Isten hozta a Rózsafüzér Királynéja Plébánia honlapján!

2024.
MÁRCIUS
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!” (Zsolt 51[50],12)
A szentírási ige, amit e nagyböjti időben élni szeretnénk, az 51. zsoltárból származik, a 12. versben találjuk az alázatos és megindító mondatot: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bennem!”.  Ez a szöveg „Miserere” néven vált ismertté. A szerző az elején végigvizsgálja az emberi lélek legrejtettebb zugait, a lélek legmélyebb húrjait pengeti, így átérezzük, mennyire alkalmatlanok vagyunk a kapcsolatra Istennel, mégis kimondhatatlanul vágyunk a közösségre vele, mert tőle jön minden irgalom és kegyelem.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
A zsoltár Dávid életének ismert történetéből indul ki. Őt meghívta Isten, hogy viselje gondját Izrael népének, és vezesse a Szövetséghez való hűség útján. Ő viszont vét a küldetése ellen: Batsebéval házasságtörést követ el, aztán egy csatában megöleti a férjét, a hetita Uriást, aki seregének tisztje volt. Nátán próféta feltárja előtte bűnének súlyát és segít, hogy beismerje azt. Ez az ige bűnének megvallása és az Istennel való kiengesztelődésnek a pillanata.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
A zsoltáros nagyon súlyos szavakat ad a király szájába, amelyek mély bűnbánatból és az isteni megbocsátás iránti teljes bizalomból fakadnak: „töröld el”, „mosd le”, „tisztíts meg”. Aztán az általunk idézett mondatban a „teremts” szót használja, és ezzel arra utal, hogy az emberi törékenységtől csak Isten képes teljesen megszabadítani bennünket. Tudatosítja, hogy csak Ő tud „tiszta szívű” új teremtménnyé tenni bennünket, és eltölteni éltető lelkével, Ő tud igazi örömet adni, „erős lelket”, mely gyökeresen átalakítja a kapcsolatunkat Istennel, más élőlényekkel, a természettel és az egész világegyetemmel.
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
Hogyan váltsuk gyakorlatra ezt az életigét? Az első lépés, hogy határtalan bizalommal beismerjük, hogy bűnösök vagyunk, és szükségünk van Isten bocsánatára.
Lehet, hogy az ismételten elkövetett hibák elbátortalanítanak, és magunkba zárkózunk. Ilyenkor legalább egy kicsit ki kell nyitnunk a szívünk ajtaját.
Chiara Lubich az 1940-es évek elején így írt valakinek, aki úgy érezte, hogy képtelen túllépni saját nyomorúságán: „Minden más gondolatot el kell távolítani a lelkünkből. És elhinni, hogy Jézust vonzza bűneink alázatos, bizalommal és szeretettel teljes feltárása. Amit mi birtoklunk és teszünk, az csupa nyomorúság. Ő pedig a mi irányunkba csupa Irgalom. Lelkünk csak úgy egyesülhet Vele, ha egyetlen ajándékként nem az erényeinket, hanem a bűneinket ajánljuk fel Neki! […] Jézus a földre jött, emberré lett, és nem vágyik semmi másra […] csak arra, hogy Megváltó legyen. Hogy Orvos legyen! Semmi másra nem vágyik.”  
„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”
Miután szabadok lettünk és bocsánatot nyertünk, tartsuk szem előtt a testvérek segítségét, mert a keresztények ereje a közösségből fakad. Kezdjük el konkrétan szeretni a felebarátot, bárki legyen is az! „Amit ez tőlünk kér, az a szolgálattal, megértéssel teli kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.” 
Ferenc pápa azt mondja: „Isten bocsánata […] irgalmasságának legnagyobb jele. Olyan ajándék, amelyet minden bocsánatot nyert bűnösnek meg kell osztania összes testvérével, akivel csak találkozik. Mindenki, akit az Úr mellénk állított, családtagok, barátok, munkatársak, egyházközségi tagok…, mind olyanok, mint mi: rászorulnak Isten irgalmasságára. Olyan jó bocsánatot nyerni, de te is, ha azt akarod, hogy bocsánatot nyerj, akkor te is bocsáss meg másoknak! Bocsássunk meg! […] hogy tanúi legyünk az ő bocsánatának, amely megtisztítja szívünket és átalakítja életünket!”  - Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

FEBRUÁR 

„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.” (1Kor 16,14)

Ebben a hónapban Pál apostol szava és tapasztalata lesz a világosság az utunkon.

A korintusi keresztényekhez hasonlóan nekünk is nagy erővel hirdeti, hogy az evangélium lényege a szeretet, az agapé, az érdek nélküli szeretet a testvérek között.

A mostani életige ennek a levélnek a befejező részéből származik, amely részletesen leírja, és minden árnyalatában el is magyarázza, hogy milyen a szeretet: türelmes, jóságos, örül az igazságnak, nem keresi a maga javát…

A keresztény közösségben ily módon megélt kölcsönös szeretet gyógyír a mindig fenyegető megosztottságokra, és a remény jele az egész emberiség számára.

„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.”

Érdekes, hogy Pál – ha a görög szöveget nézzük – arra buzdít, hogy minden tevékenységünk folyamán „legyünk a szeretetben”, és ezzel megadja minden cselekedetünk biztos alapját, a feltételét, hogy Istenben lakozzunk, aki a Szeretet.

Hogyan is tudnánk kölcsönösen befogadni egymást, hogy tudnánk mindenkihez így viszonyulni, ha nem tudnánk, hogy előbb Isten szeret minket a törékenységeinkkel együtt is?

Ha újra és újra felszítjuk magunkban ennek a tudatát, akkor leszünk képesek félelem nélkül megnyílni mások felé, és megérteni a szükségleteiket, melléjük állni és megosztani velük anyagi és lelki javainkat.

Figyeljük meg, hogy Jézus hogyan cselekedett, mivel Ő a mi példaképünk.

„Ő maga elsőként adott: egészséget a betegeknek, bocsánatot a bűnösöknek, életet adott mindannyiunknak. Az ösztönös, önző harácsolást Jézus a nagylelkűséggel, a saját igényeink előtérbe helyezését a másokra való odafigyeléssel állítja szembe. A birtoklás kultúrájával szemben az adás kultúráját hangsúlyozza. Nem az a lényeg, hogy sokat vagy keveset tudunk-e adni. Az számít, hogy »hogyan« adunk, mennyi szeretet van a másik iránti figyelmességünk akár egy apró gesztusában is. […] A szeretet lényegre törő: odafigyeléssel, szolgálattal és segítőkészséggel képes a felebaráthoz közeledni. […] Még fontosabb megpróbálni szeretetnek »lenni« mindenki iránt! Akkor megtalálnánk a szívéhez vezető utat, és tudnánk segíteni neki.”

„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.”

Ez az ige arra tanít, hogy tisztelettel közeledjünk másokhoz, ne legyen bennünk álnokság, hanem ötletesen tegyük lehetővé, hogy megvalósíthassák legszebb vágyaikat, és így mindenki részét adhassa a közjó megvalósulásához.

Ez segíteni fog, hogy értékeljük a hétköznapi életünk apró eseményeit is: „[…] a házimunkától a földeken vagy a műhelyben végzett munkáig, a hivatali ügyintézéstől az iskolai teendőkig vagy a társadalmi, politikai és vallási felelősségek vállalásáig. Minden figyelmes és segítőkész szolgálattá válhat.”

Képzeljük el úgy, mint egy mozaikot, a maga egyszerűségében megélt evangéliumból.

Két szülő meséli: „A szomszédunk közömbös a hit iránt. Elmesélte, hogy a fia börtönbe került, mi pedig vállaltuk, hogy meglátogatjuk. Az előző nap böjtöltünk, kérve a kegyelmet, hogy a megfelelő szavakat tudjuk mondani neki. Aztán kifizettük az óvadékot, hogy szabadon engedjék.”

Egy ifjúsági csoport Bueában (Kamerun délnyugati részén) természetbeni és pénzadományokat gyűjtött, hogy segítsenek a háború miatt az ország más részére elmenekülni kényszerült embereken. Meglátogattak egy embert, aki a menekülés közben elveszítette az egyik karját. Nagyon nehéz elfogadnia ezt a fogyatékosságot, mert ez hirtelen erővel változtatta meg a szokásait. „A látogatásunk reményt, örömet és bizalmat adott neki. Általunk megtapasztalta Isten szeretetét” – meséli Regina. Marita pedig úgy érzi: „Ez után a tapasztalat után tényleg biztos vagyok benne, hogy semmi sem kicsi, ha szeretetből tesszük. Másra nincs is szükség, mert a szeretet mozdítja meg a világot. Próbáljuk ki!” (Letizia Magri és az életige csoport gondozásában)

https://www.fokolare.hu/az-elet-igeje


JANUÁR

„Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.” (Lk 10,27)
A keresztények egységének imahetére[1] idén az a javaslat, hogy a fent idézett ószövetségi igéből induljanak ki az elmélkedések[2]. Jézus Jeruzsálembe tart, amikor feltartóztatja egy törvénytudó és azt kérdezi tőle: „Mester, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?” [3] Így indul a beszélgetésük, amelyben Jézus visszakérdez: „Mi áll a törvényben?” [4] Ezzel a kérdezőt készteti válaszadásra: az Isten és a felebarát iránti szeretetben együttesen foglalható össze a Törvény és a Próféták.
„Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.”
„Kit tekintsek felebarátomnak?” – folytatja a törvénytudó. A Mester pedig az irgalmas szamaritánus történetének elbeszélésével válaszol. Nem sorolja fel, hogy milyen embereket tekinthetünk felebarátainknak, hanem inkább leírja azt a mély együttérzést, amivel viseltetnünk kell irántuk minden tettünkben. Nekünk kell a többi ember „felebarátjává” válnunk.
Úgy kell feltennünk a kérdést, hogy „én kinek vagyok a felebarátja”.
Úgy, mint az irgalmas szamaritánus, gondját kell viselnünk a szükséget szenvedő testvéreinknek, nem kell félnünk, hogy mélyen belemenjünk egyes helyzetekbe, inkább forduljunk mindenkihez segítő, támogató, bátorító szeretettel.
Lássuk önmagunkat a másik emberben, és azt tegyük vele, amit önmagunkkal tennénk. Ez az ún. „aranyszabály”, amely minden vallásban megtalálható. Gandhi nagyon szemléletesen mondja el: „Te és én egy vagyunk. Nem árthatok neked anélkül, hogy magamat meg ne sebezném.” [5]
„Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.”
„Ha nem érdekel bennünket vagy belenyugszunk, hogy a felebarátunk szükséget szenved akár anyagilag akár lelkileg, akkor nem mondhatjuk, hogy úgy szeretjük, mint saját magunkat. Nem mondhatjuk, hogy úgy szeretjük őt, ahogy Jézus szerette. Egy olyan közösségben, amely Jézus tanítása szerint a szeretetre akar törekedni, nem lehet, hogy ne tekintsenek mindenkit egyenlőnek, azonos szinten, nem lehet, hogy kitaszítsanak, vagy elhanyagoljanak valakit. […] Amíg a felebarátunkat idegennek tekintjük, aki megzavarja a nyugalmunkat és felborítja a terveinket, addig nem mondhatjuk, hogy teljes szívünkből szeretjük Istent.” [6]
„Szeresd az Urat, a te Istenedet… és felebarátodat, mint magadat.”
Az élet az, ami a jelen pillanatban történik veled. Ha észreveszed azt, aki melletted van, ha meg tudod hallgatni a másikat, akkor ez nagyon érdekes távlatokat nyithat meg, és váratlan kezdeményezéseket indíthat el.
Így történt ez Victoriával is:
„A templomban mellettem ült egy afrikai asszony, és nagyon tetszett, ahogy énekelt, nagyon szép hangja volt. Meg is dicsértem, és biztattam, hogy csatlakozzon a plébánia kórusához. Megálltunk beszélgetni, és kiderült, hogy guineai szerzetesnő, aki átutazóban van Madridban. Elhagyott újszülötteket és gyerekeket fogadnak be az intézetükbe, és felnevelik őket egészen felnőtt korukig, és segítik az egyetemi tanulmányaikat, vagy szakmát tanítanak nekik. Egy jól működő varrodát is üzemeltetnek, de nincs elég varrógépük.
Fölajánlottam, hogy segítek varrógépeket keresni. Jézusban bíztam, mert éreztem, hogy meghallgat, és ő késztet arra, hogy számítgatások nélkül szeressek.
Az egyik barátom ismert egy műhelyt, és szívesen bekapcsolódott ebbe a szeretet-láncba. Nyolc varrógépet meg tudtak javítani és még egy vasalógépet is hozzátettek. Egy baráti házaspár pedig felajánlotta, hogy elviszi Madridba. Pihenni akartak menni két napra, de útirányt változtattak, és majdnem ezer kilométert autóztak ezért. Így a »reménység varrógépei« hosszú szárazföldi és tengeri utazás után eljutottak Malabo városába. A guineaiak hihetetlen csodálattal fogadták, és hálás köszönetüket fejezték ki.” - Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában
 
[1] Az egész északi féltekén január 18. és 25. között tartják, a déli féltekén pedig Pünkösd hetében. Az imádság szövegét ebben az évben egy Burkina Faso-i ökumenikus csoport állította össze.
[2] vö. Mtörv 6,4-5 és Lev 19,18
[3] Lk 10,25
[4] Lk 10,26
[5] C. Lubich, A szeretet művészete, Új Város, Budapest, 2005, 16. o.
[6] C. Lubich, Az élet igéje 1985. november, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma 2017) pp. 340–341.

2023
 
DECEMBER
„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1Tessz 5,16-18)
Amikor Pál ezt írta a tesszalonikaiaknak, még sokan éltek Jézus kortársai közül, akik látták és hallották őt, tanúi voltak tragikus halálának és ámulattal csodálták a feltámadását, később pedig a mennybemenetelét. Felismerték, hogy mit hagyott maga után Jézus, és közelgő visszatérését várták. Pál nagyon szerette a tesszalonikai gyülekezetet, amely az életét, tanúságtételét és a gyümölcseit tekintve példaértékű volt. Nekik írta ezt a levelet, és arra kérte őket, hogy olvassák fel mindenkinek (5,27). Ebben ajánlásokat tesz, hogy hogyan maradhatnak „az Úr és az ő követői” (1,6), amit így foglal össze:
„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.”
Ezek a sürgető biztatások nem csak arról szólnak, hogy mit vár tőlünk Isten, hanem arról is, hogy mikor: szüntelenül, mindig, állandóan.
Vajon meg lehet parancsolni az örömöt? Hogy az élet problémákkal és gondokkal, szenvedéssel és gyötrelemmel terhes, hogy a társadalmi közeg gyakran sivár és barátságtalan, azt mindenki tapasztalja. Pál számára mégis megvan az oka, hogy megéljük „azt az örömöt”, amelyre utal. A keresztényekhez szól, és azt tanácsolja, hogy vegyük komolyan a keresztény életet, hogy ezáltal Jézus a feltámadása után megígért teljességgel élhessen bennünk. Néha meg is tapasztaljuk ezt: Ő azokban él, akik szeretnek. Mindannyian ráléphetünk a szeretet útjára, ha elszakadunk önmagunktól, ha ingyenes szeretettel fordulunk mások felé, ha elfogadjuk a baráti támogatást, ha bízunk abban, hogy „a szeretet mindent legyőz”[1].
„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.”
A különböző vallású hívők és a különböző meggyőződésű emberek közötti párbeszéd még inkább segít megértenünk, hogy az imádság mélyen emberi cselekedet; az imádság építi és felemeli a személyt.
És hogyan lehet szüntelenül imádkozni? „… nem elég – írja az ortodox teológus Evdokimov –, ha vannak imádságaink, szabályaink, szokásaink; imádsággá kell válnunk, megtestesült imádsággá, az életünket kell liturgiává tenni, imádkozni a leghétköznapibb dolgokkal.”[2] Chiara Lubich pedig hangsúlyozza, hogy „gyermekként úgy szerethetjük (Istent), ha a Szentlélek eltölti a szívünket az Atya iránti szeretettel és bizalommal: a bizalom pedig arra késztet, hogy gyakran beszélgessünk vele, hogy elmondjuk neki minden dolgunkat, a szándékainkat és a terveinket”.[3]
A szüntelen ima egy másik, mindenki számára elérhető módja, ha minden cselekedet előtt megállunk, és pontosítjuk a szándékunkat: „Érted” teszem. Ez nagyon egyszerű gyakorlat, amely belülről alakítja át a tevékenységeinket, és az egész életünket állandó imádsággá alakítja át.
„Legyetek mindig derűsek! Szüntelenül imádkozzatok! Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.”
Adjatok hálát mindenért. Ez a hozzáállás szabadon és őszintén fakad az Iránta táplált hálás szeretetből, hiszen Ő csendben fenntartja és kíséri az embereket, a népeket, a történelmet és a világmindenséget. Legyünk hálásak mások iránt, akik velünk együtt haladnak az úton, és tudatosítják bennünk, hogy nem vagyunk elegek önmagunknak.
Örvendezés, ima és hálaadás. Három olyan cselekedet, amely közelebb visz minket ahhoz, amilyennek Isten lát és akar minket, és gazdagítja a kapcsolatunkat Önmagával. Bízzunk abban, hogy „a békesség Istene teljesen megszentel minket.”[4]
Így készülünk fel arra, hogy mélyebben megéljük a karácsony örömét, hogy jobbá tegyük a világot, és munkáljuk a békét önmagunkban, az otthonunkban, a munkahelyen, az utcákon, a tereken. Ez az, amire oly sürgősen szükségünk van ma.
 
Victoria Gómez és az életige csoport gondozásban
[1] P. Vergilius, X. Ekloga, 69. sor
[2] P. Evdokimov, La preghiera di Gesù in La novità dello Spirito, Ed. Ancora, Milano 1997
[3] C. Lubich, Conversazioni, Città Nuova, Roma 2019, p. 552.
[4] 1Tessz 5,23

NOVEMBER
„Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.” (1Tessz 5,5)
A fény mindig is az életet szimbolizálta. Minden nap várjuk a hajnalt mint az új kezdet előhírnökét.
A fény témája megjelenik a népek történelmében és az ősi vallásokban is. A zsidó hagyomány a fény ünnepét, a hanukát ünnepli, amely a jeruzsálemi templom újraszentelésének és a pogány kultuszoktól való megszabadulásnak állít emléket. A muszlimok a próféta születésének napján, arabul Mawlid vagy törökül Mevlid Kandili napján gyújtanak gyertyát. A Diwali eredetileg hindu ünnep, és a neve azt jelenti, hogy a fények sorozata. Különféle indiai vallások is megünneplik, mint a jó győzelmét a gonosz fölött.
A keresztények számára Jézus Krisztus a világ sötétségét megvilágító fény. Ezért mély szimbolikát rejtő valóság, isteni jelenlétet hordoz, és ajándék az emberiség és az egész Föld számára.
„Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.”
Vajon mi jellemző a nappal fiaira? Elsősorban az, hogy „nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé”. Az alvásról, az apátiáról való lemondás elhatározás kérdése, ez abban áll, hogy éberek maradunk. A szeretet döntése, hogy teljes egészében kihasználjuk és megéljük az időt.
Az apostol sürgető felhívása a tesszalonikai közösség felé tehát az, hogy együtt virrasszanak, lemondva minden lomhaságról és közönyről. Olyan időszakban élünk, amikor az emberiségnek különösen nagy szüksége van a fényre. Most azoknak, akik nem az éjszakáé vagyunk, az a feladatunk, hogy folyamatosan odaadva önmagunkat fényt vigyünk az emberek közötti kapcsolatokba, hogy hittel, szeretettel és reménnyel tegyük láthatóvá a feltámadott jelenlétét, ahogy Pál írja .
Ezen felül pedig szorosabb és igazabb kapcsolatot kell ápolnunk Istennel, a szívünk mélyére ásva az imádságon keresztül megtalálni a vele való beszélgetés pillanatait, és gyakorlatra váltani az Ő igéjét, amely épp ezt a fényt ragyogtatja fel.
„Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.”
Néha hozzászokunk, hogy szívünk sötétségében éljünk, vagy megelégszünk a sok mesterséges fénnyel, a világ különböző boldogságígéreteivel. De Isten mindig arra hív, hogy az Ő fénye ragyoghasson bennünk, és úgy nézzünk az emberekre és az eseményekre, hogy fel tudjuk fedezni bennük a mindent átszövő aranyszálat.
Törekedjünk folyamatosan az újjászületést hozó döntésekre, az elhatározásra, hogy átlépjünk a sötétségből a világosságba. „A keresztény nem menekülhet a világból, nem rejtőzhet el, és nem tarthatja a vallást magánügynek – írja Chiara Lubich. – A világban él, mert felelős érte, mert az a küldetése minden emberhez, hogy fény legyen, amely világít. Ez a te küldetésed is, s ha nem e szerint cselekszel, éppoly haszontalanná válsz, mint a só, amely ízét vesztette, vagy mint a fény, amely sötétséggé lett.  […] A keresztény feladata tehát az, hogy hagyja átragyogni önmagán a benne lakó fényt, hogy Isten jelenlétének »jele« legyen az emberek között.” 
„Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.”
Isten a világosság, és akik őszinte szívvel keresik, megtalálják Őt. Bármi történjék is, soha nem szakadunk el az Ő szeretetétől, mert a gyermekei vagyunk. Ha meg vagyunk győződve erről, akkor nem fognak minket felkavarni vagy összetörni a megrázó események sem.
Az idei törökországi és szíriai földrengés több, mint 50 ezer emberéletet követelt, milliók körülményeit forgatta fel. Akik túlélték a katasztrófát – ott helyben egész közösségek, valamint más országbeli társaik is –, mint megannyi fénylő pont, rögtön azon fáradoztak, hogy segítséget és enyhülést nyújtsanak azoknak, akik elvesztették szeretteiket, otthonukat és mindenüket.
A sötétség soha nem győzheti le azokat, akik amellett döntenek, hogy a fényben élnek és fényt fakasztanak. Nekünk, keresztényeknek ez azt jelenti, hogy Krisztussal közöttünk élünk. Az ő jelenléte új lehetőségeket villant fel az életünkben, képes visszaadni a reményt, és általa továbbra is Isten szeretetében lakozhatunk. - Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásban

OKTÓBER
„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” (Mt 22,21)
Jézus bevonult Jeruzsálembe a nép kiáltozása közepette: „Dávid fiának” nevezték. Máté evangéliuma ezt a királyi címet tulajdonítja Krisztusnak, aki azért jött, hogy Isten országának küszöbön álló eljövetelét hirdesse.
Ilyen körülmények között zajlik Jézus egyedülálló beszélgetése az őt faggató csoporttal. Vannak köztük, akik Heródes hívei, és vannak farizeusok. A két tábor eltérően gondolkodik a római császár hatalmáról. Azt kérdezik, hogy szerinte jogos-e adót fizetni az uralkodónak, és ezzel akarják rákényszeríteni, hogy a császár mellé álljon, vagy ellene szegüljön, és emiatt bevádolhassák őt.
De Jézus egy másik kérdéssel válaszol: Kinek a képe van a pénzérmékre nyomtatva? Mivel az uralkodó képe van rajta, így válaszol:
„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.”
De mi jár a császárnak és mi jár Istennek?
Jézus Isten elsőbbségére hívja fel a figyelmünket. Ahogy a római pénzen a császár képének lenyomata áll, úgy minden ember Isten képének lenyomatát hordozza magán.
A rabbinikus hagyomány maga is megerősíti, hogy minden ember Isten képére teremtetett , és ennek a bemutatására éppen a pénzérmére vert képet használja: „Amikor az ember pénzt ver ugyanazzal a formával, minden darab ugyanolyan lesz, de a királyok királya, a Szent, legyen áldott a neve, minden embert az első ember lenyomatával alkotott, és senki sem pont olyan, mint a társa.” 
Csak Istennek adhatjuk oda magunkat teljesen, hozzá tartozunk, és benne találunk szabadságot és méltóságot. Egyetlen emberi hatalom sem kívánhat tőlünk ilyen fokú hűséget.
Egyedül Jézus ismeri annyira az Istent, hogy segíteni tud a megfelelő helyre tenni őt: „Számára szeretni annyit jelent, mint megtenni az Atya akaratát. Ennek szolgálatába állította értelmét, szívét, minden energiáját, egész életét: teljesen annak a tervnek szentelte magát, amelyet az Atya alkotott róla. Az evangélium mindig úgy mutatja be Őt, mint aki mindig és teljesen az Atya felé fordul […]. Tőlünk is ezt kívánja: szeressünk, vagyis megalkuvások nélkül, teljes valónkkal, »teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből« tegyük annak akaratát, akit szeretünk. […] Ez a legnagyobb radikalizmust kéri tőlünk, mert Istennek nem adhatunk kevesebbet teljes önmagunknál: teljes szívünket, teljes lelkünket, teljes elménket.” 
„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.”
Hányszor vagyunk kétségek és nehéz döntések közepette, és ott a veszélye, hogy engedünk a kísértésnek, és elszökünk a probléma elől. Jézust is próbára teszik a kétféle gondolkodást illetően, de számára világos, hogy Isten országának az eljövetele és a szeretet előrébb való.
Ez az ige nekünk is felteszi a kérdést: vajon a szívünk hírnévre vágyik, hirtelen előléptetésre, a sikeres vagy befolyásos embereket csodálja, az influenszereket? Előfordul, hogy a dolgokat helyezzük arra a helyre, ami Istent illetné meg?
Jézus a válaszával minőségi ugrásra hív bennünket, hogy komolyan és mélyen gondoljuk át az értékrendünket.
A lelkiismeretünk mélyén szól egy hang, néha csak halkan, más hangok között, de felismerhetően. Ez a hang, mely arra hív, hogy fáradhatatlanul keressük a testvériség útját, mindig arra bátorít, hogy újítsuk meg ezt az elhatározásunkat, akkor is, ha az árral szembe kell mennünk.
Ezt gyakorolva, megalapozzuk az igazi párbeszédet másokkal, hogy közösen találjunk megfelelő választ az élet összetett helyzeteiben. Ez nem jelenti azt, hogy kivonjuk magunkat a személyes felelősség alól a társadalmi kérdésekben, sőt inkább azzal jár, hogy érdek nélkül a közjó szolgálatába állunk.
Dietrich Bonhoeffer, aki polgári ellenállást tanúsított a nácizmus ellen, így ír a menyasszonyának a börtönből, ahol aztán végrehajtották rajta a halálos ítéletet: „A hit, amire én gondolok, nem menekül el a világtól, hanem kitart és szeret a világban, hűséges marad a földhöz, minden gyötrelem ellenére, amivel ez jár. A házasságunk legyen egy kimondott igen Isten földjére, arra bátorítson, hogy létrehozzunk és teremtsünk valamit a földön. Attól tartok, hogy a keresztények, akiknek csak fél lábbal van bátorságuk a földön állni, azok a mennyországban is csak fél lábon fognak állni.”[1]
(Letizia Magri és az életige csoport gondozásban)

[1]  Dietrich Bonhoeffer, Maria von Wedemeyer, Lettere alla fidanzata, Cella 92, Queriniana, Brescia 1992, 48.


SZEPTEMBER

AUGUSZTUS
„Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!” (Mt 15,28)

Jézus Tírusz és Szidón vidékére tartott, idegen földre. Talán ezért, hogy végre egy kicsit megpihenjen a tanítványaival, és csendben lehessen, egyedül, imádságba visszavonulva. Hirtelen egy asszony kiáltására lettek figyelmesek, akinek a nevét, hasonlóan másokhoz, szintén nem említik az evangéliumok. A tanítványok számára kellemetlen és zavaró volt a viselkedése, könyörögtek Jézusnak, hogy teljesítse kérését, hogy megszabadulhassanak tőle, „hisz kiabál utánuk”. Az asszonyt viszont nem tartotta vissza sem az, hogy nem izraelita, sem az, hogy ő egy nő, sem az, hogy Jézus szóra sem méltatta. Egy kétségbeesett édesanya ő, akinek a lányát „kegyetlenül gyötri az ördög”. Jézus közelébe megy, és kitartóan reméli, hogy személyesen találkozhat vele. Oda is lép és leborul a Mester előtt a kérésével, hogy segítsen rajta. Jézus hallatlanul kemény szavakkal fordul hozzá: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.”

„Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!”

Az asszony elfogadja az elutasítást, megérti, hogy Jézus elsődleges küldetése nem az ő népéhez szól. De megérti azt is, hogy az ő Istene nem egy kegyelemosztó gépezet, hanem olyan Atya, akivel igaz kapcsolatba kerülhetünk elismerve saját kicsiségünket is. Az asszony ennek tudtában néz Jézus szemébe: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.”Ezzel szinte falhoz állítja Jézust, és meghatja őt alázatával, hogy megelégszik a morzsákkal is. Még a kiáltása is úgy tűnik, hogy a hitét fejezi ki, így szólítja Jézust: „Uram, Dávidnak fia!”

„Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!”

Az evangéliumok a következő szavakkal írják le sz asszony rendíthetetlen hitét:

Közeledik és odajött Jézushoz, hangosan és sírva kéri, hogy könyörüljön, Úrnak ismeri el és leborul előtte, szilárdan és kitartóan hiszi, hogy az Úr számára lehetséges a lehetetlen, Jézus keménységére tűpontos logikával válaszol. Legfőbb jellemzői az anyai szeretet és a bizalom. És „még abban az órában meggyógyult a leánya”.

Ez az ige egy olyan asszonyról szól, aki az élő és cselekvő hit mintaképe. Ugyanakkor bemutatja, hogy milyen kétségeken át vezetett az első keresztény közösség útja, mert nekik ír Máté, hogy nyíljanak meg a nem zsidó világ felé is, mert ők is keresnek, és óriási a hitük.

„Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!”

A szírföníciai asszonyhoz hasonlóan „a mi hitünket is próbára teheti egy váratlan nehézség, egy előre nem látott esemény, mely felborítja addigi terveinket; egy súlyos betegség vagy egy hosszan tartó fájdalmas helyzet”[2], éshozzátehetnénk azt is, hogy a békétlenség a világban, a társadalmi igazságtalanság, a súlyosan beteg bolygónk, vagy a családban és a társadalomban fennálló konfliktusok… És egyik hiányosságunk az is, hogy nem vagyunk állhatatosak, és nem teljes bennünk a bizalom. „Ezért Isten megengedi, hogy nehéz, gyakran abszurd helyzetekbe kerüljünk. Meg akarja tisztítani hitünket; látni akarja, hogy valóban rá tudunk-e hagyatkozni s elhisszük-e, hogy szeretete messze felülmúlja minden tervünket, vágyunkat és várakozásunkat.”[3]

Saliba története is ezt mutatja. El kellett hagynia a városát. Homszban lakott, Szíriában. Ott kellett hagynia idős szüleit is. Édesapjának üveges üzlete volt, amely tönkrement a háború alatt, városukat pedig teljesen ki is fosztották. Saliba sok más fiatalhoz hasonlóan úgy gondolta, hogy más lehetőségeket kihasználva föl kell építenie életét valahol, és nem adta fel. 22 évesen nagy kitartás volt benne, hogy ő is részét adja ahhoz, hogy megsebzett népe újra talpra állhasson. Csatlakozott a RestarT[4]projekthez, és ennek keretében egy saját kis fűszerüzletet nyitott. Nem csak olajat, kávét, hüvelyeseket és fűszert árul, hanem az édesanyja által készített házi sajtot, joghurtot és vajat is. Már egy hűtőszekrényt és egy generátort is beszerzett. Amikor pedig az üzlet zárva tart, akkor idős édesapjával együtt élelmiszer-adományokat osztanak szét rászoruló családoknak.[5]  (Victoria Gómezés az életige csoport gondozásában)


[1]2023. augusztus 1-6-áig lesz Lisszabonban a XXXVII. Ifjúsági Világtalálkozó, amelynek az evangéliumból választott témája: „Mária felkelt, és sietve útnak indult” (Lk 1,39). A fiatalokhoz intézett üzenetében Ferenc pápa ezt így magyarázza: „Az Úr anyja példakép az útra kelő fiatalok előtt, akik nem üldögélnek a tükör előtt saját képmásukat bámulva, és akiket nem »ejtenek rabul« a közösségi oldalak. Mária teljesen kifelé fordul.” Azt kívánja, hogy az IVT-n együtt „újra fedezzük majd fel, milyen örömet ad a népek és a nemzedékek közötti testvéri ölelés, a megbékélés és a béke ölelése, egy új misszionáriusi testvériség ölelése”! (ford. kattima.hu)

[2]vö. C. Lubich, Az élet igéje, 1994. június, Új Város, 1994/6

[3]uo.

JÚLIUS

„Aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.” (Mt 10,42)

Máté evangélista nagyon művelt keresztény író, minden részletében ismeri Izrael Istenének ígéreteit. Ezért ő Jézus szavaiban és tetteiben ezek beteljesedését látja. Evangéliuma öt nagy beszéd formájában mutatja be Jézus, az új Mózes tanítását.

Ez az ige a „missziós beszéd” végén szerepel, amely a tizenkét apostol kiválasztásával kezdődik, és leírja, mi szükséges ahhoz, hogy prédikálhassanak. Fontos, hogy hiteles legyen a tanúságtételük, belülről fakadó döntéseken alapuljon, mert meg nem értés és üldöztetés vár majd rájuk.

Még többről van itt szó. Jézus felfedi, hogy a tanítványok küldetése az ő küldetésében gyökerezik, amelyet az Atyától kapott. Ez a látásmód már az Ószövetségre is jellemző, Isten küldöttében maga Isten válik jelenvalóvá, és ez kötelez. Tehát Jézus által és azok által, akiket ő elküld, áttételesen Isten szeretete jut el az emberekhez.

„Aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.”

Néhányan különleges küldetést kaptak: apostoli, pásztori vagy prófétai missziót. Jézus azt mondja, hogy ezen kívül is minden keresztény tanítvány lehet, a misszió címzettje és hordozója egyben. Akkor is, ha látszólag „kicsik” vagyunk, és nincs semmi rendkívüli tulajdonságunk vagy rangunk, tanítványként képesek vagyunk tanúságot tenni Isten közelségéről. Az Atya, minden ember atyja magát a keresztény közösséget küldi az emberiséghez.

Mindannyian a testvéreken keresztül tapasztaltuk meg, hogy Isten figyel ránk, gondoskodik rólunk, megbocsájt és bízik bennünk. És mindannyian tehetünk valamit másokért, hogy megtapasztalják az Atya gyengéd szeretetét, ahogy Jézus is tett a missziója során. Az úgynevezett „kis dolgok” azért tudják megváltoztatni a világot, mert az Atyában gyökereznek, még akkor is, ha csak egy pohár friss vízről van szó.

„Nem az a lényeg, hogy sokat vagy keveset tudunk-e adni. Az számít, hogy hogyan adunk, mennyi szeretet van a másik iránti figyelmességünk akár egy apró gesztusában is. Néha elég egy pohár vizet adni, egy pohár friss vizet[1] […] Egyszerű és mégis nagy tett Isten szemében, ha az Ő nevében vagy szeretetből tesszük. […] Az e havi életige segíthet abban, hogy felfedezzük minden cselekedetünk értékét: a házimunkától a földeken vagy a műhelyben végzett munkáig, a hivatali ügyintézéstől az iskolai teendőkig vagy a társadalmi, politikai és vallási felelősségek vállalásáig. Minden figyelmes és segítőkész szolgálattá válhat. A szeretet új szemet ad majd nekünk, hogy meglássuk, másoknak mire van szükségük, hogy találékonyan és nagylelkűen elébük siessünk. És az eredmény? Az ajándékok kézről kézre fognak járni, mert a szeretet szeretetet szül. Az öröm megsokszorozódik, mert »nagyobb boldogság adni, mint kapni«[2].”[3]

„Aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.”

Jézus nagyon fontos dolgot kér tőlünk, azt, hogy ne akadályozzuk meg Isten szeretetének áramát. Azt kéri, hogy az elképzeléseinket és a saját megfontolásainkat legyőzve nyitott szívvel és konkrét szolgálatra készen forduljunk minden emberhez.

Aktív, találékony és felelősségteljes együttműködésünket kéri a közjó megvalósításában a mindennapos apró dolgoktól kezdve. Ő pedig bőségesen viszonozni fogja ezt, mindig mellettünk áll, törődik velünk és elkísér küldetésünk során.

„[…] Otthagytam a munkahelyemet Fülöp-szigeteken, és a családom után mentem Ausztráliába […]. Egy 500 embert foglalkoztató építőipari cégnél találtam takarítói munkát. A pavilonokat, az étkezőket, az öltözőket, az irodákat és az ebédlőt kellett rendben tartanom. Korábban mérnökként dolgoztam, és ez a munka most egészen más volt. […] Az emberek iránti szeretetből mindig tisztán és rendben tartom az ebédlőt. Vannak viszont, akik nem törődnek a tisztasággal […]. Ennek ellenére türelemmel voltam irántuk, mert számomra ez egy lehetőség, hogy Jézust szeressem abban, akivel találkozom. Ők pedig lassacskán elkezdtek rendet tenni maguk után, amikor megebédeltek, idővel összebarátkoztunk, és elnyertem a bizalmukat és a tiszteletüket […]. Megtapasztaltam, hogy a szeretet ragályos, és amit szeretetből teszünk, az megmarad.”[4] --- (Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában)


[1] vö. Mt 10,42

[2] ApCsel 20,35

[3]C. Lubich, Az élet igéje, 2006. október, Új Város 2006/10.

[4]Szerk. S. Pellegrini, G. Salerno, M. Caporali, Famiglie in azione – Un mosaico di vita, Città Nuova 2022, p. 55.


JÚNIUS
„Örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértőek, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz.” (2Kor 13,11)
Pál apostol szeretettel kísérte figyelemmel a korintusi keresztény gyülekezet fejlődését. Meglátogatta és támogatta ezt a közösséget a nehezebb helyzetekben.

Egy idő múlva azonban meg kellett védenie magát ezzel a levéllel, mert támadás érte más prédikátorok részéről, akik vitatták a viselkedését. Pál ugyanis nem kért fizetést missziós munkájáért, nem az ékesszólás szabályai szerint beszélt, és nem is hozott ajánlóleveleket, hogy alátámassza a tekintélyét, hanem azt hirdette, hogy Jézus példájának fényében értette és éli meg saját gyengeségét.

Levele végén Pál mégis bizalommal és reménnyel teli felhívást intéz a korintusiakhoz:

„Örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértőek, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz.”

Buzdításának az első feltűnő jellegzetessége az, hogy a közösség egészéhez szól, mert ez az a hely, ahol Isten jelenléte megtapasztalható. A békesség Istenének jelenléte meg tud gyógyítani minden emberi gyarlóságot, amely megnehezíti a kölcsönös megértést, a hűséges és őszinte kommunikációt, a tapasztalati és gondolkodásbeli különbségek tiszteletteljes összhangját.

Pál néhány konkrét magatartásformát javasol, amelyek összhangban vannak az evangélium követelményeivel. Isten tervét megvalósítva törekedjünk arra, hogy egyénileg és közösségileg is mindenkit testvérünknek tekintsünk! Forgassuk vissza a közösségbe Isten vigasztaló szeretetét, amellyel elárasztott minket! Gondoskodjunk egymásról, és osztozzunk a másik ember legmélyebb vágyaiban! Fogadjuk be egymást, fogadjuk el és kínáljuk fel az irgalmat és a megbocsátást! Ápoljuk a bizalom és a meghallgatás szellemét!

Ezek a döntések ránk vannak bízva, a szabadságunkra, és néha bátorságra van szükség, hogy az „ellentmondás jeleként” lépjünk fel a jelenlegi mentalitással szemben.

Ezért az apostol azt is ajánlja, hogy bátorítsuk egymást ebben az elhatározásunkban. Szerinte az a fontos, hogy megőrizzük, és tegyünk örömmel tanúságot az egység és a béke felbecsülhetetlen értékéről. Mindezt szeretetben és igazságban, mindent, mindig Isten feltétel nélküli szeretetének sziklájára alapozva, amellyel elkíséri a népét.

„Örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértőek, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz.”

Hogyan éljük ezt az életigét? Pálhoz hasonlóan mi is tekintsük példának Jézus érzéseit, Jézus az ő békéjét hozta el nekünk.[1]„[…] ez nem csupán azt jelenti, hogy nincs háború, veszekedés, megosztottság vagy megrázkódtatás. […], ez az élet és az öröm teljessége, az ember teljes üdvössége, a szabadság, az összes nép közötti szeretetben megvalósuló testvériség. […] És mit tett Jézus, hogy nekünk adja az „ő” békéjét? Személyesen fizetett meg érte. […] Ő állt oda az ellenségeskedők közé, magára vette a gyűlölködést és a széthúzást, és ledöntötte a népeket elválasztó falakat.[2]

A béke építése tőlünk is olyan szeretetet kíván, amely képes szeretni azokat is, akik nem viszonozzák, képes megbocsátani, legyőzni az »ellenség« fogalmat, és képes úgy szeretni mások hazáját, mint a sajátunkat. […] Új szívet és új látásmódot is kíván tőlünk, hogy mindenkiben az egyetemes testvériségre hivatott embert lássuk és szeressük. […] »A gonoszság az ember szívéből születik – írta Igino Giordani –, és ahhoz, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, ki kell vetnünk magunkból azt az agresszív, mások kihasználására és az önzésre épülő lelkületet, amelyből a háború fakad: újra kell építenünk a lelkiismeretet.«[3][4]

Bonita Park egy dél-afrikai mezőgazdasági település, Hartswater külvárosa. Az ország többi részéhez hasonlóan az apartheid rendszer öröksége továbbra is fennáll, különösen az oktatásügy területén: a fekete és a mulatt fiatalok képzettsége messze elmarad a többi etnikai csoportéhoz képest, ezért fennáll a veszélye, hogy a társadalom peremére szorulnak.

„The Bridge” a projekt neve, mely azért született, hogy közvetítsen a környéken élő különböző etnikai csoportok között a távolságok és a kulturális különbségek áthidalásával. Iskola utáni programot szerveztek, egy kis közösségi teret hoztak létre, amely a különböző kultúrák találkozóhelye a gyermekek és fiatalok számára. A közösség készségesen együttműködik. Carlo felajánlotta régi teherautóját, és elhozta a fát, amelyből a padok készültek, a közeli általános iskola igazgatója szerezte be a polcokat, füzeteket és könyveket, a holland református egyház pedig ötven széket adományozott. Mindenki kivette a részét abból, hogy a kultúrák és etnikai csoportok között napról napra erősödjön a híd.[5]  (Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában)


[1]vö. Jn 14,27

[2]vö. Ef 2,14-18

[3]I. Giordani, L'inutilità della guerra (A háború nem megoldás) Róma, 2003, 2. kiadás, 111. o.

[4]C. Lubich, Az élet igéje 2004. január, Új Város 2004/1.


MÁJUS

„Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők!” (Róm 12,10)

E hónap életigéje Pál apostol rómaiakhoz írt nagyon tartalmas leveléből származik. A keresztény életről szól, bemutatja, hogy túláradó szeretetben élnek, ingyenes és határtalan szeretetben, amely Istentől árad a szívünkbe, és mi tovább ajándékozzuk másoknak. Hogy még hatásosabban fejezze ki a keresztény közösségben élő szeretet jellegzetességét, két kifejezésből formál egyetlen szót: „filostorgos”, melyben egyaránt ott van a barátok és a családtagok egymás iránti szeretete.

„Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők!

Álljunk meg a testvéri szeretet és a kölcsönösség fogalmánál! Pál azt írja, hogy a keresztény közösségben élők azért szeretik egymást, mert egymásnak tagjai (Róm 12,5), testvérek, akik csak szeretettel tartoznak egymásnak (13,8), együtt örülnek azzal, aki örül, és együtt sírnak azzal, aki sír (12,15), nem ítélkeznek és senkit nem botránkoztatnak meg (14,13).

A létünk szorosan kötődik a többiek életéhez, a közösség pedig az élő tanúbizonysága a szeretet törvényének, amelyet Jézus hozott a földre. Ez a szeretetük nagyon igényes, arra is képes, hogy az életüket adják egymásért. Konkrét szeretetről van szó, melynek ezerféle kifejeződése van, a másik javát és boldogulását akarja, azt, hogy a többiek teljesen meg tudják valósítani önmagukat, és versengenek egymás tehetségének elismerésében. Ez a szeretet mindenkinek az igényeire tekintettel van, mindent megtesz azért, hogy senki ne maradjon le, felelősségvállalásra és tevékenységre indít kulturális, közéleti, politikai területen is.

„Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők!”

„Ha az első század keresztény közösségeire tekintünk, akkor látjuk, hogy a keresztény szeretet, mely kivétel nélkül mindenkire kiterjedt, egy sajátos nevet kapott. Úgy nevezték, hogy »filadelfia«, ami azt jelenti: testvéri szeretet, és az akkori profán irodalomban ezt a kifejezést kizárólag a vér szerinti testvérek kapcsolataként értelmezték. Soha nem vonatkoztatták ugyanannak a társadalomnak a tagjaira sem. Csak az Újszövetség tesz kivételt ebben.”[1]„Sokan vannak olyan fiatalok, akik mélyebb, őszintébb és igazibb kapcsolatra vágynak. Az első keresztények kölcsönös szeretete a testvéri szeretet minden jellemzőjével rendelkezett, erős volt és gyengéd.”[2]

„Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők!”

A kölcsönös szeretetben élő közösségek tagjait többek között az jellemzi, hogy nem zárkóznak be önmagukba, hanem készek szembenézni a valós kihívásokkal, amelyek abban a környezetben adódnak, ahol tevékenykednek.

K. J. Szerbiában élő magyar nemzetiségű három gyermekes édesapa. Végre megengedhette magának, hogy új házat vegyen, de egy baleset miatt sem anyagilag, sem fizikailag nem tudta egyedül rendbe tenni. Ekkor működésbe lépett az ottani fokoláros közösség, és valóban megélték a Fiatalok az Egyesült Világért mozgalom által indított akció mottóját: #daretocare[3].

K. J. lelkesen meséli, hogy milyen versengés indult, hogy konkrétan is támogassák: „Nagyon sokan eljöttek segíteni, így három nap alatt elkészültünk a tetővel, és még a padlás egyes részeit is rendbe tudtuk hozni.” Az újjáépítés költségeihez Csehországból is küldtek néhányan segítséget. Ez a gesztus is azt mutatta be, hogy a közösség sokkal nagyobb, a határokon és a távolságokon is átível.[4]

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában


[1] C. Lubich, Colloqui con i gen,Città Nuova, Roma 1999, p. 58.

[2]Uo.

[3]Merjünk gondoskodni

[4]A „Serbia: costruire una casa, per essere casa” c. cikkből, 


ÁPRILIS
„Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel!” (Kol 3,2)
Az első keresztény közösségek épphogy megszülettek, máris vita támadt köztük, mert voltak, akik félreértették az evangélium üzenetét. Pál börtönben volt, és ott értesült a kolosszei problémákról, ezért aztán írt ennek a gyülekezetnek.
Jobban megérthetjük az e havi életigét, ha a teljes szöveget elolvassuk, ahonnan ez a részlet származik: „Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.”[1]
Pál segít felülemelkedni ezeken a vitákon, és azt kéri, hogy a gondolatainkkal és egész lényünkkel Krisztusra irányuljunk, és ő feltámadt. A keresztségben pedig mi is meghaltunk és feltámadtunk Krisztusban, tehát ha „töredékesen is”, de már ezt az új életet élhetjük.
„Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel!”
Ezt természetesen nem érhetjük el egyszer s mindenkorra, de törekedjünk megvalósítani nagy odaadással egész életünkben! Ami odafönt van, arra irányuljon az életünk. Krisztus ugyanis a mennyei életet, az ő Húsvétját hozta el a földre, ez az új teremtés, az új emberiség kezdete. És ez a logikus következménye annak, ha az evangéliumi élet mellett döntünk, mert ez a döntés teljes mértékben átalakítja a mentalitásunkat, és felborítja a világ által kínált célokat és értékrendet. Megszabadít a korlátainktól és gyökeres változást hoz az életünkbe. Pál alapjában véve nem veti meg a „földi dolgokat”, mert Isten Fiának megtestesülése által az ég és a föld összeért, és ez mindent megújított.[2]
„Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel!”
„És mi az, »ami odafönt van«? – kérdezi Chiara Lubich. Azok az értékek, amelyeket Jézus a földre hozott, és amelyek követőit megkülönböztetik másoktól: a szeretet, az egyetértés, a béke, a megbocsátás, a tisztesség, a tisztaság, a becsületesség, az igazság stb. Ezek azok az erények, gazdagságok, melyeket az evangélium felkínál. A keresztény, aki a feltámadt Krisztussal, ezek által és ezekkel marad hűséges hivatásához. […] Hogyan élhetünk szívünkkel az égben horgonyt vetve, miközben a világban vagyunk? Úgy, hogy hagyjuk, hogy Jézus gondolatai és érzései vezessenek bennünket, akinek belső figyelme mindig az Atya felé irányult, és akinek az élete minden pillanatban az Ég törvényét, a szeretet törvényét tükrözte vissza.”[3]
„Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel!”
A keresztények úgy vannak jelen a világban, hogy bátran nyitottak az új életre, amit a Húsvét hozott. Új emberek, akik nem a világból valók, de a világban élnek, annak minden gondjával együtt. Az első keresztényekről azt mondták, hogy „a földön időznek, de a menny polgárai; […] ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban”[4].
Egy munkás bátor és teljesen evangélium szerint való döntést hozott, amikor elhatározta, hogy segíteni fogja az egyik éppen elbocsájtott kollégáját. Tanúságtétele aztán a testvériség megnyilvánulásainak egész sorozatát indította el.
„A gyárban egyik nap felmondó leveleket osztottak szét. Az egyik Giorgionak volt címezve. Ismertem, hogy milyen nehéz körülmények között élnek, és kértem, hogy jöjjön be velem az irodába. »Én jobban állok, mint ő – mondtam –, mert a feleségemnek is van munkája. Inkább engem küldjetek el!« A főnökünk megígérte, hogy felülvizsgálja az esetet. Kilépve Giorgio meghatottan átölelt. A hír szájról szájra terjedt, és másik két, hozzám hasonló helyzetben lévő munkás is fölajánlotta, hogy inkább őket bocsássák el két másik kolléga helyett. A vezetés pedig arra kényszerült, hogy más módszerek szerint döntsön az elbocsájtásokról. A plébános is tudomást szerzett erről, és név nélkül elmesélte a vasárnapi prédikációban. Másnap szólt, hogy két diáklány minden spórolt pénzét elhozta a nehéz helyzetbe került munkásoknak mondván, hogy ők is utánozni szeretnék annak a bizonyos munkásnak a magatartását.” (B. S. – Brazília) [5]
Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

MÁRCIUS
„Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei! A világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és egyenesség.” (Ef 5,8-9)
Pál az Efezusban élő gyülekezetnek ír, amely egy elég nagy és fontos város volt akkoriban, ahol Pál korábban élt, keresztelt és evangelizált.
Levele valószínűleg Rómában kelt, a börtönben, 62 körül. A fájdalmas körülmények közepette mégsem arról ír ezeknek a keresztényeknek, hogy hogyan oldják meg a gyülekezetben fennálló problémákat, hanem arról, hogy milyen csodálatos Isten terve a születőben lévő egyházról.
Emlékezteti az efezusiakat, hogy „valaha sötétség voltak”, de a keresztség és a hit ajándéka által „világosság” lettek, és bátorítja őket, hogy éljenek ennek megfelelően.
Pál szerint arról van szó, hogy be kell járnunk egy utat, állandóan növekedve Isten és az ő szerető akaratának ismeretében, nap mint nap újrakezdve.
Arra buzdítja őket, hogy a mindennapi életben is éljenek a hivatásuknak megfelelően: „legyenek mint Isten követői, szeretett gyermekei” , szentek és irgalmasok.
„Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei! A világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és egyenesség.”
Mi is, a huszonegyedik század keresztényei arra vagyunk meghívva, hogy „világosság legyünk”, de lehet, hogy alkalmatlannak érezzük erre magunkat a korlátaink és a külső körülmények miatt.
Hogy maradhatnánk meg a reményben, amikor a sötétség és a bizonytalanság akar felülkerekedni rajtunk?
Pál továbbra is azzal bátorít, hogy a megélt Ige ad majd fényt és tesz képessé bennünket arra, hogy az eltévelyedett emberiségben „úgy ragyogjunk, mint a csillagok a mindenségben” .
„Másik Krisztusként minden férfi és nő hozzájárulhat ehhez az emberi tevékenység bármely területén: a tudományban, a művészetben, a politikában. […] Ha ugyanis befogadjuk Igéjét, egyre inkább azonosulunk gondolataival, érzéseivel, tanításával. Az Ige világossá teszi, hogy mit tegyünk, megmutatja, hogyan tegyük jóvá, ha hibáztunk, visszatérít, ha letévedtünk az egyenes útról. […] »Régi emberünk«  ugyanis mindig kész arra, hogy magába zárkózzon, hogy saját kis személyes érdekeit dédelgesse, hogy elfelejtkezzen azokról, akik elhaladnak mellettünk, hogy közömbös maradjon a közjó vagy a körülöttünk lévő emberiség szükségletei iránt. Szítsuk fel tehát szívünkben a szeretet lángját! Az így megújuló látásmódunkkal körülnézhetünk, hogy észrevegyük, milyen lépésre lenne szükség.” 
„Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei! A világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és egyenesség.”
A személyesen és közösségileg megélt evangélium fénye reményt ad és megerősíti a társas kapcsolatokat, akkor is, amikor különböző csapások miatt, mint például a Covid, egyre nagyobb a fájdalom és a szegénység.
Jun meséli a Fülöp-szigetekről, hogy a járvány kellős közepén az egyik közösség lakóhelyén tűz ütött ki, és több családnak mindene odaveszett. „Bár szegények vagyunk, mégis úgy gondoltuk a feleségemmel, Florával, hogy szeretnénk segíteni. Elmondtam ezt a motoros társaimnak is, bár tudtam, hogy ők is hasonló körülmények között élnek, mint mi. De ez nem tartott vissza bennünket, és nekiláttunk a barátaimmal szardíniakonzervet, tésztát, rizst és más élelmiszert összeadni a tűzvész károsultjai részére.
Feleségemmel néha összeszorul a gyomrunk, ha arra gondolunk, hogy mit tartogat a jövő a számunkra, aztán segítségünkre siet ez a mondat az evangéliumból: »Aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.«  Nem vagyunk gazdagok, de mindig meg tudunk osztani valamit szeretetből a másikban élő Jézus iránt. Ez a szeretet késztet arra, hogy újra tiszta szívből adjunk, és bízzunk Isten szeretetében.”
Arról van szó tehát, hogy hallgassunk a szívünk mélyén élő világosságra, melynek gyümölcse – a jóság, az igazságosság, az egyenesség – kedves az Úr előtt, és mindenféle beszédnél hatékonyabb tanúságtétel lehet az evangéliumi élet szépségéről.
Ne feledkezzünk el a többiek támogatásának erejéről sem, akikkel együtt haladunk az életszentség útján. A jó, amit kaptunk, a kölcsönösen megélt megbocsájtás, az anyagi és a lelki javainknak a megosztása, mind-mind értékes és reményre segítő ajándék, tanúságtétel.
Jézus azt ígérte: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” 
A feltámadt Jézus a keresztény életünk forrása, aki mindig velünk van a közös imában és a kölcsönös szeretetben, ő melegíti át a szívünket és világosítja meg az elménket.
Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

FEBRUÁR
„Te vagy az Isten, aki láttál engem!” (Ter 16,13)
Az élet igéje ebben a hónapban a Teremtés könyvéből származik. Sárai szolgálójának, Hágárnak a szavai, akit Sárai feleségül adott férjének Ábrámnak, mert neki nem született gyermeke, hogy így tudjon utódokat biztosítani. Amikor Hágár észrevette, hogy fogant, nagyobbra tartotta magát úrnőjénél. Sárai pedig olyan keményen bánt vele, hogy kénytelen volt a pusztába szökni előle. Isten pedig éppen ott szólította meg különleges módon ezt az asszonyt, aki pedig Ábrámhoz hasonló ígéretet kapott az utódaira vonatkozóan. Fiút fog szülni, akit majd Izmaelnek nevez, ami annyit jelent, hogy „Isten meghallgatott”, mert Isten meghallgatta Hágárt nyomorúságában és megsokasította utódait.
„Te vagy az Isten, aki láttál engem!”
Hágár viselkedése az antik világ szokásos magatartását tükrözi, ahol az emberek nem találkozhatnak túlzott közelből egy istenséggel. Hágár is meglepődött és hála töltötte el, hogy ezt túlélte. Isten szeretetét a pusztában tapasztalta meg, ahol egészen személyes közelségből lehet találkozni vele. Hágár érzi Isten jelenlétét, Isten szeretetét, aki „látta” őt fájdalmas helyzetében, aki törődik a teremtményeivel, és szeretettel veszi körül őket. „Ő nem távoli Isten, aki magunkra hagy minket, aki közömbös az emberiség, az egyes ember sorsa iránt. Erről számtalanszor megbizonyosodhattunk. Itt van, velem van mindig. Tud rólam: osztozik minden gondolatomban, minden örömömben, minden vágyamban, velem hordozza az aggodalmaimat, életem minden megpróbáltatását.”  
„Te vagy az Isten, aki láttál engem!”
Ez az életige bizonyosságot ad és megerősít, hogy soha nem vagyunk egyedül életünk útján, mert Isten velünk van és szeret. Néha „idegennek” érezzük magunkat ezen a földön, mint Hágár, és legszívesebben megszöknénk a nehéz és fájdalmas helyzetek elől. De biztosak lehetünk benne, hogy Isten jelen van, és a vele való kapcsolat tesz bennünket szabaddá és ad lehetőséget számunkra, hogy mindig újrakezdjünk.
P. is ezt tapasztalta meg, amikor egyedül volt otthon a járvány idején. Azt meséli: „Teljesen egyedül vagyok, amióta lezárták az országunkat és beszüntettek minden tevékenységet. Senki sincs mellettem, akivel megoszthatnám a tapasztalataimat, de amennyire tudom, megpróbálom elfoglalni magamat valamivel a nap folyamán. De ahogy telnek a napok, egyre nehezebben vagyok. Este nagyon nehezen tudok elaludni. Az az érzésem, hogy soha nem jutunk ki ebből a nyomasztó állapotból. Mégis mélyen ott él bennem, hogy teljesen Istenre kell hagyatkoznom és hinnem a szeretetében. Nem kétséges számomra, hogy jelen van és elkísér, erőt ad ezekben a magányos hónapokban. A testvéreimtől érkező apró jelekből is azt látom, hogy nem vagyok egyedül. Például éppen egy barátunk online megünnepelt születésnapja után jelent meg a szomszédunk egy szelet tortával.”
„Te vagy az Isten, aki láttál engem!”
Isten jelenlétének oltalmában mi is hírvivői lehetünk az ő szeretetének. Hiszen arra hív bennünket, hogy meglássuk mások szükségét és segítsük testvéreinket, amikor a „pusztában” vannak, osztozzunk örömeikben és fájdalmaikban. Lássuk meg, hogy mit él az emberiség, melynek mi is szerves része vagyunk.
Álljunk meg és lépjünk oda azokhoz, akik az élet számtalan kérdésének értelmét keresik és válaszra várnak! Talán a barátaink közt találjuk meg őket, a családunkban, az ismerőseink, a szomszédaink vagy a munkatársaink között, akik anyagi nehézségekkel küzdenek vagy a társadalom peremére szorultak.
Fölidézhetjük és megoszthatjuk velük azokat a drága pillanatokat, amikor Isten szeretetével találkoztunk, és újra fölfedeztük az életünk értelmét.
Együtt nézhetünk szembe a nehézségekkel és fedezhetjük fel a mi életünk pusztaságaiban is Isten jelenlétét és segítségét, hogy bizalommal folytathassuk életünk útját.
Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

JANUÁR
„Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra” (Iz 1,17)
A januári életige Izaiás próféta könyvének első fejezetéből származik. Ezt a mondatot választották a keresztények egységének imahetére, amelyet az északi féltekén január 18-25-ig rendeznek meg. A napi szövegeket az egyesült államokbeli minnesotai közösség írta. Az igazságosság nagyon sürgető téma. Egyre csak nő az egyenlőtlenség, az erőszak, egyre több az előítélet egy olyan társadalomban, mely nem képes tanúságot tenni a béke és az egység kultúrájáról.
Izaiás korában sem volt ez másképp. Háborúk, lázadások, a gazdagság- és a hatalomvágy, a bálványimádás, a szegények megvetése miatt tévesztett irányt Izrael népe. A próféta nagyon kemény szavakkal hívja népét a megtérés útjára, és emlékezteti, hogy térjen vissza Isten Ábrahámmal kötött szövetségének lelkületéhez.
„Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra”
Mit jelent megtanulni jót cselekedni? Mindenekelőtt a készséget, hogy tanuljunk. Erőfeszítést kíván a részünkről. Életünk hétköznapjai során is mindig van mit megértenünk, javítanunk, és újrakezdhetünk, ha hibáztunk.
Mit jelent igazságra törekedni? Az igazság olyan, mint egy elrejtett kincs, amire vágyni kell, amit meg kell keresni, ez a célja a cselekedeteinknek. Ha törekszünk az igazságra, akkor megtanulunk jót cselekedni, akkor fel tudjuk fedezni Isten akaratát, aki mindig a javunkat akarja.
Izaiás konkrét példákat hoz. Isten mindig a védteleneket, az elnyomottakat, az árvákat és az özvegyeket részesíti előnyben. Isten arra hívja a népét, hogy konkrétan is törődjenek másokkal, különösen is azokkal, akik nem tudják érvényesíteni a jogaikat. A vallásos cselekedetek, a szertartások, áldozatok és az imádságok sem kedvesek előtte, ha nem párosulnak jócselekedetekkel és igazságra törekvéssel.
„Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra”
Ez az életige arra késztet, hogy segítsük a többieket, vegyük észre, és konkrétan is segítsük őket szükségükben. A megtérés útja részünkről azt is jelenti, hogy kitárjuk a szívünket, elménket és a karjainkat mindenekelőtt a szenvedők felé.
„Az igazság iránti vágy és annak keresése öröktől fogva az ember lelkébe van írva, Isten helyezte a szívünkbe. Mégis, a történelem során tapasztalható fejlődés ellenére, még mindig meglehetősen távol állunk Isten tervének teljes megvalósulásától. A ma is dúló háborúk, a terrorizmus és az etnikai konfliktusok – ezek mind a fennálló társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyűlölet jelei. […] Ha hiányzik a szeretet, a személy tisztelete és a szükségleteire való odafigyelés, akkor személyes kapcsolataink korrektek lehetnek, de bürokratikussá is válhatnak, és képtelenek lesznek kielégíteni az emberi igényeket. Szeretet nélkül sohasem születik meg a valódi igazság, a javak megosztása a szegények és gazdagok között; az a figyelmesség, mely tekintetbe veszi minden ember egyéni sajátosságait, és azt a konkrét helyzetet, amelyben él.”  
„Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra”
Éljünk az egyesült világért, és vegyük magunkra az emberiség sebeit kis gesztusokkal, amelyek az emberiség családjának épülését segítik.
Egy nap Argentínában J. véletlenül összetalálkozott korábbi igazgatójával, aki elbocsájtotta őt tanári állásából. Amikor az igazgató észrevette őt, megpróbálta elkerülni, de J. direkt odament hozzá. Megkérdezte, mi újság, az igazgató pedig elmesélte a legutóbbi nehézségeket, hogy most már egy másik városban él, és állást keres. J. megígérte, hogy segít neki, és másnap el is híresztelte az ismerősei között, hogy állást keres valakinek. Gyorsan kapott is választ. Amikor az igazgató ezt megtudta, nem akart hinni a fülének. Elfogadta, meghatottan és mély hálával azért, hogy akit valamikor elbocsájtott, épp az érdeklődött konkrétan iránta. - J. is megkapta a „százszorosat”, mert épp aznap ajánlottak föl neki két állást is, épp olyat, amilyenre mindig is vágyott, már egyetemista kora óta. Őt is lenyűgözte, hogy ilyen konkrét Isten szeretete. 
Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

2022.
DECEMBER
„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla” (Iz 26,4)
Az élet igéje, amelyet ebben a hónapban szeretnénk élni, Izajás próféta könyvéből való. Sok mindenre kiterjed ez a szöveg, és nagyon kedvelt a keresztény hagyományban is. Előszeretettel olvassuk például az Emmánuelről szóló részt, „velünk az Isten” [1], és a szenvedő Szolga[2] leírása is itt szerepel, amely megalapozza Jézus szenvedésének és halálának elbeszélését.
Ez az igevers egy hálaéneknek a része, amelyet a próféta Izrael népének ajkára ad, amikor a száműzetés rettenetes próbatétele után végre visszatérhetnek Jeruzsálembe. E szavak reményt ébresztenek a szívünkben, mert Isten hűségével végig jelen van Izrael mellett, mint a rendíthetetlen Kőszikla. A nép minden erőfeszítését Ő maga támogatja a társadalmi, politikai és vallási újraépítésben.
A „kérkedő” várost porba sújtja[3], mert nem Isten szeretetének terve szerint épült, viszont az ő szeretetterve szerinti, és jelenlétének sziklájára épült város békében él és virágzik.
„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”
Mennyire igaz napjainkban is, hogy békére és biztonságra van szükségünk! Személyesen és közösségileg is a történelem sötét pillanatait éljük, szinte összeroskadunk a bizonytalanság és a jövőtől való félelem súlya alatt.
Mit tegyünk, hogy legyőzzük a kísértést, és ne hagyjuk, hogy a jelen nehézségei letörjenek, és magunkba fordulva gyanakvást és bizalmatlanságot tápláljunk mások iránt?
Keresztényként a válaszunk, hogy mindenekelőtt „újraépítjük” a bizalomteli kapcsolatot Istennel, aki Jézusban társunk lett az élet útján, legyen az bármilyen sötét, szűk, fáradságos vagy meredek.
De ez a hit nem jelenti azt, hogy tétlenül várakozunk. Sőt, inkább azt kéri, hogy lássunk neki, vállaljunk főszerepet az „új város” építésében, legyünk ötletekkel teli felelős építői a városnak, melynek törvénye a kölcsönös szeretet, és kapui nyitva állnak mindenki, de főleg a „szegények és a szűkölködők” [4] előtt, akik mindig is kedvesek voltak az Úr előtt.
Ezen az úton biztos, hogy sokan mellénk szegődnek, akik szívükön viselik az egyetemes értékek ügyét, és fontos számukra a szolidaritás, az emberi méltóság és „közös otthonunk”, a teremtett világ védelme.
„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”
Egy spanyol faluban, Aljucerben egy egész közösség határozta el, hogy testvéri kapcsolatokat épít a részvétel nyílt és befogadó formáin keresztül.
Így mesélnek: „2008 nyarán alapítottunk egy kulturális egyesületet. Saját kezdeményezésként, és a környék más szervezeteivel együttműködve is több tevékenységet indítottunk be, hogy teret adjunk a párbeszédnek, és nemzetközi humanitárius segítséget nyújtsunk.
Már az első évtől kezdve rendeztünk szolidaritási vacsorákat a Fraternity with Africa projekt keretében, és ebből olyan afrikai fiataloknak tudtunk ösztöndíjat biztosítani, akik vállalták, hogy legalább öt évig a saját hazájukban maradnak. Mintegy kétszázan szoktak részt venni ezeken a vacsorákon, melyeket üzletemberek és különböző szervezetek együttműködésével rendezünk.
Nagy örömünkre szolgál, hogy évek óta együtt dolgozunk egy másik szervezettel. Velük évente szervezünk egy nagy eseményt, amelyen a kulturális élet jeles személyiségei is részt vesznek, zenészek, festők és más művészek, valamint politikusok, vállalkozók és orvosok is. Jó lehetőség ez, hogy megosszák tapasztalataikat, és beszélhessenek a döntéseik mélyebb okairól.” [5]
„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”
Karácsonyi várakozásban élünk. Készüljünk azzal, hogy már most befogadjuk Jézust az igéjében.
Ez az a kőszikla, amelyre az emberek városát is építhetjük: „Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! Szeressünk bele az evangéliumba, annyira, hogy önmagává formálhasson minket, és másokat is megérintsen! […] Már nem mi élünk többé, hanem Krisztus fog növekedni bennünk. Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.” [6]
[1] vö. Iz 7,14 és Mt 1,23
[2] vö. Iz 52,13-53,12
[3] vö. Iz 26,5
[4] vö. Iz 26,6
[5] Tapasztalat: www.focolare.org
[6] C. Lubich, Az élet igéje 2006. szeptember, Új Város, 2006/9

NOVEMBER
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek” (Mt 5,7)
Máté evangéliumában a hegyi beszéd közvetlenül Jézus nyilvános életének megkezdése után szerepel. A hegy szimbolikus értelemben az új Sínai-hegyet jelképezi, ahol Krisztus, az új Mózes kihirdeti saját „törvényét”. Az előző fejezet arról ír, hogy nagy tömeg kezdte követni Jézust, és nekik szól a tanítása. Ezt a beszédet viszont a tanítványaihoz intézi, a születő gyülekezethez, azokhoz, akiket később keresztényeknek hívtak. A „mennyek országával” kezdi, mely a központi magva Jézus beszédeinek , a boldogságokról szóló tanítása pedig olyan, mint egy programbeszéd, az üdvösség hírüladása, „szintézisét adja az egész Jó Hírnek, mely az Isten megváltó szeretetéről szóló kinyilatkoztatás.”  
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”
Mi az irgalom? Kik az irgalmasok? A „boldogok” szó áll előtte, ez azt jelenti, hogy elégedettek, szerencsések, és olyan jelentése is van, hogy Istentől megáldott. A szövegben a kilenc boldogság mondás között ez áll középen. Nem jár semmilyen jutalom ezért a viselkedésért, de egy igazi nagy lehetőség arra, hogy kicsit hasonlóbbá váljunk Istenhez. Különösen is az irgalmasok szíve van csordultig tele szeretettel Isten és a testvérek iránt, konkrét szeretettel, amely lehajol az utolsókhoz, az elfelejtettekhez, a szegényekhez, azokhoz, akik leginkább rászorulnak az érdek nélküli szeretetre: az irgalmasság ugyanis Istenre jellemző , Jézus is maga az irgalom.
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”
A boldogságok átalakítják és forradalmasítják a gondolkodásunk alapjait is. Nem csak vigasztaló szavak, hanem erejük van, hogy megváltoztassák a szívünket, erejük, hogy egy új emberséget teremtsenek, és hatékonnyá teszik az Ige hirdetését. Az irgalmasság boldogságát önmagunk irányában is meg kell élnünk, el kell ismernünk, hogy végtelen szükségünk van Isten minden emberre kiáradó rendkívül nagy, túláradó és hatalmas szeretetére.
Az itt használt irgalom  szó a héber rehem, „anyaméh” szóból ered, és a végtelen isteni irgalomra utal, arra a határtalan együttérzésre, ahogy az anya tekint gyermekére.
„Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bőséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, ami az irgalmasság végső célja. […] Így hát bármilyen sérelem érjen is bennünket, bárminemű igazságtalanság, bocsássunk meg, s nekünk is meg fognak bocsátani. Legyünk mi az elsők, akik elkezdik élni az irgalmasságot és az együttérzést.
Akkor is, ha nehéznek és merésznek tűnik, kérdezzük meg minden felebarátunk előtt: vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és Isten szíve szerint tudjunk élni.”  
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”
„Két év házasság után a lányom és a férje úgy döntöttek, hogy elválnak. Újra befogadtuk őt az otthonunkba, és a feszült pillanatokban is megpróbáltuk szívből szeretni, türelmesen és megértően, megpróbáltunk nyitottak lenni feléje, a férje felé is, és semmiképpen nem ítélkezni. Három hónap múlva – a sok meghallgatás, a figyelmes segítség és sok ima után – újra egymásra találtak, nagyobb tudatossággal, bizalommal és új reménnyel.”  
Irgalmasnak lenni ugyanis többet jelent, mint megbocsájtani. Nagylelkűséget jelent, amikor alig várjuk, hogy mindent eltörölhessünk, hogy mindent teljesen elégethessünk, ami akadályozná a kapcsolatunkat a többiekkel. Jézus felhívása, hogy legyünk irgalmasok, azt jelenti, hogy felkínálja nekünk az utat, a visszatérést Isten eredeti tervéhez, hogy olyanok lehessünk, amilyennek teremtve lettünk, Isten képére és hasonlatosságára. -- Letizia Magri

OKTÓBER
„Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét” (2Tim 1,7)
Pál lelki végrendeletének tekintjük a levelet, amelyből a mostani életigénk származik. Az apostol Rómában van börtönben, ítéletre vár, és eközben ír fiatal tanítványának és munkatársának, Timóteusnak, aki az eléggé összetett efezusi közösség felelőse.
Írása Timóteushoz szóló intelmeket, tanácsokat tartalmaz, de szól minden idők minden keresztényéhez, legyen bármely közösségnek is a tagja. Pált az evangélium hirdetése miatt verték bilincsbe. Tanítványát viszont inkább félelem tölti el az üldöztetések miatt, és meginog a szolgálatával járó nehézségek közepette. Ezért bátorítja őt, hogy nézzen szembe a próbatételekkel, hogy biztos vezetője lehessen a gyülekezetnek. Sem Pál, sem Timóteus számára nem természetes az evangéliumért elviselt szenvedés.
Pál tanúságot akar tenni az evangéliumról. Világos, hogy nem a személyes tehetsége, a képességei vagy az emberi korlátai teszik képessé őt, vagy fékezik az Ige szolgálatában, hanem a Lélek ajándékai: az erő, a szeretet és a józanság, ami erőt ad a tanúságtételhez. A szeretetnek az erő és a józanság mellett nagyon fontos szerepe van a megkülönböztetésben. A józanság pedig bölcsességet jelent, készségességet minden helyzetben. Timóteus, a tanítvány és minden idők tanítványa erővel, szeretettel és józansággal tudja hirdetni az evangéliumot olyannyira, hogy szenvedni is képes érte.
„Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét.”
Mi is megtapasztaltuk már a kísértést, hogy elbátortalanodjunk Isten igéjének megélésében, a tanúságtételben, és nem tudtuk, hogyan viselkedjünk egyes helyzetekben.
Chiara Lubich segít megértenünk, honnan merítsünk erőt ilyen pillanatokban:
„A bennünk jelenlévő Jézushoz kell fordulnunk. Nem szabad tehát leblokkolnunk. Magatartásunk nem lehet passzív belenyugvás, hanem radikálisan ki kell lépnünk önmagunkból. Eggyé kell válnunk azzal, amit Isten akarata kíván tőlünk. Teljesítenünk kell azokat a kötelességeinket, melyeket hivatásunk megkíván. És mindezt a bennünk lévő Jézus kegyelmére alapozva. Tehát radikálisan kilépni önmagunkból. Így maga Jézus fogja egyre jobban kifejleszteni bennünk azokat az erényeket, melyekre szükségünk van, hogy tanúságot tegyünk róla abban a környezetben, melyet ránk bízott.”[1]
„Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét.”
Erő, szeretet és józanság, a Lélekre jellemző három erény, amelyet az imádság és a hit gyakorlása révén nyerhetünk el.
Justin Nari atya a Közép-afrikai Köztársaságban él. Az életére törtek szerzetes testvéreivel és mintegy ezer muzulmánnal együtt, akik a háborús megtorlások elől a templomba menekültek. Az őket ostromló milíciák vezetői azt kívánták, hogy adják ki őket, de ő megpróbált továbbra is tárgyalást folytatni velük, hogy elkerülje az öldöklést. Egy nap negyven liter benzinnel jelentek meg, és azzal fenyegetődztek, hogy elevenen elégetik őket, ha nem adják ki nekik a muzulmánokat. „Szerzetes testvéreimmel megtartottuk az utolsó misét – meséli Justin atya –, és közben eszembe jutott Chiara Lubich, hogy ő mit tenne a helyemben. Ott maradna, és az életét adná. És mi is így döntöttünk.” Véget ért a mise és egy váratlan telefonhívás érkezett: áthalad a területükön az Afrikai Unió csapata, egy egészen közeli városban. Justin atya elébük sietett, és tizenhárom perccel az ultimátum lejárta előtt velük együtt érkezett vissza a plébániára. Ez a tizenhárom perc mentette meg mindannyiuk életét a vérontástól.[2] - Letizia Magri -
[1] C. Lubich, Az élet igéje, 1986. október
[2] Unità è il nome della pace: La strategia di Chiara Lubich, a cura di Maddalena Maltese, Città Nuova, Roma 2020, pp. 29-30.

SZEPTEMBER
„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.” (1Kor 9,19)
Az ehavi életige Pál korinthusi keresztényekhez írt első leveléből származik. Az apostol Efezusban tartózkodik és e szavakkal próbál válaszolni egy sor problémás kérdésre, amelyek a korinthusi görög közösségben fölmerültek. Ez a város soknemzetiségű kereskedelmi központ volt, híres Afrodité templomáról, de a köztudottan elterjedt korrupcióról is.
A levél címzettjei az apostol prédikációinak köszönhetően néhány évvel azelőtt tértek meg a pogányságból a keresztény hitre. Az egyik kérdés, amely megosztotta a közösséget, arra vonatkozott, hogy szabad-e a pogány rítusok szerint bálványoknak föláldozott állatok húsából enni. Pál aláhúzza a szabadságunkat Krisztusban, és bőségesen kifejti, hogyan döntsünk bizonyos esetekben, és részletesen elmagyarázza a szabadság fogalmát.
„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.”
A keresztények tudják, „hogy bálvány nincs a világon, Isten meg csak egy van” (8,4), ezért nincs jelentősége, hogy esznek-e a bálványoknak áldozott állatok húsából, vagy sem. Probléma csak akkor van, ha a keresztény olyanok társaságában van, akik még nem tudják ezt, nincs meg bennük ez a hitből fakadó tudás, és a viselkedésével megbotránkoztathatja ingatag lelkiismeretüket.
Amikor a tudás és a szeretet forog kockán, akkor Pál számára nem kétséges, hogy a tanítványnak a szeretetet kell választania, még akkor is, ha ezzel lemond saját szabadságáról, ahogy Krisztus is szabadon lett szolgává szeretetből.
Alapvető, hogy figyelemmel legyünk a gyengébb testvér iránt, akinek törékeny a lelkiismerete és nincsenek meg a kellő ismeretei. A cél, hogy „megnyerjük”, olyan értelemben, hogy a lehető legtöbb emberhez eljuttassuk az evangéliumi élet szépségét és jóságát.
„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.”
Chiara Lubich így ír: „Mi Krisztus testébe tagozódtunk, Krisztus vagyunk, ezért minden megosztottság és egymásnak ellentmondó gondolat megosztja Krisztust. […] Az első keresztények körében […], ha a gondolatok miatt megtört volna az egyetértés, akkor azt tanácsolták, hogy ne tulajdonítsanak jelentőséget saját felfogásuknak, inkább maradjon meg köztük a szeretet. […] Így van ez ma is. Néha meg vagyunk győződve arról, hogy helyesen gondolkodunk, az Úr pedig azt sugallja, hogy inkább maradjunk meg szeretetben mindenkivel. Néha jobb, ha feladjuk az elképzeléseinket, mert jobb a kevésbé tökéletes a többiekkel való egyetértésben, mint a tökéletesebb egyet nem értésben.
Inkább kell rugalmasnak lenni, semmint kenyértörésre vinni a dolgokat, ez a szeretetnek talán fájdalmas, de eredményes és Istentől megáldott tulajdonsága, amely Krisztus eredeti elgondolása szerint tudja megőrizni az egységet, és éppen ezért értékelni is tudja.”  
„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.”
Franҫois Văn Thuận vietnámi bíboros tizenhárom évet töltött börtönben, ebből kilencet teljesen elkülönítve, és arról tesz tanúságot, hogy az igazi és érdek nélküli szeretet válasz-szeretetet szül. Fogsága idején öt fegyőrre bízták, de ezeket kéthetente le kellett váltani, mert a püspök „megfertőzte” őket. Végül úgy döntöttek, hogy ugyanazt az öt embert hagyják ott, mert különben a fegyház összes őrét megfertőzné. Ő maga így beszél erről: „Eleinte nem szóltak hozzám az őrök, csak igennel vagy nemmel válaszoltak. […] Egyik éjszaka támadt egy gondolatom: »Franҫois, még nagyon gazdag vagy, mert ott van a szívedben Jézus szeretete. Szeresd őket úgy, ahogy Jézus szeretett téged!« Másnap elkezdtem őket még jobban szeretni, Jézust szeretni bennük, mosolyogva kedves szavakkal. […] És lassan barátok lettünk.”   A börtönben a fogva tartói segítségével kis fadarabokból és egy vasláncból elkészítette azt a mellkeresztet, amelyet aztán haláláig hordott, a velük való barátság jeleként.
(Ld. még: www.fokolare.hu)

AUGUSZTUS
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” (Mt 18,21)
Máté evangéliumának 18. fejezete igazán velős, mivel itt Jézus útmutatást ad a nem rég megszületett közösségen belül megélt kapcsolatokra vonatkozóan. Péter kérdése felidézi, amit Jézus nem sokkal korábban mondott: „Ha a testvéred vétkezik ellened…”  Jézus beszél, mond valamit, és Péter kisvártatva félbeszakítja, mintha ráébredne, hogy nem értette jól, amit a Mestere mondott. És föltesz egy kérdést, az egyik legfontosabbat a tanítványi úton. Hányszor kell megbocsátani?
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”
A hit útján járva is sok kérdés merül fel. A hívőknek sincs birtokukban minden válasz, de a kérdések ellenére hűségesek maradnak. Péter kérdése nem az Isten ellen elkövetett bűnök megbocsátására vonatkozik, hanem inkább arra, amikor egy testvér a másik testvérrel szemben elkövet valamit. Péter jó tanítványnak gondolja magát, aki hétszer is megbocsát.  És nem vár Jézustól ilyen gyors, és minden korábbi biztonságát megingató választ: „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.” (Mt 18,22) A tanítványok ismerték Káin vérengző fiának, Lámechnek a történetét, akit hetvenhétszer bosszulnak meg.  Jézus épp erre utal, és a határtalan bosszúval szemben elénk állítja a végtelen megbocsátást.
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”
Nem arról van szó, hogy mentsünk fel valakit, aki folyamatosan megbánt, hanem inkább arról, hogy a szívünkben újra és újra bocsássunk meg. Az igazi megbocsátás szabaddá tesz, és többnyire fokozatosan alakul ki. Nem érzelem és nem is felejtés kérdése, hanem egy döntés, amelyet nekünk, hívő embereknek nem csak akkor kell meghoznunk, ha újra és újra megbántanak, hanem akkor is, valahányszor a megbántás eszünkbe jut. Ezért kell hetvenhétszer megbocsátanunk.
Chiara Lubich ezt írja: „Jézus válasza tehát elsősorban a keresztények közötti, illetve ugyanazon közösség tagjai közötti kapcsolatokra vonatkozik. Vagyis mindenekelőtt azokkal kell így viselkedned, akik testvéreid a hitben; a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy – ha tartozol ilyenhez – egy közösségben. Tudod, hogy milyen gyakran vissza akarjuk fizetni a sértést egy annak megfelelő tettel vagy szóval. Tudod, hogy a jellemek különbözősége, vagy az idegesség miatt, vagy más okokból mennyire gyakori, hogy olyan személyek között, akik együtt élnek, hiányzik a szeretet. Ne feledd hát, hogy csak a megbocsátásnak egy folyton megújított magatartása képes fenntartani a békét és az egységet a testvérek között. Mindig meglesz benned a kísértés, hogy testvéreid hibáira gondolj, hogy visszaemlékezz múltjukra, hogy másnak akard őket, mint amilyenek… Meg kell szoknod, hogy új szemmel nézz rájuk, hogy újnak lásd őket: hogy fogadd el őket mindig és azonnal olyannak amilyenek, akkor is, ha nem bánják tetteiket.” 
„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”
Mindannyian a „bocsánatot nyertek” közösségébe tartozunk, mert a megbocsátás Isten ajándéka, amelyre mindig szükségünk van. Folyamatosan rácsodálkozhatunk az Atya végtelen irgalmára, aki megbocsát, ha mi is megbocsátunk. 
Vannak helyzetek, amikor nem könnyű megbocsátani: politikai, szociális vagy gazdasági helyzetekből fakadó ügyek, ahol a megbocsátás közösségi méreteket ölthet. Sok ember példáját látjuk, akik a legkeményebb körülmények között is meg tudtak bocsátani az őket támogató közösség segítségével.
Osvaldo Kolumbiában él. Halálos fenyegetést kapott és látta, ahogy megölték a testvérét. Ma egy olyan gazdaszövetség elnöke, ahol a fegyveres harcokban egykor közvetlenül részt vett embereket foglalkoztatnak.
„Könnyű lett volna újabb erőszakkal válaszolni a bosszúra, de én nemet mondtam – beszéli el Osvaldo. Nagyon-nagyon nehéz megtanulni a megbocsátás művészetét, de a fegyver és a háború soha nem lehet megoldás az életünkre. Az átalakulás útja más, közel kell jutnunk a másik ember lelkéhez, de gőggel és hatalommal ez lehetetlen, alázatra van szükség, és ez a legnehezebben felépülő erény.” 

JÚLIUS

JÚNIUS
„Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.” (Zsolt 16(15),2)
E hónap életigéje a Zsoltárok könyvéből származik, mely egybegyűjti Dávid király és más Istentől ihletett imádók legszebb imádságait, hogy megtanuljuk, hogyan forduljunk felé. A Zsoltárokban mindannyian felismerjük önmagunkat, megérintik lelkünk legmélyebb húrjait, a legmélyebb, legerősebb érzéseinket fejezik ki: kétséget, fájdalmat, haragot, aggodalmat, kétségbeesést, valamint a reményt, a dicsőítést, a hálaadást és az örömet is. Ezért mondhatja a zsoltárokat minden időkben, minden kultúrában, és élete minden pillanatában minden férfi és nő a földön.
„Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.”
A 16. zsoltár pedig sok lelki író legkedvesebb zsoltára volt. Avilai Szent Teréz például így kommentálta: „Semmi nem hiányzik annak, akinek ott van Isten, egyedül Isten elég neki!” Antonios Fikry Rofaeil, a kopt ortodox egyház egyik teológusa így ír: „Ez a feltámadás zsoltára, ezért az egyház a reggeli órákban imádkozza […], mert Krisztus hajnalban támadt fel. Ez a zsoltár a vég nélküli örökségünk reményét adja, ezért nevezzük „arany zsoltárnak”, ami azt jelenti, hogy rendkívül értékes, szinte drágaköve a Szentírásnak.”
Ismételjük el, szavanként átgondolva:
„Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.”
Isten ölelését, tevékeny és szeretetteljes jelenlétét érezzük ebben az imában, átfogja egész életünket, a teremtett világot, múltunkat, jelenünket és a jövőnket is. Benne találjuk meg az erőt, hogy bizalommal fogadjuk a szenvedéseket életünk útján, hogy derűsen, emelt fővel lássuk meg a reményt az élet árnyai mögött.
Hogy éljük hát az e havi életigét? Álljon itt C. D. tapasztalata: „Már egy ideje nem éreztem túl jól magamat, ezért elkezdtem orvoshoz járni. Ez jó néhány vizsgálatot jelentett és hosszas várakozást. Végül megtudtam a rosszullétem okát: Parkinson-kóros vagyok. Ez teljesen lesújtott. 58 évesen hogy lehet ez? Tele voltam miértekkel: sporttanár vagyok, és a mozgás elemi része az életemnek!
Úgy éreztem, hogy túl fontos az, amit el kell veszítenem. De aztán eszembe jutott, hogy fiatal koromban mit határoztam el: »Te vagy, elhagyott Jézus, az egyetlen kincsem!« A gyógyszereknek köszönhetően rögtön sokkal jobban lettem, de nem tudom, pontosan mi is fog történni velem. Elhatároztam, hogy a jelen pillanatot élem. Amikor megtudtam a diagnózist, úgy éreztem, hogy egy dalban is el akarom mondani Istennek az igenemet, hogy béke tölti be a szívemet.”
Ez a zsoltár Chiara Lubich lelkében is különleges visszhangra talált, így ír: „Ezek az egyszerű szavak segíteni fognak, hogy bízzunk Istenben, és hogy megtanuljunk együtt élni a Szeretettel. Így egyre inkább egyek leszünk Vele, és Ő betölt minket, ezáltal az Ő képmására teremtetett igazi létünk alapjait vetjük meg és rakjuk le újra.”[1]
Íme itt vagyunk, hogy júniusban mindannyian egyként megvalljuk Istennek a szeretetünket, és így derűt és békét sugározzunk magunk körül.
Letizia Magri
[1] C. Lubich, Az élet igéje, 2001. július, Új Város, 2001/7.

