SZEPTEMBER
„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva” (Jak 1,22)
Két fontos téma a meghallgatás és a gyakorlás, amelyet e havi igénk szerzője is alapvetőnek tart. A levél ugyanis így folytatódik: „Aki ellenben figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét, és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz.”(Jak 1,25) Tehát az Isten igéjének megismerése és megélése iránti odaadás az, ami szabaddá tesz és örömet ad.
Azt is mondhatnánk, hogy e havi bibliai igénk önmagában is oka annak, hogy az élet igéjének gyakorlata elterjedt az egész világon. Chiara Lubich hetente egyszer, majd havonta egyszer kiválasztott egy szentírási mondatot, és magyarázattal látta el. Aztán találkoztak és megosztották egymással a tapasztalataikat arról, hogy az ige élete milyen gyümölcsöt termett. Egységes közösség jött így létre, amely csírájában megmutatta, hogy milyen hatással lehet a társadalomra a megélt ige.
„Egyszerűsége ellenére ez a kezdeményezés a 20. században jelentősen hozzájárult Isten igéjének újrafelfedezéséhez a keresztény világban”[1], mert „módszert” adott az evangélium megélésére és hatásainak megosztására.
„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva”
Jakab levele arról szól, amit Jézus hirdetett, hogy életre keltse és megtapasztalhatóvá tegye a mennyek országának valóságát közöttünk: kijelenti, hogy áldott, aki hallgatja az igét és megtartja[2]; anyjának és testvéreinek mondja azokat, akik hallgatják és gyakorlatra váltják[3]; a maghoz hasonlítja, amely, ha jó földbe hull, vagyis azokba, akik jó és teljes szívvel hallgatják és megtartják, a kitartásuk révén gyümölcsöt terem[4].
„Jézus minden igéjében irántunk való szeretetét fejezi ki – írja Chiara Lubich. – Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! […] Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.”[5]
„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva”
Hogyan válthatjuk az igét gyakorlatra? Nézzünk körül, és tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy a kölcsönös gondoskodás kisebb-nagyobb gesztusaival a rászorulók szolgálatába álljunk! Így átalakíthatjuk a társadalom igazságtalan struktúráit, szembeszállunk az erőszakkal, elősegítjük a béke és a kiengesztelődés cselekedeteit, és növekedhetünk a bolygónkért érzett felelősségteljes tevékenységekben.
Ez hiteles forradalmat hoz az életünkbe, és a közösség életébe is, amelyben élünk vagy dolgozunk.
----A szeretet olyan társadalmi és politikai akciókban nyilvánul meg, amelyek egy jobb világ építésére törekszenek. Egy kis fokoláre-közösség nagy odaadással volt a legelesettebb emberek iránt, és ebből született a perui Lámudban, az Amazonas vidékén, 2330 méterrel a tengerszint felett egy idősek otthona, amelyet a mozgalom alapítójáról neveztek el.
„Az intézményt a világjárvány közepette nyitották meg, 50 idős és magányos embernek ad otthont. A házat, a bútorokat, az edényeket és még az élelmiszert is a szomszédos közösségtől kaptuk ajándékba. Kockázatos volt, sok nehézséget és akadályt kellett legyőzni, de 2022 márciusában a központ már az egyéves évfordulóját ülte, megnyitotta kapuit a város előtt, egy ünnepséggel, amelyen még a politikai vezetők is részt vettek. A kétnapos ünnepségre újabb önkénteseket is meghívtak, felnőtteket és gyerekeket, akik szívesen gondoskodnak és tekintik saját családjuknak az itt élő magányos nagyszülőket.”[6]
(Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában)
[1]C. Lubich, Az élet igéi, Előszó, Fabio Ciardi gondozásában, (Chiara Lubich Művei 5), Città Nuova, Róma 2017, 9. o.
[2] vö. Lk 11,28
[3] vö. Lk 8,21
[4]vö. Lk 8,15
[5] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. szeptember, Új Város, 2006/9.
[6] Közösségi mérleg 2022. Fokoláre Mozgalom,https://www.focolare.org/wp-content/uploads/2024/01/BdC-2022-DialogoIT.pdf, 67. o.
