbeli beszélgetést rögtönzött homílájában: „– Ön imádkozik, Asszonyom? – Igen! – Kihez imádkozik? – Istenhez imádkozom. – De Isten nem így létezik: Isten egy személy, mivel személyként Atya, Fiú és Szentlélek. – Te kihez imádkozol? Az Atyához, a Fiúhoz, vagy a Szentlélekhez?” Általában Jézushoz imádkozunk, amikor pedig a Miatyánkot mondjuk, az Atyához imádkozunk. De a Szentlélekhez nem annyira imádkozunk... Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a Szentlélekhez, hogy tanítsa meg, hogyan vezessük a családot, a gyermekeket, hogy ezek a gyermekek a Szentháromság légkörében növekedjenek. Éppen a Szentlélek az, aki előbbre viszi őket. Ezért ne feledkezzetek el gyakran, mindennap fohászkodni a Szentlélekhez” – mondta a pápa, majd így folytatta: „Ezt megtehetitek például ezzel az egyszerű imával: „Jöjj, Szentlélek, töltsd el híveid szívét és lobbantsd lángra bennük szereteted tüzét!” Imádkozhatjátok ezt gyermekeitekért, azon túl természetesen saját magatokért is!
Amikor ezt imádkozzátok, érzitek Szűz Mária anyai jelenlétét. Ő megtanítja nekünk, hogy imádkozzunk a Szentlélekhez és éljünk a Lélek szerint, mint Jézus. Szűz Mária, a mi Anyánk, kísérje el mindig gyermekeitek és családjaitok útját. Ámen - Forrás: Vatikáni Rádió

Ferenc pápa január 7-én,
szerdán a VI. Pál teremben tartotta meg az általános kihallgatást és folytatta a múlt héten megkezdett, a családról szóló sorozatát, mely egyben készület is az őszi rendes családszinódusra.
Az egyház liturgiája ezekben a napokban Szűz Mária, Jézus anyja képét állította a szemünk elé – hívta fel a figyelmet a Szentatya. Az év első napja az Isten Anyja ünnepe, amit vízkereszt követ a bölcsek látogatásával. Máté evangélista írja: „Amint beléptek a házba, látták a gyermeket anyjával, Máriával” (Mt 2,11). Az anya pedig, miután megszülte gyermekét, a világnak adja. Ő adja nekünk Jézust, ő mutatja be nekünk Jézust, ő láttatja velünk Jézust.
A családban ott van az anya. Minden egyes ember az anyjának köszönheti az életét és ugyancsak neki köszönheti élete következő időszakát, emberi és lelki alakulását – folytatta a pápa a katekézist. Az anya, jóllehet jelképesen erősen magasztalják – mennyi szép verset, mennyi szép dolgot mondanak róluk költői képekkel –, mégis kevéssé veszik figyelembe a szerepét a társadalomban. Sőt gyakran kihasználják az anyák készségét, akik feláldozzák magukat gyermekeikért, csakhogy „takarékoskodjanak” a szociális kiadásokon.
Megesik keresztény környezetben is, hogy az anyákat nem megfelelően kezelik, és alig hallgatják meg őket.  Az egyház életének közepében mégis ott áll Jézus Anyja. Az anyáknak, akik készek feláldozni magukat gyermekeikért és nem ritkán másokért is, nemde nagyobb figyelmet kellene szentelni!   – hangsúlyozta a Szentatya, hozzátéve: Jobban meg kellene érteni hétköznapi harcaikat, hogy hatékonyak legyenek a munkában, és figyelmesek, gyengédek a családban; jobban meg kellene érteni őket, mire vágyakoznak, hogy kifejezésre juttassák emancipációjuk legjobb és leghitelesebb gyümölcseit. Egy anyának mindig vannak gondjai a gyerekekkel, a munkával. Emlékszem, otthon, ahol öten voltunk gyerekek, az egyik ezt akarta csinálni, a másik azt, szegény anyánk hol ide, hol oda futott, de mégis boldog volt. Olyan sokat adott nekünk.
Az anyák a legerősebb ellenszerei az önző individualizmus elterjedésének. Az egyed, az individuum az, aki nem tud megosztani, az anyák ellenben szétosztják magukat, kezdve attól, hogy befogadnak egy gyermeket, hogy világra szüljék, és aztán felneveljék. Leginkább az anyák azok, akik gyűlölik a háborút, amely megöli a gyermekeiket. Nagyon sokszor gondoltam ezekre az anyákra, akik ilyen levelet kaptak: „Közöljük önnel, hogy a fia elesett a hazáért…”. Szegény asszonyok, hogy szenved ilyenkor egy anya! Ők azok, akik az élet szépségét tanúsítják.
A Szentatya Oscar Arnulfo Romero érseket idézte, aki úgy fogalmazott, hogy „az anyák egyfajta anyai vértanúságot élnek meg”. Egy, a halálosztagok által meggyilkolt pap temetésén a gyászbeszédben mondta, mintegy visszhangozva a vatikáni zsinatot: „Mindannyiunknak készen kellene állni arra, hogy meghaljunk a hitünkért, még akkor is, ha az Úr nem adja meg ezt a kitüntetést. Odaadni az életet, ez nem csak azt jelenti, hogy megölnek, odaadni az életet azt jelenti, hogy adni azt a kötelességben, a csendben, az imádságban, a feladatok becsületes elvégzésével, a hétköznapi élet csendjében, odaadni az életet lassanként. Igen, ahogy odaadja az anya félelem nélkül, a vértanú anyaság egyszerűségével, amikor a méhében fogan egy gyermeket, világra hozza, szoptatja, felneveli, gyengéden ügyel rá. Életet ad neki. Ezek az anyák. Vértanúság.” Igen, az anya nemcsak odaadja a világnak a gyermeket, hanem az életet választja. Mit választ egy anya? Az élet választása azt jelenti, hogy döntést hoz az élet mellett. És ez nagy és szép dolog!
Egy anya nélküli világ embertelen világ lenne, mert az anyák mindig tanúságot tehetnek, még a legnehezebb pillanatokban is, a gyengédségről, az odaadottságról, az erkölcsi erőről – emelte ki a pápa, aki szerint az anyák egyúttal közvetítik a vallási élet legmélyebb értelmét: az imádságban, a vallásos lelkület legelemibb gesztusaiban, amiket a gyermek elsajátít, bele van írva a hit értéke az emberi létezésbe. Ez egy üzenet, amit a hívő anyák képesek átadni, bármi magyarázkodás nélkül is. Az majd később jön, de a hit sarja már itt van ezekben a legelső, értékes pillanatokban. Anyák nélkül nemcsak, hogy újabb hívők nem lennének, hanem maga a hit vesztené el egyszerű és mélységes melegét. Az egyház anya, a mi anyánk! Nem vagyunk árvák! Van anyánk! A Szűzanya, az egyház anyja a mi mamánk! Nem vagyunk árvák! Az egyház gyermekei vagyunk, a Szűzanya gyermekei vagyunk, anyáink gyermekei vagyunk – figgyelmeztetett a Szentatya.
Ferenc pápa ezután köszönetet mondott az anyáknak azért, hogy a családban vannak, és azért, amit ezzel az egyháznak és a világnak adtak. Neked, szeretett egyház, köszönet, hogy anya vagy! Neked Mária, Isten Anyja, köszönet, hogy megmutatod nekünk Jézust. Minden anyát, aki itt van, köszöntsünk tapssal! – fejezte be katekézisét a Szentatya.