MÁJUS
„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!” (Jn 13,34)
Az utolsó vacsorán hangzik el ez az ige. Jézus tanítványaival összegyűlt az asztal körül, épp az előbb mosta meg a lábukat. Néhány óra múlva elfogják, halálra ítélik és keresztre feszítik. Amikor már csak kevés idő van hátra és közel a cél, akkor szokás elmondani a legfontosabb dolgokat, amit az emberek „végrendeletként” hagynak.
János evangéliuma ennek kapcsán nem az Eucharisztia alapításáról szól, hanem ehelyett a lábmosást írja le. És ennek fényében kell értelmeznünk az új parancsot. Jézus először cselekszik és csak azután tanít, ezért tud tekintéllyel szólni.
A felebarát iránti szeretet parancsa már az Ószövetségben is szerepelt: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Lev 19,18). Jézus ennek egy új aspektusára világít rá, a kölcsönösségre: a kölcsönös szeretet teremti meg és jellemzi a tanítványok közösségét.
Ez a szentháromságos, isteni életben gyökerezik, amelyben a Fiúnak köszönhetően az ember is osztozni képes. Chiara Lubich egy példát említ, egy képet, amely számunkra is megvilágítja ezt: „Jézus ugyanis amikor a földre jött, nem a semmiből jött, mint mi, hanem a Mennyből. És mint egy bevándorló, amikor egy távoli országba érkezik, alkalmazkodik ugyan az új környezethez, de megőrzi saját szokásait, saját öltözékét viseli, és továbbra is beszéli a saját nyelvét, így Jézus is kétségkívül alkalmazkodott a földi, az emberi élethez, de – mivel Isten volt – magával hozta a szentháromsági életet, és ez a szeretet, a kölcsönös szeretet.”  
„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”
Itt bepillanthatunk Jézus üzenetének a lényegébe, amely az első keresztény közösségek frissességét idézi, és amely ma is a jellegzetessége lehet a különböző csoportjainknak, szervezeteinknek. Ahol megvalósul a kölcsönösség, ott megtaláljuk az életünk értelmét, és erőt merítünk, hogy a fájdalmas és szenvedéssel teli pillanatokban is továbbmenjünk, támaszt találunk az elkerülhetetlenül adódó nehézségekben, és örömet tapasztalunk.
Nap mint nap sok kihívással kell szembenéznünk: a járvány, a széthúzás, a szegénység, a harcok: képzeljük csak el egy pillanatra, hogy mi történne, ha sikerülne a mindennapokban megvalósítanunk ezt az igét. Új távlatokat nyitna, feltárulna előttünk Isten terve az emberiségről, és ez reménnyel töltene el. De ki akadályoz meg abban, hogy felébresszük magunkban ezt az Életet, és testvéri kapcsolatokat építsünk, melyeket kiterjeszthetünk az egész világra?
„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”
Márta fiatal önkéntes, aki fogvatartottakat készít fel az egyetemi vizsgára. „Amikor járni kezdtem a börtönbe, az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek nagyon törékenyek és tele vannak félelmekkel. Kapcsolatokat kezdtem építeni, először szakmailag, aztán barátilag is, a kölcsönös tisztelet és meghallgatás talaján. Hamar megértettem, hogy nem csak én segítem a rabokat, hanem ők is támogatnak engem. Éppen felkészítettem az egyik diákot egy vizsgára, amikor meghalt az egyik rokonom, ő pedig épp akkor kapta meg a bírósági végzést az elítéléséről. Mindketten nehéz időket éltünk. Az órák alatt láttam, hogy nagy fájdalom forrong benne, amelyet sikerült megosztania velem. Együtt hordoztuk ezt a szenvedést, és ez segített továbbmenni. A vizsga után odajött hozzám, megköszönte, és azt mondta, hogy nélkülem nem sikerült volna. Egyrészt a családomban véget ért egy élet, másrészt pedig éreztem, hogy itt sikerült megmentenem egy másikat. Megértettem, hogy a kölcsönösségből igazi kapcsolatok születhetnek, barátság és mély tisztelet.” - Letizia Magri -

ÁPRILIS
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
(Mk 16,15)
Márk evangéliuma a feltámadt Jézus egyetlen megjelenéséről beszél az apostolok között, és ennek kapcsán írja le utolsó szavait.
Asztalnál ülnek, ahogy ezt gyakran láttuk Jézussal együtt is a szenvedése és a halála előtt, de most ez a kis közösség levert. Csak tizenegyen maradtak a tizenkettőből, akiket Jézus maga köré gyűjtött, a kereszt idején pedig a jelenlévők közül egyikük megtagadta, sokan meg elmenekültek.
Ezen utolsó és nagyon fontos találkozás alkalmával a Feltámadott megdorgálja őket, mert nem volt nyitott a szívük, amikor a feltámadásról tettek tanúságot nekik , de ezzel együtt megerősíti kiválasztottságukat: törékenységük ellenére megint éppen őrájuk bízza az evangélium hirdetését, az örömhír hirdetését, aki Ő maga, az élete és az igéi.
Ez után az ünnepélyes beszéd után a feltámadott Jézus visszatér az Atyához, de „itt is marad” a tanítványaival, és a szavaikat csodás jelekkel erősíti meg.
 
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Az a kis közösség, akiket Jézus az ő küldetésének folytatására küldött, nem tökéletes emberekből áll, hanem olyanokból, akiket mindenekelőtt arra hívott, hogy vele „legyenek” , hogy megtapasztalják a jelenlétét, türelmes és irgalmas szeretetét. Majd e megtapasztalásból erőt merítve küldi aztán őket arra, hogy „minden teremtménynek hirdessék” Isten közelségét.
A misszió sikere pedig nem a személyes képességeiken múlik, hanem a Feltámadott jelenlétének köszönhető, aki a tanítványaira és a hívők közösségére bízza magát, ahol az Evangélium oly mértékben bontakozik ki, amennyire megélik és hirdetik. 
Mi keresztények azt tehetjük tehát, hogy az életünkkel és a szavainkkal kiáltjuk a világba Isten szeretetét, bátran és nagylelkűen kilépve önmagunkból, hogy finom tisztelettel felajánljuk másoknak is a Feltámadt Jézus kincseit, mert ez hozhat reményt a szívekbe.
 
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
Mindig Jézusról kell tanúságot tennünk, soha nem önmagunkról, sőt azt kérik, hogy „tagadjuk meg önmagunkat”, hogy énünk egyre „kisebbedjen”, Ő pedig növekedjen. Helyet kell készítenünk magunkban a Szentlélek erejének, aki a testvériség megélésére késztet: „Követnünk kell a Szentlelket, aki mindig készségessé tesz arra, hogy amikor találkozunk egy testvérünkkel, eggyé váljunk vele, tökéletesen szolgáljuk őt. Ő megadja az erőt ahhoz, hogy szeressük azokat is, akik valamiféleképpen ellenünk vannak. Irgalmat ad szívünkbe, hogy tudjunk megbocsátani, és meg tudjuk érteni, hogy mire van szükségük. Ő tölt el tettrekészséggel, hogy alkalmas időben megosszuk másokkal lelkünk legszebb kincseit. […] Szeretetünkkel Jézus szeretetét tesszük láthatóvá és adjuk tovább. […] Isten szeretetével a szívünkben, és Isten szeretete által messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben. […] amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk: így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd, és mondanivalónk a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.” 
 
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”
„Minden teremtménynek”: ez a távlat tudatára ébreszt, hogy az egész teremtett világ nagy mozaikjához tartozunk, és erre korunkban különösen is érzékenyek lettünk. A fiatalok pedig élen járnak az emberiség új útjain, és az evangélium tanításának megfelelően tettekkel erősítik meg azt, amit a szavaikkal hirdetnek.
Robert Új-Zélandból ezt a tapasztalatot osztotta meg a világhálón : „Lakóhelyünkön az egyik akcióval Porirua kikötőjének a helyreállítását támogatjuk Új-Zélandban, Wellington déli részén. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott a helyi önkormányzat is, a maori katolikus közösség és a bennszülöttek is. A célunk az, hogy támogassuk ezt a törzset a kikötő helyreállításában, és tiszta vizet biztosítsunk, ami újra lehetővé teszi a kagylógyűjtést és a halászatot úgy, ahogy szokták, anélkül hogy a szennyezettségtől kellene tartaniuk. Nagy sikere volt ennek a kezdeményezésnek, és igazi közösségi szellemet teremtett.
Nagy kihívás, hogy ez ne csak egy egyszeri esemény legyen, hanem hosszú távon is sikerüljön fenntartanunk, mert az lenne igazi segítség, az hozhatna valóban változást ezen a téren.” - Letizia Magri - 

MÁRCIUSI ÉLETIGE
„Bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12) 
Az e havi életige a Miatyánkból származik, abból az imádságból, amelyet Jézus tanított nekünk. Mélyen a zsidó hagyományban gyökerezik ez az imádság, mert a zsidók is „mi Atyánknak” szólították és szólítják ma is Istent.
Első olvasásra döbbenetesek ezek a szavak: hogy kérhetjük mi Istentől azt, hogy törölje el a vétkeinket, úgy, ahogy arra mi is képesek vagyunk az ellenünk vétők iránt? Így hangzik ugyanis a görög szöveg. Részünkről viszont a megbocsájtás mindig behatárolt, felületes és esetleges.
Ha Isten a mi mértékünkkel mérne, az igazi büntetés lenne.
„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek."
E szavak főként azt fejezik ki, hogy tudatában vagyunk annak, hogy Isten megbocsájtására van szükségünk. Jézus adta e szavakat a tanítványai, tehát minden megkeresztelt ember szájába, hogy a szív egyszerűségével tudjunk az Atyához fordulni.
Ez abból a felfedezésből születik, hogy testvérek vagyunk a Fiúban, testvérei és követői Jézusnak, aki elsőként élte le az életét egyre teljesebb odaadásban az Atya szerető akarata iránt.
Csak ha befogadtuk Isten ajándékát, az ő mérhetetlen szeretetét, akkor kérhetünk bármit is az Atyától, azt is, hogy tegyen egyre hasonlóbbá magához, még abban is, hogy nap mint nap nagylelkűen megbocsátunk testvéreinknek.
A megbocsájtás minden egyes tette szabad és tudatos választás a részünkről, melyet nagy alázattal minden egyes alkalommal meg kell újítanunk. Soha nem válik szokássá, hanem újra és újra odaadást kér. Jézus azt kéri, hogy minden nap úgy imádkozzunk ezért, mint a mindennapi kenyerünkért.
„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Hányszor megesik, hogy a körülöttünk élők megbántanak valamivel, a családban, az utcán, a munkahelyen vagy az iskolában, és nehéz jó szívvel folytatnunk a kapcsolatot. Mit tegyünk hát? Ilyenkor kérhetjük a kegyelmet, hogy utánozni tudjuk az Atyát: „[…] Élesszük fel reggelente a szívünkben a teljes »amnesztiát«, azt a szeretetet, amely mindent betakar, amely be tudja fogadni a másikat olyannak amilyen, korlátaival, nehézségeivel együtt! Ahogy egy édesanya tenne gyermekével, ha hibázik: mindent elnéz neki, mindig megbocsát, mindig remél. Úgy közeledjünk mindenkihez, hogy új szemmel nézünk rá, mintha sohasem követte volna el az adott hibát! Kezdjünk újra mindig, tudva, hogy Isten nemcsak megbocsát, hanem el is felejt, és tőlünk is ezt kívánja!”[1]
Nagyon magasztos ez a cél, de bizalomteljes imával egyre inkább megközelíthetjük.
„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
A Miatyánk imádság végig többes szám első személyben szól, a testvériséget tükrözi. Nemcsak magamnak kérek, hanem a többieknek is a többiekkel együtt. A többiek szeretete segít abban, hogy meg tudjak bocsájtani, és szeretetből én is magamra vehetem a testvér hibáját, mert lehet, hogy rajtam is áll, lehet, hogy nem tettem meg mindent, hogy befogadjam, megértsem.
Olaszországban, Palermóban a keresztény közösségek ökumenikus párbeszédben élnek, és ez megkívánja, hogy túlmenjenek néhány nehézségen. Biagio és Zina meséli: „Egy lelkész barátunk meghívott bennünket a gyülekezetükből néhány családhoz, akikkel még nem ismertük egymást.
Vittünk magunkkal pár dolgot az ebédhez, de ők értésünkre adták, hogy nem nagyon örülnek ennek a találkozásnak. Így Zina finoman csak megkínálta őket valamivel, amit készített, és végül mégis együtt ebédeltünk. Ebéd után aztán kezdték sorolni, hogy milyen hibát látnak a mi egyházunkban. Nem akartunk szócsatába kezdeni, hanem megkérdeztük, hogy vajon az egyházunk melyik hibája, melyik különbözősége akadályozhat meg bennünket abban, hogy szeressük egymást. Vitához szokott barátaink elcsodálkoztak ezen, és lefegyverezte őket a válaszunk. Az evangéliumról kezdtünk aztán beszélgetni, arról, ami összeköt, és ez sokkal több, mint ami elválaszt. Letelt az idő, és amikor búcsúzni kezdtünk, nem akartak elengedni. Ekkor kezdeményeztük, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot, és miközben imádkoztuk, nagyon erősen éreztük Isten jelenlétét. Meg kellett ígérnünk, hogy újra meglátogatjuk őket, mert szerették volna, hogy a gyülekezetük többi tagját is megismerjük. És ez így folytatódik évek óta.” - Letizia Magri

FEBRUÁR
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.” (Jn 6,37)
Ez a kijelentés Jézus és a néptömeg párbeszéde során hangzik el. Miután oly bőségesen megszaporította a kenyeret, felkeresik őt és még egy jelet kérnek tőle ahhoz, hogy higgyenek benne.
Jézus kinyilatkoztatja, hogy ő maga Isten szeretetének a jele, sőt hogy ő a Fiú, akit azért küldött az Atya, hogy minden teremtményt befogadjon és visszavezessen a házába, különösen az ő képére és hasonlatosságára teremtett embereket. Ugyanis az Atya volt a kezdeményező, ő ültette el mindenki szívében a vonzódást Jézus iránt , a vágyat egy teljességben megélt élet iránt, azaz hogy közösségben éljünk Istennel és a felebarátokkal.
Jézus tehát nem fog visszautasítani senkit sem, bármilyen messze érezné is magát Istentől, mert az Atya akarata az, hogy senkit ne veszítsen el.
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”
Ez valóban örömhír! Isten mindenkit végtelenül szeret, az ő gyengédsége és irgalma minden férfira és nőre kiterjed. Ő türelmes és irgalmas Atya, aki bevár mindenkit, aki elindult a belső hangra hallgatva.
Mi néha gyanakodva kérdezzük: Miért is kellene Jézusnak befogadnia engem? Mit akar tőlem? Jézus pedig valójában csak azt kéri, hogy magához ölelhessen bennünket, megszabadítva a szívünket mindattól, ami aggaszt, hogy bizalommal fogadjuk az ő ingyenes szeretetét.
Ez a meghívás aztán felelősséggel is jár, mert ha Jézus részéről ilyen gyengéd szeretetet tapasztalunk, akkor az arra indít, hogy mi is befogadjuk őt a felebarátainkban , bárki legyen is az: férfi vagy nő, idős vagy fiatal, egészséges vagy beteg, hazánkbeli vagy idegen. Nem utasítunk el senkit.
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”
Québecben (Kanada) egy igét élő keresztény csoport sok családot befogadott, akik a világ különböző részeiről érkeztek: Franciaországból, Egyiptomból, Szíriából, Libanonból, Kongóból. Mindannyiukat befogadták, segítették a beilleszkedésben is. Így rengeteg kérdésükre kellett válaszolniuk, rengeteg űrlapot kitölteni, különféle kérvényeket a menekült státusz, a letelepedés, aztán a gyerekeik iskoláztatása miatt, elkísérni őket, hogy eligazodjanak a lakóhelyükön. És fontos volt, hogy francia tanfolyamot és munkát is találjanak nekik.
Az egyik szíriai család, akik Kanadába menekültek a háború elől, összetalálkozott egy másik, épp most érkezett szíriai családdal, akik még nagyon tájékozatlanok voltak. A közösségi hálón keresztül működésbe hozták a szolidaritási hálót, és sok barátjuk összeadta a szükséges holmikat: ágyakat, kanapékat, asztalt, székeket, evőeszközt, berendezési tárgyakat, könyveket, játékokat a gyerekeknek, amit más gyerekek ajándékoztak oda. Így több is összejött a szükségesnél, és ők is adni tudtak a lépcsőházukban lakó szegényebb családnak. Nagyon találó volt a helyzetükre az akkori életige: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!”
„Aki hozzám jön, nem utasítom el.”
Igen, úgy válthatjuk életre Istennek ezt az igéjét, ha tanúságot teszünk minden felebarátunk előtt Isten szeretetének gyengédségéről egyénileg és közösségileg is.
Chiara Lubich irgalmas szeretetről szóló elmélkedése is segít ebben. Azt írja, hogy „a szeretet kitágítja szívünket és kitárja karunkat a nyomorúságban élők, a koldusok, a meggyötörtek és a megtért bűnösök felé.
Ez a szeretet képes befogadni a tévelygőt, legyen az barát, testvér vagy ismeretlen, és végtelen sokszor megbocsájt neki. […] Ez a szeretet nem méricskél és nem is méretik meg.
Nagylelkűbb, egyetemesebb, konkrétabb annál, mint amit a lélek korábban birtokolt. Az ilyen ember szívében ugyanis Jézuséhoz hasonló érzelmek születnek meg, s azt veszi észre, hogy amikor találkozik valakivel, ezek az isteni szavak tolulnak ajkára: »Szánom a népet.« (vö. Mt 15,32) […]
Az irgalom a szeretet végső megnyilvánulása, beteljesedése. A szeretet pedig túlmutat a fájdalmon, mert a fájdalom csak a földi élet jellemzője, a szeretet viszont megmarad a másik életben is. Isten többre becsüli az irgalmasságot az áldozatnál.” - Letizia Magri

JANUÁR
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,2)
Ezekről a szavakról csak Máté evangéliuma számol be. Néhány „tudós” szájából hangzottak el, akik messziről, jobbára titokzatos módon érkeztek a Kisjézus látogatására.
Egy kicsiny csoportról van szó, akik egy halvány fényt követve nagyon hosszú utat tettek meg egy erősebb, egyetemes Fény, a világban már megszületett és jelen lévő Király felé. Nem is tudunk róluk ennél többet, de keresztény életünkre vonatkozóan nagyon elgondolkodtató ez a részletgazdag esemény.
Idén ezt a mondatot választották a közel-keleti keresztények az egység imahetének mottójául. Jó lehetőség ez arra, hogy együtt induljunk tovább, kölcsönösen befogadva egymást, és mindenekelőtt Isten tervét, hogy az ő szeretetéről tegyünk tanúságot a földön minden ember és minden nép előtt.
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”
A közel-keleti keresztények így írnak az imahétre készült dokumentumban: „A Júdea egén feltűnt csillag a remény régen várt jele, amely a bölcseket – és valójában a föld minden népét – oda vezérli, ahol az igaz Király és Megváltó megnyilatkozik. Ajándék ez a csillag, Isten szerető jelenlétének jele az egész emberiség számára. […] A keletről elindult bölcsek – mágusok, csillagászok, tudósok, akik tanúságtevői a népek Istentől született egységének – az újszülött királyt keresték, míg a célnál megpillanthatták és megismerhették a világ Megváltóját újszülöttként. A kis betlehemi barlangban gyűlnek össze, hogy tiszteletüket tegyék, és átnyújtsák ajándékaikat. A különböző kultúrájú, fajtájú és nyelvű keresztények közös vonása, hogy Krisztust keresik, és mindannyian arra vágynak, hogy imádhassák. Ezért a keresztények küldetése az, hogy mint ama csillag, jellé legyenek, amely az Istenre sóvárgó emberiséget vezérli, mindannyiukat Krisztushoz vezeti, és Isten eszközévé teszi, amelynek segítségével Isten minden nemzet egységét megvalósítja.”  A bölcsek csillaga mindenkinek ragyog, mindenekelőtt azok számára gyullad ki, akik hagyják, hogy a szeretet bevilágítson lelkiismeretük mélyére. Mindannyian tágra nyithatjuk a szemünket, hogy felismerjük, és követésére indulhatunk a cél felé, hogy igazán találkozzunk Istennel és a testvéreinkkel a mindennapjainkban, és mindenkivel megosszuk kincseinket.
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”
Nagyon fontos, hogy imádjuk Istent, és belássuk előtte, kik is vagyunk: kicsik és törékenyek, akik mindig rászorulunk az ő irgalmára, és ezért mi is őszinte irgalommal fordulunk mások felé. A csak Istent illető tiszteletünk az imádásban fejeződhet ki teljesen.
Chiara Lubich szavai segítségünkre lehetnek ebben: „Mit jelent »imádni« Istent? Olyan cselekedetről van szó, amely csak Őt illeti meg. Imádni azt jelenti, hogy azt mondjuk Istennek: »Te vagy a minden«. Más szóval: »az vagy, aki vagy«, én pedig végtelenül kiváltságos vagyok, hogy ezt felismerhettem. Imádni azt jelenti, hogy […] »én semmi vagyok«; és ezt nemcsak szavakkal mondjuk ki. Ahhoz, hogy imádjuk Istent, semmivé kell válnunk, hogy Ő győzedelmeskedjen bennünk és a világban. […] Van egy biztos út, amelyen eljuthatunk annak megvallásához, hogy mi semmik vagyunk és Isten a minden. Ahhoz ugyanis, hogy megsemmisítsük gondolatainkat, nem kell másra gondolnunk, csak Istenre, és az evangéliumban kinyilatkoztatott gondolatait kell magunkévá tennünk. Ahhoz, hogy megsemmisítsük akaratunkat, nem kell mást cselekednünk, mint megtenni az Övét, amit a jelen pillanat mutat meg nekünk. Ahhoz, hogy megsemmisítsük rendetlen érzéseinket, elég, ha az iránta való szeretet van a szívünkben, és szeretjük felebarátainkat, megosztva velük vágyaikat, gyötrelmeiket, problémáikat, örömeiket. Ha mindig »szeretet« vagyunk, akkor – anélkül, hogy észrevennénk – nem létezünk a magunk számára. És mivel semmiségünket éljük, létünkkel aláhúzzuk Isten felsőbbségét, azt, hogy Ő a minden. Ezzel nyitottá válunk Isten igazi imádására.” 
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”
Fontoljuk meg a közel-keleti keresztények befejező gondolatait: „A bölcsek meglátták az Üdvözítőt, és együtt imádták. Majd, miután álmukban utasítást kaptak, más úton tértek vissza hazájukba. Hasonlóképpen a közös imádságban megélt közösségnek arra kell ösztönöznie, hogy új utakon térjünk vissza életünkbe, egyházunkba és világunkba. […] Az evangélium mai szolgálatához szükség van az emberi méltóság védelme iránti elkötelezettségre, különös tekintettel a legszegényebbekre, leggyengébbekre és a peremre szorultakra. […] Az egyházak közötti új út a látható egység útja, amelyet áldozatosan, bátran és tántoríthatatlanul keresünk, hogy minden nappal egyre inkább »Isten legyen minden mindenekben« (1Kor 15,28).”  - Letizia Magri

2021
DECEMBER
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45)
Az élet igéje ebben a hónapban is egy boldogságról szól. Egy asszony, Erzsébet ezzel az örömteli és ihletett köszöntéssel fordul egy másik asszonyhoz, Máriához, aki eljött hozzá segíteni. Mindketten gyermeket várnak, és mindketten mélyen hívők, akik miután befogadták Isten Igéjét, a maguk kicsinységében megtapasztalták annak teremtő erejét.
Mária az első, akit boldognak nevez Lukács evangéliuma, mert ő megtapasztalta az Istennel való bensőséges kapcsolat örömét. Boldognak nevezi őt az evangélista, és ezzel elindít egy gondolatsort Isten kimondott Igéjéről, a befogadó hitről, Isten kezdeményezéséről és az ember szabad csatlakozásáról.
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
Mária a megtestesítője az igazi hitnek abban, amit Isten „Ábrahámnak és utódainak örökre megígért”[1]. Annyira kiüresítette magát, annyira alázatosan és nyitottan hallgatja az Igét, hogy az Isten Igéje testet tud ölteni méhében, és így beléphet az emberiség történelmébe.
Egyikünk sem tapasztalhatja meg Mária szűzi anyaságát, de az Isten szeretetébe vetett bizalmát mindannyian utánozhatjuk. Ha nyitott szívvel fogadjuk az Igét, akkor ígéretei bennünk is valóra válhatnak, és a mi életünket is termékennyé tehetik, nem számít, hogy egyszerű polgárok vagyunk, apák, anyák, diákok, dolgozók, politikusok, fiatalok vagy idősek, egészségesek vagy betegek.
De mi történik, ha nem elég erős a hitünk, mint Zakariásnak[2]? Akkor is bízzuk magunkat Isten irgalmára. Ő újra és újra megkeres minket, hogy felfedezzük a hűségét és áldjuk a nevét.
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
A Szentföldön ugyanazon dombok között, nem is olyan régen egy ugyancsak mélyen hívő anya az evangéliumból merítve a megbocsájtás és a párbeszéd művészetére tanította a gyerekeit. Margaret mesélte: „Amikor a szomszéd gyerekek beszéde rosszul esett, azt mondta nekünk, a gyerekeinek, hogy hívjuk be őket. És adott nekik az éppen kisült lepényből, hogy vigyenek haza is belőle. Azóta baráti kapcsolatban vagyunk ezekkel az emberekkel.”[3] Kicsinyke prófétai jel ez egy hatalmas kultúra bölcsőjében, amely a szenvedés jelképe lett a békére és testvériségre vágyó emberiség számára.
Chiara Lubich is hitre bátorít bennünket: „Jézus után Mária mondta ki a legtökéletesebb igent Istennek. Mindenekelőtt ebben áll életszentsége és nagysága. S amíg Jézus az Ige, a megtestesült Ige, addig Mária – az Igébe vetett hite által – a megélt Ige. Ő azonban olyan, mint mi, egyenlő velünk, mert teremtmény. […] Vele együtt higgyünk abban, hogy Jézus minden ígérete be fog teljesedni! Van, hogy egy-egy igéje olykor képtelenséget követel tőlünk, ha kell, vállaljuk a kockázatot is, mint Mária! Azzal, aki hisz az Igében, mindig rendkívüli dolgok történnek. Könyveket lehetne írni a kisebb és nagyobb csodákról, melyek ezt igazolják. […] Amikor a hétköznapok folyamán a Szentírást olvasva találkozunk Isten Igéjével, nyissuk ki szívünket és fogadjuk be! Higgyük, hogy amit Jézus kér vagy ígér, az megvalósul! Hamarosan felfedezzük majd […], hogy Ő megtartja ígéreteit.” [4]
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
A karácsonyra készülve emlékezzünk Jézus meglepő ígéretére, hogy jelen lesz azok között, akik elfogadják és megélik a kölcsönös szeretet parancsát: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben – az evangéliumi szeretetben –, ott vagyok közöttük.”[5]
Bízzunk ebben az ígéretben, hogy ma is újra születhessen Jézus az otthonainkban, az utcákon a kölcsönös befogadás, a másik mély meghallgatása, vagy a testvéri ölelés által, mint Mária és Erzsébet esetében. - Letizia Magri

NOVEMBER
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5,9)
Máté evangéliuma a korabeli zsidó környezetből származó keresztényeknek íródott. Ezért használ sok olyan kifejezést, amely az ő kulturális és vallási hagyományukra jellemző.
Az ötödik fejezet úgy mutatja be Jézust, mint az új Mózest, aki fölmegy a hegyre, hogy Isten törvényének összegzését hirdesse: a szeretet parancsát. Hogy a kellő ünnepélyességet is megadja ennek a tanításnak, azt mondja az evangélium, hogy Jézus úgy tanított, mint egy mester.
Ám ennél is többről van szó: Jézus elsőként tanúsítja azt, amit hirdet. Ez teljesen nyilvánvaló, amikor a boldogságokról beszél, mert egész élete ezt példázza. Felhívja a figyelmet a keresztény szeretet radikalizmusára, annak gyümölcseivel, áldásával és örömével együtt. Szó szerint a boldogságával.
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”
A Bibliában a béke, héberül Shalom az ember teljes harmóniáját fejezi ki önmagával, Istennel és mindazzal, ami körülveszi őt. Ma is sokan köszöntik így egymást, az élet teljességét kívánva ezzel. A béke mindenekelőtt Isten ajándéka, de a mi odaadásunktól is függ.
Az összes boldogság közül talán ez kívánja a legnagyobb aktivitást, arra hív, hogy a közömbösségből kilépve az egyetértés megteremtésén munkálkodjunk. Kezdjük magunkon és a saját környezetünkben, lendítsük mozgásba az elménket, a szívünket és az izmainkat! Odaadást kér, hogy törődjünk a többi emberrel, gyógyítsuk be személyes szinten és a társadalomban is az önzésünk okozta sebeket és traumákat, melyek megosztanak minket, és munkálkodjunk ezen minden erőnkkel.
Amint Jézus, Isten Fia, aki azzal töltötte be küldetését, hogy a kereszten odaadta az életét azért, hogy újra egyesítse az embereket az Atyával, és elhozza a földre a testvériséget. Ezért mindenki, aki a békét építi, Jézusra hasonlít, és Isten fiának nevezik, mint Jézust
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”
Jézus nyomdokaiban járva minden napunk a „békesség napja” lehet, ha véget vetünk a kisebb-nagyobb háborúknak, amelyek folyamatosan zajlanak körülöttünk. Ennek az álomnak a megvalósításához nagyon fontos, hogy építsük a barátság és a szolidaritás hálóit, nyújtsunk segítő kezet, és fogadjuk is el azt.
Ahogy Denise és Alessandro meséli: „Amikor megismertük egymást, nagyon jól éreztük magunkat együtt. Összeházasodtunk, és az elején minden rendben volt, a gyerekek születésekor is. Idővel aztán jöttek a hullámok. Semmiféle párbeszéd nem volt közöttünk, és minden téma vita forrása lett. Úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, de mindig visszaestünk ugyanabba a hibába, és csak keserűség és ellentét volt közöttünk. Egy ismerős házaspár azt ajánlotta, hogy vegyünk részt egy tanfolyamon, amit nehézségekkel küzdő pároknak szerveztek. Ott nemcsak felkészült szakemberekkel találkoztunk, hanem »családok családjára« találtunk, akikkel meg tudtuk osztani a problémáinkat. Nem voltunk már egyedül! Újra fény gyúlt az életünkben, de ez csak az első lépés volt. Otthon aztán megint nem volt könnyű, és időnként még elesünk. Az segít, hogy törődni szeretnénk egymással, mindig újra akarunk kezdeni és kapcsolatban akarunk maradni ezekkel az új barátainkkal, hogy együtt tudjunk előre haladni.”
„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”
Jézus békéje „új szívet és új látásmódot is kér tőlünk, hogy mindenkiben az egyetemes testvériségre hivatott embert szeressük és lássuk” – mondja Chiara Lubich.
És hozzáfűzi: „Még a házsártos szomszédokban is? Abban a kollégámban is, aki karrierem útjában áll? Azokban is, akik másik párthoz tartoznak, vagy a kedvenc focicsapatom ellen drukkolnak? A más vallású vagy más nemzetiségű emberekben is?
Igen. Mindannyian fivéreim és nővéreim ők. A béke pontosan itt kezdődik, abban a kapcsolatban, amelyet felebarátaimmal építek. »A rossz az emberek szívében születik« – írta Igino Giordani. – »Tudatára kell ébrednünk, hogy ahhoz, hogy elhárítsuk a háborús veszélyt, ki kell vetnünk magunkból azt az agresszív, mások kihasználására és az önzésre épülő lelkületet, amelyből a háború fakad.« 
Ha mi megváltozunk, a világ is meg fog változni. […] mindenekelőtt helyezzük fénybe azt, ami összeköt bennünket, így hozzájárulhatunk a béke kultúrájának megteremtéséhez, és együtt dolgozhatunk az emberiség boldogulásáért. […] Végül mindig a szeretet győz, mert erősebb mindennél. Próbáljunk meg így élni ebben a hónapban, hogy a béke és az igazságosság kultúrájának kovásza lehessünk. Így megszületik bennünk és körülöttünk az új emberiség.” 

OKTÓBER
„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28)
Pál apostol rómaiaknak írt leveléből származik az ige, melyet ebben a hónapban megélni javasolunk. Hosszú, gondolatokkal és tanításokkal teli szövegről van szó, amelyet Pál Rómába menetele előtt írt, hogy előkészítse látogatását, mert személyesen még nem ismerte ezt a közösséget.
A nyolcadik fejezet különösen is aláhúzza az új, Lélek szerinti életet, az örök élet ígéretét, amely az emberekre, a népekre és az egész teremtett világra vár.
„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”
Ennek a mondatnak minden szava mély jelentőséggel bír.
Pál kijelenti, hogy főleg kereszténységünkből fakadóan megismertük Isten szeretetét, és tudjuk, hogy minden, ami velünk, emberekkel történik, részét képezi Isten nagy üdvösségtervének.
Pál azt mondja, hogy minden ennek a tervnek a megvalósulására szolgál: a szenvedés, az üldöztetés, a bukás és a személyes gyengeségeink is, de főleg Isten Lelkének a működése a szívünkben, ha befogadjuk őt.
A Szentlélek meghallja az emberiség és a teremtett világ vajúdását, velünk sóhajtozik , és ez a biztosítéka, hogy Isten terve meg is valósul.
Számunkra ez azt jelenti, hogy válaszoljunk cselekvő szeretettel a szeretetére, bízzuk magunkat az Atyára minden szükségben, és tegyünk tanúságot az új égbe és új földbe vetett hitünkről , melyet azoknak készít, akik bíznak Benne.
„Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik”
Hogyan valósítsuk meg ezt a komoly kijelentést személyes életünkben, a mindennapokban?
Chiara Lubich ezt tanácsolja: „Mindenekelőtt soha nem szabad megállnunk a dolgok pusztán külső, anyagi, profán szemlélésénél, hanem hinnünk kell, hogy minden tény olyan üzenet, mellyel Isten kifejezi szeretetét irántunk.
Az élet gyakran egy olyan szőtteshez hasonlít, melyből csak a csomókat és a kusza szálak összevisszaságát vesszük észre. Meg fogjuk azonban látni, hogy valójában mennyire más: egy olyan csodálatos minta, melyet Isten szeretete sző majd hitünkre alapozva.
A következő lépés az, hogy bizalommal és teljesen hagyatkozzunk rá erre a szeretetre minden pillanatban, legyen szó akár kis, akár nagy dolgokról. Sőt, ha képesek leszünk rábízni magunkat Isten szeretetére a hétköznapi élethelyzetekben, akkor Ő megadja majd nekünk az erőt ahhoz, hogy a nehezebb pillanatokban is rá tudjuk bízni magunkat: egy nagy megpróbáltatás vagy betegség idején, és a halál pillanatában.
Próbáljunk meg így élni, de ne érdekből, azért, hogy Isten felfedje terveit, és így vigasztalást nyerjünk tőle, hanem csak szeretetből. Meg fogjuk látni, hogy ez a bizalomteli ráhagyatkozás végtelen fény és béke forrása számunkra és sok más ember számára.” 
Bízzuk magunkat Istenre a nehéz döntésekben is, ahogy O. L. meséli Guatemalából: „Szakácsként dolgoztam egy szeretetotthonban. A folyosóról behallatszott, hogy egy néni vizet kér. Bár nekem tilos elhagynom a konyhát, mégis megkockáztattam, és kedvesen odaadtam neki egy pohár vizet. Felragyogott a szeme. Megivott egy fél pohárral, aztán megszorította a kezemet: »Maradjon velem tíz percre!« Magyaráztam, hogy nekem nem lehet, mert az állásomat kockáztatom vele. De a tekintete meggyőzött, és vele maradtam. Megkért, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkot. Aztán pedig arra, hogy énekeljek valamit. Az a dal jutott eszembe, hogy »nem viszünk magunkkal semmit, csak a szeretetet…«. A többi lakó csak figyelt bennünket. Az asszony boldog volt és annyit mondott: »Isten áldjon meg téged, gyermekem!« Rövid idővel utána pedig elhunyt. Mindenképpen el kellett bocsátaniuk, mert elhagytam a konyha területét. A családom távol él, szükségük van a támogatásomra, mégis béke és öröm van bennem, mert válaszoltam Istennek, és az az asszony nem maradt egyedül élete legfontosabb pillanatában.”

SZEPTEMBER
„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” (Mk 9,35)
A tanítványok Jézussal Kafarnaumba tartanak, és útközben hevesen vitatkoznak egymás között. Amikor azonban Jézus megkérdezi, hogy mi a vita tárgya, nincs bátorságuk válaszolni, talán azért, mert egy kicsit szégyenkeznek is: azon vitatkoztak ugyanis, hogy ki a nagyobb közülük.    
Jézus már kétszer is beszélt nekik titokzatos szenvedéséről, de Péter és a többiek számára túl nehéz volt ezt megérteni és elfogadni. Valójában csak Jézus halálának és föltámadásának megtapasztalása után fedezték fel, hogy ki is Ő valójában: Isten Fia, aki szeretetből odaadja az életét.
Ezért Jézus leül, odahívja őket maga köré, hogy segítsen nekik tanítványokká válni, és elmagyarázza, milyen is az “evangéliumi elsőbbség”.  
„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” 
Jézus megbízik a tanítványokban törékenységük és félelmeik ellenére is, és meghívja őket, hogy kövessék őt, társai legyenek a küldetésében, hogy mindenkit szolgáljon. Pál apostol buzdítása jut erről eszünkbe a Filippi keresztényekhez: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”  Szolgáljunk, de nem úgy, mint a rabszolgák, akik rá voltak kényszerítve, hanem szabad emberként, aki nagylelkűen fölkínálja képességeit, erejét, aki nem csak egy csoport, egy rész szolgálatában áll, hanem kivétel és előítéletek nélkül mindenki iránt odaadást tanúsít, akinek szüksége van a segítségére.
Ez számunkra is, korunkban is egy meghívás, hogy nyitott szívvel és elmével felismerjük mások szükségleteit és gondjukat viseljük, fáradozzunk azon, hogy hiteles emberi kapcsolatokat építsünk, hogy a gyümölcsöztessük a talentumainkat a közjóért, újrakezdve minden nap a bukások ellenére is. Meghívás ez, hogy az utolsó helyet foglaljuk el annak érdekében, hogy mindenki közelebb kerülhessen közös jövőnk, az egyetemes testvériség megvalósulásához.
„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” 
Chiara Lubich ezt az igét kommentálva elmondta, hogy is váltsuk gyakorlatra: „Válasszuk mi is Jézussal az utolsó helyet abban a számtalan helyzetben, amit a mindennapi élet teremt. Fontos feladat elvégzését bízták ránk? Ne érezzük magunkat, valakinek, ne engedjünk teret a büszkeségnek és a gőgnek. Jusson eszünkbe, hogy a legfontosabb: szeretni felebarátunkat. Használjunk ki minden új helyzetet, hogy jobban szolgáljuk felebarátainkat. Ne feledkezzünk meg a jelentéktelennek tűnő dolgokról sem: személyes kapcsolatainkról, szerény hétköznapi kötelességeinkről, a segítésről a szülőknek, a családi békéről és harmóniáról, a gyermekek neveléséről...
Igen, bárhogy is alakulnak á dolgaink, ne feledjük, hogy a kereszténység elsősorban azt jelenti, hogy szeretünk, és különös módon szeretjük az utolsókat.
Ha így élünk, akkor életünk folytonosan Isten Országát fogja építeni itt a földön. Az ilyeneknek Jézus minden egyebet ráadásként ígért meg: egészséget, javaikat és bőségben minden dolgot..., hogy szétosszuk a többiek között, és így Isten gondviselésének kitárt karja legyünk sokak számára.” 
„Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” 
Közös otthonunk megóvása is nagyon időszerű módja a közjó szolgálatának, és ezt a világon sokakkal egyetértésben tehetjük. Évek óta kiemelt területe közös keresztény tanúságtételünknek is. Szeptember 1-én, a teremtés imavilágnapján kezdődik és október 4-éig, Assisi Szent Ferenc emléknapjáig tart a teremtés időszaka. Egyre több egyház részvételével fordítunk ilyenkor különös figyelmet a teremtett világ gondozására.
A taizéi közösség az idei alkalomra a következő imádságot ajánlotta: „Szerető Istenünk, add, hogy a jelenlétedben maradjunk, és add meg felismernünk végtelen szépségedet mindabban, amit teremtettél, minbadban, ami tőled, a te kimeríthetetlen közelségedből származik. Add, hogy jobban odafigyeljünk a többiekre és az egész teremtésre. Taníts meg fölfedeznünk az értékét, és add, hogy a te békéd hordozói legyünk az emberiség családjában.” 