JÚLIUS
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm” (Zsolt 23[22],1)
A 23. az egyik legismertebb és legkedveltebb zsoltár. A bizalom éneke, de egyben a hit örömteli megvallása is. Aki imádkozik, tudja, hogy Izrael népéhez tartozik, akiknek az Úr a prófétákon keresztül megígérte, hogy pásztoruk lesz. A szerző személyes boldogságáról énekel, mert tudja, hogy a templomban[1], a menedék és kegyelem helyén oltalomban részesül, de saját tapasztalatával másokat is bátorítani akar, hogy bízzanak az Úr jelenlétében.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”
A pásztor és a nyáj képe nagyon kedves az egész bibliai irodalomban. Ahhoz, hogy jól megértsük, gondolatban el kell mennünk a pusztába, a Közel-Kelet száraz és sziklás vidékeire. A pásztor szelíden vezeti nyáját, mert nélküle eltévednének és elpusztulnának. A juhoknak meg kell tanulniuk ráhagyatkozni, hallgatni a hangjára. A pásztor mindenekelőtt állandó társuk az útjukon.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”
Ez a zsoltár arra hív minket, hogy erősítsük meg bensőséges kapcsolatunkat Istennel, tapasztaljuk meg a szeretetét. Fölmerülhet bennünk, hogy vajon miért tartja fontosnak a szerző, hogy még azt is hangsúlyozza: „nem szűkölködik”? A mindennapjainkban számtalan probléma és kihívás közt élünk, az egészséget, a családot, a munkát illetően, nem is beszélve arról a mérhetetlen szenvedésről, amelyet oly sok testvérünk él át ma a háború vagy az éghajlatváltozás következtében, a migráció, az erőszak stb. miatt.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”
A magyarázat talán abban az igeversben rejlik, amely így szól: „mert te velem vagy” (Zsolt 23,4). Arról a bizonyosságról van szó, hogy Isten a szeretetével mindig elkísér bennünket, és ezért másképp élhetjük meg a létünket. Chiara Lubich írta: „Egy dolog ugyanis tudni, hogy fordulhatunk Valakihez, aki létezik, aki könyörül rajtunk, aki megfizetett a bűneinkért, és megint más megélni és érezni azt, hogy Isten megkülönböztetett szeretettel szeret minket, ezáltal megszabadít minden hátráltató félelemtől, magánytól, árvaságtól és bizonytalanságtól. […] Az ember ráébred, hogy valaki szereti, és egész lényével hisz ebben a szeretetben. Teljes bizalommal ráhagyatkozik és követni akarja. Életünk körülményeit, legyenek bár siralmasak vagy örömteliek, egyszer csak beragyogja ez a szeretet”[2], amely mindezt akarta vagy megengedte.
„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”
Jézus teljesítette be ezt a gyönyörű próféciát, aki János evangéliumában határozottan „jó pásztornak” nevezi magát. Ez a pásztor személyes és mély kapcsolatban áll a nyájával: „Én vagyok a jó pásztor, ismerem juhaimat, és juhaim ismernek engem” (Jn 10,14-15). Elvezeti őket igéjének, az élet igéjének legelőjére, különösen is az „Új parancs” üzenetét tartalmazó vershez, amely, ha megélik, „láthatóvá” teszi a Feltámadott jelenlétét az ő nevében, az ő szeretetében összegyűlt közösségben. (Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában)
„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik” (Mk 4,26-27)
Az Isten országa áll Jézus üzenetének középpontjában, és Márk evangéliuma ennek örömhírét szeretné közvetíteni. Itt egy rövid példázattal hirdeti, a mag képével, amelyet földbe vetnek, és akkor szabadul fel belőle teljesen az életerő, mely gyümölcsöt terem.
De mit jelent ma számunkra Isten országa? Mi köze van a személyes életünkhöz és a történelemhez, amely felváltva ingadozik várakozások és csalódások között? Ha már elvetették a béke, a biztonság és a boldogság magját, miért nem látjuk a gyümölcseit?