Ferenc pápa buszon utazik: :-)
 

Majd kifizeti a szállodai szobáját: :-)
 

 

Ferenc pápa címere és jelmondata



 A címeren kék színű pajzs látható, közepén sárga nappal. Ebben Jézusnak az IHS betűkből álló monogramja olvasható, ami a jezsuita Jézus Társaság címerét idézi. A pajzsot a Szűz Máriát jelképező csillag díszíti és a Szent Józsefet a spanyol egyházi ikonográfiában szimbolizáló, elsősorban olajáról ismert nárdus gyümölcse. A címer háttere a XVI. Benedek által választott korábbi pápai címer elemeit vette át a kontinuitás jegyében.
Ferenc pápa megtartotta eddigi jelmondatát is: a
Miserando atque eligendo
latin idézet a Szent Béda (672-735) angol bencés szerzetes egyik művéből származik és Máté evangéliumára utal (Mt 9,9), amelyben Jézus a bűnös embernek
"megkönyörült és kiválasztotta".

Ferenc, Szent Péter utóda
Róma püspöke péteri szolgálatának megkezdése a közmédiában
Ferenc pápa 2013. március 19-én, délelőtt fél 10-kor szentmisét mutat be a Szent Péter téren,
péteri szolgálatának megkezdésére.
Az ünnepi szertartást az M1 és a Duna World élő adásban közvetíti.