AUGUSZTUS
„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.” (Mt 18,4)
Ki a legnagyobb, ki a leghatalmasabb, ki a győztes a társadalomban, az egyházban, a politikában, a piaci életben?
Ez a kérdés húzódik meg a kapcsolatok mögött, irányítja a döntéseket és meghatározza a stratégiákat. Ez az uralkodó logika, és észrevétlenül is eszerint gondolkodunk, amikor pozitív és hatékony eredményeket szeretnénk elérni a környezetünk javára.
Máté evangéliuma bemutatja Jézus tanítványait, akik befogadták a mennyek országának üzenetét, és szeretnék megtudni, hogyan lehetnek Isten új népének főszereplői: „Ki lesz a legnagyobb?”
Jézus most is egy váratlan válasszal áll elő: egy kisgyermeket állít a csoportosulás közepére, és ezt a tettét félreérthetetlen szavakkal meg is magyarázza.
„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
A versengő és saját magával megelégedő mentalitással szemben Jézus a társadalom leggyengébb alanyát állítja elénk, azt, aki nem dicsekedhet megvédendő szerepekkel, aki mindenben függő helyzetben van, és spontán módon mások segítségére bízza magát. Ez azonban nem a passzivitásról szól és nem is arról, hogy le kell mondanunk a felelős és javaslattevő magatartásról, hanem inkább arról, hogy amit teszünk, azt akarattal és szabadon vigyük végbe. Jézus azt kéri, hogy legyünk kicsivé, hogy szándékosan és teljes odaadással határozottan váltsunk irányt.
„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
Így írja le Chiara Lubich az evangéliumi gyermek jellegzetességeit: „[…] a gyermek bizalommal hagyatkozik apjára és anyjára, hisz a szeretetükben. […] A hiteles keresztény olyan, mint amilyen a gyermek, hisz Isten szeretetében. Határtalan bizalommal van a mennyei Atya iránt, karjaiba veti magát. […] A gyermekek mindenben szüleiktől függenek. […] Mi is, mint »evangéliumi gyermekek«, mindenben az Atyától függünk, […] Ő tudja, hogy mire van szükségünk, és még mielőtt kérnénk tőle, már meg is adja. Még Isten országát sem mi hódítjuk meg, hanem az Atya kezéből kapjuk ajándékként.”
Chiara azt is aláhúzza, hogy a gyermek teljesen az apjára hagyatkozik, és mindent tőle tanul meg. Így „az »evangéliumi gyermek« mindent Isten irgalmába helyez, elfelejti a múltat, nap mint nap új életet kezd, nyitott a Szentlélek sugallataira, mindig kreatív. A gyermek egyedül nem tud megtanulni beszélni, szüksége van valakire, aki megtanítja. Jézus tanítványa […] mindent Isten igéjéből tanul meg, egészen addig, mígnem az evangélium szerint fog beszélni és élni.
A gyermek utánozni szokta az apját. […] Így tesz az »evangéliumi gyermek« is: mindenkit szeret, mert az Atya »fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek«; elsőként szeret, mert Ő már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk; ingyen, érdek nélkül szeret, mert a mennyei Atya is így tesz.” [1]
„Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.”
Vincent és családja Kolumbiában nagyon szigorú megszorítások közt élte át a járvány és a karantén próbatételét. Így ír erről: „Amikor megkezdődött a szükségállapot, hirtelen nagyon megváltoztak hétköznapjaink. Feleségem és a két nagyobb gyermekem vizsgára készült az egyetemen, miközben a legkisebb képtelen volt megszokni az online oktatást. Senkinek nem volt ideje a másikkal foglalkozni. Ezt a robbanásig feszülő káoszt látva arra gondoltam, itt a lehetőség, hogy megtestesítsük a szeretet művészetét, amit az evangélium szerint rendezett »új életünk« kapcsán gyakorolni szeretnénk. Rendet tettem a konyhában, ebédet készítettem, és elkezdtem megtervezni az étkezéseket. Nem vagyok gyakorlott szakács, és a takarítás sem az erősségem, de láttam, hogy ezzel csökkenhetne a mindennapos szorongás. Aztán, ami egyszeri szeretet cselekedetnek indult, hónapokon át tartott. Amikor a többiek is teljesítették vállalásaikat, beálltak takarítani, elrakni a ruhát és rendet tenni. Együtt állapíthattuk meg, mennyire igazak az evangélium szavai, és hogy a találékony szeretet megsúgja, hogyan kerül minden egyéb a helyére.” - Letizia Magri -

JÚLIUS
„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.” (Mt 9,22)
Jézus úton van, és nagy tömeg veszi körül. Egy kétségbeesett édesapa arra kéri, hogy menjen, és mentse meg haldokló kislányát. Elindul, és az úton még valaki odajön hozzá. Egy sok éve vérfolyásban szenvedő asszony átfurakodik a tömegen. Betegsége súlyos következményekkel jár, mert behatárolja a családi és a társas kapcsolatait. Az asszony nem szólítja meg Jézust, nem beszél, hanem közel megy hozzá és bátorkodik megérinteni a ruhája szegélyét. Nagyon világos az elképzelése: „Ha csak megérintem is a ruháját, meggyógyulok a szenvedésből, amely gyötör.”
Jézus pedig megfordul, ránéz, és megerősíti ezt: hite meghozta neki az üdvösséget. Jézus tekintete által nem csak a testi egészséget, hanem az Isten szeretetével való találkozást is elnyeri.
„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”
Máté evangéliumának ez a története számunkra is váratlan távlatokat nyit. Isten mindig elénk siet, de a mi kezdeményezésünket is várja, hogy ne maradjunk le a vele való találkozásról. A hit útja, még ha sok botlás, hiba, törékenység és csalódás közepette járjuk is, nagyon értékes. Ő az igazi Élet Ura, és ezt az életet akarja kiárasztani ránk, a gyermekeire, ami olyan méltóság az ő szemében, amelytől semmilyen körülmény nem foszthat meg. Ezért mondja ma nekünk is Jézus:
„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”
Chiara Lubich egyik írása segíthet megélni ezt az igét. Így elmélkedik róla: „A hit által az ember arról tesz tanúságot, hogy nem önmagában bízik, hanem Abban, aki erősebb nála. […] Jézus »leányának« nevezi a meggyógyított asszonyt, és ezzel kifejezi azt, amit valójában adni szeretne neki: a testi egészségen kívül az isteni élettel is meg akarja ajándékozni, ami teljesen megújíthatja őt. Mert Jézus csodatételeinek az a célja, hogy az emberek befogadják az üdvösség és a megbocsátás Általa szerzett ajándékát; az Atya ajándékát, aki Ő maga, és aki közösségre lép az emberrel, s átalakítja őt. […] Akkor hát hogyan éljük ezt az igét?
A legsúlyosabb helyzetekben is hagyatkozzunk teljes bizalommal Istenre! Természetesen ez a gesztus nem mentesít bennünket a felelősség alól, s nem tekinthetünk el attól sem, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt. […] De az is előfordulhat, hogy hitünknek kell próbát kiállnia. Pontosan ezt mutatja a vérzésben szenvedő asszony esete, aki számára nem jelent akadályt a tömeg, mely elválasztja a Mestertől. […] Olyan hittel kell tehát rendelkeznünk, melyet a próbatételek sem ingatnak meg. S bizonyítanunk kell Jézusnak azt is, hogy milyen végtelen gazdagságot jelent számunkra az az isteni élet, amellyel megajándékozott. Legyünk hálásak érte, és válaszoljunk Neki!”  
„Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.”
Ez a bizonyosság lehetővé teszi, hogy vigaszt nyújtsunk, amikor gyengédséggel közeledünk ahhoz, aki szenvedés, szükség, sötétség vagy bizonytalanság közepette él.
Ez történt egy venezuelai édesanyával is, akinek volt bátorsága megbocsájtani: „Kétségbeesett keresésemben részt vettem egy találkozón, amely az evangéliumról szólt. Jézus igéjét magyarázták: »Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak nevezik őket« , »Szeressétek ellenségeiteket« .Hogy bocsájthatnék én meg annak, aki megölte a fiamat? De ez bogarat ültetett a fülembe, és végre felülkerekedett bennem az elhatározás, hogy megbocsájtok. Most már tényleg »Isten gyermekének« mondhatom magam. Nemrég elfogták azt az embert, aki megölte a fiamat, és beidéztek szembesítésre. Nagyon kemény helyzet volt, de működött a kegyelem. A szívemben nem volt gyűlölet és harag, hanem csak nagy könyörület és jószándék, hogy ezt az embert Isten irgalmába ajánljam.” 

JÚNIUS

ÁPRILIS

MÁRCIUS
„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsolt 25(24),4)
Ez a zsoltár egy olyan embert mutat be, akit ezernyi veszély fenyeget, és szeretné megtalálni az igaz utat, amely a biztonságra vezet. Ugyan kitől kérhetne segítséget?
Törékenységének tudatában végre felemeli a tekintetét, és az Úrhoz kiált, Izrael Istenéhez, aki soha nem hagyta el az ő népét, sőt hosszú vándorlás után a pusztában elvezette az ígéret földjére.
A vándorlás élménye az úton lévőben felébreszti a reményt, mert kiváltságos lehetőség arra, hogy új és bensőséges kapcsolatba lépjünk Istennel, és hogy saját hűtlenségeink ellenére is bizalommal ráhagyatkozzunk az ő hűséges szeretetére.
A Bibliai szövegekben az Istennel járás tanítást is jelent az életünkre vonatkozóan, ennek során tanuljuk meg felismerni az ő üdvözítő tervét.
„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”
Sokszor járunk olyan utakon, ahol önteltségünkben úgy gondoljuk, elegek vagyunk önmagunk számára, és végül ott állunk irányvesztetten és összezavarodva, rádöbbenve saját korlátainkra és hiányosságainkra. Szeretnénk megtalálni az iránytűt az életünkben, a cél felé vezető utat.
Ez a zsoltár segítségünkre lehet ebben. Új vagy megújult személyes találkozásra vezethet Istennel, és arra, hogy bízzunk az ő barátságában.
Bátorságot ad, hogy merjünk hallgatni a tanítására, mely állandóan arra hív, hogy lépjünk ki önmagunkból és kövessük őt a szeretet útján, amelyen ő siet elsőként elébünk.
Lehet ez a zsoltár egy ima, mely végigkíséri az egész napunkat, és annak minden örömteli vagy fájdalmas pillanatát életutunk értékes szakaszává teszi.
„Utaidat, Uram, mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem!”
Hedy Svájcban él, négy gyermek édesanyja, és már régen próbálja élni az élet igéjét. Most súlyos beteg lett, és tudja, hogy földi életének vége felé közeledik.
Kedves barátnője, Kati meséli: „Hedy minden egyes látogatóhoz, az ápoló személyzethez is odafordul, érdeklődik felőlük, annak ellenére, hogy most nagyon nehezére esik beszélni. Mindenkinek köszönetet mond, és elmondja a tapasztalatát. Hedy csak szeretet, élő igen Isten akaratára. Sokakat odavonz: barátokat, rokonokat, papokat. Mindenkit mélyen megérint a látogatók iránti figyelmessége, hogy az Isten szeretetébe vetett hit micsoda erőt ad neki.”
Chiara Lubich azt mondta, hogy az élet egy „szent utazás” : „A zarándokút – más szóval szent utazás – Isten felé vezető utunkat szimbolizálja. […] Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket? […] A kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján halad. […] Ha életünk szent utazás, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor napról napra előre kell haladnunk. […] És ha megtorpanunk? […] Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban: újrakezdeni. […] Újrakezdeni úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját képességeinkbe helyezzük. […] Mindenekelőtt pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A Szent ott lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra, hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a szent zarándokútnak.”  - Letizia Magri -

FEBRUÁR 
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” (Lk 6,36)
Lukács evangélista előszeretettel hangsúlyozza Isten irgalmasságát, mert ezzel a jellemvonásával akarja a legteljesebben megmutatni szeretetének végtelenségét.
Az Írásokban az irgalmasság Isten szeretetének anyai megnyilvánulása, így viseli gondját teremtményeinek, soha nem fárad bele, hogy felemelje, megvigasztalja és befogadja őket. Izajás próféta szavaival így szól az Úr népéhez: „Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást.”  
Istennek ezt a tulajdonságát az iszlám hagyomány is elismeri és hirdeti. Isten 99 szép neve közül, az Irgalmas és a Könyörületes, amelyet leggyakrabban kiejt egy muszlim hívő.
Az evangéliumnak ez a szakasza bemutatja: Jézus az emberek sokaságának, akik különböző városokból valók, sőt még távoli helyekről is eljöttek ide, merész és meglepő dolgot javasol. Azt, hogy utánozzuk Istent, az Atyát éppen irgalmas szeretetében.
Ezt a célt szinte elgondolhatatlannak, elérhetetlennek véljük!
 
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”
Az evangélium szerint ahhoz, hogy utánozni tudjuk az Atyát, mindenekelőtt minden nap Jézus nyomába kell szegődnünk, megtanulva tőle elsőként szeretni, úgy, ahogyan Isten teszi ezt velünk szüntelen.
Így írja le ezzel kapcsolatban a lelki tapasztalatát Bonhoeffer evangélikus teológus (1906-1945): „A keresztyén közösség minden nap így énekel: »Irgalmasságot nyertem.« Megkaptam ezt az ajándékot akkor is, amikor elzártam a szíven Isten elől. […] Amikor eltévedtem, és nem találtam a visszautat. Az Úr Igéje jött elém, és megértettem, hogy Ő szeret. Jézus megtalált, velem volt, egyedül csak Ő. Megvigasztalt, megbocsájtotta minden tévedésemet és nem hibáztatott engem a rosszért. Amikor az ellensége voltam és nem tiszteltem a parancsait, akkor is a barátjának tekintett. […] Próbálom megérteni, hogy miért szeret ennyire az Úr, miért vagyok ennyire kedves neki. Nem értem, hogy sikerült neki és miért akart győzni a szívemben a szeretetével, csak annyit mondhatok: »Irgalmasságot nyertem.«” 
 
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”
Az evangéliumnak ez az igéje igazi forradalmat hoz az életünkbe. Minden egyes sértés esetén megtehetjük, hogy nem a visszautasítás, az ellentmondást nem tűrő ítélet és a bosszú útját választjuk, hanem a megbocsátás és az irgalom útját.
Nem egy súlyos kötelesség teljesítéséről van szó, hanem inkább arról, hogy elfogadjuk Jézustól a lehetőséget, hogy a halálos önzésből áttérjünk az életadó közösség útjára. Örömmel fedezzük majd fel, hogy az Atya természete él bennünk: ő senkit nem ítél el végleg, hanem mindenkinek újabb lehetőséget ad, és új remény távlatát nyitja meg előtte.
Ez a felfogás lehetővé teszi, hogy igazi emberi kapcsolatok talaját készítsük elő, melyből végre békés és építő együttélésre kész emberi közösség születhet és növekedhet.
 
„Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!”
Chiara Lubich Máté evangéliumáról elmélkedve, amely boldognak nevezi az irgalmasokat, mondja: „Az irgalmasság és a megbocsátás gondolata az egész Evangéliumot átjárja. […] Az irgalmasság ugyanis a szeretet csúcsa, mely beteljesíti, és tökéletessé teszi azt. […] Próbáljuk meg tehát minden kapcsolatunkban ezt a mások iránti szeretetet az irgalmasságban megélni. Az irgalmasság olyan szeretet, mely be tud fogadni minden felebarátot, különösen is a legszegényebbet, azt, aki erre leginkább rászorul. Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bőséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, mely az irgalmasság végső célja. Irgalmasság nélkül csak az igazságosság létezne, mely megteremti ugyan az egyenlőséget, de nem a testvériséget. […] Még ha nehéz és merész dolognak tűnik is, kérdezzük meg minden felebarátunkkal kapcsolatban: Vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és szíve szerint tudjunk élni.” - Letizia Magri -

2020.
DECEMBER
"Világosságom és üdvösségem az Úr - kitől félnék? (Zsolt 27,1)

NOVEMBER
„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” (Mt 5,4)
Ki ne sírt volna már az életében? És ki ne ismerne olyan embert, aki fájdalmában könnyekben tör ki? Manapság aztán a kommunikációs eszközök az otthonunkba hozzák a képeket az egész világról, és szinte már hozzá is szokunk, hogy a tengernyi fájdalom láttán megkeményítsük a szívünket, hogy ne ragadjanak teljesen magukkal bennünket.
Jézus is sírt, és ismerte népének sírását az idegen megszállás miatt. Sok beteg, szegény, özvegy, árva, kitaszított és bűnös menekült hozzá, hogy meghallgassa jótékony szavait, és testben, lélekben gyógyultan távozzon.
Máté evangéliumában Jézust mint Messiást látjuk, aki beteljesíti Isten ígéreteit Izrael népének körében, ezért mondhatja:
„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”
Jézus nem közömbös a szenvedéseink iránt, és vállalja, hogy ő maga gyógyítja meg kemény és önző szívünket, ő akarja betölteni magányunkat, erőt akar adni tetteinkhez.
Chiara Lubich így magyarázza az evangéliumnak ezt az igéjét: „[…] Jézus azonban ezekkel a szavakkal nem azt akarja elérni, hogy a boldogtalanok a jövőbeni kárpótlás reményében egyszerűen beletörődjenek sorsukba. Ő a jelenre is gondol. Országa, ha nem is végleges formájában, de már most jelen van. Jelen van Jézusban, aki a legmélyebb gyötrelemben végigszenvedett halálból támadt fel és győzte azt le. – És jelen van bennünk is: nekünk, keresztényeknek a szívében, hiszen Isten bennünk van, a Szentháromság lakást vett bennünk. A Jézus által hirdetett boldogság tehát már mostantól fogva megvalósulhat. […] A fájdalmak megmaradhatnak, de van egy új erőnk, mely segít bennünket abban, hogy hordozzuk az élet megpróbáltatásait. Sőt, általa embertársainkat is meg tudjuk erősíteni, hogy legyőzzék fájdalmukat, és úgy tekintsenek rá, úgy fogadják, ahogy Jézus tette, aki a megváltás eszközét látta benne.” 
„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.”
Jézustól megtanulhatjuk, hogyan legyünk egymás számára az Atya gyengéd és találékony szeretetének jele és eszköze. Egy új világ születését tapasztalhatjuk, mely gyökereiben teszi egészségessé az emberi kapcsolatokat, és lehetővé teszi Isten jelenlétét az emberek között. Ő lesz a vigasztalás kimeríthetetlen forrása, aki letöröl szemünkről minden könnyet.
Lena és Philippe Libanonban ezt a tapasztalatot osztották meg az egyházközségükben: „Köszönjük a jókívánságaitokat, az idén nagyon különleges húsvétot éltünk meg. Jól vagyunk, és vigyázunk, hogy ne tegyük ki magunkat a vírusnak. A »Parrainage Liban«  akció kulcsemberei közé tartozunk, ezért nem tehetjük meg, hogy mindig itthon maradjunk. Minden másnap kimegyünk, hogy biztosítsuk néhány családnak a legszükségesebbeket: pénzt, ruhát, élelmet, gyógyszert stb. Gazdasági szempontból már a Covid–19 előtt is nagyon nehéz helyzetben volt az országunk, és ez most még csak fokozódott, mint mindenütt a világon. De a Gondviselés most is velünk van: különösen is megtapasztaltuk legutóbb a múlt héten egy külföldön élő libanoni társunk részéről. Pénzbeli támogatást juttatott Lenának, hogy egész áprilisban biztosítson tizenkét család részére hetente háromszor egy teljes étkezést. Ez számunkra Isten szeretetének megerősítése volt, aki nem hagyja legyőzni magát a nagylelkűségben.” - Letizia Magri

OKTÓBER

SZEPTEMBER
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38)
„Rengeteg tanítvány sereglett oda hozzá, s hatalmas tömeg gyűlt köré egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tíruszi és szidóni tengermellékről, hogy hallgassák.”  Így vezeti be Lukács evangélista Jézus hosszú beszédét, amelyben elhangzanak a boldogságok, elmondja, hogy milyen Isten Országa, és mit ígér az Atya a fiainak.
Jézus szabadon hirdeti üzenetét férfiaknak és nőknek, különböző népek és kultúrák képviselőinek, akik odasereglettek, hogy meghallgassák őt. Üzenete egyetemes, mindenkihez szól, és bárki befogadhatja, hogy Isten szeretete által megvalósíthassa önmagát, az ő képére és hasonlatosságára teremtett személyként.
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Jézus felfedi az evangélium újdonságát: Az Atya minden gyermekét személyesen és „túlcsorduló” szeretettel szereti, és képessé teszi őket arra, hogy egyre nagylelkűbben tárják ki a szívüket testvéreik felé. Sürgető, amit kér, és sokat kíván: Adjunk bőkezűen abból, amink van, nemcsak anyagi javakat, hanem befogadást és irgalmat, megbocsátást is Istent követve.
Az ölünkbe mért bőséges viszonzás szóképe megérteti velünk, hogy Isten irántunk való szeretete mérhetetlen, ígéretei pedig várakozásunkat meghaladóan teljesülnek, megszabadítanak a méricskéléstől, időben és pénzben egyaránt, valamint a csalódástól is, hogy mások nem a mi mércénk szerint mérnek majd nekünk.
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Jézus e felszólításával kapcsolatban Chiara Lubich így ír: „Volt-e már úgy, hogy ajándékot kaptál egy barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kell? […] Ha veled így történt ez, elképzelheted, mi a helyzet Istennel, aki maga a szeretet. Ő mindig minden ajándékot viszonoz, amit embertársainknak adunk az Ő nevében. […]
Isten nem azért tesz így, hogy mi meggazdagodjunk. […] Azért tesz így, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni; hogy Isten javainak kezelőiként – hiszen minden az Övé – a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat. […] E szavakkal Jézus biztosan a mennyei jutalomra gondolt elsősorban, de ami itt a földön történik, az már annak elővételezése és záloga.” 
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”
Vajon mi történne, ha sok sok emberrel együtt minden erőnkből gyakorolni kezdenénk ezt a szeretetet? Egy forradalom csírája lehetne a társadalomban.
Jesús meséli Spanyolországból: „Feleségemmel együtt tanácsadással és képzéssel foglalkozunk. Nagyon megtetszettek a közösségi gazdaság  elvei, és eszerint próbáltunk tekinteni az emberekre. Az alkalmazottainkra a bérek megállapításánál, vagy a szükségszerű elbocsájtásoknál. A beszállítókra, tiszteletben tartva az áraikat és a fizetési határidőt a hosszú távú kapcsolatra való tekintettel. A versenytársainkra, a kapcsolódó tanfolyamokkal és szaktudásunk megosztásával. Az ügyfelekre, átgondolt tanácsadással, időnként lemondva saját érdekeinkről. A kiépült bizalom tette lehetővé, hogy átvészeljük a 2008-as gazdasági krízist.
Ezt követően a »Levántate y Anda« (Kelj föl és járj) nevű civil szervezeten keresztül Elefántcsontparton találkoztunk egy spanyol tanárral. Javítani akart a falujának az életkörülményein, és egy szülőotthont akart létesíteni. Áttanulmányoztuk a terveit, és fölajánlottuk a szükséges összeget. Nem akart hinni a fülének. El kellett magyaráznom neki, hogy az összeg egy cég nyereségéből származik. Muzulmánok és keresztények közösen építették föl a »Testvériség« nevet viselő szülőotthont, amely az együttélés szimbóluma lett. Az utóbbi években pedig a cégünk nyeresége tízszeresére növekedett.” (Letizia Magri)

AUGUSZTUS
„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35)
Pál apostol római keresztényekhez írt levelének szövege rendkívül tartalmas. Ugyanis arról ír, hogy az evangéliumnak mekkora ereje van mindazok életében, akik befogadják; a forradalomról, amelyet az örömhír hordoz: Isten szeretete megszabadít minket!
Pál megtapasztalta ezt, és tanúságot akar tenni róla szavaival és a példájával. Hűségesen követte Isten hívását, és ez vezette őt el Rómába, ahol az életét adhatta az Úrért.
„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”
Nem sokkal ezelőtt Pál leszögezte: „Isten velünk van” ! Számára Isten irántunk való szeretete a hűséges Jegyes szeretete, aki soha el nem hagyná a menyasszonyát, akihez szabadon kötötte magát elszakíthatatlan kötelékkel saját vére árán.
Isten tehát nem bíró, sőt inkább magára vállalja a védelmünket.
Semmi sem választhat el bennünket tőle, mivel találkoztunk Jézussal, az ő szeretett Fiával.
A kisebb vagy nagyobb nehézségek, amelyekkel önmagunkban vagy a környezetünkben találkozunk, Isten szeretete számára nem jelentenek akadályt. Sőt, Pál azt mondja, hogy ilyen helyzetben az, aki Istenben bízik és őrá bízza magát, azé a „főnyeremény” !
A szuperhősök és a szuperemberek korszakában, akik a felfuvalkodottság és a hatalom erejében hisznek, az evangélium a szelíd építkezést és a másik ember érveire való nyitottságot állítja elénk.
„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”
Chiara Lubich gondolatai segíthetnek jobban megértenünk és élnünk ezt az igét: „Bizonyos, hogy hiszünk, vagy legalábbis azt mondjuk, hogy hinni akarunk Isten szeretetének. Sokszor azonban – el kell ismernünk – ez a hitünk nem annyira bátor, mint amilyennek lennie kellene. […] A próbatételek pillanataiban, betegség idején vagy kísértésekben. Nagyon könnyen engedjük, hogy gyötörjön minket a kétség: »Valóban igaz, hogy Isten szeret engem?« Viszont nem, nem szabad kételkednünk. Bizalommal, minden fenntartás nélkül kell ráhagyatkoznunk az Atya szeretetére. Túl kell lépnünk a sötétségen és ürességen, amelyet esetleg érzünk, jól átölelve a keresztet. S azután szeressük új lendülettel Istent azzal, hogy megtesszük akaratát, és szeretjük felebarátainkat. Ha így teszünk, Jézussal együtt meg fogjuk tapasztalni a feltámadás erejét és örömét. Kézzelfogható lesz számunkra, hogy mennyire igaz: annak, aki hisz és ráhagyatkozik a szeretetére, minden megváltozik: ami negatív, az pozitív lesz, a halál az élet forrásává válik, és a sötétségből csodálatos fény ragyogását fogjuk látni.” 
„Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”
Ha hiszünk Isten szeretetében, a háború nyomasztó tragédiájának közepette is megmutatkozhat az emberség, mint egy reménysugár: „Az országunk itt a Balkánon a háború abszurditásában él. Velem egy osztagba tartoznak fronton harcoló katonák is, akik sok traumát éltek át és hordoznak magukban, mert saját szemükkel látták meghalni a rokonaikat és barátaikat. Nem tudtam mást tenni, mint szeretni őket, amennyire tudtam. Ritkán volt pihenőidő, de olyankor nagyon sok mindenről megpróbáltam beszélgetni velük, ami egy férfiban élhet ilyen körülmények között, és még Isten is szóba került, mert többen nem voltak hívők. Egyik alkalommal javasoltam, hogy hívjunk el egy papot, hogy misét mondjon. Mindenki elfogadta, és néhányan gyóntak is több mint húsz év után. Valóban mondhatom, hogy Isten ott volt velünk.” - Letizia Magri -

JÚLIUS
„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, 
nővérem és anyám.” (Mt 12,50)
Máté evangéliuma elbeszéli Jézus életének egyik jelentéktelennek tűnő történetét: Anyja és rokonai elmentek Kafarnaumba, ahol ő a tanítványaival tartózkodott, hogy hirdesse mindenkinek az Atya szeretetét. Valószínűleg sokat gyalogoltak, hogy megtalálják őt, és beszélni szeretnének vele. Nem mennek be oda, ahol Jézus van, hanem csak üzennek neki: „Anyád és rokonaid kint állnak és beszélni szeretnének veled.”
Izrael népe számára a családi kötelék természetesen nagyon fontos volt, olyannyira, hogy a zsidóság önmagát Isten „fiának” nevezte, ígéretei örökösének, és a néphez tartozók egymást „testvéreknek” tekintették.
De Jézus váratlan távlatokat nyit meg: egy ünnepélyes kézmozdulattal tanítványaira mutat, és így szól:
„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”
Jézus új távlatokat tár fel: Bárki e család tagjának érezheti magát, ha arra törekszik, hogy megismerje és teljesítse az egyetlen Atya akaratát.
Bárki. Felnőtt és gyerek, férfi és nő, egészséges és beteg, bármely kultúra és társadalmi réteg tagja. Bárki. Minden ember magában hordozza a Szeretet-Isten képét. Sőt, minden ember partnere Istennek, akivel ismeretségbe és barátságba kerülhet.
Bárki megteheti Isten akaratát, ami a szeretet iránta és a testvérek iránt. Ha szeretünk, akkor Jézus a rokonainak tekint bennünket: testvérei és nővérei vagyunk. Ez meglepően nagy lehetőség számunkra. Megszabadít a múltunktól, félelmeinktől, formaságoktól. Ebben a távlatban a korlátaink és a törékenységünk is ugródeszkává válhatnak az igazi megvalósulás felé. Valóban minőségileg változik meg minden.
„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”
Valamilyen módon még Jézus anyja is lehetünk, mint Mária. Ő Isten rendelkezésére állt az angyali üdvözlet pillanatától kezdve a Kálváriáig, aztán az Egyház születésekor is. Hozzá hasonlóan bennünk is mindannyiunkban megszülethet Jézus, ha éljük az evangéliumot, és kölcsönös szeretetünk által hozzájárulhatunk, hogy Jézus megszülessen a közösségben is.
Ezzel kapcsolatban Chiara Lubich így szólt azokhoz, akik Isten igéjét akarták élni: „Legyetek család! Vannak közöttetek olyanok, akik lelki vagy erkölcsi megpróbáltatásokon mennek keresztül? Értsétek meg őket úgy, sőt jobban, mint egy édesanya. Világosítsátok meg őket szavaitokkal és példátokkal. Tegyetek meg mindent, hogy ne hiányozzék, sőt növekedjék körülöttetek a család melege. Vannak, akik fizikailag szenvednek? Ők a legkedvesebb testvéreitek! […] Ne részesítsetek előnyben semmiféle tevékenységet […] a családi szellem rovására azokkal a testvérekkel, akikkel együtt éltek. Ha pedig el akarjátok vinni valahová Krisztus Ideálját, nem tehettek jobbat, mint hogy tapintattal, bölcsességgel, de határozottsággal azon fáradoztok, hogy családot teremtsetek magatok körül, mert a család légköre az alázat, mely a többiek javát akarja, és nem fuvalkodik fel… egyszóval igazi, teljes szeretet.”  
„Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.”
Mindannyian felfedezhetjük a hétköznapokban a feladatot, amelyet az Atya ránk bízott, hogy az emberiség nagy családjának építői legyünk.
Szíriában, Homs egyik kerületében a görög-ortodox egyház napközi otthont működtet százötven, javarészt muszlim gyermek részére. Sandra, az igazgatónő meséli: „Egy tanárokból és más szakemberekből álló csoporttal tudjuk biztosítani a segítséget és a befogadást családi szellemben, amely a párbeszéden és az értékek előmozdításán alapul. Több gyermek súlyos traumákon és sok szenvedésen ment keresztül. Sokan fásultak, vagy agresszívek. Szeretnénk újra építeni bennük a bizalmat önmaguk és mások iránt. Családjaik többnyire szétestek a háború miatt, itt viszont kedvet és reményt kapnak, hogy újrakezdjenek.”- Letizia Magri  - www.fokolare.hu

JÚNIUS
„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, 
aki küldött engem.” (Mt 10,40)
Máté evangéliumának ez a fejezete elbeszéli, hogy Jézus hogyan választotta ki a tizenkettőt, és küldte őket, hogy hirdessék az üzenetét.
Egyenként nevezi meg őket, jelezve ezzel, mennyire személyes kapcsolat jött létre a Mesterrel, akit kezdettől fogva követtek küldetése folyamán. Ismerték már a stílusát, hogy ő mindenekelőtt a betegek és a bűnösök mellett állt, azok mellett, akiket ördögtől megszállottnak tartottak, a kitaszítottak pártján, akikre rossz szemmel néztek és akiktől inkább távol tartották magukat az emberek. Jézus jelét adta a népe iránti konkrét szeretetének, és csak ezután kezdte hirdetni, hogy közel van az Isten országa.
Az apostolok tehát Jézus nevében kapták a küldetést, az ő „követeiként” lépnek fel, és Jézust kell befogadnunk általuk.
A Biblia nagy alakjaihoz nem egyszer maga Isten látogat el, amikor egy váratlan vendéget szívélyesen vendégül látnak.
Korunkban is, főként a kimondottan közösségi szellemű kultúrákban a vendég akkor is szent, ha ismeretlen, és a fő helyre ültetik.
 
„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Jézus tanítani kezdi a tizenkettőt. Mezítláb induljanak útnak, kevés csomaggal: útitarisznya nélkül, kis szütyővel és egyetlen ruhával. Hagyják, hogy vendégnek tekintsék őket, fogadják alázattal mások gondoskodását. Ingyen törődjenek a szegényekkel, és mindenkinek ajándékozzanak békét. Mint Jézus, még a meg nem értés és az üldöztetés közepette is legyenek türelmesek, bízva abban, hogy az Atya szeretete velük van.
Így ha valakinek abban a szerencsében lesz része, hogy találkozik velük, valóban Isten gyengédségét tapasztalhatja meg.
 
„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Minden keresztény megkapta a tanítványok küldetését: először az életükkel, aztán szavakkal tegyenek szelíden tanúságot Isten szeretetéről, akivel maguk is találkoztak. Így lesz ez örömteli valóság sokak, valójában mindenki számára. Isten befogadta őket törékenységük ellenére, ezért lesz az elsődleges tanúságtételük éppen a testvér befogadása.
A mai társadalomban, ahol sokan hajtják a sikert és az önző önállóságot, a keresztények arra vannak meghívva, hogy tanúságot tegyenek a testvériség szépségéről, amelyben felismerjük egymás szükségleteit, és működésbe lép a kölcsönösség.
 
„Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.”
Chiara Lubich így írt az evangéliumi befogadásról: „Jézusban a mennyei Atya mindannyiunkra irányuló, teljességgel elfogadó szeretete nyilvánult meg; nekünk is ilyen szeretettel kell tehát fordulnunk a többiek felé. […] Ezt az igét így elsősorban családunkon, közösségeinken belül, munkahelyi környezetünkben igyekszünk majd élni azzal, hogy kiirtjuk magunkból az ítélkezést, a negatív megkülönböztetést, az előítéleteket, a neheztelést, a türelmetlenséget egyik vagy másik felebarátunkkal szemben. Igen könnyen és gyakran beleesünk ezekbe a hibákba, ami miatt nagyon hűvössé válnak és veszélybe kerülnek az emberi kapcsolatok; és megnehezítik, sőt megakadályozzák a kölcsönös szeretet áramlását. […] A keresztény szeretet alapja a másik ember különbözőségének elfogadása. Ez a kiindulópontja, az első lépcsőfoka a szeretet civilizációja létrejöttének, a közösségi kultúrának, melynek felépítésére Jézus ma különösképpen is meghív mindannyiunkat.”  - Letizia Magri -

MÁJUS
„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.” (Jn 15,3)
Az apostolokkal elköltött utolsó vacsora végeztével Jézus fölkelt és elindult az Olajfák hegyére. Vele volt a tizenegy: Iskarióti Júdás akkor már elment, és nemsokára elárulta.
Tragikus és egyben ünnepélyes ez a pillanat. Jézus hosszú búcsúbeszédet mond, fontos dolgokat akar közölni övéivel, amelyeket soha nem szabad elfelejteniük.
Apostolai zsidók, ismerik az Írásokat, ezért nagyon közel áll hozzájuk a kép, amelyet felidéz: a szőlőtőke, amely a szent szövegekben a zsidó népet jelenti, amelyet Isten gondoz, mert Ő a figyelmes és hozzáértő gazda. Itt most Jézus saját magáról beszél, önmagát nevezi szőlőtőnek, amely eljuttatja az Atya szeretetének éltető nedvét a tanítványaihoz. Nekik ugyanis mindenekelőtt arra kell ügyelniük, hogy egyek maradjanak vele.
 
„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.”
Az egyik útja annak, hogy egyek maradjunk Jézussal az, hogy befogadjuk az igéjét. Ez lehetővé teszi, hogy Isten belépjen a szívünkbe és „tisztává” tegye: tisztává az önzéstől, és alkalmassá arra, hogy bőséges és jó gyümölcsöt teremjen.
Az Atya szeret bennünket, és jobban tudja nálunk, mi tesz könnyeddé és szabaddá bennünket, hogy ragaszkodásaink és negatív ítéleteink fölösleges terhe nélkül élhessünk; anélkül, hogy a magunk hasznát hajhásznánk, mindent és mindenkit ellenőrzésünk alatt akarnánk tartani. A szívünkben azonban olyan pozitív törekvések és tervek is vannak, amelyek elfoglalhatják Isten helyét, és meggyengítik nagylelkű odaadásunkat az evangéliumi élet iránt. Ezért Isten a körülmények által közbelép, fájdalmas tapasztalatokat is megenged, és ezekből mindig Ő tekint ránk nagy szeretettel.
Az evangélium az öröm teljességét ígéri, mint bő termést azoknak, akik hagyják, hogy elárassza őket Isten szeretete . Rendkívüli örömöt ígér, amely a könnyek közt is virágzik, és túlcsordul a szívben, és megöntözi a talajt maga körül. Ez a feltámadás elővételezése.
 
„Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek.”
A megélt ige segít kilépni önmagunkból, hogy szeretettel a testvéreink felé forduljunk, kezdve a legközelebbieken: a városunkban, a családban és az élet más területein. Ez a barátság pozitív kapcsolatok egész hálóját képes kiépíteni, mert a kölcsönös szeretet parancsának megvalósítására törekszik, és így a testvériséget építi.
Chiara Lubich, János evangéliumának e mondatáról elmélkedve így ír: „Hogyan éljünk hát, hogy mi is kiérdemeljük Jézus dicséretét? Úgy, hogy váltsuk életre Isten minden szavát, hogy táplálkozzunk belőle pillanatról pillanatra, állandóan újraevangelizálva egész létünket. S mindezt azért, hogy ily módon ugyanazok a gondolataink és érzéseink legyenek, mint Jézusnak, hogy Ő élhessen általunk a világban, hogy így a társadalomnak, amely gyakran beleragad a rosszba és a bűnbe, megmutassuk azt az isteni tisztaságot és áttetszőséget, amelyet az evangélium kínál.
Ebben a hónapban továbbá – ha lehetséges (azaz ha mások is osztják ezt a szándékunkat) – különösképpen azt az igét igyekezzünk megvalósítani, amely a kölcsönös szeretet parancsáról szól. Szent János evangélista […] összefüggést lát Krisztus szava és az új parancs között. Szerinte csak a kölcsönös szeretetben élhetjük úgy az igét, hogy megnyilvánuljanak hatásai: a megtisztulás, a megszentelődés, a bűntelenség, a bő termés, a közellét Istenhez. Az elszigetelt egyén képtelen sokáig ellenállni a világ csábításainak, a kölcsönös szeretetben azonban megtalálja azt az egészséges környezetet, amely képes megvédeni hiteles keresztény létét.”   --  Letizia Magri

ÁPRILIS
„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” (Jn 20,29)
János evangéliuma a feltámadt Jézus találkozásait írja le Magdalai Máriával és a többi tanítvánnyal. Jézus többször is úgy jelenik meg, hogy látszik rajta a keresztrefeszítés helye, hogy örömmel és reménnyel teljen el a szívük. Egyik alkalommal Tamás apostol épp nem volt jelen. A többiek, akik találkoztak az Úrral, elmesélték neki ezt a csodálatos élményt, mert szerették volna neki is átadni ezt az örömet. De Tamás nem tudta elfogadni ezt a közvetett tanúságtételt, személyesen akarta látni és érinteni Jézust.
És íme, mi történt néhány nappal később: Jézus újra megjelent a tanítványok egy részének, és köztük végre Tamás is ott volt, aki megvallotta a hitét, hogy teljes mértékben a Feltámadotthoz tartozik: „Én Uram, én Istenem!” És Jézus így válaszolt neki:
 
„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”
Ez az evangélium akkor íródott, amikor Jézus életének, halálának és feltámadásának szemtanúi már nem éltek. Szükségképpen a következő generációra lett bízva az evangéliumi üzenet, melynek továbbadása így azok tanúságtételén alapul, akik azt maguk is másoktól kapták. Ettől kezdve az Egyházon a sor, Isten népén, mely folytatja Jézus üzenetének továbbadását, hűségesen éli és közvetíti az ő igéjét.
Mi is mindannyian mások szavának és tanúságtételének köszönhetően találkoztunk Jézussal, az evangéliummal, és hittünk neki. Ezért „boldogok vagyunk”.
„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”
„Jézus a szívedbe, és minden ember szívébe akarja vésni a meggyőződést, aki nem élt ott vele, hogy megkaptuk ugyanazt, amit az Apostolok. Jézus meg akar győzni róla, hogy nem vagy hátrányban azokkal szemben, akik látták őt. Ugyanis van hited, és Jézus számára ez a látás új módja. A hittel meg tudod őt közelíteni, mélyen meg tudod érteni, és a szíved mélyén találkozhatsz vele. A hittel fel tudod fedezni őt két vagy három testvér között, akik az ő nevében egyesülnek, vagy az Egyházban, ahol folytatja életét. Jézusnak e szavai arra hívnak, hogy újítsd meg a hitedet, és ne várj támaszt vagy jeleket ahhoz, hogy előrehaladj a lelki életben; hogy ne kételkedj abban, hogy Jézus jelen van az életedben, a történelemben akkor is, amikor esetleg távolinak tűnik. […] Azt akarja, hogy higgy a szeretetében akkor is, amikor nehéz helyzetben élsz, vagy lehetetlenek a körülmények.”  
Anna fiatal ausztrál lány. Súlyos fogyatékkal született. Ő meséli: Serdülő koromban azt kérdeztem, hogy miért is nem haltam meg rögtön, annyira nehéz volt elviselnem a fogyatékosságomat. A szüleim, akik élik az életigét, mindig ugyanazt válaszolták: „Anna, Isten végtelenül szeret, és rendkívüli terve van veled.” A testi korlátaim kapcsán pedig segítettek, hogy ne állítsanak meg a nehézségek, hanem inkább „szeressem elsőként” a többieket, mint ahogy Isten szeret bennünket. Azt láttam, hogy nagyon sok helyzet megváltozott körülöttem, és az emberek is nyitottabbak lettek, és nem csak velem. Apukámtól kaptam egy személyes üzenetet, amelyet csak a halála után volt szabad fölbontanom. Egyetlen mondat állt benne: „Az én éjszakám nem ismer sötétséget.” Ez mindennapos tapasztalatom: amikor azt választom, hogy szeressem és szolgáljam, aki mellettem van, akkor már nincs sötétség, és megtapasztalom Isten irántam való szeretetét.” - Letizia Magri

MÁRCIUS
„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)
Hányszor megesett, hogy az életünk fontos döntései során biztos iránytűt kerestünk, hogy hozzá igazodva megtaláljuk a helyes utat. Keresztények lévén feltettük a kérdést, hogy mi az evangélium lényege, a kulcs Isten szívéhez, hogy itt és most a gyermekeiként éljünk?
És íme, itt van Jézusnak ez az igéje, éppen a mi esetünkre, világos és azonnal érthető, élhető felszólítás. Máté evangéliumából származik, Jézus nagy beszédében, a hegyi beszédben hangzik el, melyben Jézus elmondja, hogyan éljünk minden ízében keresztény életet. Ő maga ebben a tömör megállapításban foglalja össze egész üzenetét.
Manapság, amikor mély és jelentőségteljes, ám rövid és találó üzenetekre vágyunk, fogadhatnánk úgy ezt az igét, mint egy értékes tweet üzenetet, amelyet érdemes pillanatról pillanatra észben tartanunk.
 
„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Jézus arra hív, hogy bújjunk a másik ember bőrébe, hogy jobban megértsük, mit tehetünk érte. Ő is ezt tette, amikor irántunk való szeretetből hozzánk hasonló emberi testet öltött.
Tegyük fel a kérdést, hogy mit is várunk mi a szüleinktől, a gyerekeinktől, a kollégáktól, a kormányon lévő felelősöktől és a lelki vezetőktől: megértést, meghallgatást, befogadást, anyagi támogatást a szükségünkben, de őszinteséget, megbocsátást, bátorítást, türelmet, tanácsot, útmutatást és felvilágosítást is… Jézus számára a törvény beteljesítését és a lelki élet teljes gazdagságát az említett belső magatartás és a belőle fakadó konkrét tettek jelentik.
Ez az „aranyszabály” egyetemes tanítás, mely megtalálható az emberiség fejlődése során kifejlődött különböző vallásokban, kultúrákban és hagyományokban . Ez az alapja minden hiteles emberi értéknek, amelyek a szolidáris és igazságos emberi kapcsolatok által a békés együttélés építőkövei lehetnek.
 
„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Ez az ige arra hív, hogy legyünk találékonyak és nagylelkűek, kezdeményező jóakarattal forduljunk mindenki felé, verjünk hidat azok felé, akikkel nem vagyunk barátságban, ahogy Jézus mondta és tette. Ehhez tudni kell kilépni önmagunkból, hogy hiteles tanúságot tegyünk a hitünkről.
Chiara Lubich így bátorít: „Próbáljuk meg! Ha így élünk meg egy napot, az egy egész élettel felér. […] Soha nem tapasztalt öröm fog elárasztani. […] Isten velünk lesz, mert ő ott van, ahol szeretnek. […] Néha esetleg lassabban haladunk, kísértés ér, hogy elbátortalanodjunk és abbahagyjuk. […] De ne tegyük! Bátorság! Isten megadja hozzá a kegyelmet. Kezdjünk mindig újra! Ha kitartunk, meg fogjuk látni, hogy a világ megváltozik körülöttünk. Látni fogjuk, hogy az evangélium lenyűgöző életet fakaszt, fényt gyújt a világban, ízt ad a létünknek, és magában hordozza minden probléma megoldását. És nem lesz nyugtunk, amíg el nem mondjuk másoknak is rendkívüli tapasztalatunkat: barátainknak, akik megértenek, a rokonainknak, bárkinek, akiről ezt úgy érezzük. És újraszületik a remény.”  
 
„Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.”
Ramiro már nagyon régen ott dolgozik a munkahelyén. Megtudja, hogy új kollégák érkeznek.
Fölteszi magának a kérdést: „Ha először lépnék be ebbe az irodába, vajon mit szeretnék itt találni? Mitől érezném jól magamat?” És nekilát helyet csinálni, a többi kollégájával együtt új íróasztalokat keres. Barátságos munkahelyeket rendeznek be, az új kollégák pedig derűs légkört és nagyobb összefogást találnak.

FEBRUÁR
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«” (Mk 9,24) 
Jézus tanítványaival együtt úton van Jeruzsálembe. Már elkezdte felkészíteni őket a meghatározó eseményre, hogy a vallási vezetők vissza fogják utasítani őt, a rómaiak halálra ítélik, aztán keresztre feszítik, és ezt követi majd a feltámadás.
Kemény beszéd ez, és nehezen érthető Péter és a többi követője számára, de Márk evangéliuma végigvezet bennünket a folyamaton, ahogy fokozatosan fölfedezték Jézus küldetését: Ő a törékenység és a szenvedés által végérvényesen üdvözíti az emberiséget.
Élete folyamán Jézus nagyon sok emberrel találkozik, és mindenkinek segítségére siet a bajában. Most egy apa segélykiáltására figyel fel, aki azt kéri, hogy gyógyítsa meg súlyosan beteg, valószínűleg epilepsziás gyermekét.
Ahhoz, hogy a csoda megtörténjen, Jézus is kér valamit ettől az apától: a hitet.
 