„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”
Ez az ige azt mutatja, hogy Jézus teljes mértékben bízott Isten tervében, amelyet az emberiségről alkotott: „Jézus […] eljött a földre, az Ő győzelme által ez az ország már jelen van a világban, és már biztosítva van a beteljesedése, mely véget vet a történelemnek. Az egyház ennek az országnak a kezdete, és azoknak az embereknek a közössége, akik hisznek ebben az országban.”[1]
Akik befogadják, azokat megbízza, hogy készítsék elő a talajt Isten ajándékának befogadására, és ápolják az ő szeretetébe vetett reményt.
„[…] Valójában semmilyen emberi erőfeszítés, sem aszketikus gyakorlat, tanulmány vagy tudományos kutatás sem tud bevezetni Isten országába. Csak maga Isten, Ő elénk jön, és megmutatkozik fényével, vagy megérint kegyelmével.
Mi semmilyen érdemmel nem dicsekedhetünk, semmire nem támaszkodhatunk, ami feljogosítana Isten e hatalmas ajándékára. Ő az Országot ingyen kínálja fel nekünk.”[2]
„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”
A magvetés: ne tartsuk meg magunknak a magot, hanem vessük el széles körben és bizalommal. „Éjjel vagy nappal”: az ország csendben növekszik, még az éjszakáink sötétségében is.
Minden nap kérhetjük is: „jöjjön el a Te országod”.
A magvetés nem kíván folyamatos munkát, irányítást a földművestől, csak annyit, hogy tudjon türelmesen várni, míg a természet halad a maga útján.
Ez az életige meghív bennünket, hogy bízzunk a szeretet erejében, amely a maga idejében gyümölcsöt hoz. Megtanít a művészetre, hogy türelmesen kísérjük figyelemmel azt, ami magától is képes növekedni anélkül, hogy eredményekért aggódnánk. Szabaddá tesz, hogy befogadjuk a másikat a jelen pillanatban, értékelve a képességeit és tiszteletben tartva a saját ritmusát.
„[…] Egy hónappal az esküvő előtt a fiunk riadtan telefonált, hogy a barátnője újra drogozni kezdett. Tanácsot kért, hogy mit tegyen. Nem volt könnyű válaszolni. Kihasználhattuk volna a helyzetet, hogy meggyőzzük, hagyja el a lányt, de ez nem tűnt helyes útnak. Azt javasoltuk, hogy nézzen jól a szívébe […]. Hosszú csend következett, majd a válasz: »Azt hiszem, tudok még egy kicsit szeretni.« Az esküvő után sikerült találniuk egy kiváló terápiás központot járóbeteg-ellátással. Tizennégy hosszú hónap telt el, és ezalatt sikerült betartania a »nincs több drog« vállalást. Hosszú út volt ez mindenkinek, de az evangéliumi szeretet, amit igyekszünk kettőnk között – akár könnyek között is – megélni, erőt ad ahhoz, hogy ebben a kényes helyzetben is szeressük a fiunkat. Ez a szeretet talán abban is segít neki, hogy megértse, hogyan szeretheti a feleségét.”[3] --- Letizia Magri és az életige csoport gondozásában
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.” (1Ján 4,8)
János első levele egy kis-ázsiai gyülekezet keresztényeihez szól, és bátorítja őket, hogy állítsák helyre a közösséget egymással, mivel különböző megosztó tanok miatt alábbhagyott közöttük az egység. A szerző arra buzdítja őket, hogy tartsák szem előtt, amit a keresztény igehirdetés „kezdetétől fogva” tanítottak, és megismétli, amit az első tanítványok még láttak, hallottak és saját kezükkel is érintettek az Úrral való együttélés során: azaz hogy ez a közösség is közösségben lehet velük, és így Jézussal és az Atyával is.[1]
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”
A szerző felidézi a kapott kinyilatkoztatás lényegét, és hangsúlyozza, hogy Jézusban Isten elsőként szeretett minket, emberré lett annak minden korlátjával és gyengeségével együtt.
A kereszten Jézus maga is megélte és a saját bőrén tapasztalta meg az Atyától való elszakítottságunkat. Azzal pedig, hogy odaadta önmagát, begyógyította ezt határtalan és feltétel nélküli szeretetével. Szavai és élete által megmutatta nekünk, mi a szeretet.