Ferenc pápa március 19-én, Szent József ünnepén lép Szent Péter örökébe. A nézők a jeles eseményt az M1-en és a Duna World-ön követhetik 9.30 órától.
A szolgálata megkezdésére bemutatott szentmise előtt Ferenc felölti az egyházi szolgálatot szimbolizáló pápai palliumot, amely Krisztusra, a jó pásztorra emlékeztet, aki vállára veszi és magával viszi a beteg bárányt. Felhúzza a halászgyűrűt, amely Pétert apostolt, a halászt idézi, akit Jézus az emberek halászául rendelt. A pápa az ő küldetését folytatja.
Az ünnepi alkalomból a Szentatyával a Szent Péter téren több százezer ember imádkozik együtt, és több száz millióan otthon, a képernyők és a rádiók előtt, illetve az internet segítségével követik a szertartást. A péteri szolgálat, a pápaság – amely a katolikus egyház fontos hagyománya – figyelmet kap a testvéregyházaktól és egyházi közösségektől is. A szentmisén a bíborosi kollégium és a katolikus hívek mellett részt vesznek a testvéregyházak és egyházi közösségek képviselői – köztük a keresztény egységtörekvés kivételes jeleként a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka, I. Bartolomaiosz is. Az eseményre számos állam- és kormányfőt várnak a Vatikánba. Velük a pápa a szentmise után, a Szent Péter bazilika konfesszió-oltáránál találkozik.
XVI. Benedek pápa lemondását követően a katolikus egyház bíborosi testülete a pápaválasztó konklávén, 2013. március 13-án este választotta meg az új katolikus egyházfőt. A választás Jorgé Mario Bergoglio argentin bíborosra, Buenos Aires-i érsekre esett, aki Assisi Szent Ferenc után vette föl nevét.
A szentmisét a közmédia közvetíti, a kétórás élő adás szerkesztője Varga Norbert, a műsor moderátora Mucsányi János. Török Csaba püspökkari tv-referens a műsor szakértőjeként működik közre.
Adás: 2013. március 19. (M1, Duna World 9.30)


AZ ESZTERGOM-BUDAPESTI ÉRSEKI FŐHATÓSÁG KÖRLEVELE 2013. IV.
884. FERENC PÁPA MEGVÁLASZTÁSA

A Bíborosok Kollégiuma 2013. március 13-án megválasztotta XVI. BENEDEK pápa utódát JORGE MARIO BERGOGLIO bíboros, Buenos Aires-i érsek személyében, aki megválasztása alkalmával a FERENC nevet vette fel.
Új Szentatyánk 1936. december 17-én született Buenos Airesben ötgyerekes olasz emigráns családban. Diplomát szerzett vegyésztechnikusként. Ezután – papi hivatását követve – a Villa Devoto-i szemináriumba lépett. 1958. március 11-én lett novícius a jezsuita rendben. 1963-ban Chilében humán tanulmányokat folytatott, majd Buenos Airesben szerzett filozófiai diplomát. 1964-től 1965-ig Santa Fében, 1966-ban Buenos Airesben tanított irodalmat és pszichológiát. 1970-ben teológiából is diplomát szerzett. 1969. december 13-án szentelték pappá. Örökfogadalmát 1973. április 22-én tette le. 1972-től 1973-ig novíciusmester, 1973-tól 1979-ig a Jezsuita Rend argentin tartomány¬főnöke volt. 1980 és 1986 között San Miguel szemináriumának rektora és egyidejűleg plébános is volt. Doktori disszertációját Németországban fejezte be 1986 márciusában, ezt követően Córdobában szolgált gyóntatóként és lelkivezetőként.
1992. május 20-án nevezte ki Buenos Aires segédpüspökének és Auca címzetes püspökének II. János Pál pápa, és június 27-én szentelték püspökké. 1997. június 3-án Buenos Aires koadjutor érseke, 1998. február 28-án érseke és a keleti rítusú argentinok ordináriusa lett. 2005. november 8-tól 2011. november 8-ig az Argentin Püspöki Konferencia elnöke volt.
II. János Pál pápa 2001. február 21-én bíborossá kreálta.

Szentatyánk Assisi Szent Ferenc tiszteletére választotta a Ferenc nevet, mivel fontosnak tartja a lényegretörő vallásosságot és a Krisztusban megélt szegénységet.
Teológiai és lelkiségi művei jelentek meg a szerzetességről, az apostoli életről és a reményről. A keresztségről szóló tanítását – magyar fordításban – az Esztergom-Budapest című egyházmegyei lapunkban (7. évf. 3. szám 4. oldal) közöltük.
Szentatyánk megválasztásában a Gondviselés válaszát láthatjuk világunk és Egyhá¬zunk helyzetére. Ferenc pápa különleges Mária-tisztelete már rögtön megválasztása után feltűnt a híveknek. Első útja a Santa Maria Maggiore Bazilikába vezetett, ahol pápai működését a Római Nép Védelmezőjének (Salus Populi Romani), vagyis a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta.
Kérjük hát Számára a Szent Szűz anyai közbejárását, Szent Péter és Pál apostol és minden Szent támogatását!
FERENC pápa legfőbb pásztori szolgálatának megkezdése alkalmából a budapesti Szent István-bazilikában az Apostoli Nuncius úrral és a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjaival ünnepélyes szentmisét tartunk, 2013. március 22-én, pénteken 18.00 órakor. Erre a Magyar Köztársaság vezetőit, a Diplomáciai Testület tagjait, a testvéregyházak és vallási közösségek képviselőit, a főtisztelendő papságot és a kedves testvéreket szeretettel hívjuk és várjuk.