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A Jézus körül összegyűlt tömeg előtt az az apa fennhangon látszólag ellentmondásos választ ad. Minden bizonnyal hozzánk hasonlóan ő is gyakran megtapasztalja a hitünk törékenységét, hogy képtelenek vagyunk teljesen bizalommal lenni Isten szeretete iránt, hogy ő minden gyermeke számára boldogságot készített.
Isten viszont teljes bizalommal van az emberhez, és semmit nem tesz a hozzájárulásunk, a szabadon kimondott igenünk nélkül. Kéri a mi akár kicsinyke részünket is, hogy ismerjük fel a hangját a lelkiismeretünkben, bízzunk benne és mi is kezdjünk el szeretni.
 
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A bennünket körülvevő mentalitás gyakran azt sugallja, hogy az agresszivitás különböző formáival érhetjük el a sikert, hogy ez a célravezető fegyver.
Az evangélium viszont paradox módon azt javasolja, hogy a gyengeségünket, a korlátainkat, a törékenységünket elismerve lépjünk kapcsolatba Istennel, és részesüljünk vele a legnagyobb győzelemben, az egyetemes testvériség megvalósulásában.
Jézus egész életével a szolgálat logikájára tanított, arra, hogy az utolsó helyet válasszuk. Ez a legjobb hozzáállás, hogy a látszólagos vereséget ne önző és kérészéletű diadallá, hanem tartós és közösen átélt győzelemmé alakítsuk.
 
„A fiú apja erre felkiáltott: »Hiszek! Segíts hitetlenségemen!«”
A hit olyan ajándék, amelyet kitartóan kérhetünk, és kérnünk is kell, hogy Istennel együttműködve utat nyithassunk a reménynek sokak számára.
Chiara Lubich így ír: „Hinni ugyanis azt jelenti: hisszük, hogy Isten törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre […]. Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít bennünket. […] »Uram – kérhetjük Tőle –, add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy ne érezném, ne venném észre, ne hinném vagy tapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!« Aztán pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és »csodákat« fogunk látni magunk körül.”- Letizia Magri

JANUÁR
„Igen emberségesen bántak velünk” (ApCsel 28,2)
Kétszázhetvenhat hajótörött érkezett egy szigetre a Földközi-tengeren, miután két hétig hánykódott a hajó a viharban. Ezek az elázott, kimerült és rémült emberek megtapasztalták tehetetlenségüket a természeti erőkkel szemben, és szembetalálták magukat még a halállal is. Volt köztük egy fogoly, aki Róma felé tartott, hogy ott a császár ítéletet mondjon felette.
Igaz, manapság is hasonló híreket hallunk, de ez Pál apostol története, aki Rómába tartott, hogy ott a vértanúsággal koronázza meg evangelizációs tevékenységét.
A Gondviselésbe vetett rendíthetetlen hite tartotta fenn őt, és annak ellenére, hogy fogoly volt, bajtársainak is segítségére tudott lenni, míg el nem vetődtek Málta partjaira.
Itt a sziget lakói eléjük mentek, és odahívták őket fölmelegedni egy nagy tűzhöz, és gondoskodtak róluk. Három hónap múlva pedig, a tél vége felé, ellátták őket mindennel, amire szükségük volt ahhoz, hogy biztonsággal tovább induljanak.
„Igen emberségesen bántak velünk
Pál és hajótörött társai nagyon meleg és konkrét emberséget tapasztaltak a helyiek részéről, akikhez addig még nem jutott el az evangélium fénye. Nem sietősen vagy személytelenül fogadták őket, hanem a vendégek szolgálatára álltak, kulturális, vallási vagy társadalmi előítéletek nélkül. Ez csak akkor lehetséges, ha az egész közösség és az egyes személyek is magukra veszik a problémát.
Minden ember természetéből adódóan képes arra, hogy befogadja a másikat. Mint teremtmény magában hordozza az irgalmas Atya képét, akkor is, ha még nem lobbant benne lángra a keresztény hit, vagy meggyengült volna. Az ember szívébe van írva ez a törvény, melyet Isten igéje Ábrahámtól fogva  Jézus egészen meglepő kijelentéséig fénybe helyez és nagyra tart: „Idegen voltam, és befogadtatok.”  
Az Úr fölkínálja kegyelmének erejét, hogy a mi törékeny akaratunk eljuthasson a keresztény szeretet teljességére.
Pál ezzel a történettel arra is tanít, hogy bízzunk Isten gondviselésszerű közbelépésében, és ismerjük fel, értékeljük a sok jót, amit mások konkrét szeretetéből kapunk, akikkel az élet összehoz.
„Igen emberségesen bántak velünk
Az Apostolok Cselekedeteinek ezt a versét javasolták a Málta szigetén élő különböző felekezetű keresztények az egység imahetére mottóul 2020-ban .
Ezek a közösségek nagyon sok kezdeményezést indítottak el közösen a szegények és a menekültek javára. Ételt osztanak, ruhát és játékot a gyerekeknek, valamint angol nyelvet oktatnak, hogy segítsék a társadalmi beilleszkedést. Szeretnék növelni a befogadóképességüket, és ezzel egyidőben elmélyíteni a közösséget a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, hogy a közös hitükről tudjanak tanúságot tenni.
Mi vajon hogyan teszünk tanúságot testvéreinknek Isten szeretetéről? Hogyan járulunk hozzá, hogy egységes családok, szolidáris települések és igazán emberséges társas kapcsolatok épüljenek? Chiara Lubich ezt ajánlja:
„Jézus megmutatta nekünk, hogy szeretni azt jelenti: elfogadjuk a másikat, ahogy van, úgy, ahogy Ő elfogadott mindannyiunkat. Elfogadjuk a másikat, ízlésével, gondolataival; hibáival, azzal együtt, hogy más, mint mi vagyunk. […] Ez azt jelenti, hogy magunkban helyet készítünk neki, elűzve szívünkből minden elhamarkodott véleményt, ítéletet és ösztönös elutasítást. […] Akkor szerezzük a legnagyobb dicsőséget Istennek, ha erőfeszítéseket teszünk, hogy elfogadjuk a felebarátunkat, mert így vetjük meg a testvéri közösség alapjait. Semmi nem okoz akkora örömet Istennek, mint az emberek közötti igazi egység. Az egység Jézust hívja közénk, és az Ő jelenléte mindent átformál. Így közeledjünk hát minden felebaráthoz, fogadjuk el őt teljes szívünkből, hogy előbb vagy utóbb megszülessen vele a kölcsönös szeretet.”   - Letizia Magri

2019.
DECEMBER
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.” (Mt 24,42)
Máté evangéliumának ebben a fejezetében Jézus felkészíti tanítványait végső visszatérésére, amely váratlanul jön el.
Az ő korában is sok probléma volt, háború és mindenféle szenvedés. Izrael népe az Úr közbelépésében remélt, aki majd véget vet a sírásnak. A várakozás tehát nem volt félelmetes, hanem inkább megkönnyebbülést jelentett, a megmentés napjának eljövetelét.
Jézus itt egy nagy titkot tár fel: éljük jól a jelen pillanatot, mert olyankor fog visszatérni, amikor munkában leszünk, és lekötnek a szokásos mindennapi dolgok, amelyek miatt gyakran megfeledkezünk Istenről, mert túlzottan aggódunk a jövő miatt.
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”
Legyetek éberek: ez meghívás, hogy járjunk nyitott szemmel, ismerjük fel Isten jelenlétét a történelemben, a mindennapokban, és segítsük a sötétségben élőket, hogy rátaláljanak az élet útjára.
Nem ismerjük pontosan a napot, hogy mikor érkezik Jézus, ezért a keresztények állandó várakozásban élnek. Ez arra bátorít bennünket, hogy teljességgel éljük meg a jelen pillanatot, a mai napon szeressünk, ne a jövőben, bocsássunk meg most, és nem később; a valóságot éljük meg a jelen pillanatban, nem a jövőben, amikor majd időt találunk rá az amúgy is zsúfolt naptárunkban.
Chiara Lubich így elmélkedik erről az igéről: „Megfigyelted már, hogy általában nem éled az életet, hanem vonszolod, valamilyen jövőre várva, amikor majd elérkezik valamiféle szépség? Az igazság az, hogy a szép jövőnek el kell érkeznie, de nem annak, amire gondolsz. Valami isteni ösztön arra késztet, hogy várj valakit vagy valamit, ami elégedettséggel tölt el. Esetleg valami ünnepnapra gondolsz, vagy szabadidőre, vagy valami különleges találkozásra, de amikor ez elmúlik, mégsem leszel teljesen boldog. Újra csak visszatérsz az egyhangú és bizonytalanul megélt hétköznapokba, és állandóan vársz valamire. Igazság szerint az életben, és a te életedben is eljön az a pillanat, amit senki sem kerülhet el: amikor eljön az Úr, és szemtől szembe találjuk magunkat vele. Ez az a »szépség«, amelyre öntudatlanul is várunk, mert boldogságra vagyunk teremtve. És teljes boldogságot csak Ő tud adni nekünk.” 
„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.”
Az Úr eljön természetesen mindannyiunk életének a végén, de már most felismerhetjük őt, megünnepelhetjük és osztozhatunk benne, mert valóságosan jelen van az Eucharisztiában, meghallgathatjuk és élhetjük, mert jelen van az Igéjében, befogadhatjuk őt minden testvérben és hallhatjuk a hangját a lelkiismeretünkben.
Az élet mindig nagy kihívások elé állít, és ott a kérdés bennünk: „Mikor lesz már vége ennek a szenvedésnek?”
Nem várhatjuk tétlenül az Úr eljövetelét. Minden pillanatot ki kell használnunk, hogy minél hamarabb eljöjjön az Isten Országa, megvalósuljon a terve, a testvériség. Minden kis tett, amely szeretetből fakad, minden apró figyelmesség vagy mosoly folyamatos és termékeny várakozássá alakítja az életünket.
Paco kórházi lelkész Spanyolországban. Sok idős beteggel találkozik, akik súlyos betegségben szenvednek. Ezt mondja: „Bekopogtam az egyik idős beteghez, aki csúnyán és fennhangon szokott beszélni a hit ellen. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán Isten szeretetéről akartam tanúságot tenni. Beléptem hozzá, amennyire csak tudtam kedves mosollyal, és a szentségek szépségéről kezdtem beszélni. Megkérdeztem, hogy szeretne-e ezekhez járulni. »Hát pesze!« – hangzott a válasz. Meggyónt, megáldozott és fölvette a betegek szentségét. Ottmaradtam nála még egy kicsit. Derűs és nyugodt volt, amikor eljöttem, a lánya pedig, aki ott volt vele, nagyon elcsodálkozott.”
(ld.még: www.fokolare.hu)

NOVEMBER
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.” (Róm 12,15)
Pál apostol bemutatja a római keresztényeknek, hogy micsoda nagy ajándékot adott Isten az emberiségnek Jézusban és a Szentlélek kiáradása által. Azt is megmutatja, hogyan felelhetnek meg a kapott kegyelemnek a kapcsolataikban, főként egymással, de mindenkivel.
Pál arra hív, hogy ne csak a velünk azonos hitet vallókat szeressük, hanem az evangélium szerint minden embert, mert a hívők szeretete nem ismer határokat, és nem korlátozódhat csupán néhányakra.
Érdekes, hogy első helyen említi az örömöt, hogy ebben osztozzunk testvéreinkkel. Aranyszájú Szent János egyházatya szerint ugyanis az irigység épp az örömben való osztozást nehezíti meg, nem a fájdalomban való együttérzést.
Talán túl nehezen járható ez az út, megmászhatatlan ez a csúcs? Azért lehetséges mégis, mert a hívőket Krisztus szeretete készteti erre, tőle senki és semmi el nem szakíthatja őket (vö. Róm 8,35).
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Pálnak erről a mondatáról Chiara Lubich így írt: „Ahhoz, hogy keresztény módon szeressünk, eggyé kell válnunk minden testvérrel […]: a lehető legmélyebbre kell merülnünk a másik lelkében; valóban meg kell értenünk a problémáit, az igényeit, osztoznunk kell szenvedéseiben, örömeiben; meg kell hajolnunk a testvér előtt, bizonyos módon a testvérré, a másikká válni. Ez a kereszténység. Jézus emberré vált, eggyé vált velünk, hogy bennünket Istenné tegyen. Ily módon a felebarát valóban érezheti, hogy megértjük és fölemeljük.”  
Arra hív, hogy „bújjunk bele a másik bőrébe”, mert ez a hiteles szeretet konkrét kifejeződése. Talán az anyai szeretet a legjobb példa arra, hogyan lehet megélni ezt az igét: az édesanya ítéletek és előítéletek nélkül tud osztozni gyermekének örömében, vagy együtt sírni vele, ha szenved.
„Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.”
Van egy titka annak, hogy ilyen mértékben tudjuk megélni a szeretetet, és ne zárkózzunk be saját aggodalmaink, érdekeink, saját világunk korlátai közé: erősítsük meg az egységünket Istennel, Vele, aki a Szeretet forrása. Azt mondják ugyanis, hogy a fa lombkoronája általában annyira terjed ki, amennyire a gyökerei. Velünk is így lesz nap mint nap, minél mélyebbre jutunk az Istennel való egységben, annál inkább vágyunk majd arra, hogy megosszuk a mellettünk lévők örömét, és osztozzunk fájdalmaikban. Megnyílik a szívünk, és egyre inkább képesek leszünk befogadni, amit a mellettünk lévő testvérünk megtapasztal az élet jelen pillanatában. A testvér iránti szeretet pedig segíteni fog, hogy egyre bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Istennel.
Ha így élünk, változást fogunk átélni magunk körül, kezdve a családi kapcsolatokon, az iskolában, a munkahelyen, a közösségben, és hálával tapasztaljuk majd, hogy az őszinte és ingyenes szeretet előbb vagy utóbb visszatér és kölcsönössé válik.
Ez volt a tapasztalata egy keresztény és egy muszlim családnak is, akik megosztották életük nehéz és reményteljes pillanatait is. A muszlim apuka, Ben súlyos beteg lett. A felesége, Basma és két gyermekük mellett Tatiana és Paolo is a végsőkig együtt voltak vele a kórházban. Basma a férje halála miatt végtelen fájdalommal, de mégis képes volt arra, hogy keresztény barátaihoz hasonlóan egy másik súlyos betegért imádkozzon Mekka felé fordított szőnyegén. „A legnagyobb öröm számomra – mondta –, hogy egyetlen test tagjai vagyunk, és mindannyiunk számára a másik java a fontos.” - Letizia Magri -

OKTÓBER
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.” (2Tim 1,14)
Pál apostol írja ezt Timóteusnak, a „hitben igaz fiának” , akivel együtt evangelizált, és akire rábízta az efezusi közösséget.
Pál érzi, hogy közeleg a halála, ezért bátorítja őt komoly vezetői feladatában. Timóteus ugyanis egy „kincset” kapott, a keresztény hit összegzését, úgy, ahogy az apostolok továbbadták, és az ő felelőssége, hogy maga is hűségesen adja tovább a következő generációknak.
Pál számára ez azt jelenti, hogy óvja és ragyogtassa föl a kapott ajándékot, még az életét is legyen kész odaadni, hogy terjessze az evangélium örömhírét.
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.”
Pál és Timóteus megkapták a Szentlélek fényét, ez a biztosítéka fontos feladatuknak, pásztorként és az evangélium hirdetőiként. Az ő és utódaik tanúságtétele által érkezett el hozzánk is az evangélium örömhíre.
Ehhez hasonlóan minden kereszténynek küldetése van saját környezetében a társadalomban és a vallási közösségben egyaránt, hogy építse a család egységét, nevelje a fiatalokat, elköteleződjön a politikában vagy a munkában, törődjön az elesettekkel, a megélt evangélium fényével világítsa meg a kultúrát és a művészetet, és Istennek szentelje az életét a testvérek szolgálatában.
Ferenc pápa még azt is mondja a fiataloknak: „[…] minden embernek küldetése van […]” . 2019 októberére a Katolikus Egyház „rendkívüli missziós hónapot” hirdetett. Ez számunkra is lehetőséget kínál, hogy újra tudatosan törekedjünk tanúságot tenni a hitünkről. Szívünket az evangéliumi szeretet nyissa tágasra, ami befogadásra, találkozásra és párbeszédre vezet. 
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.”
Minden keresztény a Szentlélek „temploma”, ez lehetővé teszi, hogy fölfedezze és megőrizze a rábízott „kincseket”, sőt gyarapítsa és mások szolgálatába állítsa. A legfőbb „kincs” az Úr Jézusba vetett hitünk. Nekünk, keresztényeknek föl kell indítanunk és táplálnunk ezt a hitet az imádságban, hogy aztán tanúságot téve a szeretetről tovább tudjuk adni.
Egy nemrég felszentelt pap meséli: „Rám bízták a híveket egy hatalmas plébánián az egyik brazil nagyvárosban. Szociális szempontból nagyon nehéz környezet ez, ahol az emberek nincsenek igazán tisztában a vallási hovatartozásukkal. Ugyanúgy részt vesznek a szentmisén, mint az ősi szertartásokon. Tudom, felelős vagyok azért, hogy evangéliumi hűséggel adjam tovább a keresztény hitet, de azt is szeretném, hogy mindenki érezze, befogadják a plébánián. Azért, hogy érezzék, becsüljük a hagyományaikat, úgy gondoltam, hogy az ősi hangszerek zenéjével tehetnék ünnepélyesebbé a szentmisét. Nagy odafigyelést kíván az a munka, de mindenki örömére szolgál, mert nem osztja meg a közösséget, hanem a nekünk örömet adó Isten hitében egyesít.”
„Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.”
Egy másik mérhetetlen kincs, amit Jézustól kapunk, az igéje: Isten Igéje.
„Ilyen hatalmas ajándék nagy felelősséget ró ránk. […] Isten azért adta nekünk Igéjét, hogy gyümölcsöztessük. Életünkben, a világban végzett munkánkban látni akarja megvalósulni azt a mélyreható átalakulást, melyet az Ige képes véghezvinni. […] Hogyan fogjuk tehát élni az e havi Igét? Úgy, hogy szeretjük Isten Igéjét, igyekszünk minél jobban megismerni, de főleg úgy, hogy egyre nagylelkűbben éljük meg, azért, hogy valóban lelki életünk alapvető táplálékává, mesterévé, lelkiismeretünk irányítójává, minden döntésünk, minden tevékenységünk szilárd alapjává váljon. […] Az emberek lelkiismeretében nagy a zűrzavar, az összevisszaság; minden viszonylagossá és homályossá válik. Ha éljük Isten Igéjét, nemcsak védettek leszünk ezzel a súlyos veszéllyel szemben, hanem Jézus sokatmondó szavai szerint (vö. Mt 5,15-16) égő lámpásokká válunk, melyek fénye másokat is segíteni fog a tájékozódásban és abban, hogy visszataláljanak a helyes útra.”  - Letizia Magri -

SZEPTEMBER
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.” (1Tessz 5,11)
Pál apostol az általa alapított tesszalonikai keresztény közösségnek ír. Nem térhet már vissza hozzájuk, mert el kellett menekülnie onnan az üldöztetések miatt. Levelei által azonban továbbra is szeretettel kíséri őket, dicséri kitartásukat és állhatatosságukat a hitben, hogy példás tanúságtevők lettek.
Pál ismeri legmélyebb és életbe vágó kérdéseiket: mi vár minket a halál után? Ha az Úr hamarosan visszatér, hogyan készüljünk végső eljövetelére?
Pál nem ír elő szabályokat, hanem újra megvallja hitét: Jézus életét adta az egész emberiségért, és feltámadása által mindenki számára megnyitotta az utat az Életre.
Azt tanácsolja, hogy az evangélium megélésével készüljünk a mindennapokban Jézus visszatérésére, végezzük becsülettel a munkánkat és építsük a testvéri közösséget:
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Pál maga is megtapasztalta, hogy az evangélium által kivirágzik a jóság, amit Isten az emberek szívébe ültetett.
A reménység magja ez, mely nap mint nap fejlődik az Isten szeretetével való személyes találkozásban, és kivirágzik a kölcsönös szeretet által. Arra késztet, hogy legyőzzük az önzés és a közömbösség rossz magját, amely elszigetel és összetűzéshez vezet, inkább hordozzuk egymás terheit, és bátorítsuk egymást.
Ez nagyon egyszerű ige, amelyet mindannyian értünk és gyakorlatra tudunk váltani, de gyökeresen megváltoztathatja a személyes és társas kapcsolatainkat is.
Értékes tanács, amely segít fölfedezni a testvériség alapvető igazságát, mely sok kultúra gyökerében megtalálható. A bantu filozófia, az ubuntu ezt így fejezi ki: „Amik együtt vagyunk, annak köszönhetően vagyok olyan, amilyen vagyok.”
Dél-Afrikában ez jellemezte a kiemelkedő metodista vezető, Nelson Mandela politikai tevékenységét. Azt mondta: „Az ubuntu nem azt jelenti, hogy ne gondoljunk magunkra, hanem inkább azt, hogy tegyük föl a kérdést: „Akarom-e segíteni a körülöttem élő közösséget?”  Mandela kitartó és bátor hozzáállása történelmi fordulatot hozott a hazájában, és nagy előrelépést a társadalomban.
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Hogyan éljük ezt az igét?
Ez az ige túlcsorduló szeretetet kér tőlünk. Olyan szeretetet, mely túllép a középszerűségen, és át tudja törni rejtett önzésünk falait. Ha végiggondoljuk a szeretet különböző vonásait (tolerancia, megértés, kölcsönös elfogadás, türelem, szolgálatkészség, irgalom a felebarátaink valós vagy vélt hiányosságai iránt, a javak megosztása, stb.), fel fogjuk fedezni, milyen sok alkalom nyílik ezek megélésére.
Ha közösségünkben a kölcsönös szeretet légköre uralkodik majd, akkor biztos, hogy sugározni fogja melegét mindenki felé. Így azok is, akik még nem ismerik a keresztény életet, tapasztalni fogják vonzását. Szinte észrevétlenül ragadja őket magával ez a légkör, s érzik, hogy ugyanannak a családnak a tagjai.” 
„Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást.”
Ilyen szellemben alakult Palermóban egy csoport különböző egészségügyi szakemberekből, akik a város szegényeinek rendelkezésére állnak. Így mesélnek: „Különböző keresztény felekezetekhez tartozunk, és az evangélium arra késztet bennünket, hogy mindenkiben a testvért lássuk, különösen azokban a betegekben, akik nem tudnak kellően gondoskodni magukról. Az ellátottaink között nagyon súlyos betegek is vannak, és játék vagy internet függőségben szenvedő emberek is. A már működő létesítményekben ajánljuk fel a szolgálatunkat, és erősítjük a helyi rendelőket. Egymás tájékoztatására egy WhatsApp és egy Facebook csoportot, valamint egy levelezőlistát használunk.
Bár csoportunk nemrég született, nagyon tevékeny, főleg a bevándorlók, a városunkba érkezett ghánai adventista csoport körében. Népes, életvidám emberek, és nagy öröm számunkra, hogy mint egyetlen Atya gyermekei, testvérként segíthetjük egymást.” - Letizia Magri

AUGUSZTUS
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.” (Lk 12,34)
A „szívünk” lényünk legmélyebb, legrejtettebb, legélőbb része. Vajon mi a „kincsünk”, amiért minden mást képesek lennénk háttérbe szorítani? A nyugati fogyasztói társadalmakban minden arra késztet, hogy anyagi javakat halmozzunk fel, saját szükségleteinkre figyeljünk, és a jólét, valamint az egyéni érvényesülés címén ne vegyük észre mások szükségleteit. Pedig már Lukács evangélista is a mindenkori embernek egyetemes és meghatározó tanításként idézte Jézusnak e szavait, jóllehet egész más kulturális környezetben.
Lukács evangéliuma erőteljesen hangsúlyozza, hogy Jézus tanítványaira jellemző mély és végleges döntésre van szükség: Isten, az Atya az igazi Kincs. Jézus példájára teljesen neki kell elfoglalnia a keresztény ember szívét. Ezzel a kizárólagos választással együtt bizalommal ráhagyatkozunk szeretetére, és így valóban „gazdagok” vagyunk, mert Isten gyermekei, az ő Országának örökösei lettünk.
Megengedjük-e, hogy az anyagiak vegyenek birtokba bennünket vagy valóban mi birtokoljuk őket? Az anyagi gazdagság ugyanis eluralhatja a „szívünket”, és egyre növekvő sóvárgást, valóságos függőséget idéz elő, hogy még többet birtokoljunk. Az evangéliumi szakasz viszont alamizsna adására buzdít, amelyre a szívünket felszabadító irgalmasság késztet, mely megnyit a testvéri egyenlőségre. A keresztények személyesen és a hívők közösségével együtt is megtapasztalhatják az igazi szabadságot azáltal, hogy megosztják a rászorulókkal anyagi és lelki javaikat. Ez a keresztény életstílus tanúsítja az Atyába vetett bizalmat, és megalapozza a szeretet civilizációját.
 
„Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.”
Chiara Lubich világosan elmagyarázza, hogyan szabadulhatunk meg a birtoklás rabszolgaságából. „Miért olyan fontos Jézus számára a függetlenség az anyagiaktól, hogy követésének elengedhetetlen feltételévé teszi? Azért, mert létünk legfőbb java, az igazi kincs Ő maga! […] Jézus azt akarja, hogy szabadok legyünk, hogy lelkünk mentes legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. […] Jézus a felebarátaink javára is kéri tőlünk a lemondást a dolgainkról. Azt akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé […]. A »lemondás« legegyszerűbb módja az »adás«.
Adjuk Istennek azt, hogy szeretjük Őt! […] Mutassuk meg neki szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készek vagyunk mindent kockáztatni értük! Még ha nem is észleljük, sok megosztható kincsünk van. Adhatjuk szívünk szeretetét, lehetünk leplezetlenül kedvesek, nyújthatjuk örömünket, felajánlhatjuk az időnket és imáinkat, közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy esetleg a holminkat: könyvet, ruhát, járművet, pénzt. […] Amikor adunk, ne gondolkozzunk sokat azon, hogy »erre még szükségem lehet«! […] Valóban, bármire lehet szükségünk. Ezekkel a gondolatokkal együtt viszont sokféle ragaszkodás is a szívünkbe fészkeli magát, és mindig új igények ébrednek bennünk. Ne hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi valóban szükséges! Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el Jézust egy félretett összeg, vagy bármi más nélkülözhető miatt!” 
Marisa és Agostino harmincnégy éve házasok, ők mesélik: „Nyolc évig dagadó vitorlákkal haladtunk, a házunk, a munkánk pont úgy alakult, ahogy szerettük volna. Épp ekkor jött egy lehetőség, hogy Olaszországból Dél-Amerikába költözzünk, és ott egy fiatal keresztény közösség segítségére legyünk. Az ismeretlen jövőtől való félelem és a minket őrültnek tartó emberek véleménye ellenére az ezer hang közül egy mégis felerősödött bennünk, és békét adott. Jézus hangja volt: „Jöjj, kövess!” És megtettük. A megszokottól teljesen eltérő környezetbe kerültünk. Sok minden hiányzott, de éreztük, hogy helyette megkapjuk az emberekkel való kapcsolat gazdagságát. Erősen megtapasztaltuk a Gondviselést is. Egyik estére egy ünnepséget szerveztünk, és minden családnak vinnie kellett valami jellegzetes ételt. Mi épp akkor jöttünk vissza Olaszországból egy jókora parmezánsajttal. Hezitáltunk, mert szerettük volna megosztani a többi családdal, de akkor hamar elfogy. Végül Jézus mondatára gondoltunk: „Adjatok, és akkor ti is kaptok.” (Lk 6,38) Egymásra néztünk és azt mondtuk: elhagytuk a hazánkat, a munkát, a rokonokat, és most egy darab sajthoz ragaszkodunk? Levágtunk egy jó adagot és elvittük magunkkal. Két nap múlva becsöngetett hozzánk egy ismeretlen turista, egy barátunk barátja, és egy csomagot hozott tőlük. Kibontottuk, és egy nagy parmezán volt benne. Teljesült Jézus ígérete: »Jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.«” - Letizia Magri

JÚLIUS

JÚNIUS
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek” (ApCsel 1,8)
Az Apostolok Cselekedetei kezdődik így, amelyet Lukács evangélista írt. A feltámadt Jézus röviddel azelőtt, hogy végleg visszatér az Atyához, megígéri az apostoloknak, hogy Istentől fogják megkapni az erőt ahhoz, hogy az emberiség történelmében hirdessék és építsék az ő Országát.
Nem arról van szó, hogy ennek segítségével megdöntsék az államrendet, vagy egymás ellen fordítsanak politikai vagy közjogi hatalmakat, hanem arról, hogy fogadják mélyen szívükbe Isten Lelkét, és Ő ösztönözze cselekedeteiket, tegye „új emberekké” őket.
Nem sokkal ez után vannak együtt a tanítványok Máriával, leszáll rájuk a Szentlélek, és hirdetni fogják Jézus üzenetét Jeruzsálem szent városától kezdve a „föld végső határáig”.
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek”
Jézus az apostolokat és velük együtt minden tanítványát meghívja, hogy „tanúi” legyenek.
Valóban, minden keresztény, amikor Jézus által fölfedezi, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni, fölfedezi a meghívást is. A hivatásunk és gyermeki mivoltunk a küldetésben valósul meg, hogy testvérként közeledünk a többi emberhez. Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy apostolok legyünk, akik tanúságot tesznek az életükkel, és ha szükséges, akkor a szavaikkal is.
Akkor vagyunk Jézus tanúi, amikor magunkévá tesszük életstílusát. Amikor nap mint nap a családunkban, a munkahelyünkön vagy az iskolában, vagy éppen kikapcsolódás közben befogadó és megértő módon közeledünk az emberekhez, akikkel találkozunk, és a szívünkben mindig ott van az Atya nagy terve az egyetemes testvériségről.
Marilena és Silvano meséli: „Amikor összeházasodtunk, szerettünk volna mindenki irányában befogadó család lenni. Egyik legelső tapasztalatunk ezzel kapcsolatban egyik karácsony előtt történt. Nem szerettünk volna csak futtában kívánni boldog karácsonyt mindenkinek a templom előtt, ezért arra gondoltunk, hogy szomszédainkat személyesen keressük fel egy kis ajándékkal. Mindannyian meglepődtek, de örültek, különösen az a család, akit mindenki igyekszik elkerülni. Megnyitották a szívüket és meséltek a nehézségeikről, különösen arról, hogy évek óta senki sem látogatta meg őket. Több mint két órásra sikerült ez a látogatás, és nagyon megrendültünk ezeknek az embereknek az örömét látva. Így a kezdeti elhatározás következtében, hogy mindenki felé nyitottak leszünk, nagyon sok emberrel megismerkedtünk. Nem volt mindig könnyű, mert egy-egy váratlan látogatás sokszor áthúzta a terveinket, de mindig szem előtt tartottuk, hogy ne hagyjuk ki ezeket a lehetőségeket a testvéri kapcsolatok építésére. Egyszer kaptunk egy tortát, és meg akartuk osztani azzal az asszonnyal, aki segített a brazíliaiaknak szervezett gyűjtésben. Örült az ötletnek, nekünk pedig alkalmat adott, hogy megismerjük a családját is. Amikor eljöttünk tőlük, azt mondta: »Bárcsak nekem is lenne bátorságom meglátogatni másokat!«”
„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek”
Mi keresztények a keresztséggel megkaptuk ajándékul a Szentlelket, de Ő szól minden ember lelkiismeretében, aki őszintén keresi a jót és az igazságot. Ezért mindannyian helyet tudunk készíteni Isten Lelkének, és engedhetjük, hogy vezessen.
Hogyan ismerjük fel és hogyan hallgassunk a hangjára?
Segítségünkre lehet ebben Chiara Lubich gondolata: „A Szentlélek […] bennünk lakozik, a temploma vagyunk. Megvilágosít és vezet bennünket. Az igazság Lelke, általa értjük meg Jézus szavait, amelyeket élővé és aktuálissá is tesz; eltölt bennünket a Bölcsesség iránti szerelemmel, és megsúgja nekünk, hogy mit és hogyan mondjunk. A Szeretet Lelke, aki eláraszt bennünket szeretetével, képessé tesz arra, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből, és hogy szeressünk mindenkit, akivel találkozunk. Az erősség Lelke, aki megadja a bátorságot és az erőt ahhoz, hogy az Evangélium szerint éljünk, és mindig az igazságról tegyünk tanúságot. […] Isten szeretetével szívünkben, és ezzel a szeretettel messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben. […] A földnek nemcsak földrajzi értelemben vannak »határai«. Ez a kifejezés például azokra is vonatkozik, akik ott élnek a közelünkben, de még nem részesültek abban az örömben, hogy igazán megismerték volna az Evangéliumot. Tanúságtételünknek egészen eddig kell eljutnia. […] Jézus iránti szeretetünk azt kéri tőlünk, hogy »váljunk eggyé« mindenkivel, tökéletesen elfelejtkezve önmagunkról, amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk és így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd; és amit mondunk, a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.”[1] - Letizia Magri
[1] C. Lubich, Az élet igéje, Új Város 2003/6

MÁJUS

ÁPRILIS
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (Jn 13,14) 
János evangélista a lábmosást helyezi középpontba, amikor a Jézussal töltött utolsó órákra emlékezik a halálát megelőzően. Az ókori Keleten ezt a feladatot általában rabszolgák végezték, a poros utakon érkező vendéget részesítették benne a szívélyes fogadtatás jeleként.
A tanítványok éppen ezért először tiltakoznak, és visszautasítják Mesterük gesztusát, de ő aztán elmagyarázza:
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
János ezzel a jelentőségteljes képpel feltárja előttünk Jézus egész küldetését: Jézus az Úr és Mester belépett az emberiség történelmébe, hogy minden egyes emberrel találkozzon, hogy szolgáljon és elvezessen bennünket az Atyával való találkozáshoz.
Jézus egész földi élete során napról napra levetette nagyságának minden jelét, és most arra készül, hogy életét adja a kereszten. Arról beszél tanítványainak, amit örökül hagy nekik, ami leginkább a szívén fekszik:
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
Világos és egyszerű a meghívás, mindannyian fel tudjuk fogni, és azonnal gyakorlatra is tudjuk váltani minden helyzetben, bármilyen társadalmi és kulturális környezetben éljünk is.
Jézus élete és szavai által föltárta a keresztényeknek Isten szeretetét, ezért ők „adósai” a többi embernek: utánozniuk kell Jézust a testvérek befogadásában és szolgálatában, hogy ők maguk is hirdessék a Szeretetet. Jézushoz hasonlóan először konkrét szeretettel, azután pedig reményt és barátságot sugárzó szavak is kísérhetik tetteiket.
Tanúságtételünk annál hatékonyabb lesz, minél inkább odafigyelünk a szegények ingyenes szolgálatára, és óvakodunk a szolgalelkűségtől a vezetők vagy befolyásos emberek irányában.
Az összetett és tragikus helyzetekben is, amelyek kicsúsznak a kezünkből, tehetünk valamit azért, hogy a „jó ügyét” szolgáljuk. Ne féljünk nagylelkűen, felelősséggel belemenni ezekbe a helyzetekbe, és ne várjunk viszonzást.
Jézus nem csak személyes tanúságtételünket kéri ott, ahol élünk, hanem a közösségi tanúságtételt is, mint Isten népe, melynek alaptörvénye a kölcsönös szeretet.
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
E szavak után Jézus így folytatja: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg… Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” 
Chiara Lubich így magyarázta az Evangéliumnak ezt az igéjét: „»…boldogok lesztek.« Egymás szolgálata, a kölcsönös szeretet, amelyet Jézus ezzel a zavarba ejtő gesztusával tanít, egyike az általa hirdetett boldogságoknak. […]
Hogyan éljük hát ezt az igét a hónap folyamán? Jézus követése, utánzása nem azt jelenti, hogy szolgaian ismételjük az Úr mozdulatait, még akkor sem, ha ragyogó és felülmúlhatatlan példáját mindig szem előtt kell tartanunk.
Jézust követni annyit jelent, mint megérteni, hogy kereszténységünknek akkor van értelme, ha a többiekért élünk, ha úgy fogjuk fel létünket, mint testvéreinknek végzett szolgálatot, ha egész életünket erre az alapra helyezzük.
Ha így élünk, megvalósítjuk azt, ami leginkább Jézus szívén fekszik, így rátalálunk az Evangélium lényegére. Így igazán boldogok leszünk.” - L. M.

MÁRCIUS
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)
Lukács elbeszélése szerint Jézus, miután meghirdette tanítványainak a boldogságokat, arra a gyökeres fordulatra hívja őket, hogy testvérként szeressenek minden embert, még akkor is, ha az ellenségükről van szó.
Jézus jól tudja, és el is magyarázza, hogy azért vagyunk testvérek, mert egyetlen Atyánk van, aki mindig gyermekei elébe siet.
Kapcsolatba szeretne lépni velünk, felelősségre hív, de ugyanakkor szeretetével kísér, gyógyít, táplál minket, anyai együttérzéssel és gyengédséggel fordul felénk.
Isten irgalmas, személyesen fordul oda minden emberi teremtményhez, bármilyen törékeny legyen is, sőt előnyben részesíti, aki az út szélére szorul, akit kizárnak vagy visszautasítanak.
Az irgalmas szeretet teljesen be tudja tölteni a szívünket, és aztán kiárad a többiekre, a szomszédokra ugyanúgy, mint az idegenekre, vagy a körülöttünk élő emberekre.
Mivel Isten gyermekei vagyunk, hasonlíthatunk rá abban, ami rá jellemző: ő szeret, befogad és ki tudja várni, mikor jön el az alkalmas pillanat a másiknál.
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”
Sajnos a személyes életünkben és a körülöttünk élő társadalomban is egyre inkább féktelen versengést tapasztalunk, kölcsönös gyanakvást, alaptalan ítélkezést, és félünk a másiktól. Felgyülemlik a harag, és összecsapáshoz, háborúhoz vezet.
Mi keresztények haladjunk határozottan az árral szemben és tegyünk tanúságot: legyünk szabadok önmagunktól és a körülményektől, és kezdjük el újraszőni az elszakadt vagy széthullott kapcsolatokat a családunkban, a munkahelyünkön, a plébániánkon vagy a pártunkban, a politikában.
Ha rosszat tettünk valakinek, kérjünk bátran bocsánatot és menjünk tovább. Ez nagyon elismerésreméltó tett.
És ha valaki tényleg megbántott bennünket, próbáljunk megbocsátani neki, készítsünk neki újra helyet a szívünkben, lehetővé téve számára, hogy begyógyítsa a sebet.
Mit is jelent a megbocsátás?
„A megbocsátás nem elfelejtés […], nem gyengeség […], nem azt jelenti, hogy nem tulajdonítunk jelentőséget annak, ami súlyos, vagy jónak mondjuk azt, ami rossz […], nem közömbösség. A megbocsátás az értelem fényével szabadon akart tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, annak ellenére, hogy rosszat tett velünk, mint ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, hibáink ellenére is. A megbocsátás azt jelenti, hogy nem válaszolunk sértéssel a sértésre, hanem Pálra hallgatunk: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.«[1]” [2]
Ilyen nyitott szívet nem lehet rögtönözni. Mindennapos gyakorlatozás eredménye ez, folyamatos növekedés istengyermeki mivoltunkban, de főleg az Atya ajándéka, amit tőle lehet és kell kérnünk.
„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.”
Egy fiatal Fülöp-szigeteki lány meséli: „Még csak tizenegy éves voltam, amikor megölték apukámat, de nem szolgáltattak igazságot, mert szegények voltunk. Felnőve jogot tanultam, mert édesapám haláláért elégtételt szerettem volna kapni. Istennek azonban más volt a terve velem. Egyik kollégám meghívott egy találkozóra olyan emberek közé, akik komolyan élik az evangéliumot, amit én is elkezdtem.
Egy napon arra kértem Jézust, tanítson meg konkrétan is megélni az igéjét: »Szeressétek ellenségeiteket«[3], mert úgy éreztem, hogy még fogva tart a gyűlölet azok iránt az emberek iránt, akik végeztek édesapámmal. Másnap a munkahelyemen összetalálkoztam a banda vezérével. Mosolyogva köszöntem neki, és megkérdeztem tőle, hogy van a családja. Ez zavarba ejtette, de engem még inkább, amiatt, amit tettem.
Oldódni kezdett bennem a gyűlölet, és lassan átalakult szeretetté. De ez még csak az első lépés volt. A szeretet találékony: Arra gondoltam, hogy a banda minden tagjának meg kell bocsátanunk. Bátyámmal elmentünk meglátogatni őket, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot velük, és tanúságot tegyünk Isten szeretetéről irántuk! Egyikük bocsánatot kért tőlünk azért, amit tett, és kérte, hogy imádkozzunk érte és a családjáért.” - Letizia Magri
[1]     vö.Róm 12,21
[2]     vö C. Lubich, Costruire sulla roccia, Città Nuova, Roma 1993/4, p.56.
[3]     vö. Mt 5,44; Lk 6,27

FEBRUÁR
„Keresd a békét és járj a nyomában!” (Zsolt 34,15)
Ebben a zsoltárban Dávid örömét és háláját fejezi ki a gyűlés előtt: a veszélyben és a szorongattatásban bizalommal Izrael Istenéhez kiáltott, és újra megtalálta a békét.
E himnusz főszereplője Isten az irgalmával, erős és meghatározó jelenlétével a szegény és az elnyomott mellett, aki hozzá kiált.
Hogy mások is üdvösségre jussanak, Dávid felhívja figyelmünket a szív néhány tulajdonságára: hagyjuk el a rossz cselekedeteket és inkább tegyünk mindig jót.
Aláhúzza, hogy ne rágalmazzuk a felebarátot. A szavak ugyanis háborúhoz vezethetnek.
„Keresd a békét és járj a nyomában!”
A bibliai szóhasználatban a békének sokféle jelentése van, jelent például testi és lelki jóllétet vagy egyetértést az emberek és a népek között. De mindenekelőtt Isten ajándéka, mert általa fedezhetjük fel atyai arcát.
Tehát életünk folyamán mindig mindenképpen odaadással és szenvedélyesen kell keresnünk Istent ahhoz, hogy megtapasztalhassuk az igazi békét.
Magával ragadó ez a keresés, mert teljes mértékben szükség van arra, hogy megtegyük a magunk részét. Követnünk kell a lelkiismeretünk hangját, mely mindig arra késztet, hogy a jó útját válasszuk és ne a rosszét.
Gyakran elég lenne, ha hagynánk, hogy Isten ránk találjon, hiszen már jó ideje keres mindegyikünket.
Keresztényként a keresztség által már bensőséges kapcsolat fűz bennünket Jézushoz: Ő a közeli Isten, aki megígérte nekünk a békét; Ő a béke. És megkaptuk a Szentlélek ajándékát, a Vigasztalót, aki segít megosztani a többiekkel Isten békéjének gyümölcseit, melyet megtapasztaltunk. Ő utat mutat, hogy szeretni tudjuk a körülöttünk élő embereket, és így felülkerekedjünk az ellentéteken, elkerüljük az alaptalan vádakat, a felületes ítélkezést és rágalmazást, megnyissuk a szívünket a másik befogadására.
Talán nem tudjuk elhallgattatni az összes fegyvert, amely a föld különböző pontjain vérontáshoz vezet, de személyesen hozzá tudunk járulni, hogy életre keljenek a sérült kapcsolatok a családunkban, a keresztény közösségünkben, a munkahelyünkön, a városunkban.
Ha egy kisebb-nagyobb közösség határozott odaadással tanúságot akar tenni a szeretet erejéről, akkor ez segíthet újjá építeni a hidakat társadalmi csoportok, egyházak vagy politikai pártok között is.
„Keresd a békét és járj a nyomában!”
Ha meggyőződéssel keressük a békét, ebből sugallatokat kapunk ahhoz is, hogy megfelelő magatartást tanúsítsunk a teremtett világ védelmében, mely szintén Isten ajándéka a gyermekei számára, és felelősséggel tartozunk vele a jövő generációk iránt.
1990-ben Így írt erről Chiara Lubich Nikkio Niwanónak, a japán Rissho Kosei Kai buddhista mozgalom alapítójának: „[…] Ha az ember nem él békében Istennel, akkor a föld sem él békében. A vallásos emberek átérzik a föld »szenvedését«, amikor az ember nem Isten tervei szerint használja, hanem csak az önzés, és a soha ki nem elégíthető birtoklásvágy vezérli. Ez az önzés és a vágy előbb és jobban megfertőzi a földet bármi más szennyeződésnél, ami csak ennek a következménye. […] Ha fölfedezzük, hogy a teremtett világ egy szerető Atya ajándéka, akkor sokkal könnyebb lesz harmonikus kapcsolatot építeni a természettel. És ha azt is fölfedezzük, hogy ez az ajándék az emberiség nagy családja minden tagjának szól, és nem csak néhányaknak, akkor nagyobb figyelemmel és tisztelettel leszünk aziránt, ami az egész jelen és jövő emberiségének tulajdona.” - Letizia Magri