Jézus példájából megértjük, hogy az igazi szeretet bátorságot, erőfeszítést jelent, azt, hogy a viszontagságok és a szenvedés kockázatát is vállaljuk. De aki így szeret, az részesül Isten életében, megtapasztalja az Ő szabadságát és az önátadás örömét.
Ha úgy szeretünk, ahogy Jézus szeretett, megszabadulunk az önzéstől, amely elzárná az ajtót a testvéreinkkel és Istennel való közösség előtt, így azonban megtapasztalhatjuk ezt az egységet.
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”
Az emberi szívnek mindig is legmélyebb – talán öntudatlan – vágya volt megismerni Istent, aki teremtett, és aki a legmélyebben ismer bennünket és mindennek az igazságát.
Ő a szeretet, és ha mi is szeretünk, mint Ő, akkor megpillanthatunk valamit ebből az igazságból. Növekedhetünk Isten megismerésében, mert lényegében az Ő életét éljük, az Ő világosságában járunk.
Ez akkor valósul meg teljes mértékben, ha a szeretet kölcsönös. Mert ha szeretjük egymást, „Isten bennünk marad” kicsit ahhoz hasonlóan, mint amikor a két elektromos pólus összezár, és felgyullad a fény, mely mindent megvilágít körülöttünk.
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”
Chiara Lubich szerint Isten szeretetéről kell tanúságot tennünk, ez „egy nagy forradalom, amelyet ma fel kell ajánlanunk a modern világnak, amely rendkívüli feszültségekben él”, ahogyan „az első keresztények is bemutatták Isten szeretetét a korabeli pogány világnak”.
Hogyan tehetjük ezt? Hogyan éljük meg az Istentől származó szeretetet? Tanuljuk meg Fiától megvalósítani a gyakorlatban, különösen a következők szerint: „[…] testvéreinket szolgáljuk, főleg azokat, akik mellettünk vannak, kezdve a kis dolgokkal, alázattal. Jézust követve igyekszünk elsőként szeretni őket, elszakadva önmagunktól, átölelve a kisebb és a nagyobb kereszteket, amelyek ezzel a szeretettel együtt járnak. Ha így élünk, hamarosan mi is megtapasztaljuk majd Istent, azt a vele való közösséget, a fénynek, a békének és a belső örömnek azt a teljességét, melyre Jézus el akar vezetni bennünket.”[2]
„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”
Santa gyakran ellátogat egy katolikus idősek otthonába. Egy nap Robertával együtt találkoztak Aldóval, egy magas, nagyon művelt, gazdag férfival. Aldo bizalmatlanul nézett a két fiatal nőre: „Miért jöttök ide? Mit akartok tőlünk? Hadd haljunk meg békében!” De Santa nem csüggedt el, hanem azt mondta neki: „Miattad jöttünk, hogy együtt töltsünk néhány órát, hogy megismerjük egymást, hogy barátok legyünk.” […] Máskor is visszatértek. Roberta meséli: „Ez a férfi különösen zárkózott, nagyon levert volt. Nem hitt Istenben. Santa volt az egyetlen, akinek sikerült a szívéhez férkőznie, olyan szelíden hallgatta őt órákon át. Imádkozott érte, egyszer pedig egy rózsafüzért ajándékozott neki, amit a férfi el is fogadott.” Később Santa megtudta, hogy Aldo elhunyt, és halálakor az ő nevét említette. Fájdalmát enyhítette az a tény, hogy Aldo békében halt meg, és a kezében tartotta a rózsafüzért, amit annak idején tőle kapott.