Tartsd meg, Isten Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!
Róma, 2013. március 14-én
† Péter s.k.

bíboros, prímás, érsek
-----------------------------------------------------
EGY PAP benyomásai:
Hadd legyek szubjektív: nekem nagyon szimpatikus az új pápa!
Tetszik
- a természetessége:
első szavai "Testvéreim és nővéreim, jó estét!", a végén azt mondta: "Pihenjétek ki magatokat!"
- a humora:
"Tudjátok, a konklávé kötelessége volt, hogy új püspököt adjon Rómának. Úgy tűnik, hogy bíboros testvéreim a világ végérre mentek érte. Köszönöm a fogadtatást!"
- a spiritualitása:
"Most szeretnék áldást osztani, de egy szívességre kérlek benneteket. Mielőtt a püspök megáldaná a népet, én arra kérlek benneteket, imádkozzatok Istenhez, hogy áldja meg a püspökötöket" és meghajol az emberek előtt, és néma csöndben imádkozik az előbb még ujjongó tömeg!!!!
- egyszerűsége:
megfigyeltem, hogy az az egyszerű ezüst mellkereszt volt rajta, amit püspökszentelése óta viselt. Pedig bizonyára előkészítettek neki pár briliáns köves mellkeresztet is ...

- A liturgia végzésének művészetéről („ars celebrandi”) beszélt a Vatikáni Rádióban, 2005-ben:
„A liturgia művészete fontos. De ez nem egy akadémiai kérdés!”
„Nemcsak a liturgia szabályait kell szem előtt tartani, hanem mindenekelőtt azt, hogy az ünneplés a pap és a hívők hitét tükrözi vissza. A szentmise olyan ünnep legyen, amely elmélyíti az emberek hitét, hogy amikor kilépnek a templomból, feltöltődve és megerősödve érezzék magukat, és vágy ébredjen bennük, hogy a következő vasárnap vagy akár minden nap újra elmenjenek a templomba”!

- Ért a fiatalok nyelvén: érdemes belenézni az alábbi tudósításba, ahogy ifjúsági liturgiát vezet a pápa (még bíboros korában)! 
http://www.youtube.com/watch?v=RwS9umpEkvs
----------------------------------------------------

Ferenc pápa arcmása győzelemhez segítette a San Lorenzót
Az argentin labdarúgó-bajnokság e hétvégi mérkőzésén a Santa Fében a Colón vendégeként szereplő CA San Lorenzo játékosai az új római pápa arcmásával, és Papa Francisco (Ferenc pápa) felirattal a mezükön futottak ki a pályára.

Mindenki szívén viselte a Szentatya sikerét, ő pedig nem maradt adós a hálával )

 A szerdán a katolikus egyház fejévé választott Jorge Mario Bergoglio még Buenos Aires érsekeként lelkes szurkolója volt a San Lorenzónak – olyannyira, hogy tagja is volt az egyesületnek. Erről tanúskodik a 88 235-ös sorszámot viselő tagsági igazolványa.

 „Egyetlen marketingkampány sem tehette volna ismertebbé klubunk nevét, mint az érsekünk pápává választása” – nyilatkozta a La Nación című argentin újságnak az egyesület szóvivője.

A „pápai effektus” a futballpályán is megtette a hatását: a vendégcsapat 1–0-ra győzött, jóllehet egyik játékosának kiállítása miatt a 33. perctől tíz emberrel játszott.

A pillanat fontosságát a hazaiak egyik játékosa, Rubén Ramírez is átérezte: az ő 75. percben bebólintott öngóljával nyert a „pápai” csapat.
------------------------------------------

Milyen ember az új pápa? ---- 2013. 03. 14. 12:31
Az Avvenirében Luigi Geninazzi és Filippo Rizzi beszámoltak Ferenc pápának a szegények, a fiatalok, a nevelés iránti elkötelezettségéről.