JANUÁR
„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…” (MTörv 16,20)
A Második törvénykönyvben Mózes élete végén mondott beszédeit olvashatjuk. Az Úr törvényeire emlékezteti az új generációkat, miközben távolról szemléli az Ígéret Földjét, ahová nagy bátorsággal vezette el Izrael népét.
Ez a könyv Isten „törvényét” mindenekelőtt úgy mutatja be, mint az apa „szavait”, akinek minden gyermekére gondja van. Egy életútról szól, amellyel Isten megajándékozza népét, hogy megvalósítsa a Szövetség tervét. Ha a nép ezt nem annyira a büntetéstől való félelmében, hanem inkább szeretetből és hálából tartja meg hűségesen, akkor Isten mindig vele lesz és oltalmazni fogja.
Az Istentől ajándékba kapott Szövetség megvalósításának egyik konkrét módja, ha határozottan kitartunk az igazságosság mellett. A hívő azzal tudja ezt megvalósítani, hogy hálával emlékezik meg Isten népének kiválasztottságáról, és nem imád mást, egyedül az Urat; de azzal is, hogy visszautasítja azokat az anyagi javakat, amelyek a szegények szükségleteit ismerve terhelnék a lelkiismeretét.
„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…”
Mindennapjainkban gyakran találkozunk nem egyszer súlyos, igazságtalan helyzetekkel, melyek a leggyengébb, a társadalom peremére szorult emberek kárára vannak. Hány Káin alkalmaz ma is erőszakot testvérén!
Az igazságosság megvalósításának alapvelő feltétele, hogy kiirtsuk az egyenlőtlenséget és a visszaéléseket mindenekelőtt saját szívünkből és társadalmi életünkből.
Isten nem úgy tesz igazságot, hogy elpusztítja Káint, hanem óvja és őrzi, hogy újra tudja kezdeni útját[1]. Isten igazságossága abban áll, hogy új életet ad.
Keresztényként találkoztunk Jézussal. Ő a szavaival, a tetteivel, de mindenekelőtt az élet ajándékával és a feltámadás fényével feltárta előttünk, hogy Isten igazságossága egyenlő a minden gyermeke iránti végtelen szeretetével.
Jézus által előttünk is megnyílik az útja, hogy az irgalmasságot és a megbocsátást gyakoroljuk és terjesszük, mely egyben a társadalmi igazságosság alapja.
„Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…”
A Szentírásnak ezt a mondatát választották a Krisztus-hívők egységéért rendezett imahét mottójául, melyet az északi féltekén január 18-a és 25-e között rendeznek. Ha mi is befogadjuk ezt az igét, segítségünkre lesz, hogy a kiengesztelődés útját keressük mindenekelőtt a keresztények között. Ha ezután minden ember szolgálatára leszünk, hatékonyan tudjuk majd orvosolni az igazságtalanság okozta sebeket.
Ezt tapasztalják azok a különböző egyházakhoz tartozó keresztények, akik együtt látogatják Palermóban a fogvatartottakat. Egy protestáns egyesület tagja, Salvatore volt a kezdeményező: „Rádöbbentem, hogy micsoda lelki és testi nélkülözésben élnek ezek a testvéreink. Gyakran a rokonaik sem tudnak a segítségükre lenni. Istenben bíztam, és sok testvérrel beszélgettem erről a saját egyházamból és más egyházakból is.” Christine folytatja, ő anglikán: „Örömmel tölt el, hogy segíthetünk a szükséget szenvedő testvéreinknek, mert konkréttá teszi Isten gondviselését, aki most általunk akarja eljuttatni Szeretetét mindenkihez.” Nunzia katolikus: „Lehetőségünk nyílt, hogy segítsük a rászoruló testvéreinket, és egyben Jézust hirdessük apró anyagi dolgokon keresztül is.”
Megvalósulása ez annak, amit Chiara Lubich mondott 1998-ban, Augsburgban a Szent Anna evangélikus templomban egy ökumenikus összejövetel alkalmával:
„[…] Ha mi keresztények kétezer éves […] történetünkre tekintünk, akkor fájdalommal kell megállapítanunk, hogy az a meg nem értések, veszekedések és harcok sorozata volt. Betudható ez történelmi, kulturális, politikai, földrajzi és szociális körülményeknek, de annak is, hogy csökkent a keresztények között a rájuk jellemző egyesítő elem: a szeretet.
Az ökumenikus munka olyan mértékben lesz igazán gyümölcsöző, amilyen mértékben az önmagát ennek szentelő ember Jézusban látja minden ellentét megértésének és az egység újjáépítésének a kulcsát; a keresztre feszített és elhagyott Jézusban, aki azonban újra az Atyára hagyatkozik. […] A megélt egység hatása: […] Jézus jelenléte több személy között, a közösségben. »Ahol ketten vagy hárman – mondta Jézus – összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.« (Mt 18,20) Jézus egy katolikus és egy evangélikus között, akik szeretik egymást, anglikánok és ortodoxok, egy örmény és egy református között, akik szeretik egymást. Mekkora béke lenne már most, mennyi fény a helyes ökumenikus út számára!” [2] - Letizia Magri

2018.
DECEMBER
„Örüljetek az Úrban szüntelenül!” (Fil 4,4)
Pál apostol írja ezt a filippi közösségnek, miközben maga is üldöztetést szenved, és súlyos nehézségek közepette él. Kedves barátainak mégis azt mondja, sőt szinte parancsolja, örüljenek szüntelenül.
Vajon meg lehet ilyesmit parancsolni?
Ha szétnézünk, nem sok okot találunk még arra sem, hogy derűvel tekintsünk a világra, az örvendezésre pedig még kevesebbet!
Az élettel járó aggodalmak, a társadalomban tapasztalt igazságtalanság, a népek közötti feszültségek közepette már az is nagy szó, ha nem bátortalanodunk el, nem hagyjuk magunkat ezektől az aggodalmaktól legyűrni, és nem zárkózunk be önmagunkba.
Pál mégis hív minket is:
„Örüljetek az Úrban szüntelenül!”
Hogy mi ennek a titka?
„[…] Egyetlen oka van annak, hogy a nehézségek ellenére szüntelenül az örömben éljünk. A komolyan vett keresztény élet vezet ehhez. Általa Jézus él bennünk teljesen, és vele nem lehet, hogy ne az örömben éljünk. Ő az igazi öröm forrása, mert értelmet ad az életünknek, fényével vezet, megszabadít félelmeinktől a múltat, de a ránk váró jövőt illetően is, erőt ad, hogy legyőzzünk minden nehézséget, kísértést és próbatételt, amellyel találkozhatunk.”  
A keresztény ember öröme nem egyszerűen optimizmus vagy az anyagi jólét biztonsága, de nem is a fiatal és egészséges ember könnyedsége, hanem a szívünk mélyén az Istennel való személyes találkozás gyümölcse.
 
„Örüljetek az Úrban szüntelenül!”
Ebből az örömből fakad – folytatja Pál –, hogy képesek leszünk szívből befogadni a többieket, a készség, hogy időt szenteljünk a körülöttünk élőkre. 
Sőt Pál egy másik alkalommal nagyon határozottan ismétli, amit Jézus mondott: „Nagyobb öröm adni, mint kapni.” 
Jézus társaságából fakad a szívbéli béke is, egyedül ez tud lefegyverző erejével átterjedni a körülöttünk élőkre is.
Szíriában a háború okozta veszély és fenyegetettség ellenére is összejött a fiataloknak egy szép számú csoportja, hogy megosszák egymással az evangélium megélésével kapcsolatos tapasztalataikat, és megtapasztalják a kölcsönös szeretet örömét. Innen indultak aztán tovább, mert tanúsítani szeretnék, hogy megvalósítható a testvériség.
Így ír az egyik résztvevő:
„Egymást követték a tapasztalatok a mardosó fájdalomról és a reményről, az Isten szeretetébe vetett hősies hitről. Van, aki mindenét elveszítette, látta meghalni a szeretteit. […] Ezek a fiatalok nagyon határozottan életet akarnak fakasztani maguk körül: jótékonysági akciókat szerveznek, ezreket vonnak be, újraépítik az iskolát és a parkot egy kisváros központjában, amelyet soha nem tudtak befejezni a háború miatt. Több tucat menekült családot segítenek. […] Szívükben forgatják Chiara Lubich szavait: »A keresztény ember öröme olyan, mint a könnycseppen felcsillanó napsugár, mint a vércseppből kinyíló rózsa, fájdalomból lepárolt szeretet-esszencia. […] Apostoli hatalma van: nyílás, amelyen át bepillanthatunk a Mennyországba.« Szíriai testvéreink olyan erősek, mint az őskeresztények, mivel egy ilyen borzalmas háború közepette is tanúságot tesznek a Szeretet Istenbe vetett hitről és reményről, és át is adják azoknak, akik társaik az élet útján. Köszönjük, Szíria, hogy bemutatod nekünk a megélt kereszténységet!” - Letizia Magri

NOVEMBER
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)
Gyakran halljuk, hogy kopognak az ajtón. Lehet, hogy a postás az, vagy a szomszéd, esetleg a gyermekünk barátja, de az is lehet, hogy valaki ismeretlen. Vajon mit akarhat? Vajon elég óvatosak vagyunk-e, ha ajtót nyitunk és beengedjük otthonunkba, akit nem ismerünk jól?
Isten igéje a Jelenések könyvében mégis a váratlan vendég befogadására hív.
A keresztények sokat okulhatnak ebből a könyvből, szerzője a laodíceai ősegyháznak ír az Úr Jézus nevében, aki szeretetből meghalt és föltámadt minden emberi teremtményért.
Tekintéllyel szól, mely ebből a szeretetből fakad. Dicséri, kiigazítja és meghívja a hívők közösségét, hogy fogadják el az Úr hathatós segítségét, amelyet azoknak kínál, akik készek felismerni az ő hangját, és „ajtót nyitnak” neki.
 
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”
Ma is úgy, mint egykor, az egész keresztény közösséget arra hívja, hogy győzzük le a félelmeinket, a megosztottságot, téves meggyőződéseinket, hogy nyitva álljon ajtónk Jézus érkezésére. Ő ugyanis minden nap más „ruhában” mutatkozik: a mindennapos szenvedésekben, a meggyőződésünkhöz való hűség nehézségeiben, életünk fontos döntéseinek kihívásaiban, de mindenekelőtt az emberekben, akikkel a nap folyamán találkozunk.
Ez egyben személyes meghívás is, hogy megálljunk egy meghitt pillanatban Jézussal, mint egy baráttal, az est csendjében, és asztalhoz üljünk: ez a legalkalmasabb idő arra, hogy figyelmesen és nagyon nyitottan beszélgetni kezdjünk vele.
Hallgattassuk el a zajokat, hogy felismerjük és meghalljuk a hangját, a Lelkét. Egyedül Ő képes felszabadítani bennünket félelmeink alól, és segít megnyitni a szívünk ajtaját.
Chiara Lubich így beszél a tapasztalatáról: „Mindent el kell hallgattatni magunkban ahhoz, hogy felfedezzük bensőnkben a Lélek Hangját. Úgy kell felszínre hozni ezt a Hangot, mintha egy gyémántot emelnénk ki a sárból: meg kell tisztogatni, meg kell mutatni, és kellő időben oda kell ajándékozni, mert Szeretet, és a Szeretetet ajándékozásra való: olyan, mint a Tűz, mely ha szalmával vagy valami mással érintkezik, lángra lobban, különben pedig kialszik. Növekednie kell bennünk a Szeretetnek, és ki kell áradnia.”  
Ferenc pápa azt mondja: „A Szentlélek ajándék, ő belénk költözik, és gyümölcsözővé teszi életünket úgy, hogy ezt az ajándékot továbbadhassuk másoknak. […] A Szentlélek működésének az a következménye, hogy már nem saját énünket tartjuk életünk középpontjának, hanem megnyílunk a közösség „mi”-jére: befogadunk, hogy adjunk. Nem mi vagyunk a középpontban: mi eszközei vagyunk az ajándéknak mások számára.”  
 
„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.”
Az evangéliumra jellemző kölcsönös szeretettel a keresztények is olyanok lehetnek, mint Ő, Isten jelenlétéről tehetnek tanúságot napjainkban is.
Egy fiatalasszony meséli: „Váratlanul felhív a férjem, hogy egy unokahúga, akivel csak évente egyszer, futólag találkozunk, a segítségünket kéri. Már egy ideje konfliktusok vannak közte és a barátja között, akivel együtt él, de most végleg összevesztek, és szeretne elköltözni tőle. Persze, segítünk az albérletkeresésben, válaszolom, de némi beszélgetés után kiderül, hogy az unokahúga már másnap jönne, és arra gondolt, hogy hozzánk. Csak amíg nem talál albérletet. Első pillanatban sokkol ez a kérés, és csak az ellenérvek jutnak eszembe: van egy kialakult életritmusunk, három gyerekünkből egy még totyogó, egy szobát akkor teljesen át kellene adnunk neki, ahová pont most költöztettük be a legnagyobb gyereket. Ágyunk sincs elég. Hogy fog ez működni? De a férjem emlékeztet: nincs más rokona ebben a városban. Ki segítsen, ha nem mi? Röviden imádkozunk és amikor leteszem a telefont, már jönnek is a megoldási ötletek: vagy egy szivacsunk, azon tud aludni; ha kipakolunk egy polcról, tudja hová tenni a ruháit. Másnap megérkezett, és végül két hónapig maradt. Sok mindennapi lemondással és alkalmazkodással járt ez az időszak, de ajándék is volt, mert sokat játszott a gyerekekkel, és mi is jobban megismerhettük őt.”
Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ajtót nyissunk az Úrnak, aki kopog, hogy aztán vele együtt elmenjünk azokhoz, akik mellettünk élnek
OKTÓBER
„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.” (Gal 5,18)
Pál apostol levelet írt a galáciai keresztényeknek (ez a terület a mai Törökország középső részén helyezkedik el), ahol ő maga evangelizált, és így különösen a szívén viselte a sorsukat.
Ebben a közösségben néhányan úgy gondolták, hogy a keresztényeknek meg kell tartaniuk a mózesi törvény minden előírását ahhoz, hogy Istennek tetsző módon éljenek és eljussanak az üdvösségre.
Pál azonban leszögezi, hogy többé nem vagyunk „alávetve a törvénynek”, mert Jézus, az Isten fia és az emberiség megváltója saját halálával és föltámadásával mindenki számára úttá lett az Atyához. Ha hiszünk benne, ez megnyitja a szívünket Isten lelkének működésére, aki vezet és elkísér az élet útjain.
Pál szerint tehát nem arról van szó, hogy nem szükséges betartanunk a törvényt. Sőt, azzal éljük meg legmélyebben és legnagyobb odaadással, ha a Lélek vezetésére hagyatkozunk.
Néhány mondattal korábban ugyanis így ír: „az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (Gal 5,14)
A keresztény szeretetben, mely Isten és a felebarátok felé irányul, ott van a gyermeki szabadság és felelősségérzet: Jézus példája szerint meg vagyunk hívva, hogy mindenkit szeressünk, elsőként szeressünk, úgy szeressük a másikat, mint önmagunkat, még azokat is, akiket ellenségnek érzünk.
„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.”
Az Istenből fakadó szeretet arra ösztönöz, hogy felelősségteljes emberek legyünk a családban, a munkahelyen, és mindenütt, ahol megfordulunk. Arra kaptunk meghívást, hogy kapcsolatainkat a béke, az igazságosság és a törvényesség jegyében építsük.
A szeretet a legbiztosabb alapja közéletiségünknek is, ahogy Marie meséli: „Párizs külvárosában tanítok, egy hátrányos helyzetű városnegyedben, a diákokat tekintve pedig multikulturális népesség körében. Több tantárgyat érintő projekteket indítottam el, hogy közösen dolgozhassunk, a kollégákkal is megélhessük a testvériséget, és ezt a hiteles példát állíthassuk a diákok elé. Már megtanultam, hogy ne várjak azonnali eredménmellette álljak, értékeljem és jutalmazzam. Néha úgy érzem, semmi nem változik, máskor azonban kézzel fogható jelét látom, hogy a felépített kapcsolatok gyümölcsöt hoznak, mint például az egyik lány esetében, aki egyáltalán nem viselkedett építően az órákon. Higgadtan és határozottan elmagyaráztam neki, hogy a békesség érdekében mindenkinek meg kell tennie, ami rajta múlik. Ő pedig ezt írta utána: »Sajnálom, hogy így viselkedtem. Többé nem fog előfordulni. Tudom, hogy a tanárnő konkrét tetteket vár tőlünk, nem ígéreteket, és ilyen értelemben szeretnék lépéseket tenni. Ön olyan ember, aki nekünk, a tanítványainak igazi értékeket mutat, és kedvet ad, hogy meg is akarjuk valósítani ezeket.«” 
„Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.”
Szeretetben élni nem egyszerűen a saját erőfeszítésünk eredménye, hanem a nekünk ajándékozott Szentlélek műve. Tőle folyamatosan kérhetünk erőt ahhoz, hogy egyre szabadabbak legyünk az önzés rabságától, és szeretetben éljünk.
Chiara Lubich így ír: „A szeretet mozgat bennünket, és sugallja, hogyan válaszoljunk bizonyos helyzetekre, és mit lépjünk, amikor döntenünk kell. A szeretet tanít meg különbséget tenni: ez jó, ezt megteszem, ez rossz, ezt nem teszem. A szeretet késztet arra, hogy a másik javát keresve cselekedjünk. Nem kívülről vezetnek bennünket, hanem az az új életelv vezérel, amelyet a Szentlélek ültet el bennünk. Erőnk, szívünk, elménk és minden képességünk működhet a Lélek szerint. A szeretet által egész lényünk teljes mértékben Isten tervének szolgálatába áll, mely így megvalósulhat rólunk és az egész társadalomról is. Szabadon szerethetünk.” - Letizia Magri

SZEPTEMBER
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.” (Jak 1,21)
E hónap életigéje a jeruzsálemi egyház egyik jelentős alakjának, Jakabnak tulajdonított szövegből való. Arra buzdítja a keresztényeket, hogy a tetteik legyenek összhangban a hitükkel.
A levél elején aláhúzza ennek egyik lényeges feltételét: szabaduljunk meg minden rossztól, hogy be tudjuk fogadni Isten igéjét; és engedjük, hogy az ige vezessen bennünket keresztény hivatásunk teljes megvalósítására.
Isten igéjének sajátos ereje van: teremt, jó gyümölcsöt terem az egyes emberben és a közösségben, szeretet kapcsolatot épít Isten és közöttünk, valamint az emberek között.
Jakab azt mondja, hogy ez a tanítás már „belénk van oltva”.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Miként? Egészen biztosan azért, mert Isten már a teremtéskor véglegesen kimondott egy igét: az ember az Ő „képmása”. Minden emberi teremtmény tehát Isten partnere, akit azért hívott létre, hogy megossza vele az életét, mely közösség és szeretet.
A keresztényeket a keresztség szentsége oltja be Krisztusba, Isten Igéjébe, aki belépett az emberiség történelmébe.
Ő minden emberbe elvetette igéjének a magvát, mely a jóra, az igazságosságra, önmagunk ajándékozására és a közösségre hív. Ha szeretettel fogadjuk és gondozzuk ezt a magot saját „földünkben”, akkor életre tud kelni és gyümölcsöt terem.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Tudjuk, hogy a Biblia az egyik hely, ahol Isten szól hozzánk, és a keresztények számára ez az evangéliumokban csúcsosodik ki. Ha szeretettel olvassuk a Szentírást, az ő igéjét fogadjuk be, és ha megéljük, akkor a gyümölcseit is meglátjuk.
Istent hallgathatjuk a szívünk mélyén is, ahol gyakran oly sok „beszéd” és „hang” kavarog: szlogenek, javaslatok, hogy mit válasszunk, életmodellek, mint ahogy aggodalmak és félelmek is… De hogyan ismerjük fel Isten igéjét, hogy teret adhassunk neki, hogy az ige éljen bennünk?
Fegyverezzük le a szívünket, és „adjuk meg magunkat” Isten hívásának, szabadon és bátran hallgassunk a hangjára, mely sokszor a leghalkabb és legszerényebb hang.
Azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból és vágjunk bele az Istennel és a többi emberrel való párbeszéd és találkozás útjának kalandjába. Együttműködésre hív, hogy szebbé tegyük az emberiséget, és ebben a munkában mindannyian egyre inkább testvérnek tekintsük egymást.
„Fogadjátok szelídséggel a belétek oltott tanítást, ez képes megmenteni lelketeket.”
Isten igéje ugyanis át tudja alakítani a hétköznapjainkat olyan történetté, melyben egyre inkább megszabadulunk a személyes és a társadalmi rossz sötétségétől. De ehhez személyes és tudatos odaadásunkat várja, akkor is, ha az tökéletlen, törékeny és mindig lehet teljesebb.
Érzéseink és gondolataink egyre jobban hasonlítanak majd Jézuséra, megerősödik bennünk a hit és a remény Isten szeretetében, és közben kinyílik a szemünk és kitárulnak karjaink testvéreink szükségleteire.
Chiara ezt javasolta 1992-ben: „Jézusban mély egység figyelhető meg a mennyei Atya iránti szeretete és az emberek, a testvérei iránt megnyilvánuló szeretete között. A legnagyobb összhangban volt a tanítása az életével. Ez mindenkit lenyűgözött és vonzott. Nekünk is ilyennek kell lennünk. Gyermeki egyszerűséggel kell Jézus szavait befogadnunk és a maguk ragyogó tisztaságában, erejében, radikalitásában életre is kell váltanunk; hogy olyan tanítványai lehessünk, amilyennek ő akar, vagyis ugyanolyanok, mint a mesterünk: megannyi Jézus szerte a világban. Lehet ennél szebb és nagyobb kaland az életünk?”   - Letizia Magri - + www.fokolare.hu

AUGUSZTUS
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.” (Jer 31,3)
Jeremiás prófétát Isten küldte Izrael népéhez egy fájdalommal teli időszak, a babiloni fogság idején, amikor minden elveszett, ami a nép kiválasztottságát jelezte: a föld, a templom, a törvény.
A próféta szava azonban átszakítja a fájdalom és a csüggedés fátylát. Igaz, hogy Izrael hűtlen volt az Istennel kötött szeretetszövetséghez, hagyta, hogy szétszórják. De íme, itt az új szabadság, a menekvés; az ígéret, melyet Isten örök és soha vissza nem vonható szeretetében a népének tett: az új szövetség ígérete.
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Az örök és visszavonhatatlan hűség Isten szeretetének egyik legfőbb tulajdonsága: Ő minden emberi teremtmény Atyja, aki elsőként és örökre odaadóan szeret. Hűsége mindnyájunkra vonatkozik, és lehetővé teszi, hogy őrá vessük minden aggodalmunkat, ami lefékezhetne. Az ő végtelen és türelmes szeretete teszi lehetővé számunkra, hogy növekedhessünk és tökéletesedjünk a vele és a többi emberrel való kapcsolatban.
Tudjuk jól, hogy törekvésünk, hogy szeressük Istent és a testvéreinket, őszinte – ám sokszor ingadozó. Az ő hűsége azonban ingyenes, mindig elénk siet, és nem nézi a mi „teljesítményünket”.
Ezzel az örömteli bizonyossággal emelhetjük fel tekintetünket, és indulhatunk útnak minden nap, hogy mi is tanúságot tegyünk erről az „anyai” gyengédségről.
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Ahogyan Isten az emberiségre tekint, abból megérthetjük rólunk alkotott nagyszerű tervét, mely Jézusban teljesedik ki, akiben mind testvérek vagyunk. Ő ugyanis szavaival és mindenekelőtt egész életének példájával tanúságot tett Isten szeretetébe vetett bizalmáról.
Megnyitotta előttünk az utat, hogy az Atyát utánozhassuk a mindenkire irányuló szeretetben (Mt 5,43-48), és feltárta előttünk, hogy minden férfi és minden nő hivatása, hogy befogadásra és párbeszédre kész kapcsolatokat építsen saját környezetében.
Hogyan éljük meg az élet igéjét ebben a hónapban?
Chiara Lubich arra hív bennünket, hogy anyai szívvel forduljunk mindenkihez: „Egy anya mindig befogad, mindig segít, mindig remél, mindent betakar. […] Egy anya szeretete nagyon hasonló – ahogy Pál mondja – Krisztus szeretetéhez. Ha egy anya szíve lenne bennünk – vagy pontosabban, ha elhatároznánk, hogy a legrendkívülibb anya – Mária – szíve legyen bennünk –, akkor mindig, minden körülmények között készek lennénk szeretni a többieket, és így a Feltámadott mindig élne bennünk. […] Ha ennek az anyának a szíve lesz bennünk, akkor mindenkit szeretni fogunk, nem csak a saját egyházunk tagjait, hanem a többi egyház tagjait is. Nem csak a keresztényeket, hanem a muzulmánokat, a buddhistákat, a hindukat stb. is. A jóakaratú embereket is. Minden embert, aki a földön él […].”[1]
„Örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.”
Egy fiatalasszony meséli, aki elkezdte élni az Evangéliumot: „Korábban soha nem ismert örömöt tapasztaltam, és végtelen vágyat, hogy ezt a szeretetet továbbadjam az otthonunk falain kívül is. Emlékszem, hogy rohantam a kórházba egyik kollégám feleségéhez, aki öngyilkosságot kísérelt meg. Már egy ideje tudtam, hogy nehéz a helyzetük, de lekötöttek a saját problémáim, és nem foglalkoztam azzal, hogy segítsek neki. Most viszont magaménak éreztem a fájdalmát és nem nyugodtam, amíg meg nem oldódott az a helyzet, ami miatt erre a lépésre szánta el magát. Ehhez az eseményhez kötődik, hogy változtatni kezdtem a hozzáállásomon. Megértettem, hogy ha szeretek, akkor mindenki számára, akivel találkozom, kicsinyke visszatükröződése lehetek Isten szeretetének.”
Isten hűséges szeretetének segítségével mi is szabadon ezzel a belső magatartással viseltetnénk mindenki iránt, akivel a nap folyamán találkozunk.
Letizia Magri
[1] Chiara Lubich, Ami odafönt van, Új Város, Budapest, 1994, 37.

JÚLIUS
„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9)
A korintusi közösséghez írt második levelében Pál apostol azokhoz szól, akik elvitatják tőle az apostoli tevékenység jogát, de ő nem védekezik, nem sorolja fel az érdemeit és az elért sikereket. Ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, amit Isten vitt végbe benne és általa.
Pál misztikus tapasztalatáról, mély Istenkapcsolatáról beszél[1], de rögtön megosztja szenvedését is, és elmondja, hogy egy „tövis” kínozza. Nem magyarázza el pontosan, hogy miről van szó, de érthető, egy olyan mérvű nehézséget említ, amely korlátozhatná evangelizációs tevékenységében. Megvallja, ezért kérte Istent, hogy szabadítsa meg ettől a korláttól, de a válasz, melyet tőle kapott, zavarba ejtő:
Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Mindannyian megtapasztaljuk a testi, a pszichikai és a lelki gyöngeséget magunkban és másokban is, gyakran találkozunk az emberiség szenvedő és irányvesztett arcával. Gyengének és képtelennek érezzük magunkat arra, hogy megoldjuk a nehézségeket, sőt még arra is, hogy szembe nézzünk velük, és legfeljebb arra törekszünk, hogy meg ne bántsunk valakit.
Pál tapasztalata azonban új távlatokat nyit: ha elismerjük és elfogadjuk a gyöngeségeinket, akkor az Atya karjába vethetjük magunkat, mert Ő úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, és támogatni szeretne életutunkon. A levél további részében ugyanis leszögezi: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” [2]
Ezzel kapcsolatban Chiara Lubich így ír: „Az elménk tiltakozik ez ellen a megállapítás ellen, mert szembetűnő ellentmondást lát benne, ez egyszerűen egy merész paradoxon. Viszont keresztény hitünk egyik legnagyobb igazságát fejezi ki. Jézus magyarázza ezt el az életével, és mindenekelőtt a halálával. Mikor teljesítette be a művet, amelyet az Atya rábízott? Mikor váltotta meg az emberiséget? Mikor győzte le a bűnt? Amikor meghalt a kereszten megsemmisülve, miután így kiáltott: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« Jézus tényleg akkor volt a legerősebb, amikor a leggyöngébb volt. Jézus Isten új népének életet adhatott volna kizárólag a beszédei által, vagy valami további csoda folytán, vagy egy rendkívüli tettel. De nem így tett. Nem, mert az egyház Isten műve, és Isten művei csakis a fájdalomból virágoznak ki. Tehát a gyöngeségünkben, törékenységünk megtapasztalásában egyedülálló lehetőség rejlik: megtapasztalhatjuk a meghalt és föltámadt Krisztus erejét.” [3]
Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Az Evangélium paradoxona ez: a szelídek öröklik a földet[4], Mária a Magnifikátban[5] magasztalja az Úr hatalmát, mely teljesen és végleg megnyilvánul személyes történetünkben és az emberiség történelmében is ott, ahol jelen van a kicsinység és az Isten művébe vetett teljes bizalom.
Pál tapasztalatának kapcsán Chiara így folytatja: „[…] keresztényként épp ellenkezőleg kell döntenünk, mint ahogy az szokásos. Tényleg az árral szembe kell mennünk. A világ szemében általában a siker, a hatalom és a kitüntetés számít. Ezzel szemben Pál azt mondja, hogy a gyöngeségeinkkel kell dicsekednünk […]. Bízzuk magunkat Istenre. Ő fog működni gyöngeségeink, semmiségünk által. És ha Ő működik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy tettei értékesek lesznek, és tartósan szolgálják majd az egyének és a közösségek javát.” [6] - Letizia Magri
[1]     vö. 2Kor 11,1-7a
[2]     vö. 2Kor 12,10
[3]     vö. C. Lubich, A fájdalom ereje, Città Nuova, 44, [2000], 12, p.7.
[4]     vö. Mt 5,5
[5]     vö. Lk 1,46-55
[6]     vö. C. Lubich, Isten működik gyöngeségünk által, Città Nuova, 26, [1982], 11/12, p.59.

JÚNIUS
„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt 5,9)
Máté evangéliuma Jézus nyilvános működésének elbeszélését egész meglepő módon a boldogságok hirdetésével kezdi.
Jézus itt „boldognak”, tehát teljesen elégedettnek és megvalósult embernek nevezi azokat, akik a világ szemében elesettnek vagy szerencsétlennek tűnnek: az alázatosakat, a szomorkodókat, a szelídeket, azokat, aki éhezik és szomjazzák az igazságot, a tisztaszívűeket és a békességszerzőket.
Isten nagy dolgokat ígér ezeknek az embereknek: Ő maga fogja jóllakatni, megvigasztalni őket, valamint megöröklik a földet és Isten országát.
Igazi kulturális forradalmat hirdet, kiszakít a sokszor szűk látókörű elképzeléseinkből, miszerint ezek az emberek jelentéktelen és mellékes szereplői a hatalomért és a sikerért vívott küzdelemnek.
„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.”
Bibliai értelemben a béke az üdvösség gyümölcse, és ez Isten műve, tehát mindenekelőtt Isten ajándéka. Jellemző ez Istenre, aki az emberiséget és az egész teremtett világot atyai szívvel szereti, és mindenkiről az a terve, hogy egyetértésben és harmóniában éljen. Ezért aki a békéért fáradozik, az őrá „hasonlít”, mint az apára a fiai.
Chiara Lubich így ír: „Az lehet békességszerző, aki magában hordozza a békét. Békességszerzőnek kell lennünk minden egyes pillanatban a magatartásunkkal, azzal, hogy Isten akarata szerint élünk. […] »Isten fiainak hívják majd őket.« Ha nevet kap valaki, azt jelenti, hogy azzá válik, amit a név kifejez. Pál Istent a »béke Istenének« nevezte, és a keresztényeket így köszöntötte: »A béke Istene legyen mindnyájatokkal.« A békességben élőkön látszik, hogy rokonságban állnak Istennel, Isten fiaiként cselekszenek, tanúságot tesznek Istenről, aki […] rendezettnek teremtette az emberi társadalmat, mely a béke gyümölcsét termi.” 
A békességszerző szó nem egyszerűen csak az jelenti, hogy nem kerülünk összeütközésbe, és nem is csak azt, hogy nyugodtan élünk és megelégszünk egy bizonyos értékrenddel, hogy mindig mindenképpen elfogadjanak. Nem ezt jelenti, hanem egy kifinomultan evangéliumi életstílust, amely döntéseiben bátran szembe halad az árral.
„Békességszerzőnek” lenni főleg azt jelenti, hogy alkalmat találunk a kiengesztelődésre saját életünkben és mások között is minden szinten: mindenekelőtt Istennel, aztán azzal, aki mellettünk él a családban, a munkahelyen, az iskolában, a plébánián és a különböző szervezetekben, valamint a társadalmi és a nemzetközi kapcsolatokban is. Meghatározó módja ez a felebaráti szeretetnek, az irgalmasság nagy műve, mely újra egészségessé tesz minden kapcsolatot.
Arról van szó, amit Jorge, egy venezuelai fiú tett az iskolában: „Egy nap a tanítás végén láttam, hogy az osztálytársaim tüntetést szerveznek, ahol erőszakot is akarnak alkalmazni, autógyújtogatást és kődobálást terveztek. Rögtön arra gondoltam, hogy ez a viselkedés nincs összhangban az én életstílusommal. Azzal álltam elő, hogy írjunk az iskola igazgatóságának. Így más formában juttathatjuk tudomásukra a kéréseinket, amelyeket ők erőszakkal akartak elérni. Néhányan megfogalmaztuk és át is adtuk az igazgatónak a levelet.”
„Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.”
Manapság sürgős szükség van a párbeszéd és a találkozás előmozdítására azok között az emberek között, akik érthető módon nagyon különböznek egymástól történelmük, kultúrájuk, hagyományaik vagy nézőpontjuk miatt. Fontos, hogy értékeljük és befogadjuk ezt a sokszínűséget és gazdagságot.
Ahogy Ferenc pápa mondta legutóbb: „A békét a különbözőségek kórusa építi fel… A különbözőségeinkből kiindulva tanulunk a másiktól, mint a testvérek… Egy az Atyánk, mi pedig testvérek vagyunk. Szeressük egymást testvérként! Ha pedig vitatkozunk, az is legyen úgy, ahogy testvérek között szokás, akik aztán rögtön kibékülnek, és mindig testvérek maradnak.”  
Próbáljuk meg felfedezni városainkban a testvériség csíráit, melyek nyitottabbá és emberibbé teszik őket. Törődjünk fejlődésükkel, mert így hozzájárulhatunk, hogy az őket behálózó törések és ellentétek begyógyuljanak. - Letizia Magri

MÁJUS
A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. (Gal 5,22)
Pál apostol a Galata környékén élő keresztényeknek ír, akik befogadták az általa hirdetett evangélium üzenetét, most mégis a szemükre veti, hogy nem értették meg a keresztény szabadság mibenlétét.
Izrael népe számára a szabadság Isten ajándéka volt: kiszabadította őket az egyiptomi fogságból, új föld felé vezette őket, és szövetséget kötött velük, a kölcsönös hűség szövetségét.
Pál ugyanígy határozottan állítja, hogy a keresztény szabadság Jézus ajándéka.
Ő ugyanis lehetőséget biztosít, hogy benne hozzá hasonlóan Isten gyermekei legyünk, aki Szeretet. Az életével megtanította[1] és bemutatta[2], hogy ha hozzá hasonlóan mi is az Atyát utánozzuk, akkor a többiek szolgálatában mi is megtanulunk az Atya irgalmával viseltetni mindenki iránt.
Bár értelmetlennek tűnhet, hogy „szabadon szolgáljunk”, Pál számára ez mégis lehetséges, mert az emberiség Jézus kereszthalála által megkapta tőle a Szentlélek ajándékát.
A Szentlélek pedig erőt ad, hogy kilépjünk önzésünk börtönéből – ahol megosztottság, igazságtalanság, árulás és erőszak uralkodik –, és elvezet az igazi szabadságra.
A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.
A keresztény szabadság azon felül, hogy ajándék, odaadást is kér. Mindenekelőtt odaadást, hogy a Szentlelket a szívünkbe fogadjuk, helyet készítsünk neki és fölismerjük a bennünk szóló hangját.
Chiara Lubich így ír: […] „Egyre inkább tudatában kell lennünk, hogy a Szentlélek bennünk él: végtelen kincset hordozunk magunkban, de nem vagyunk eléggé tudatában ennek. […] Ahhoz, hogy meghalljuk és kövessük a hangját, nemet kell mondanunk […] a kísértésekre, és szakítanunk kell a csalóka vonzalmakkal: igent mondani a feladatokra, melyeket Isten bíz ránk, igent a szeretetre minden felebarátunk iránt, igent a próbatételekre és a nehézségekre, amelyekkel találkozunk… Ha így teszünk, akkor a Szentlélek fog vezetni, és keresztény életünknek ízt, tartást, erőt és ragyogást ad, mely a hitelesség záloga. Így akivel találkozunk, is észre fogja venni, hogy nem csak a földi értelemben vett családunk gyermeke vagyunk, hanem Isten fiai.” [3]
A Lélek ugyanis arra hív, hogy ne önmagunkat helyezzük a figyelmünk középpontjába, hanem fogadjuk be, hallgassuk meg a másikat, osszuk meg lelki és anyagi javainkat, bocsássunk meg, és gondoskodjunk a legkülönbözőbb emberekről, a mindennapokban adódó helyzetekben.
Ennek a magatartásnak köszönhetően megtapasztalhatjuk a Szentlélek jellegzetes gyümölcseit: saját emberségünk is fejlődni fog az igazi szabadságban. Ugyanis olyan képességek és tartalékok kerülnek felszínre bennünk, amelyek örökre be lennének temetve és ismeretlenek maradnának, ha csak önmagunkra tekintve élnénk.
Minden tettünk lehetőséget kínál, ne szalasszuk el az alkalmat, hogy nemet mondjunk az önzés rabszolgaságára, és igent a szeretet szabadságára.
A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.
Aki megengedi, hogy a szívében a Szentlélek működjön, az a mindennapi tetteivel hozzájárul a pozitív emberi kapcsolatok építéséhez a családban és a társadalomban.
Carlo Colombino olasz vállalkozónak és családapának a cége Észak-Olaszországban van.
Hatvan alkalmazottjának a negyede nem olasz, és többeknek tragikus a múltja. Így nyilatkozott egy interjúban: „A munkahely is segítheti, sőt, segítenie kell a beilleszkedést. Építőipari anyagok újrafelhasználhatóvá tételével foglalkozom, és felelős vagyok a környezetemért is, ahol élek. Néhány évvel ezelőtt nagyon keményen érintett a gazdasági válság: a vállalkozást tartsam meg, vagy az embereket? Megmozgattunk néhány embert, beszéltünk velük, hogy megtaláljuk a legkevésbé fájdalmas megoldást, de nagyon nehéz volt a helyzet, sok álmatlan éjszakával. Ezt a munkát lehet jól és kevésbé jól végezni, én megpróbáltam a lehető legjobban. Én hiszek a pozitív elvek erejében. Nem remélhet nagy jövőt az a vállalkozás, ahol csak a bevétel és a eredmények számítanak, mert minden tevékenység középpontjában az ember áll. Hívő vagyok, és meggyőződésem, hogy a vállalkozás és a szolidaritás összhangja nem utópia.”[4]
Bátran hallgassunk tehát a hangra, mely személyesen meghív a szabadságra ott, ahol élünk és dolgozunk.
Így lehetővé tesszük a Lélek számára, hogy eljusson sok más emberhez is körülöttünk, és megújíthassa az életüket, a történelmet pedig az „öröm, a béke, a nagylelkűség és a jóakarat” távlatai felé vezérelje. - Letizia Magri
[1]     Mt 5,43-48; Lk 6,36
[2]     Mk 10,45
[3]      vö. C. Lubich, Possediamo un Tesoro, Città Nuova, 44, [2000], 10, p. 7.
[4]      vö. C. Colombino, Nella mia azienda economia ed etica vanno a braccetto, in Credere, periodici san Paolo, 26 novembre 2017, n° 48, pp.24-28.

ÁPRILIS
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.” (Jn 6, 47)
 Ez a mondat egy hosszú párbeszéd része Jézus és a tömeg között, amely látta a kenyérszaporítást és követte őt, talán csak azért, mert további anyagi segítséget remélt. Jézus a közvetlen szükségletekből indult ki, lassan vezette a beszéd fonalát és jutott el egészen a küldetéséig: az Atya küldte őt, hogy igazi életet adjon az embereknek, örök életet, azaz Isten életét, aki Szeretet.
Palesztina útjain járva Jézus odaáll azok mellé, akikkel találkozik, nem utasítja el az embereket, ha ételt, vizet, gyógyulást vagy bocsánatot kérnek tőle. Sőt, osztozik minden szükségletükben, és új reményt ad mindenkinek. Ezért kérhet aztán tőlük egy további lépést, ezért hívhatja meg azokat, akik hallgatják őt, hogy fogadják be azt az életet, amit kínál, lépjenek mélyebb kapcsolatba vele, higgyenek és bízzanak benne.
Az evangéliumnak ezt az igéjét magyarázva Chiara Lubich így ír: „Jézus itt az ember legmélyebb vágyára válaszol. Az ember az életre lett teremtve, és minden erejével azt keresi. De a legnagyobb tévedése, hogy a teremtményekben keresi, a teremtett világban, ezek pedig végesek, mulandóak, nem tudnak igazi választ adni az ember keresésére… Egyedül csak Jézus tudja csillapítani az ember éhségét. Egyedül ő tud életet adni, mely nem hal meg, mert Ő maga az Élet.” [1]
Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.
A keresztény hit mindenekelőtt a személyes találkozás gyümölcse Istennel, Jézussal, aki nem vágyik másra, mint hogy a saját életéből részesítsen bennünket.
Jézusban hinni azt jelenti, hogy követjük példáját, és nem magunkkal törődünk, a félelmeinkkel, saját behatárolt programjainkkal, hanem mások igényeivel foglalkozunk: a konkrét szükségleteikkel, mint a szegénység, a betegség, a kitaszítottság; de főleg arra szenteljük figyelmünket, hogy az emberek meghallgatásra vágynak, arra, hogy osztozzunk az érzéseikben, és hogy befogadjuk őket.
Ily módon az életünkkel tudjuk átadni másoknak azt a szeretetet, amelyet ajándékba kaptunk Istentől. Ő pedig azért, hogy megerősítsen utunkon, itt hagyta hatalmas ajándékul az Eucharisztiát, a szeretet jeleként, mely önmagát adja, hogy a másikat éltesse.
Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.”
A nap folyamán sokszor bízunk a körülöttünk lévőkben: a tanárban, aki a gyerekeinket oktatja, a taxisofőrben, aki a megadott címre visz, az orvosban, aki kezel… Nem lehet bizalom nélkül élni, amely idővel aztán megerősödik az ismeretség, a barátság, a kapcsolat elmélyülése során.
Hogyan éljük tehát az élet igéjét ebben a hónapban?
Chiara a továbbiakban arra hív, hogy újra egészen Jézust válasszuk és csatlakozzunk hozzá: „… Most már tudjuk, hogy mi az utunk: … váltsuk valóra különös odaadással azokat az igéit, amelyek az élet különböző körülményei közt eszünkbe jutnak. Például találkozunk egy felebaráttal? »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« (vö. Mt 22,39). Fájdalom ér? »Aki követni akar,… vegye fel keresztjét« (vö. Mt 16,24), stb. Így Jézus igéi megvilágosítanak, igazsága, ereje és szeretete bennünk fog élni. Egyre inkább vele fogjuk élni az életünket, mindent vele együtt teszünk. És a ránk váró testi haláltól sem ijedünk meg, mert Jézussal már megkezdődött bennünk az igazi élet, mely nem hal meg soha.” [2] Letizia Magri
[1]     Lubich, La vera vita, Città Nuova, 35, [1991], 14, p. 32 [2]   Ibid., p. 33
------------------------
MÁRCIUS

 „Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!” (Zsolt 25,4)

Dávid, király és próféta, ennek a zsoltárnak a szerzője, a szorongattatás és a szegénység terhétől szenved, és érzi, hogy az ellenség fenyegeti. Kiutat keres ebből a fájdalmas helyzetből, de érzi, hogy tehetetlen.