Silvano Malini és az életige csoport gondozásában
[1] vö. 1Jn 1,1-3 [2] C. Lubich, Az élet igéje 1991. május, Új Város 1991/5
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!” (Zsolt 51[50],12)
A szentírási ige, amit e nagyböjti időben élni szeretnénk, az 51. zsoltárból származik, a 12. versben találjuk az alázatos és megindító mondatot: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bennem!”. Ez a szöveg „Miserere” néven vált ismertté. A szerző az elején végigvizsgálja az emberi lélek legrejtettebb zugait, a lélek legmélyebb húrjait pengeti, így átérezzük, mennyire alkalmatlanok vagyunk a kapcsolatra Istennel, mégis kimondhatatlanul vágyunk a közösségre vele, mert tőle jön minden irgalom és kegyelem.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
A zsoltár Dávid életének ismert történetéből indul ki. Őt meghívta Isten, hogy viselje gondját Izrael népének, és vezesse a Szövetséghez való hűség útján. Ő viszont vét a küldetése ellen: Batsebéval házasságtörést követ el, aztán egy csatában megöleti a férjét, a hetita Uriást, aki seregének tisztje volt. Nátán próféta feltárja előtte bűnének súlyát és segít, hogy beismerje azt. Ez az ige bűnének megvallása és az Istennel való kiengesztelődésnek a pillanata.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
A zsoltáros nagyon súlyos szavakat ad a király szájába, amelyek mély bűnbánatból és az isteni megbocsátás iránti teljes bizalomból fakadnak: „töröld el”, „mosd le”, „tisztíts meg”. Aztán az általunk idézett mondatban a „teremts” szót használja, és ezzel arra utal, hogy az emberi törékenységtől csak Isten képes teljesen megszabadítani bennünket. Tudatosítja, hogy csak Ő tud „tiszta szívű” új teremtménnyé tenni bennünket, és eltölteni éltető lelkével, Ő tud igazi örömet adni, „erős lelket”, mely gyökeresen átalakítja a kapcsolatunkat Istennel, más élőlényekkel, a természettel és az egész világegyetemmel.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
Hogyan váltsuk gyakorlatra ezt az életigét? Az első lépés, hogy határtalan bizalommal beismerjük, hogy bűnösök vagyunk, és szükségünk van Isten bocsánatára.
Lehet, hogy az ismételten elkövetett hibák elbátortalanítanak, és magunkba zárkózunk. Ilyenkor legalább egy kicsit ki kell nyitnunk a szívünk ajtaját.
Chiara Lubich az 1940-es évek elején így írt valakinek, aki úgy érezte, hogy képtelen túllépni saját nyomorúságán: „Minden más gondolatot el kell távolítani a lelkünkből. És elhinni, hogy Jézust vonzza bűneink alázatos, bizalommal és szeretettel teljes feltárása. Amit mi birtoklunk és teszünk, az csupa nyomorúság. Ő pedig a mi irányunkba csupa Irgalom. Lelkünk csak úgy egyesülhet Vele, ha egyetlen ajándékként nem az erényeinket, hanem a bűneinket ajánljuk fel Neki! […] Jézus a földre jött, emberré lett, és nem vágyik semmi másra […] csak arra, hogy Megváltó legyen. Hogy Orvos legyen! Semmi másra nem vágyik.”[1]
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
Miután szabadok lettünk és bocsánatot nyertünk, tartsuk szem előtt a testvérek segítségét, mert a keresztények ereje a közösségből fakad. Kezdjük el konkrétan szeretni a felebarátot, bárki legyen is az! „Amit ez tőlünk kér, az a szolgálattal, megértéssel teli kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.”[2]
Ferenc pápa azt mondja:„Isten bocsánata […] irgalmasságának legnagyobb jele. Olyan ajándék, amelyet minden bocsánatot nyert bűnösnek meg kell osztania összes testvérével, akivel csak találkozik. Mindenki, akit az Úr mellénk állított, családtagok, barátok, munkatársak, egyházközségi tagok…, mind olyanok, mint mi: rászorulnak Isten irgalmasságára. Olyan jó bocsánatot nyerni, de te is, ha azt akarod, hogy bocsánatot nyerj, akkor te is bocsáss meg másoknak! Bocsássunk meg! […] hogy tanúi legyünk az ő bocsánatának, amely megtisztítja szívünket és átalakítja életünket!”[3]
Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában
[1]C. Lubich, Levelek 1943-1960, a Cura di F. Gillet, (Opere di Chiara Lubich 4/1), Città Nuova, Roma 2022; p. 350.
[2]C. Lubich, Az élet igéje 2002. május, Új Város, 2002/5.
[3]Ferenc pápa, általános kihallgatás 2016. március 30., https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-isten-minden-bununknel-nagyobb