Téved, aki gyengeségnek értelmezi az új pápa szelídségét – hangsúlyozzák a szerzők. 2002-ben, az argentin gazdaság összeomlásakor Jorge Mario Bergoglio bíboros kemény szavakkal leplezte le az igazságot: az általánosan eluralkodott korrupció veszélyezteti a nemzet egységét. 2002-ben Argentínában tömegtüntetések zajlottak az utcákon, tereken, a rendfenntartó erők agresszívan közbeléptek. Buenos Aires érseke saját szemével látta akkor az eseményeket az ablakból, és rögtön felhívta telefonon De La Rua elnököt, és kérte, hogy vessen véget a rendőri erőszaknak.

Nem habozott. Ám célja mégsem a hangos szembenállás volt, hanem a csendes tiltakozás. Meghallotta a szenvedők csendes sírását, és nem szorítkozott csupán a szép szavakra. Az egyházmegyei Caritas segítségével azonnal megszervezte a szegények konyháját, segélyeket osztott, és mindenütt ott volt, ahol szükség volt az Egyház anyai, vigasztaló szavára. Felemelte hangját, hogy védje a népet, amelyet a „spekulatív gazdaság perverz és névtelen mechanizmusai nyomorítanak meg”.

A cikk szerzői röviden így fogalmazzák meg az új pápa lelkipásztori hozzáállását: „határozottan a szegények és a kirekesztettek mellett áll, kritikus a hatalommal szemben, de idegen tőle minden ideológiai állásfoglalás, amely osztályharccá redukálná a kereszténységet.” Határozottan elhatárolódik a régi latin-amerikai felszabadítás teológiájától, ugyanakkor nem enged, amikor a leggyengébbek emberi jogainak, társadalmi és gazgasági érdekeinek védelméről van szó.

Józan mértékletesség és lendületes határozottság jellemzi az új pápát. Ő az első jezsuita Szent Péter székében. A szegények iránti aggodalom mellett mindig fontos volt neki a nevelés. Érseki széke elfoglalása után Buenos Airesben azonnal eldöntötte, hogy létrehoz egy neveléssel foglalkozó püspöki vikariátust a fiatalok képzésére. Így nyilatkozott: „Korunk tragédiája, hogy a kamaszok egy olyan világban élnek, amely nem lépett túl a saját kamaszkorán. A fiatalok egy olyan társadalomban nőnek fel, amely nem vár el tőlük semmit, nem neveli őket áldozathozatalra és munkára, nem tudja már, mit jelent a dolgok szépsége és igazsága. Ezért a kamaszok megvetik a múltat és félnek a jövőtől. Az Egyház feladata, hogy újra megnyissa előttük a remény ösvényeit.”

Amikor 2001 februárjában bíborosi rangra emelték, nem akart új stólát vásárolni, átszabatta elődje ruhadarabját. A szabó viccelődött is vele: „Hát, nem épp az Ön mérete, de ez van.” Amikor argentin hívei el akartak utazni a székfoglalási szertartásra, azt kérte tőlük, hogy maradjanak otthon és osszák szét a pénzt a szegények között.

Geninazzi és Rizzi elmondják: Bergoglio bíboros vezércsillaga ezekben az években VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása volt. A Latin-amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CELAM) 2007-es aparecidai találkozója tanulságainak fényében az új evangelizáció útját a missziós lelkület és a konkrét cselekvés síkján határozta meg, és fontosnak tartotta, hogy az Istentől távol élők, főként felnőtt emberek, de a gyermekek is könnyebben hozzájuthassanak a keresztséghez és a szentségekhez.

Fontos lépése volt, amikor 2009-ben az argentin fővárosban létrehozta a barakkvárosok pasztorációjának püspöki bizottságát. Sürgető szükségszerűségnek érezte, hogy az Egyház eljusson az Istentől távoli emberekhez, és ebből fakadóan nem feledkezhetett meg azokról, akik az utolsók voltak Buenos Airesben.

A Biblia buzgó olvasójaként, Szent Ignác Lelkigyakorlatainak mélységig hatoló ismerőjeként mindig arra buzdította az argentin társadalmat, hogy küzdjön a főbűnök ellen, és mindig óvott a szekularizációtól, amely képes eltorzítani az Egyház arcát. Egy interjúban Henri De Lubacot idézte, aki szerint az Egyházra leselkedő legnagyobb veszély a világias felfogás a spiritualitásban. Ez azt jelenti, hogy „magunkat tesszük a középpontba.” A szerzők azzal zárják ismertetésüket, hogy az új pápa minden bizonnyal óvja majd egész nyáját, szeretett Egyházát a lelki elvilágiasodástól.

Magyar Kurír (tzs)