Izrael Istenéhez emeli tekintetét, aki mindig oltalmazta népét, és reménykedve hozzá fohászkodik, hogy siessen segítségére.

Az e havi életige főként azt a vágyát emeli ki, hogy meg szeretné ismerni az Úr útjait és ösvényeit, hogy ez fény legyen döntéseihez, különösen a nehéz pillanatokban.

„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”

Velünk is megesik, hogy fontos döntéseket kell hoznunk az életben, ami megkívánja, hogy a lelkiismeretünkre hallgassunk, és teljes valónkkal koncentráljunk. Néha bizonytalanok vagyunk, hogy több lehetőség közül melyiket is válasszuk, máskor viszont egyetlen utat sem látunk…

Mélyen emberi dolog előrevivő utat keresni, és néha segítséget is kell kérnünk hozzá olyasvalakitől, akit barátunknak tekintünk.

A keresztény hit által Istennel kerülünk baráti kapcsolatba: Ő Atya, aki lelkünk mélyéig ismer bennünket, és örömmel van velünk életünk útján.

Minden nap mindannyiunkat arra hív, hogy szabadon vágjunk neki az eseményeknek, és csak az érdek nélküli szeretet legyen az iránytűnk, iránta és minden gyermeke iránt.

Az utakon és ösvényeken másokkal is találkozhatunk, más célokat is megismerhetünk. A keresztények soha nem egymástól elszigetelt emberek, hanem egy zarándok nép tagjai. Céljuk, hogy megvalósítsák Isten tervét az emberiségről, melyet Jézus tárt föl előttünk szavaival és az életével: az egyetemes testvériséget, a szeretet civilizációját.

„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”

Az Úr útjai meredekek, néha túl kockázatosnak is tűnnek, mintha két sziklafal között egy kifeszített kötélen kellene áthaladnunk.

Ennek a zarándok népnek a tagjai száműzik az önző szokásokat, előítéletet, hamis alázatot, és megnyitják a párbeszéd, a találkozás, a közjóért való igyekezet horizontját. Az Úr útjai mindig új szeretetet kívánnak, amely Isten irántunk való szeretetének és hűségének sziklaalapján áll, és még a megbocsátásig is képes eljutni. Ez az elengedhetetlen feltétele annak, hogy igazságon és békén alapuló kapcsolatok épüljenek az emberek és a népek között. A hiteles szeretet legegyszerűbb gesztusa is megvilágíthatja az utat mások szívében. Nigériában egy találkozón fiatalok és felnőttek együtt voltak, hogy megosszák személyes tapasztalataikat az evangéliumi szeretettel kapcsolatban. Maya, az egyik kislány ezt mesélte: „Tegnap játék közben egy fiú meglökött és elestem. Bocsánatot kért, és én megbocsátottam.”

E szavak mélyen megérintették az egyik férfit, akinek az édesapját megölte a Boko Haram. „Mayára néztem – mondta. Ha egy ilyen kicsi lány meg tud bocsátani, azt jelenti, hogy ezt én is megtehetem.”

„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!”

Ha biztos vezetőt szeretnénk találni utunkon, akkor gondoljunk arra, mit mondott magáról Jézus: „Én vagyok az út…” (Jn 14,6). Santiago de Compostelában 1989-ben az Ifjúsági Világtalálkozón Chiara Lubich így beszélt erről:

„Önmagát útnak nevezte, és ezzel azt akarta mondani, hogy nekünk is az ő útján kell járnunk. Mondhatjuk, hogy Jézus útjának a neve: szeretet. A szeretet, amelyet Jézus élt és hozott, egyedülálló és rendkívüli. Ugyanaz a szeretet, amelynek a tüze Istenben ég. De kit szeressünk? Természetesen a legfőbb kötelességünk, hogy Istent szeressük. Azután szeressünk minden felebarátot.

Reggeltől estig ilyen szeretettel éljünk meg minden találkozást. Otthon, az egyetemen, a munkahelyen, a sportpályán, pihenéskor, a templomban és az utcán is használjunk ki minden alkalmat, hogy úgy szeressük a többieket, mint önmagunkat, hogy Jézust lássuk bennük, és ne hagyjunk ki senkit, sőt, szeressünk mindenkit elsőként. A lehető legmélyebben lépjünk be a másik lelkébe, értsük meg igazán a problémáit, az igényeit, a bajait és az örömeit is, hogy megoszthassunk vele mindent, amit él. Valamiképpen legyünk a másik, mint Jézus, aki Isten, és szeretetből olyan ember lett, mint mi. A felebarát így érezni fogja, hogy megértik, fölemelik, mert lesz, aki vele hordozza a terheket, az aggodalmat és osztozik a kis örömeiben is.

»Éljük a másikat«, »éljük a másikat«: ez a nagy ideálunk, ez a létező legnagyobb dolog.” - Letizia Magri


FEBRUÁR
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából” (Jel 21,6)  
János apostol a Jelenések könyvét azért írta, hogy vigasztalja és bátorítsa a korabeli keresztényeket, mert akkor már terjedt a keresztényüldözés. Ez a szimbolikus képekkel teli könyv ugyanis felfedi, hogyan látja Isten a történelmet és a végső beteljesedést: úgy, mint végső győzelmét a rossz minden hatalma felett. Ez a könyv a célt tárja elénk, azt a teljes és dicsőséges sorsot, amelyet Isten az emberiségnek szánt.
Megígéri, hogy megszabadulunk minden szenvedéstől: Isten „letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság.” 
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Ez a jövő csírájában már megmutatkozik a jelenben is mindannyiunk számára, akik őszintén keressük Istent és igéjét, amely feltárja előttünk tervét; előttünk, akik szomjúhozzuk az igazságot, az igazságosságot és a testvériséget. Szomjazni, vágyakozva keresni, Isten szemében jó tulajdonság, jó kezdet, sőt ezáltal – ahogy megígérte – az élet vizének forrásából ad innunk.
Isten ingyen kínálja nekünk ezt a vizet. Mindenkinek felajánlja, nemcsak annak, aki Isten tetszésére akar lenni erőfeszítéseivel, hanem bárkinek, aki érzi a maga törékenységének terhét, és ráhagyatkozik az ő szeretetére, bízva abban, hogy ott gyógyulást, teljes életet és boldogságot talál.
Tegyük hát fel a kérdést: mire szomjazunk? És milyen forráshoz megyünk a szomjunkat oltani?
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Talán arra szomjazunk, hogy elfogadjanak, hogy meglegyen a helyünk a társadalomban, hogy megvalósíthassuk a terveinket… Jogos törekvések ezek, amelyek azonban önzéssel fertőzött forráshoz, önös érdekeinkbe zárkózáshoz, sőt a gyengékkel szembeni visszaélésekhez vezethetnek. Azon vidékek népei, ahol nincsenek tiszta vizű kutak, jól tudják, milyen tragikus következményekkel jár, ha híján vannak ennek a létfontosságú természeti kincsnek.
Mégis, ha még mélyebbre ásunk a szívünkben, egy más fajta szomjúsággal is találkozunk, melyet Isten ültetett el benne: tekintsük az életünket ajándéknak, amelyet kaptunk, hogy továbbajándékozzuk. Merítsünk tehát a tiszta forrásból, az evangéliumból, és szabaduljunk meg a szeméttől, amely elzárja ezt a forrást. Hagyjuk, hogy magunk is a nagylelkű, befogadó és ingyenes szeretet forrásaivá alakulhassunk a többiek számára, és ne álljunk meg az elkerülhetetlen nehézségeknél az utunkon.
„A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából”
Amikor keresztények egymás közt megvalósítjuk a kölcsönös szeretet parancsát, akkor lehetővé tesszük Isten számára, hogy egészen különleges módon közbeavatkozzon, ahogy Chiara Lubich írja:
„Minden pillanat, amikor megpróbáljuk élni az evangéliumot, olyan, mintha egy csepp élő vizet innánk. Minden egyes szeretet-tett felebarátaink iránt olyan, mint egy korty víz. Igen, mert ez az értékes és élő víz minden alkalommal feltör a szívünkből, amikor valódi szeretetre törekszünk mindenki iránt. Ez a forrás, Isten, annyi vizet küld, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy kisebb-nagyobb szeretet-tettekkel mások szomjúságát oltsuk. S ha folytonosan adunk, a béke és az élet forrása egyre bőségesebben árad, és soha nem apad ki. És van egy másik titok is, amelyet Jézus feltárt, egy feneketlen kút, amelyből meríthetünk. Ha ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, és így szeretik egymást, akkor Ő közöttük van. S akkor valóban szabadok leszünk, eltölt a fény, és élő víz forrásai fakadnak a szívünkből. Jézus beteljesíti ígéretét, mert Ő maga lesz közöttünk, és tőle fakad a víz, mely örökké éltet.”  - Letizia Magri

JANUÁR
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje” (Kiv 15,6)
Ebben a hónapban az élet igéje Mózes énekének egyik sorát idézi az Ószövetségből, amikor Izrael magasztalja Istent, mert megsegítette népét története során. Ez a himnusz elbeszéli Isten hatalmas tetteit népének üdvösségére az egyiptomi fogságból való szabadulástól kezdve egészen megérkezéséig az ígéret földjére.
Útja során sok nehézséggel és szenvedéssel kellett szembenézniük, de végig Isten biztos keze vezette őket, néhány olyan ember közreműködésével, mint Mózes és Józsue, akik Isten üdvösségtervének szolgálatába álltak.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Amikor a hatalom erejéről van szó, hajlamosak vagyunk olyan erőre gondolni, amely gyakran elnyomással, emberek és népek közötti harccal párosul. Isten igéje azonban feltárja előttünk, hogy az igazi erő a szeretet, ahogy azt Jézusban láthatjuk. Ő egészen a halálig élte végig az emberlét tapasztalatát, hogy szabadulást hozzon, és elvezessen az Atyával való találkozásra. Neki köszönhetően megmutatkozott Isten szeretetének ereje az emberek iránt.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Ha önmagunkra tekintünk, őszintén be kell ismernünk a korlátainkat. Emberi törékenységünk tagadhatatlan, akár testi, akár lelki, pszichikai vagy kapcsolati téren. De épp ebben tapasztalhatjuk meg Isten szeretetét, mert gyermekeinek, minden embernek a boldogulását akarja, és kész erejével segítségére lenni azoknak, akik sorsukat szelíden leteszik a kezébe, hogy előmozdítsák a béke, a közjó és a testvériség ügyét.
Nagy bölcsességgel választották ki ezt az igét a keresztények egységéért való imahét mottójául. Mennyi szenvedést okoztunk egymásnak kölcsönösen évszázadokon át, növeltük ezzel a szakadást, a gyanakvást és megosztottuk a családokat és a közösségeket.
„Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”
Szükségünk van az imára, hogy kérjük az egység kegyelmét, mint Isten ajándékát; ugyanakkor föl is ajánlhatjuk magunkat, hogy szeretetének eszközei legyünk a hidak építésében. 2002-ben Genfben az Egyházak Világtanácsának ülésén felkérték Chiara Lubichot, hogy mondja el ezzel kapcsolatban a gondolatait és a tapasztalatát. Most ebből idézünk:
A dialógust a következőképpen folytatjuk: mindenekelőtt azonos szintre helyezkedünk a beszélgetőtársunkkal, bárki legyen is az. Aztán meghallgatjuk őt, teljes űrt teremtve magunkban. (…) Ily módon magunkba fogadjuk a másikat, és megértjük őt. (…) Mivel szeretettel hallgattuk meg, ő is kedvet kap ahhoz, hogy meghallgassa, amit mi mondunk.” 
Ebben a hónapban használjuk ki a mindennapos lehetőségeinket, és szőjük szorosabbra, vagy vegyük fel újra a kapcsolatot azokkal, akikkel nem azonos egyházhoz tartozunk, közeledjünk tisztelettel és barátsággal ezekhez az emberekhez és családokhoz.
És miért ne közeledhetnénk imával és ugyanilyen gyakorlattal a belső ellentétek felé is saját egyházi közösségünkben, vagy akár a politikában, a társadalom különböző területein vagy a családban is? Akkor mi is örömmel mondhatjuk majd: „Jobbodat, Uram, megdicsőíti ereje”. - Letizia Magri

DECEMBER
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38)
Váratlan látogató érkezik egy fiatal lányhoz palesztinai otthonába, a hatalmas Római Birodalom egyik eldugott kis falujába, és ez teljesen felkavarja őt: Isten hírnöke egy meghívást közvetít, amelyre választ vár.
„Örülj!”  – köszönti őt az angyal, aztán föltárja előtte Isten ingyenes szeretetét iránta, és az együttműködését kéri az emberiségről szóló tervének megvalósításához.
Mária meglepődve és örömmel fogadja az Úrral való személyes találkozás ajándékát, és egészen átadja magát a még ismeretlen terv megvalósításához, mert teljes mértékben bízik Isten szeretetében.
Íme, itt vagyok! – válaszolja nagylelkűen, és ezzel Mária határozottan az Úr szolgálatába áll, de az emberek szolgálatába is, mert mindnyájunknak ragyogó példát mutat, hogyan engedelmeskedjünk Isten akaratának.
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Az evangéliumnak erről a mondatáról elmélkedve Chiara Lubich így írt: „Terveinek megvalósításához Istennek olyan emberekre van szüksége, akik teljes alázattal és a szolga készségével bízzák rá magukat. Mária – mint igazi képviselője az emberiségnek, amelynek sorsát magára vette – ezzel a cselekedetével teljes mértékben teret enged Isten teremtő működésének. »Az Úr szolgálója« kifejezés viszont azon kívül, hogy alázatról tanúskodik, nagyon nemes rangot is jelent. Az üdvtörténetben Isten nagy és neves szolgái, Ábrahám, Mózes, Dávid és a Próféták kapták ezt a nevet, Máriának ezekben a szavaiban teljes nagysága is kifejezésre jut.”  
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Mi is felfedezhetjük az életünkben Isten jelenlétét, és meghallhatjuk azt a „szót”, azt az „igét”, amelyet hozzánk intéz, hogy meghívjon szeretetterve egyik elemének megvalósítására a történelem jelen helyzetében és pillanatában. Törékenységünk és képtelenségünk érzése akár meg is akadályozhatna ebben. Halljuk meg mi is az angyal szavát: „Istennél semmi sem lehetetlen”  , és inkább az Ő erejében bízzunk, mintsem a magunkéban.
Ez a tapasztalat fölszabadít a korlátaink alól, és már nem fogjuk azt gondolni, hogy elegek vagyunk önmagunknak, hanem felszínre hoz bennünk olyan erőt, olyan tartalékot, amelyre magunk sem gondoltunk volna, és végre képessé tesz arra, hogy valóban szeressünk.
Egy házaspár meséli: „Házasságunk kezdetétől fogva nyitva állt otthonunk a kórházban lévő gyerekek családtagjai előtt. Több mint száz család fordult meg nálunk, de mindig arra törekedtünk, hogy otthon érezzék magukat. Gyakran a Gondviselés is segített, hogy anyagilag győzzük ezt a befogadást, de előbb a mi készségünkre volt szükség. Legutóbb kaptunk egy nagyobb pénzösszeget, és úgy gondoltuk, hogy félretesszük, mert valakinek biztos szüksége lesz rá. Így is lett, hamarosan egy újabb kérés érkezett hozzánk. A szeretet játéka ez köztünk Istennel, s a mi részünk csak annyi, hogy benne legyünk a játékban.”
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.”
Chiara gondolata segíthet bennünket, hogy megéljük ezt az evangéliumi mondatot. Arról szól, hogy Máriához hasonlóan mi is fogadjuk be az Igét: „… teljes készséggel és tudva, hogy nem emberi szavakról van szó. Mivel Isten igéje, ezért Krisztus jelenlétét hordozza. Tehát az ő igéjében Krisztust fogadjuk magunkba. Valósítsuk meg tehát pillanatról pillanatra, tettre készen. Ha így élünk, akkor a világ újra Krisztussal találkozhat korunkban is a városok utcáin, Krisztussal bennünk, akik ugyanúgy öltözködünk, mint a többiek, ott dogozunk az irodákban, iskolákban, találkozhatnak vele a legkülönbözőbb helyeken az emberek között.”  
A karácsonyi készület időszakában próbáljunk mi is Máriához hasonlóan egy kis időt szentelni arra, hogy „kettesben” legyünk az Úrral, esetleg egy evangéliumi szakasz elolvasásával.
Próbáljuk meg felismerni a hangját a lelkiismeretünkben, melyet megvilágosít az Ige, és érzékennyé teszi a testvéreink szükségleteire.
Tegyük föl magunknak a kérdést: Miként tudnék ma Jézus jelenléte lenni, hogy ott, ahol élek, az emberek az én hozzájárulásom által is valóban egy családként élhessenek?
„Íme, itt vagyok” – ha ez lesz válaszunk, akkor lehetővé tesszük, hogy Isten a béke magjait hintse szét körülöttünk, és a szívünkben egyre nagyobb örömet érezhessünk. - Letizia Magri

NOVEMBER
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.” (Mt 23,11)
Jézus az őt követő néphez fordult, és egy új életstílust hirdetett azoknak, akik tanítványai szeretnének lenni, azt kérte, hogy haladjanak az „árral – a megszokott mentalitással – szemben”.[1]
Az ő idejében is könnyű volt csupán beszélni az erkölcsi normákról anélkül, hogy azoknak megfelelően éltek volna: vizet prédikálni és bort inni, aztán meg a kiváltságos helyeket keresni a társadalomban, hogy kitűnhessenek, mások szolgáljanak nekik, és személyes előnyöket élvezhessenek.
Jézus az övéitől egészen más logikát kér a többiekkel való kapcsolatban, azt, amely az ő életét is irányította:
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
Chiara Lubich egy találkozón így osztotta meg lelki tapasztalatát azokkal, akik az evangélium szerint akartak élni:
„Az embernek mindenekelőtt arra az egyetlen Atyára kell szegeznie tekintetét, akinek sok gyermeke van. Utána pedig fel kell ismernie a teremtményekben az egyetlen Atya gyermekeit. […] Példaképünk, Jézus életével két dolgot mond nekünk, mely mégis egy: mi az egyetlen Atya gyermekei vagyunk és egymás testvérei. […] Isten tehát az egyetemes testvériségre hívott meg minket.” [2]
Az újdonság ez: szeressünk mindenkit, mint Jézus, mert mindannyian – én is, te is és minden ember a földön – Isten gyermekei vagyunk, akiket ő öröktől fogva vár és szeret.
Így fölfedezzük, hogy a testvér, akit konkrétan, a tetteinkkel is szeretnünk kell: minden egyes ember, akivel hétköznapjaink során találkozunk. Az édesapánk, az anyósunk, a kicsi fiunk és az engedetlen is; a rab, a koldus és a fogyatékos; a főnökünk és a takarítónő; az azonos pártállású társunk és az is, akinek más a politikai meggyőződése; aki azonos hitű és közös a kultúránk, ugyanúgy, mint az idegen. A keresztényekre jellemző szeretet a testvér szolgálata:
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
Chiara így folytatja: „Törekedjünk az evangéliumi elsőbbségre úgy, hogy mindenkit szolgálunk. […] Hogyan szolgálhatunk legjobban? Ha eggyé válunk minden emberrel, akivel találkozunk, a másikat éljük, az érzéseit, és megpróbáljuk megoldani a gondjait, mintha a sajátunk lenne, mert a szeretet által a miénk lett. […] Többé nem önmagunknak élünk, magunkba fordulva, hanem a másikat éljük, megpróbáljuk együtt hordozni terheit és gondjait; osztozunk örömeiben.”[3]
Minden képességünk és tehetségünk, minden, amiben „nagynak” érezhetjük magunkat, az alkalom arra, hogy szolgáljunk. Ne szalasszuk el ezt a lehetőséget! A szakmai tapasztalat, a művészi érzék, a műveltség, de a mosoly is, hogy másokat is fel tudunk vidítani; az időnk, amelyet föláldozhatunk, hogy meghallgassuk, akit kétség vagy fájdalom gyötör; a fiatalság ereje is, de ereje az imáinknak is van, ha testi erőnk meg is fogyatkozna.
„Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz.”
Az evangéliumi, érdek nélküli szeretet előbb vagy utóbb a testvérünk szívében is fölébreszti a vágyat, hogy megossza kincseit, így megújulnak a kapcsolataink a családban, a plébánián, a munkahelyen és a szórakozóhelyeken, és ezzel egy új társadalom alapjait építjük.
Hermez, egy közel-keleti kamasz fiú meséli: „Vasárnap reggel volt, és amikor felébredtem, azt kértem Jézustól, mutassa meg, hogyan szerethetnék az egész nap folyamán. Láttam, hogy a szüleim elmentek misére, és eszembe jutott, hogy kitakarítok és rendet csinálok a házban. Minden kis részletre odafigyeltem, még virágot is tettem az asztalra. Aztán reggelit készítettem, mindent szépen elrendezve. Amikor hazaértek, nagy örömmel fogadták, amivel megleptem őket. Soha nem reggeliztünk még ilyen nagy örömben, és közben egy jót beszélgettünk. Azt is el tudtam mesélni, hogy milyen tapasztalatokra tettem szert a hét folyamán. Ez a kis szeretet tett egy gyönyörű nap alapját adta meg.” - Letizia Magri

OKTÓBER
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5)
Pál apostol az igehirdetés miatt börtönben van, innen írja meg levelét a Filippi városában élő keresztény közösségnek. Ő hirdette ott elsőként az evangéliumot, sokan hittek, nagylelkűen elköteleződtek az új életben, és tanúságot tettek a keresztény szeretetről akkor is, amikor Pálnak már el kellett jönnie onnan. Nagyon örül ezeknek a híreknek, és ezért ír a levelében olyan szívbéli szeretettel a filippiekről.
Bátorítja őket, hogy egyénileg és közösségként is haladjanak előre, gyarapodjanak a szeretetben, és emlékezteti őket a példaképünkre, akitől az evangéliumi életstílust megtanulhatjuk:
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Vajon milyen ez a „lelkület”? Hogyan ismerhetjük meg Jézus legmélyebb vágyait, hogy utánozzuk őt?
Pál tudta a választ: Jézus Krisztus, az Isten fia kiüresítette önmagát és közénk jött, emberré lett és teljes mértékben az Atyát szolgálta, hogy így általa Isten gyermekei lehessünk. 
Azáltal teljesítette küldetését, hogy egész életében eszerint cselekedett: folyamatosan lehajolt a kicsikhez, gyengékhez és bizonytalankodókhoz, felemelte őket, hogy megtapasztalják a szeretetet és a megváltást: a leprás, az özvegyasszony, az idegen, a bűnös.
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Akkor tudjuk felismerni és ápolni magunkban Jézus lelkületét, ha előbb felismerjük a szeretetét és megbocsátásának erejét. Aztán tekintsünk rá, és kövessük abban, ahogyan élt: tárjuk ki a szívünket, elménket és a karunkat, hogy példájára minden embert befogadjunk. Kerüljünk el minden ítélkezést az emberekkel kapcsolatban, és engedjük, hogy gazdagítson az a jó, ami bennük megvan, akkor is, ha ez a jó egy halom hibával és nyomorúsággal párosul, és „időveszteségnek” tűnik ennek okait keresni.
A legmélyebb érzés, amit Jézus lelkületéből elsajátíthatunk, az ingyenes szeretet, az akarat, hogy mások szolgálatába álljunk kisebb-nagyobb talentumainkkal, hogy bátor és konkrét tettekkel pozitív kapcsolatokat építsünk magunk körül, hogy a nehéz helyzetekben, a meg nem értés és a széthúzás közepette is szelíden, de határozottan megtaláljuk a párbeszéd és az egyetértés útját.
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”
Chiara Lubich-ot egész életében az evangélium vezérelte, és meg is tapasztalta ennek erejét. Így ír:
„Úgy követjük Jézust, ha felfogjuk, hogy kereszténységünknek akkor van értelme, ha másokért élünk, ha a létünkre úgy tekintünk, mint szolgálatra a testvérek iránt, ha egész életünket erre építjük. Így valósítjuk meg, ami leginkább Jézus szívén fekszik. Így éljük meg az evangélium lényegét, és így leszünk valóban boldogok.”  - Letizia Magri -

SZEPTEMBER
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)
Jézus nyilvános életének delén járva nagy erővel hirdeti, hogy Isten országa közel van. Épp Jeruzsálembe készül. Tanítványai sejtik, hogy milyen nagy küldetésben jár, és felismerik benne Isten küldöttét, akire egész Izrael népe vár. Most végre szabadulást remélnek a római hatalomtól, valamint bíznak egy békét és virágzást hozó jobb világban.
Jézus azonban nem akarja, hogy ábrándokat kergessenek: világosan megmondja, hogy jeruzsálemi útja nem vezet győzelemre, hanem visszautasítják, szenvednie kell és megölik. Azt is feltárja előttük, hogy harmadnap feltámad. Nehéz megérteni és befogadni a szavait. Péter szemrehányást is tesz, nem akarja, hogy ez megtörténjen, és meg is próbálja lebeszélni róla Jézust.
Jézus határozottan meginti Pétert, aztán tanítványaihoz intézi ezt a felkavaró meghívást:
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Vajon mit kér Jézus ezekkel a szavakkal a tanítványaitól, a mai tanítványaitól is? Hogy megvessük saját magunkat? Hogy mindannyian teljes önmegtagadást vállaljunk? Azt kéri, hogy a szenvedést keressük, és így legyünk Isten nagyobb tetszésére?
Ez az ige inkább arra hív, hogy Jézus lépteit kövessük, fogadjuk be az evangéliumi értékeket és követelményeket, hogy egyre inkább rá hasonlítsunk. Ez azt jelenti, hogy éljük meg teljességgel az életet, ahogy Ő tette, akkor is, amikor a kereszt árnyékolja be utunkat.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Tagadhatatlan, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje: a fájdalom különböző formái részét képezik az emberi életnek, mégis úgy tűnik, érthetetlen számunkra, és ellenkezik a boldogság iránti vágyunkkal. Jézus pedig megtanít, hogy éppen ebben fedezzünk fel egy váratlan fényt. Olyan ez, mint amikor néha belépünk egy templomba, és felfedezzük, milyen csodálatos és ragyogó üvegablakai vannak, melyeken kívülről nem látszik semmi szépség.
Ha Jézust akarjuk követni, Ő azt kéri, hogy teljes mértékben fordítsuk meg az értékrendünket, mozdítsuk ki önmagunkat világunk középpontjából, és utasítsuk vissza a személyes érdekérvényesítés logikáját. Azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk oda mások szükségleteire, mint a sajátunkra, hogy próbáljunk minden erőnkkel örömet szerezni másoknak, úgy, mint Ő, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy bátorítsa és reménnyel töltse el azokat, akikkel találkozott. Az önzésünktől való megszabadulás útján elindulhatunk emberségünk kiteljesedése felé, és ebben a szabadságban megtalálhatjuk személyiségünk teljes megvalósulását.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”
Jézus arra hív, hogy tegyünk tanúságot az evangéliumról, akkor is, ha ezt a hűséget próbára teszik a környezetünkben tapasztalható kisebb-nagyobb értetlenségek. Jézus velünk van, és azt akarja, hogy vele együtt tegyük fel az életünket arra, hogy megvalósuljon a legnagyobb ideál: az egyetemes testvériség, a szeretet civilizációja.
A szeretet radikalizmusa az emberi szív legmélyebb vágya. Ezt tanúsítják a nem keresztény vallási hagyományok egyes követői is, akik komolyan a lelkiismeretükre hallgattak. Gandhi így ír: „Ha valaki megölne, és én a gyilkosomért mondott imával az ajkamon halnék meg, és Istenre emlékeznék az Ő élő jelenlétének tudatában szívem szentélyében, akkor és csak akkor lehetne elmondani rólam, hogy él bennem az erősek erőszakmentessége.” [1]
Chiara Lubich a megfeszített és elhagyott Jézus titkában találta meg az orvosságot a sebek gyógyítására személyes életünkben és az emberek, csoportok és népek között is. Sokakkal megosztotta ezt a tapasztalatát, amikor például 2007-ben a különböző keresztény egyházak és egyházi közösségek Stuttgartban megtartott rendezvényére így írt:
Életünk folyamán mi is mindnyájan átélünk az övéhez legalább kicsit hasonló fájdalmakat. (…) Amikor szenvedünk, és átéljük ezeket a fájdalmakat, Őrá emlékezzünk, aki mindezt magára vette: szinte Ő van jelen, az Ő fájdalmában részesedünk. Tegyünk úgy, mint Jézus, aki nem maradt ott megkövülten, hanem ahhoz a kiáltáshoz még hozzáfűzte: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), és újra ráhagyatkozott az Atyára.
Hozzá hasonlóan mi is túlléphetünk a fájdalmon, és legyőzhetjük a megpróbáltatást azzal, hogy kimondjuk: „Szeretlek, elhagyott Jézus, téged szeretlek ebben, ez a fájdalom rád emlékeztet, a te megnyilvánulásod, a te arcod”. És ha a következő pillanatban tovább szeretjük a testvéreinket, és azt tesszük, amit Isten akar, legtöbbször megtapasztaljuk, hogy a fájdalom (…) örömre változik. (…) Azokban a kis közösségekben is, ahol élünk, (…) találkozhatunk kisebb vagy nagyobb széthúzással. Ezekben a fájdalmakban is az Ő arcát fedezhetjük fel, legyőzhetjük magunkban a fájdalmat, és azon lehetünk, hogy helyreállítsuk a testvériséget a többiekkel. (…) A közösségi kultúra útját és modelljét a keresztre feszített és elhagyott Jézusban találjuk meg.” [2] - Letizia Magri -
[1]  M.K. Gandhi, Antiche come le montagne, Ed. di Comunità, Milano 1965, pp. 95-96.
[2]  C. Lubich, A közösségi kultúráért – „Együtt Európáért” Nemzetközi találkozó – Stuttgart, 2007. május 12. – web oldal: http://www.fokolare.hu/wp-content/uploads/2007/05/St_Chiara_Lubich.doc

AUGUSZTUS
“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.” (Zsolt 145,9)
Ez a zsoltár dicsőítő ének, az Úr királyságát magasztalja, mert uralmának nem lesz vége: örök és hatalmas, de irgalmas és jóságos. Inkább olyan, mint egy hozzánk, gyermekeihez közel álló apa, mintsem egy hatalmas uralkodó.
Istenről szól ez a himnusz, túláradó, anyai gyöngédségéről: irgalmas, megfontolt a haragban, telve szeretettel, jóságos mindenki iránt…
Jóságát megmutatja Izrael népének, és kiterjeszti minden művére, amelyet keze alkotott, minden emberre és minden teremtményre.
A zsoltáros a vers végén arra hív minden élőt, hogy kapcsolódjon be dicsőítő énekébe, hogy egyre több hang harmóniája hirdesse:
“Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.”
Isten a teremtett világot rábízta a férfi és a nő dolgos kezére: számunkra olyan ez, mint egy nyitott könyv, amelyben jóságáról olvashatunk. Meghívott, hogy együttműködjünk vele, a Teremtővel, és szeretet-tervét követve további oldalakat írjunk az igazságról és a békéről.
Ám sajnos a közöny és az önzés miatt megsebzett embereket látunk magunk körül, akik sokszor ki vannak szolgáltatva. A teremtett környezetünk esetében sincs ez másképp, mert féktelenül fölemésztik a környezeti erőforrásokat saját érdekükben és a közjó kárára.
Az utóbbi években keresztény körökben tudatára ébredtünk és jobban odafigyelünk, hogy tiszteljük a teremtett világot. Gondoljunk csak a különböző felhívásokra egyházi vezetők részéről, amelyek arra buzdítanak, hogy fedezzük fel a természetben az isteni jóság tükörképét, és tekintsük azt az egész emberiség örökségének.
I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka így írt erről tavaly a teremtéssel való törődés világnapjára küldött üzenetében: “Állandó éberségre van szükség, képzésre és tanításra, hogy világos legyen számunkra az összefüggés a jelenlegi ökológiai válság és az emberi szenvedés között […], amely […] az általunk is megélt környezeti krízis eredménye és gyümölcse. Vissza kell tehát térnünk a régóta ismert szépségekhez […]: mértékletesség és önmegtartóztatás, ez az egyetlen út, amely a természeti környezetünkkel való bölcs bánásmódhoz vezet. A féktelen mohóság ugyanis, hogy anyagi szükségleteinket kielégítsük, az ember lelki elszegényedéséhez vezet, és ezzel együtt jár a természeti környezetünk elpusztítása is.” 
Ferenc pápa pedig Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: “A természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az együttélés és a közösségalkotás képességét. Jézus emlékeztetett minket arra, hogy Isten a mi közös Atyánk, és ez testvérekké tesz minket. A testvéri szeretet csak ingyenes lehet. […] Ugyanez az ingyenesség késztet minket arra, hogy szeressük és elfogadjuk a szelet, a napot vagy a felhőket, még ha nem is vetik ellenőrzésünk alá magukat. […] Ismét át kell éreznünk, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért, továbbá megéri jónak és tisztességesnek lenni.”
Használjuk ki tehát a szabadidőnket, amikor nem dolgozunk, és minden más lehetőséget a nap folyamán, hogy feltekintsünk az égre, a fenséges csúcsokra, a tenger végtelenségére, vagy akár csak egy kis fűszálra, amely az út szélén kibújt. Ez segít, hogy felismerjük a Teremtő nagyságát, aki az életet szereti, és újra megtaláljuk reménységünk okát az ő végtelen jóságában, mely mindent átölel és figyelemmel kísér.
Családunkkal együtt éljünk mértékletesen, tiszteletben tartva környezetünket, mások szükségleteit, hogy gazdagodjunk a szeretetben. Osszuk meg szegényebb testvéreinkkel a föld termését és munkánk gyümölcsét, mert ezzel teszünk tanúságot az élet teljességéről és öröméről, legyünk gyengédek, jóindulatúak, akik megbékéltek környezetükkel. - Letizia Magri

JÚLIUS

JÚNIUS
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20, 21)
Jézus keresztre feszítése után a tanítványok bezárkóztak, mert meg voltak ijedve és össze voltak zavarodva,  annak ellenére, hogy  előtte Vele jártak-keltek Palesztina útjain, amikor mindenkinek  hirdette, hogy Isten Atya, és mindenkit gyengéden szeret.
Az Atya elküldte Jézust, hogy az életével tanúságot tegyen erről a nagy újdonságról, sőt mi több,  megnyissa az utat, hogy az emberek Istennel találkozhassanak: Istennel, aki háromság, önmagában is szeretetközösség, és ebbe a végtelen ölelésbe vonja be teremtményeit.   
Nyilvános működése során sokan látták, hallották és tapasztalták jóságát, befogadó, megbocsátó és reményt adó szavainak és tetteinek gyümölcsét. Aztán elítélték  és keresztre feszítették. Ezek után írja le János evangéliuma, hogy Jézus harmadnapra föltámadt, megjelent tanítványainak és meghívta őket, hogy folytassák küldetését: 
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” 
Mintha azt mondaná nekik: „Emlékeztek, mennyire mellettetek álltam,  mennyire szomjaztátok az igazságot és a békét, és én hogyan oltottam szomjúságotokat? Hogyan gyógyítottam meg testben és lélekben, akiket az emberek kitaszítottak és megvetettek? Hogyan védtem meg a szegények, az özvegyek és az idegenek méltóságát? Folytassátok most már ti! Hirdessétek az evangéliumot, amelyet kaptatok, hirdessétek, hogy Isten azt szeretné, hogy mindenki találkozzon vele. Hirdessétek, hogy ti mindannyian testvérek vagytok.”  
Minden ember a Szeretet Isten képére van megteremtve, ezért a szívében  vágyik arra, hogy  találkozzon Vele, valamint minden kultúra és társadalom megpróbálja felépíteni az együttéléshez szükséges kapcsolatokat. De mennyi fáradsággal jár ez, mennyi ellentmondás és nehézség akadályoz a célhoz vezető úton! Ezek a legmélyebb vágyaink nap mint nap ellentétbe kerülnek emberi törékenységünkkel, bezárkózunk, félelem tölt el, bizalmatlanok vagyunk, és előítéletek élnek bennünk egymás iránt.
Az Úr viszont ma is nagy bizalommal ismétli:
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” 
Mit kezdjünk ebben a hónapban ezzel a meghökkentő meghívással? Vajon nem eleve halva született gondolat testvériséget építeni a többnyire megosztott emberiség körében?  Érdemes egyáltalán belekezdeni?
Egyedül  valóban soha nem lennénk képesek erre, de Jézustól rendkívüli ajándékoz kaptunk, a Szentlelket, aki segít kitartanunk, hogy minden embert szeressünk, még az ellenségeinket is.
„A Szentlélek, akit a keresztségben megkapunk […], lévén a szeretet és az egység lelke - legyőzve a faji,kulturális és társadalmi hovatartozás különbségeiből fakadó nehézségeket - minden hívőt egyesített a Feltámadottal és egymással. [...]Önzésünk építi fel azokat a falakat, melyek elszigetelnek a többiektől és kizárják világunkból azokat, akik mások, mint mi. [...] Hallgatva a Szentlélek hangjára azon fáradozunk majd, hogy minden téren növekedjünk ebben az egységben és közösségben. [...]azáltal , hogy elfojtjuk a megosztottság a csíráit, melyeket magunkban hordozunk.” 
A Szentlélek segítségével mi is idézzük fel és éljük meg ebben a hónapban a szeretetre indító igéket, használjunk ki minden kis és nagy lehetőséget a többiekkel való kapcsolatban: hallgassuk meg őket, érezzünk együtt velük, folytassunk párbeszédet, bátorítsuk és vonjuk be őket, törődjünk velük, bocsássunk meg nekik és értékeljük őket. Így eleget teszünk a jézusi küldetésnek, hogy folytassuk a küldetését, és legyünk közvetítői  a tőle kapott életnek.     
A buddhista szerzetesek egy csoportja is  ezt tapasztalta meg a Fokoláre Mozgalom olaszországi nemzetközi városkájában, Loppiánóban, ahol mind a nyolcszáz lakos megpróbál az evangéliumhoz hűen  élni. Mélyen megérintette őket az evangéliumi szeretet, amelyet korábban nem ismertek. Egyikük ezt mesélte: „A piszkos cipőmet az ajtón kívül hagytam, és másnap reggelre valaki kitisztította. Az ajtón kívül hagytam a piszkos ruhámat, és reggelre valaki kimosta, kivasalta. Tudták, hogy fázom, mert Dél-kelet ázsiai vagyok, ezért jobban befűtöttek, és plusz takarót is kaptam. Egyik nap megkérdeztem, hogy miért tettétek ezt. „Egyszerűen azért, mert szeretünk” – hangzott a válasz.    És ez az esemény a buddhisták és a keresztények között  igazi párbeszédet indított el. - Letizia Magri

Május

„Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
Evangéliumának végén Máté elbeszéli Jézus földi életének utolsó eseményeit, hogy feltámadt, és beteljesítette küldetését. Meghirdette Isten újjáteremtő szeretetét minden teremtmény iránt, és megnyitotta a testvériségre vezető utat az emberiség történelmében. Máté számára Jézus a „velünk az Isten”, az Emmánuel, akit a próféták megjövendöltek, és akire Izrael népe várt.
Jézus, mielőtt visszatér az Atyához, összegyűjti tanítványait, akiknek közelebbről is feltárta küldetését, és rájuk bízta, hogy vigyék tovább művét.
Merész vállalkozás ez, de Jézus biztatja az apostolokat: nem fordul el tőlük, sőt megígéri, hogy velük marad minden nap, támogatja, elkíséri és bátorítja őket „a világ végezetéig”.
Segítségével tanúságot tesznek majd a vele való találkozásról, igéjéről, befogadó és irgalmas szeretetéről mindenki iránt, hogy sokan találkozhassanak vele, és együtt alkossák Isten új népét a szeretet parancsa alapján.
Mondhatjuk, Isten örömére van, hogy velem, veled, velünk lehet minden nap a világ végezetéig, saját személyes életünk és az egész emberiség történelmének végéig. Vajon ez valóban így van? Valóban találkozhatunk vele?
Igen, „Ő ott van minden sarkon, mellettünk jár. Elrejtőzik a szegényekben, a lenézettekben, a kicsikben, a betegekben, a tanácstalanokban és azokban, akik nem élhetnek szabadon. Ott van abban, aki csúnya, és aki kitaszított… Azt mondta: »… éhes voltam, és ennem adtatok…« Tanuljuk meg fölfedezni őt ott, ahol van!
Jelen van igéjében, amelyet ha gyakorlatra váltunk, megújítja a létünket, jelen van a föld minden pontján az Eukarisztiában, és működik a lelkipásztorokon keresztül is, akik a népet szolgálják. Jelen van, amikor egyetértésre tudunk jutni egymás között , így hatékonyabb az imádságunk, amellyel az Atyához fordulunk, és fényt kapunk mindennapi döntéseinkhez.
„Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”: mekkora reményt kelt ez az ígéret! Arra bátorít, hogy keressük meg őt utunkon. Tárjuk ki a szívünket és a karunkat, legyünk készen a befogadásra és az osztozásra egyénileg, és együtt is, mint családi vagy egyházi közösség, munkahelyi vagy baráti társaság, civil- vagy vallási szervezet. Így Jézussal találkozhatunk, öröm és fény tölt el, amely az Ő jelenlétét jelzi.
Ha minden reggel arra gondolunk: „Szeretném ma fölfedezni, hol akar találkozni velem Isten!”, akkor mi is olyan örömet tapasztalunk majd, mint amiről a következő történet szól.
„Férjem édesanyja egészen a féltékenységig ragaszkodott a fiához. Egy évvel ezelőtt daganatot állapítottak meg nála. Kezeléseket kapott és ápolásra volt szüksége, amelyet lánya nem tudott vállalni. Ebben az időszakban vettem részt a máriapolin, ahol megismertem a Szeretet-Istent, és ez megváltoztatta az életemet. Megtérésem első következménye az volt, hogy összes félelmemet legyőzve magunkhoz vettük anyósomat. Új fény árasztotta el a szívemet, és ezért őt is új szemmel láttam. Most már tudtam, hogy Jézust ápolom és gondozom benne. Ő pedig legnagyobb meglepetésemre viszonozta ezt, minden kis gesztusra nagy szeretettel válaszolt.
Sok áldozatot kért tőlünk ez az időszak, és amikor anyósom megnyugodva elköltözött az égbe, mindannyiunk szívében béke volt.
Azokban a napokban vettem észre, hogy gyermeket várok, akire kilenc éve vágytunk! Ez a gyermek számunkra Isten szeretetének kézzelfogható jele volt.” - Letizia Magri - 


Április
„Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29)
Ezt a kérést intézi a hozzájuk szegődött ismeretlenhez a két útitárs a Jeruzsálemből Emmauszba vezető úton, miután arról „beszélgettek és tanakodtak”, ami az előző napokban a városban történt.
Úgy tűnt ő az egyetlen, aki nem tud semmit az eseményekről, ezért maguk közé fogadják és mesélnek neki arról az emberről, „aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt”, és ők bíztak benne. Azonban a főpapjaik és a zsidó hatóságok a rómaiak kezére adták, aztán halálra ítélték, és keresztre feszítették.  Hatalmas tragédia ez, amelynek maguk sem értik az értelmét.
 
Út közben az ismeretlen az írásokból kiindulva segít nekik megérteni ezeknek az eseményeknek a lényegét, és újra lángra gyújtja a szívükben a reményt. Amikor Emmauszba érnek, meghívják vacsorára: „Maradj velünk, mert esteledik”. Miközben együtt étkeznek, az ismeretlen megáldja a kenyeret és odanyújtja nekik. Erről a mozdulatról fölismerik őt: a Megfeszített halott volt, de most föltámadt! A két ember rögtön megváltoztatja a tervét: visszatérnek Jeruzsálembe, hogy fölkeressék a többi tanítványt, és elmondják nekik a nagy hírt.
 
Lehet, hogy mi is csalódottak vagyunk, felháborodunk és elveszítjük a bátorságot, mert tragikus, hogy tehetetlenek vagyunk bizonyos igazságtalanságok láttán, amelyek ártatlan és védtelen embereket érnek. Saját életünkben is jelen van a fájdalom, a bizonytalanság és a homály… Mennyire szeretnénk ezt átalakítani, hogy béke, remény és fény töltsön el bennünket és a többieket is!
Valóban szeretnénk találkozni Valakivel, aki mélyen megért és fényt ad életutunkon?
 
Jézus, az Isten-ember azért, hogy feltétlenül azonosuljon mindannyiunkkal saját helyzetünkben, szabadon elfogadta, hogy hozzánk hasonlóan megtapasztalja a fájdalom sötétségét. A testi fájdalmat, de a belső fájdalmat is: barátai megtagadták, és még Istentől is elhagyatva érezte magát , akit mindig Atyjának nevezett. Mivel rendíthetetlenül bízott Isten szeretetében, legyőzte ezt a hatalmas fájdalmat, újra rábízta magát , tőle pedig új életet kapott.
Ezen az úton vezet és kísér bennünket embereket is:
„Ő jelen van mindabban, aminek fájdalom íze van. (…) Törekedjünk tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és másokéban, a körülöttünk élő emberiség gyötrelmeiben. Ő ott van ezekben, mivel magára vette mindegyiket. (…) Elég, ha teszünk valami konkrétat azért, hogy enyhítsük szenvedéseit a szegényekben, (…) s felfedezzük az élet új teljességét.” 
Egy hétéves kislány mesélte: „Nagyon sokat szenvedtem, amikor apukám börtönbe került. Jézust szerettem benne. Így nem sírtam, amikor elmentünk meglátogatni.”
Egy fiatalasszony pedig így vall: „Férjem, Roberto mellett voltam élete utolsó hónapjaiban, miután megállapították, hogy nincs remény. El sem mozdultam mellőle. Őt láttam és Jézust láttam… Roberto a kereszten volt, tényleg a kereszten.” Kölcsönös szeretetük útmutatás volt a barátaik számára. Segíteni kezdtek, és ebből egy szolidaritási akció született, amely még ma is tart, kiterjedt sokakra, sőt egy szociális egyesület is született belőle „Átöleljük a Világot” néven. „Amit Robertóval megéltünk – meséli az egyik barátja –, arra indított, hogy kövessük őt az Istenhez vezető úton. Sokszor megkérdeztük, mi értelme van a szenvedésnek, a betegségnek, a halálnak. Azt hiszem, hogy aki részesült abban az ajándékban, hogy Roberto mellett járhatta be életútjának egy szakaszát, elég világosan tudja erre a választ.”
 
Ebben a hónapban minden keresztény Jézus halálának és föltámadásának titkát ünnepli. Legyen ez alkalom arra, hogy újra lángra lobbantsuk hitünket Isten szeretetében, aki lehetővé teszi, hogy a fájdalmat szeretetté alakítsuk. Minden elszakadás, elválás, kudarc, sőt még a halál is, fény és béke forrása lehet számunkra is. Minden élethelyzetben legyünk biztosak Isten közelségében, és ismételjük mi is bizalommal az emmauszi tanítványok kérését: „Maradj velünk, mert esteledik”! - Letizia Magri

Március
… engesztelődjetek ki az Istennel!(2Kor 5,20)
A földön sokfelé dúlnak kegyetlen és véget nem érő háborúk, és pusztítanak családokat, törzseket és népeket. Egy húszéves lány, Glória meséli: „Megtudtuk, hogy az egyik falut felégették, és sokan vannak, akiknek semmijük sem maradt. Barátaimmal összegyűjtöttük, amiről úgy gondoltuk, hogy hasznos lehet: matracot, ruhát, élelmiszert. Nyolc órát utaztunk, míg odaértünk, és teljesen kétségbeesve találtuk ezeket az embereket. Meghallgattuk, vigasztaltuk, átöleltük, biztattuk őket. Az egyik család azt mondta: »A kislányunk bent volt a házban, amikor fölgyújtották, és úgy éreztük, mi is meghaltunk vele együtt. A ti szeretetetekből erőt merítettünk, hogy meg tudjunk bocsátani azoknak, akik ezt tették.«”
Pál apostotapasztalata is hasonló, mert üldözte a keresztényeket , aztán teljesen váratlanul egyik útja során találkozott Isten ingyenes szeretetével. Isten pedig éppen őt küldte, hogy nevében hirdesse a kiengesztelődést. 
Így szenvedélyes és hiteles tanúságtevője lett Jézus misztériumának: halálának és föltámadásának, amellyel kiengesztelte a világot Istennel, hogy mindenki megismerhesse és megélhesse a közösséget vele és a testvérekkel.  Pál igehirdetése által az evangéliumi üzenet: „engesztelődjetek ki Istennel”, még a pogányokhoz is eljutott és meghódította őket, pedig akkoriban úgy tekintettek rájuk, hogy ők állnak legmesszebb az üdvösségtől.
 
Hagyjuk, hogy Isten irgalma – túláradó szeretete – a mi szívünket is meggyógyítsa, annak ellenére, hogy sokszor elbizonytalanodunk a hibáink és tévedéseink miatt, amelyek el akarják hitetni velünk, hogy nincs is szükségünk erre. Ő végre szabaddá tesz minket, hogy másokkal is megosszuk ezt a mérhetetlen kincset, és hozzájáruljunk a béke építéséhez, mely Isten terve az emberiségről és az egész teremtett világról. Ez fölötte áll a történelem minden ellentmondásának, ahogy Chiara Lubich is írja:
„(…) A kereszten, Fiának halála által Isten tanúságot tett irántunk való végtelen szeretetéről. Krisztus keresztje által kiengesztelt minket önmagával. Hitünknek ez az alapigazsága ma különösen is aktuális.
Ez az a kinyilatkoztatás, amelyet az emberiség vár: igen, Isten szeretete mindenkihez közel van, és mindenkit túláradóan szeret. A mai világnak szüksége van erre a hírre, de mi csak akkor tudjuk ezt elmondani, ha előbb meggyőzzük önmagunkat. Újra és újra meg kell hallanunk ezt a hírt, és éreznünk, hogy Isten szeretete vesz körül bennünket akkor is, amikor ennek az ellenkezőjét gondolnánk. (…) A magatartásunkkal kellene hihetővé tennünk ezt az igazságot, amelyet hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt az oltárra visszük az áldozatunkat, ki kell békülnünk testvéreinkkel, ha valami panaszuk van ellenünk (vö. Mt 5,23-24) Szeressük egymást úgy, ahogy ő szeretett minket, ne zárkózzunk be és ne legyenek előítéleteink, hanem nyitottan fogadjuk be és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket adni egymásért. Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények megkülönböztető jegye, amely ma ugyanúgy érvényes, mint Krisztus első követőinek idejében. Ha megéljük ezt az igét, akkor valóban a kiengesztelődés magvetői leszünk.”

Február
„Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek” (Ez 36,26)
A szívről az érzések, az érzelmek, a szenvedélyek jutnak eszünkbe. A bibliai szerző számára azonban ez jóval mélyebb tartalommal bír: a lélekkel együtt a szív az ember életének a középpontja, itt születnek a döntései, itt zajlik benső, lelki élete. A hússzív hagyja, hogy Isten igéje alakítsa, vezesse, és „békés gondolatok” ébrednek benne testvérei iránt. A kőszív magába zárkózik, képtelen mást meghallgatni és irgalmasnak lenni.
Miért van szükségünk új szívre és új lélekre? Elég, ha körülnézünk. A kőszívekből mindenütt erőszak, korrupció és háború születik, mert nem nyitottak Isten teremtő terve előtt. Ha őszintén magunkba tekintünk, talán nem azt vesszük észre, hogy sokszor bennünket is önző vágyak irányítanak? Valóban szeretettel és embertársaink javára hozzuk meg döntéseinket?
Nyomorúságos emberségünk láttán Isten megkönyörül rajtunk. Jobban ismer bennünket, mint mi magunk, és tudja, hogy új szívre van szükségünk. Ezt meg is ígéri Ezekiel prófétának, és nem csak az egyes emberekre gondol, hanem egész népére. Isten álma, hogy egybegyűjtse a népek nagy családját, ahol a kölcsönös szeretet törvénye uralkodik, ahogy azt kezdetben elgondolta. Történetünk során többször is beigazolódott egyrészről, hogy mi magunk képtelenek vagyunk megvalósítani a tervét, másrészről Isten soha nem fárad bele, hogy újra kezdeményezzen, ráadásul azt is megígérte, hogy ő maga olt belénk új szívet és új lelket.
Ígéretét pedig akkor teljesítette be egészen, amikor elküldte a földre a Fiát, pünkösdkor pedig kiárasztotta a Lelkét. Ebből egy közösség született – az első jeruzsálemi közösség –, az „egy szív, egy lélek”   valóságában élő emberiség mintaképe.
Mindannyian meg vagyunk hívva, hogy ehhez az új emberiséghez tartozzunk, én is, aki ezt a magyarázatot írom, te is, aki olvasod és meghallgatod. De még inkább meg vagyunk hívva arra, hogy építsük, jelenvalóvá tegyük saját környezetünkben és munkahelyünkön. Micsoda küldetést kaptunk, mekkora bizalommal van Isten irántunk! Ne hagyjuk, hogy úrrá legyen rajtunk a csüggedés a társadalomban meglevő sok korrupció láttán, ne nyugodjunk bele közömbösen, hogy a rossz nagyobb nálunk. Tágítsuk ki „a szívünket Jézus Szívének méreteire. Mekkora munka! De ez az egyetlen, ami szükséges. Ha ezt tettük, mindent megtettünk.” – mondta Chiara Lubich, és így folytatta: „Mindenkit, aki közelünkbe kerül, úgy kell szeretnünk, ahogy Isten szereti. És mivel az időben élünk, egyszerre egy felebarátunkat szeressük, és ne maradjon a szívünkben nosztalgia a másik testvér iránt, akivel az imént találkoztunk.”  
Ne saját elégtelen erőnkben és képességeinkben bízzunk, hanem abban, amivel Isten megajándékoz: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek.”  
Ha hallgatunk kérésére, hogy mindenkit szeressünk, ha engedjük, hogy a bennünk szóló Lélek hangja vezessen, akkor az új emberiség élő sejtjei, az új világ építői leszünk a népek és kultúrák gazdag sokszínűségében. - Fabio Ciardi

Január
„Valóban, Krisztus szeretete indít minket” (vö. 2Kor 5,14-20)
„Tegnap este anyukámmal és barátnőjével étterembe mentünk vacsorázni. Csak egy kevés borsót rendeltem, hogy aztán sok édességet tudjak enni, mert nagyon szeretem. Anyukám viszont ezt nem engedte. Már majdnem elment a kedvem az egésztől, de arra gondoltam, hogy Jézus ott ül anyukám mellett, és rámosolyogtam.” „Egy fárasztó nap után végre hazaértem. Tévézés közben az öcsém kivette a kezemből a távirányítót. Nagyon dühös lettem, de aztán megnyugodtam, és hagytam, hogy ő nézze a tévét.” „Apukám beszélt hozzám, én pedig csúnyán válaszoltam neki. Ránéztem, és láttam, hogy megbántódott. Bocsánatot kértem, és megbocsátott.”
Egy római iskola ötödik osztályos tanulói mesélték ezeket a tapasztalatokat az élet igéjével kapcsolatban. Talán nem látunk közvetlen összefüggést a tapasztalatok és az élet igéje között, amit abban a hónapban éltek, de láthatjuk a gyümölcsét, a megélt evangélium ugyanis szeretetre indít. Bármelyik igét próbáljuk élni, a hatása mindig ugyanaz: megváltoztatja az életünket, lelkünkre köti, hogy figyeljünk arra, mire van szüksége a másik embernek, és arra késztet, legyünk testvéreink szolgálatára. Nem is lehet ez másképp, mert ha befogadjuk és megéljük az igét, akkor Jézus születik meg bennünk, és segít úgy cselekednünk, ahogy Ő. Erre gondolt Pál, amikor a korintusiakhoz fordult ezekkel a szavakkal.
Az apostol mélyen megtapasztalta Jézus jelenlétét, ennek késztetésére hirdette az evangéliumot és munkálkodott az általa látogatott közösségek egységén. Megtapasztalta Jézus szeretetét és üdvösségét, és oly mélyen behatolt az életébe, hogy soha senki és semmi el nem választhatta tőle. Már nem Pál élt, hanem Jézus élt benne. Az a tudat, hogy az Úr annyira szerette őt, hogy életét adta érte, lenyűgöző volt, nem hagyta nyugodni, hanem feltartóztathatatlan erővel arra késztette, ő is így cselekedjen, ugyanilyen szeretettel.
Vajon Krisztus szeretete bennünket is ilyen magával ragadó erővel késztet?
Ha megtapasztaltuk szeretetét, akkor nekünk is szeretnünk kell, bátran odalépni, ahol megosztottságot, perlekedést, gyűlöletet látunk, hogy egyetértést, békét és egységet vigyünk. A szeretet képessé tesz, hogy a szívünk túllásson az akadályokon, közvetlen kapcsolatba kerüljünk az emberekkel, és megértő, befogadó lélekkel keressünk megoldást. Ezt mindenképpen meg kell tennünk, az egységet minden áron építenünk kell, nem hagyhatjuk, hogy lefékezzen az óvatoskodás, valamiféle nehézség vagy összeütközés.
Ez különösen is fontos és sürgős az ökumené terén. Ebben a hónapban ezt az igét választották a keresztények egységéért tartott imahét mottójául, hogy a különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozó keresztények együtt megéljék, és mindenki megérezhesse Krisztus szeretetének sürgetését, egymás felé forduljanak és így helyreállítsák az egységet.
„A kiengesztelődés szellemében csak az a hiteles keresztény – állította Chiara Lubich 1997. június 23-án Ausztriában, Graz-ban a II. Európai Ökumenikus Nagygyűlésen –, aki Isten szeretetével tudja szeretni a többieket, aki Krisztust látja mindenkiben. Krisztus mindenkié, Jézus az egész emberi nemért halt meg, aki mindig kezdeményez, elsőként szeret, olyan szeretettel, amely mindenkit úgy szeret, mint önmagát, aki eggyé válik a testvéreivel fájdalmakban és örömökben egyaránt. Az egyházaknak is ilyen szeretettel kell szeretniük.”
Éljük meg mi is a római iskolások gyermeki egyszerűségével és komolyságával a szeretet radikalitását. - Fabio Ciardi

2016.
DECEMBER
„Ő jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” (Iz 35,4)
Az ige jelen időben van: jön. A jelenről állítjuk ezt. Nem kell holnapig várnunk, vagy az idők végezetéig, vagy a másik életig. Isten most rögtön cselekszik, a szeretet nem ismeri a halogatást vagy a késlekedést. Izajás próféta a néphez intézte szavait, akik aggódva várták, hogy vége legyen a száműzetésnek és visszatérhessenek hazájukba. A karácsonyi várakozás napjaiban nem feledkezhetünk meg arról, hogy Mária is hasonló ígéretet kapott a szabadulásra: „Az Úr van teveled” (Lk 1,28); így adta hírül neki az angyal a Megváltó születését.
Eljövetele nem szokványos esemény, hanem meghatározó és fontos közbelépés: azért jön, hogy megváltson bennünket! Mitől is? Lehet, hogy súlyos veszélyben vagyunk? Igen. Néha tudatában vagyunk ennek, néha viszont észre sem vesszük. Közbelép, mert látja az önzést, a közömbösséget a szenvedők és szükségben élők iránt, a gyűlöletet és a szakadást. Beteg az emberiség szíve. Ő pedig megkönyörül teremtményein, és nem akarja, hogy elvesszenek.
Felénk nyújtja a kezét, mint amikor egy fuldoklót kimentünk a vízből. Mostanában ez a kép sajnos nap mint nap a szemünk elé tárul, mert látjuk a menekülteket, akik a tengeren érkeznek, és azt is, milyen elszántan ragadják meg a mentőmellényt vagy a kinyújtott kezet. Mi is minden pillanatban megragadhatjuk Isten felénk nyújtott karját, és bizalommal követhetjük őt. Nemcsak meggyógyít az önmagunkba fordulástól, a bezárkózástól, hanem arra is képessé tesz, hogy segítsünk annak, aki szükséget szenved, szomorú, vagy az élet megpróbáltatásait viseli.
„Természetesen nem a történelmi Jézus, vagy Jézus, mint a Misztikus Test Feje oldja meg a problémákat – írja Chiara Lubich. – Ezt a mi-Jézus teszi, az én-Jézus, a te-Jézus… Amikor az Ő kegyelme él az emberben, az adott emberben lévő Jézus fog hidat verni, utat építeni… […] Másik Krisztusként, az Ő misztikus testének tagjaként adja minden ember sajátos hozzájárulását a legkülönfélébb területeken: a tudomány, a művészet, a politika, a kommunikáció területén, és így tovább.” Így az ember Krisztussal társteremtő és társmegváltó lesz. „A megtestesülés folytatódik, a teljes megtestesülés, mely Krisztus misztikus testének minden egyes Jézusára vonatkozik.”  
Így történt Robertóval, aki fogvatartott volt, és megtalálta azt, aki „megszabadítja” őt, és maga is „szabadítóvá” vált. Történetét elmesélte a pápának 2016. április 24-én, a Máriapolin  Rómában, a Villa Borghese parkban.
„A hosszú börtönbüntetés után úgy gondoltam, új életet kezdek, de amint tudjuk, még ha az ember letölti is a büntetést, az emberek szemében soha nem lesz igazán jó. A munkakeresés során minden ajtó bezárult előttem. Koldulnom kellett, és hét hónapig hajléktalan voltam. Akkor találkoztam Alfonsóval, aki egy szervezetet alapított, melynek segítségével támogatja a rabok családjait. »Ha újra akarsz kezdeni, gyere velem« – mondta. Már egy éve segítek neki a bevásárolt áruból csomagokat készíteni a bebörtönzöttek családjainak, akiket látogatunk. Számomra ez kegyelem, mert a saját helyzetemet ismerem föl bennük. Látom, micsoda méltósággal élnek ezek az egyedülálló asszonyok a kisgyerekeikkel, kétségbeejtő helyzetekben, és arra várnak, hogy valakitől egy kis vigaszt, egy kis szeretetet kapjanak. Ajándékozni kezdtem magamat, és újra rátaláltam saját emberi méltóságomra, értelmet nyert az életem. Még egy plusz erőt is kaptam, mert Isten él a szívemben, érzem, hogy szeretnek…” - Fabio Ciardi

NOVEMBER
„Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” (Fil 4,13)
Van, amikor elégedettek vagyunk, erőt érzünk magunkban, úgy tűnik, minden egyszerű és könnyű. Máskor teherként nehezednek ránk a problémák és megkeserítik a napjainkat. Lehetnek ezek kisebb kudarcok a mellettünk élők iránti szeretetben, vagy képtelenek vagyunk megosztani másokkal nagy életcéljainkat. Lehet ez egy betegség, aggasztó anyagi gond, csalódás a családtagjainkban, belső kétség vagy megingás, munkanélküliség vagy háborús helyzet, amely nyomaszt, és nem találunk kiutat. Ezekben a helyzetekben az a legnehezebb, hogy látszólag egyedül vagyunk kénytelenek szembenézni a próbatételekkel, nem kapunk támogatást senkitől, aki határozottan segíteni tudna.
Kevesen éltek át annyi örömet és fájdalmat, annyi sikert és meg nem értést, mint Pál apostol, ő mégis bátran teljesítette küldetését, és nem engedte, hogy erőt vegyen rajta az elbizonytalanodás. Vajon „szuper-hős” volt? Nem. Gyenge, törékeny és a feladatra alkalmatlan embernek érezte magát, de volt egy titka, amelyet feltárt a Filippiben élő barátai előtt: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Felfedezte Jézus állandó jelenlétét az életében. Pál akkor sem érezte magát egyedül, amikor mindenki elhagyta: Jézus akkor is mellette állt. Ő volt a támasza, Ő vezette tovább és segítette, minden viszontagságon át. Teljesen átjárta az életét, és Ő lett számára az erő.
Pál titkát mi is magunkévá tehetjük. Mindent elviselek, amikor egy-egy fájdalomban felismerem és elfogadom Jézus misztikus közelségét, mert magára veszi ezt a fájdalmat, szinte azonosul vele. Mindent elviselek, amikor szeretetközösségben élek a körülöttem lévő emberekkel, mert ilyenkor Ő jön közénk, ahogy megígérte (vö. Mt 18,20), és az egység ereje lesz a támaszom. Mindent elviselek, amikor gyakorlattá váltom az evangélium igéit: ezekből nap mint nap útmutatást kapok, mire is vagyok meghívva, megtanítanak, hogyan kell élnem, és bizalommal töltenek el.
Erőt kapunk nemcsak saját személyes vagy családi próbatételeink elviseléséhez, hanem ahhoz is, ami a világban történik körülöttünk. Ártatlan naivitásnak tűnhet mindez, hiszen annyi problémája van a társadalomnak és a nemzeteknek. Mégis „mindent” el tudunk viselni, ha velünk van a Mindenható; „mindent” és ez az a jó, amit Ő irgalmas szeretetében elgondolt számomra és általam mások számára is. S ha ez a jó nem is valósul meg azonnal, hinnünk és remélnünk kell továbbra is Isten örökkévalóságot átölelő szeretettervében, mely mindenképpen megvalósul.
Dolgozzunk „kettesben” vele, ahogy Chiara Lubich tanította: „Semmit sem tudok tenni bizonyos pillanatokban azért, akit szeretek és veszélyben van, vagy beteg, más alkalommal pedig egy bonyolult helyzetért… Egyetlen dolog, amit tehetek, hogy jól csinálom, amit Isten tőlem kíván ebben a pillanatban: jól tanulok, takarítok, imádkozom, odafigyelek a gyerekeimre… Isten majd gondoskodik róluk: megoldja a bonyodalmat, megerősíti, aki szenved, elébe siet a váratlan helyzeteknek. Ezt a munkát „kettesben” végezzük, teljes egységben vele. Részünkről nagy hitre van szükség Isten szeretetében gyermekei iránt, Isten pedig e tetteink miatt megbízhat bennünk. Ez a kölcsönös bizalom pedig csodákat művel. Látszik majd, hogy ahová mi nem jutottunk el, oda valóban elérkezett valaki Más, és Ő sokkal, de sokkal többet tett.”  - Fabio Ciardi

OKTÓBER
„Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.” (Sir 28,2)
Nehéz a megbocsátásról beszélni egy olyan erőszakos társadalomban, amilyenben ma élünk. Vajon meg lehet-e bocsátani annak, aki tönkretett egy családot, aki szörnyű bűncselekményeket követett el, vagy egyszerűen személyes kérdésekbe avatkozott, visszaélt a bizalmunkkal és tönkretette előmenetelünket?
Az első ösztönös lépés a bosszúállás lenne, hogy rosszal fizessünk a rosszért. Ezzel a gyűlölet és az agresszivitás örvényét indítanánk el, amely durván elzüllesztené a társadalmat. Az is lehetne, hogy megszakítunk minden kapcsolatot, haragot és gyűlöletet táplálunk magunkban, és ez megkeseríti az életünket, megmérgezi a kapcsolatainkat.
Isten Igéje nagy erővel tör be a lelkünkbe ezekben a konfliktushelyzetekben, nem félmegoldást kínál, hanem a legnehezebb és legbátrabb lépést, hogy megbocsássunk.
Ez a felszólítás, az életige, most egy zsidó bölcstől, Ben Szirától származik. Leírja, hogy milyen ellentmondásba ütközik az az ember, aki Isten bocsánatát kéri, ő viszont maga részéről nem tud megbocsátani. „Kinek bocsátja meg bűneit [az Isten]? – olvassuk egy korai zsidó szövegben. – Annak, aki maga is meg tud bocsátani.”   Jézus is ezt tanította abban az imában, amellyel az Atyához fordulunk: „Atyánk… bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” 
Mi is vétkezünk, és szeretnénk, ha mindig bocsánatot nyernénk! Könyörgünk, és reméljük, hogy ismét lehetőséget kapunk az újrakezdésre, hogy továbbra is bizalommal lesznek irántunk. Ha ez így van a mi esetünkben, akkor másokkal nem lehet ugyanígy? Vajon nem úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat?
Továbbra is Chiara Lubich segítségével szeretnénk megérteni az Igét. Ő így ír: a megbocsátás „nem felejtés, ami gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. A megbocsátás nem gyengeség, nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe a sérelmet, ami az erősebb részéről ért, mert félünk tőle. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy csekélységnek tüntetjük fel, ami súlyos, vagy jónak azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség. A megbocsátás akarat kérdése, átgondolt és világos döntés, tehát szabad tett, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk a testvért úgy, ahogy van, a rossz ellenére, amit ellenünk elkövetett, ahogy Isten is elfogad bennünket bűnösöket, a hibáink ellenére. A megbocsátás azt jelenti, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem Pál szavai szerint: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.« A megbocsátás abban áll, hogy aki megsértett, annak lehetőséget adunk, hogy új kapcsolat épüljön közöttünk, neki is, nekünk is lehetőség ez arra, hogy újrakezdjük az életet. A jövő reménye, ahol nem a rosszé az utolsó szó.
Az Élet Igéje segít majd, hogy ellenálljunk a kísértésnek, ne vágjunk vissza, ne akarjuk visszaadni az elszenvedett sértést. Segít, hogy új szemmel tekintsünk ellenségünkre, meglássuk benne a testvért, akkor is, ha rossz, ha szeretetre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon változni. Ez lesz részünkről a szeretet bosszúja.
Azt mondod: »Ez nagyon nehéz« – folytatja Chiara a magyarázatot. – Érthető. De ez a szép a kereszténységben. Nem véletlen, hogy egy olyan Isten követői vagyunk, aki a kereszten haldokolva bocsánatot kért Atyjától azoknak, akik halálra adták. Bátorság, kezdjük el! Biztosítalak benneteket, hogy soha nem tapasztalt béke áraszt el és sok, eddig még ismeretlen öröm.” - Fabio Ciardi

SZEPTEMBER
„Minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” (1Kor 3,22-23)
A korintusi keresztények eleven, kezdeményező szellemű közösségéhez szólnak e szavak. A helyi egyház lelkületét különböző karizmatikus indíttatású csoportok határozták meg. Ebből azután feszültségek is adódtak a tagok és a csoportok között, megosztottság, egyes emberek körülrajongása és törtetés. Pál határozottan közbelép, és mindenkit emlékeztet, hogy az ajándékok és a vezetők sokféleségén túl a közösség tagjait ennél valami sokkal mélyebb fűzi egységbe, az, hogy mindnyájan Istenhez tartoznak.
Újra elhangzik a nagy keresztény örömhír: Isten velünk van, tehát nem vagyunk idegenek, árvák sem vagyunk, nem vagyunk magunkra hagyva, hanem Isten gyermekei vagyunk, az övéi. Gondunkat viseli, mint egy igazi édesapa, és mindent megad, ami javunkra válik. Sőt, elhalmoz szeretetével és ajándékaival: „Minden a tietek – ahogy Pál mondja –, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek.” Még a Fiát, Jézust is nekünk ajándékozta.
Micsoda bizalom ez Isten részéről, hogy mindent a kezünkbe ad. Mi viszont annyiszor visszaéltünk ajándékaival: a teremtett világ birtokosának hittük magunkat és kifosztottuk, elcsúfítottuk; testvéreink urának képzeltük magunkat és szolgaságba vetettük, meggyötörtük őket; mi akartunk rendelkezni saját életünk felett, aztán önteltségünkben elpazaroltuk, nem becsültük meg.
„Minden a tietek.” Isten hatalmas ajándékáért hálával tartozunk. Gyakran panaszkodunk, hogy hiányzik valami, és csak azért fordulunk Istenhez, hogy kérjünk tőle. Miért nem nézünk szét magunk körül, hogy fölfedezzük a jót és a szépet, amely körülvesz bennünket? Miért nem köszönjük meg Istennek, amivel nap mint nap megajándékoz?
„Minden a tietek”, ez felelősséggel is jár. Gyengéd és gondos odafigyelést kér minden iránt, ami ránk van bízva: az egész világ és minden ember iránt. Ugyanolyan odafigyelést, mint amilyet Jézustól kapunk („Krisztuséi vagytok”), mint amilyet Jézus kap az Atyától („Krisztus pedig az Istené”).
Tudnunk kellene örülni az örvendezővel, sírni a síróval, készen arra, hogy magunkénak tekintsünk és befogadjunk minden panaszt, megosztottságot, fájdalmat és erőszakot, osztozzunk benne és alakítsuk át szeretetté. Mindent azért kaptunk, hogy Krisztus elé vigyük, az élet teljességébe, Isten elé, azaz végső céljához, és így újra megadjuk mindennek és mindenkinek az őt megillető méltóságot, létének legmélyebb értelmét.
Chiara Lubich 1949 nyarán egyik nap nagyon erős egységet élt meg Krisztussal, olyan szoros kapcsolatot érzett vele, mint a menyasszony a jegyesével. A hozományra gondolt, amelyet magával kell vinnie ajándékba, és megértette, hogy az egész teremtett világot kell vinnie! Jézus pedig az egész Mennyországot hozza örökségül neki. A zsoltár szavaira gondolt: „Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.” (Zsolt 2,8). Hittünk neki, kértük, és Ő nekünk ad mindent, hogy elvigyük hozzá, Ő viszont nekünk adja a Mennyet: mi hozzuk a teremtett, Ő pedig a teremtetlen világot.
Chiara élete vége felé e szavakkal fordult az általa létrehozott mozgalomhoz, amelyben saját magát látta tükröződni: „Mi az utolsó kívánságom? Azt szeretném, ha Mária Műve [a Fokoláre Mozgalom] a világ végezetekor, amikor majd készen áll arra, hogy megjelenjen a feltámadott-elhagyott Jézus színe előtt, azt mondhassa neki – a belga teológus Jacques Leclercq szavaival, melyek mindig megrendítenek: »… a te napodon, Istenem, elindulok feléd… Feléd, Istenem (…) legbolondabb álmommal: hogy a kezemben viszem hozzád az egész világot.«” - Fabio Ciardi

AUGUSZTUS
„Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)
Az élet igéjét immár több, mint hetven éve éljük. Kezünkbe vesszük, elolvassuk a magyarázatot, de a célunk az, hogy bennünk maradjon maga a mondat, a szentírási részlet, mely nemegyszer Jézustól származik. Az „élet Igéje” nem egyszerű elmélkedés, hanem Jézus szól hozzánk, arra hív, hogy megéljük. Mindig szeretetre késztet, az életünk odaajándékozására.
Chiara Lubich kezdeményezése volt, ő így beszél erről: „Éheztem az igazságot, ezért filozófiát tanultam. Kerestem az igazságot, és – mint sok más fiatal – azt hittem, hogy a tanulmányokban találom meg. De ekkor megszületett bennem az egyik nagy felfedezés, amely a Mozgalom keletkezésére jellemző, s azonnal elmondtam társaimnak: Minek keressük az igazságot, amikor az megtestesülten él Jézusban, az Istenemberben? Ha az igazság vonz minket, hagyjunk el mindent, és keressük, majd kövessük Őt! Így is tettünk.” 
Kezükbe vették az Evangéliumot, és végigolvasták minden igéjét. Egészen újnak találták. Jézus minden szava ragyogó, teljesen isteni fénnyel árasztotta el őket.
„Szavai egyedülálló, örök igék, melyek (…) lenyűgöztek bennünket: isteni képszerűséggel íródtak (…). Az élet igéi voltak, amelyeket gyakorlattá kellett váltani: egyetemes igék – térben és időben. Szavai nem egyszerű emlékek, még akkor sem, ha a múltban hangzottak el, hanem olyan szavak, amelyeket Ő ma intéz mindannyiunkhoz és minden idők minden egyes emberéhez.” 
Vajon valóban Jézus a Mesterünk?
Sokféle életfelfogást kínál a környezetünk, sok szellemi mester vesz körül, némelyik eltévelyedett és még erőszakra is buzdít, mások azonban becsületes és tisztán látó emberek. Jézus igéi mégis elragadóan mély tartalommal és erővel bírnak, semmilyen filozófus, politikus vagy költő szavaihoz nem hasonlíthatók. Az „élet igéi”, megvalósíthatók és Isten életét közvetítik, ezért teljessé teszik a létet.
Minden hónapban kiemelünk egyet, így lassan a lelkünkbe vésődik és átalakít bennünket az Evangélium. Segít, hogy elsajátítsuk Jézus gondolatait, és ez képessé tesz, hogy választ tudjunk adni az élet legkülönbözőbb helyzeteire. Jézus lesz a Mesterünk.
Néha együtt olvassuk el az élet igéjét. Azt szeretnénk, hogy maga Jézus, a nevében egyesült emberek között jelen lévő Feltámadott magyarázza meg, alkalmazza a jelenre, és Ő mutassa meg, hogyan váltsuk gyakorlattá.
Az élet igéjének legnagyobb újdonsága az, hogy megoszthatjuk a megélése során szerzett tapasztalatainkat és a kapott kegyelmeket, ugyanúgy, ahogy azt Chiara elmondja a kezdetekről. Ez ma is érvényes: „Éreztük, hogy el kell mondanunk a többieknek, amit megtapasztaltunk; azért is, mert tudatában voltunk, hogy ha odaajándékozzuk tapasztalatunkat, az megmarad benső életünk épülésére, míg ha nem ajándékozzuk oda, lelkünk lassanként elszegényedik.
Az igét intenzíven éltük tehát egész nap, és eredményeit nemcsak egymásnak mondtuk el, hanem azoknak is, akik csatlakoztak az első csoporthoz. (…) Amikor éltük az igét, akkor már nem én éltem vagy nem mi éltünk, hanem az Ige bennem, az Ige a csoportban. Ez keresztény forradalom volt, annak minden következményével együtt.” 
És ez ma is lehetséges. -- Fabio Ciardi

JÚLIUS
„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” (Ef 4,32)
Nincs szebb dolog annál, mint amikor azt mondják nekünk: „Szeretlek.” Ha valaki szeret, akkor nem érezzük magunkat egyedül, biztos léptekkel haladunk, és a nehézségekkel, kritikus helyzetekkel is szembe tudunk nézni. Ha pedig a szeretet kölcsönössé válik, akkor remény és bizalom tölt el, és biztonságban érezzük magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy a gyerekeknek szeretettel teljes környezetre van szükségük ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessenek, szükségük van valakire, aki szereti őket. De erre minden életszakaszban szükségünk van. Ezért mondja az életige, hogy legyünk jóindulatúak egymás iránt, vagyis szeressük egymást, és Istent állítja elénk példaként.
Élete azt mutatja meg, hogy az egymás iránti szeretet nem pusztán érzelem, hanem nagyon konkrét és igényes „jóindulat egymás iránt”. Jézusban Isten a betegek és a szegények mellé állt, megszánta a tömeget, irgalmas volt a bűnösökhöz és megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették.
Számunkra is azt jelenti a jóindulat a másik ember iránt, hogy meghallgatjuk őt, őszintén odafigyelünk rá, osztozunk örömeiben és szenvedéseiben, törődünk vele, és figyelemmel kísérjük az életét. A másik soha nem idegen, hanem a testvérünk, hozzánk tartozik, ő az, akit szolgálni szeretnénk. Teljesen ellentétes magatartás ez azzal, amikor a másikat riválisnak, versenytársnak vagy ellenségnek tekintjük és rosszindulattal vagyunk iránta, elnyomjuk, vagy ki is rekesztjük, ahogy azt sajnos a napi hírekben sokszor halljuk. De még ha idáig nem is jutunk el, előfordulhat, hogy harag, bizalmatlanság és ellenséges érzület halmozódik fel bennünk vagy egyszerűen csak közömbösség és érdektelenség azok iránt, akik rosszat tettek velünk, nem szimpatikusak vagy társadalmi szinten nem a mi köreinkhez tatoznak.
Legyünk jóindulattal egymás iránt, tanítja az élet igéje. Azt jelenti, hogy járjunk az irgalmasság útján, és legyünk készek megbocsátani egymásnak valahányszor hibázunk. Chiara Lubich azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy új keresztény közösségi tapasztalatuk kezdetén első társaival megkötötték a kölcsönös szeretet szövetségét, hogy megvalósítsák Jézus parancsát. Ennek ellenére előfordult, hogy „különösen kezdetben nem volt egyszerű radikálisan megélni a szeretetet. Annak ellenére, hogy megerősített bennünket Isten rendkívüli ajándéka, ugyanolyan emberek voltunk, mint a többiek, és közöttünk is előfordult, hogy kapcsolatainkon megült a por, és meggyengült az egységünk. Például olyankor, amikor észrevettük a másik hibáit és ítélkeztünk felette, s így alábbhagyott a kölcsönös szeretet tüze.
Hogy megoldjuk ezt a helyzetet, egyszer arra gondoltunk, hogy szövetséget kötünk, és ezt az »irgalmasság szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy reggelenként mindig új szemmel látjuk a felebarátot – a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen –, újnak, egészen újnak tekintjük, és nem fogunk emlékezni hibáira, hanem mindent befedünk a szeretettel. Azt jelentette, hogy a szívünkben mindenki felé ezzel a teljes amnesztiával, az egyetemes megbocsátással fordultunk. Kemény elhatározás volt ez, de együtt tettük meg mindannyian, és ez segített, hogy mindig elsőként szeressünk, utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és elfelejt.” 
Az irgalmasság szövetsége. Talán ma is ennek segítségével növekedhetne bennünk a jóindulat egymás iránt. - Fabio Ciardi

Június
„Éljetek békében egymással” (Mk 9,50)
Igencsak illik a mai helyzetre, hogy Jézus a békére szólít fel bennünket, amikor világszerte különböző konfliktusok sebzik meg az emberiséget. Táplálja bennünk a reményt, mert tudjuk, hogy Ő a béke, és az ő békéjét ígérte meg nekünk.
Márk evangéliuma Jézusnak ezt a mondását egy egész sor tanítás végén említi, amelyet tanítványainak adott Kafarnaumban. Elmagyarázza, hogyan kellene élnie a közösségnek az ő lelkülete szerint. A végkövetkeztetés világos: minden vezessen békére, amely minden egyéb jót is magába foglal.
A béke megtapasztalására vagyunk meghívva a mindennapjainkban: a családban, a munkahelyen és azzal is, aki más politikai nézeteket vall. Békére, mely nem fél szembenézni az ellentétes véleményekkel, amelyekről nyíltan kell beszélnünk, ha egyre igazabb és mélyebb egységre vágyunk. A béke megőrzése érdekében azonban ügyelnünk kell, hogy a szeretetkapcsolat soha ne hagyjon alább, mert a másik ember többet ér, mint az esetleges különbözőségeink.
Ahová eljut az egység és a kölcsönös szeretet – mondja Chiara Lubich –, ott béke van, sőt igazi béke. Mert ahol kölcsönös szeretet uralkodik, ott bizonyos módon Jézus van jelen közöttünk, és Ő a béke, az igazi béke.” 
Chiara egységideálja a második világháború idején született, és rögtön kiderült, hogy a gyűlölet és a megosztottság ellenszere. Azóta minden újabb konfliktus esetén az evangéliumi szeretet logikájára hívta föl a figyelmet. 1990-ben például, amikor kitört az iraki háború, keserűséggel írta, hogy „újra olyan szavakat hallunk, melyekről azt hittük, hogy egyszer s mindenkorra eltűntek: ellenség, ellenségek, kezdődő összetűzés, hadüzenet, hadifoglyok, összecsapások. (…) Rémülten vettük tudomásul, hogy a kereszténység alapelvének lényegét sértették meg, Jézus legfőbb parancsát, az Új parancsolatot. (…) Az emberek ahelyett, hogy kölcsönösen szerették volna egymást, ahelyett, hogy készek lettek volna az életüket adni egymásért, beleestek a gyűlölet csapdájába: megvetették, kínozták és megölték egymást.” Hogyan vethetünk ennek véget? „Ahol lehetséges, szőjünk új kapcsolatokat vagy mélyítsük el a már meglévőket köztünk keresztények és a monoteista vallások hívői, muzulmánok és zsidók között.” Vagyis azokkal, akik akkor szemben álltak egymással.
Ez érvényes minden konfliktusra: építsünk kapcsolatokat az emberek és a népek között, hallgassuk meg, segítsük és szeressük egymást, mondaná ma is Chiara, annyira, hogy „készek legyünk meghalni egymásért”. Tegyük félre a magunk igazát, hogy megérthessük a másikét, bár tudjuk, hogy nem mindig fogjuk teljes mélységében megérteni. Valószínű a másik is ugyanezt teszi irányunkban, és talán ő sem tud mindig teljesen megérteni minket és szempontjainkat. Ennek ellenére szeretnénk nyitottak maradni egymás iránt, akár a különbözőségben és a meg nem értésben is, hogy mindenekelőtt a kapcsolatot őrizzük meg.
„Éljetek békében egymással” – hangzik a felszólítás az evangéliumban, amely azt jelzi, hogy ehhez komoly és elkötelezett odaadásra van szükség. Ez az egyik legfontosabb kifejeződése az egymás iránti szeretetnek és az irgalomnak, amire meg vagyunk hívva. - Fabio Ciardi

Május
„Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük.” (Jel 21,3)
Isten vágya mindig is az volt, hogy velünk, az ő népével lakjon. A Biblia első oldalai is ezt bizonyítják: Isten leszáll az égből, Ádámmal és Évával a kertben sétál és beszélget. Vajon nem éppen ezért teremtett bennünket? Aki szeret, vajon nem arra vágyik, hogy együtt legyen azzal, akit szeret? A Jelenések könyve Isten tervét fürkészi a történelemről, és bizonyossággal írja, hogy Isten vágya teljes mértékben meg fog valósulni.
Már közöttünk lakik, mióta eljött Jézus, az Emmánuel, a „Velünk az Isten”. Jézus feltámadása óta pedig a jelenléte nincs térhez és időhöz kötve, hanem kiterjed az egész világra. Jézus óta egy sok népből álló, valóban rendkívüli emberi közösség kezdett felépülni. Isten nemcsak lelkünkben, családunkban, népünkben akar élni, hanem az összes nép között, akik meghívást kaptak, hogy egyetlen népet alkossanak. Egyébként a jelenlegi népvándorlás miatt átalakul a nép fogalma is. A népesség több országban is immár sok népből áll.
Bőrszínünk, kultúránk és vallásunk szerint is nagyon különbözőek vagyunk. Gyakran bizalmatlanul, gyanakvással és félelemmel tekintünk egymásra. Háborút folytatunk egymás ellen. Pedig Isten atyja mindnyájunknak, mindannyiunkat szeret együtt és külön-külön is. Ő nem egyetlen néppel akar lakni – „természetesen a miénkkel”, ahogy azt gondolnánk –, és elfeledkezni a többiről. Mindannyian az ő gyermekei vagyunk, egyetlen család.
Az ehavi életigétől vezérelve gyakorlatozzunk hát abban, hogy értékeljük a különbözőséget, tiszteljük a másikat, hogy úgy tekintsünk rá, mint aki hozzám tartozik: én vagyok a másik, a másik pedig én, a másik bennem él, én pedig a másikban. Kezdjük azokkal, akikkel minden nap együtt vagyunk. Így helyet teremtünk Istennek közöttünk. Ő hozza majd létre az egységet, őrzi meg az egyes népek identitását, és hoz majd létre egy új emberi közösséget.
Chiara Lubich már 1959-ben megsejtette ezt. Ma is rendkívül időszerű és szinte hihetetlen ez a prófécia: „Ha egy nap az emberek – nem a személyek, hanem egész népek – […] önmagukat háttérbe tudnák helyezni, ha háttérbe helyeznék a hazájukról alkotott elképzelésüket […], és mindezt abból az államok közötti kölcsönös szeretetből fakadóan tennék, amit az Úr kér, éppúgy, ahogy a testvérek között is kölcsönös szeretetet kér, akkor ez a nap egy új korszak kezdete lenne, mert azon a napon […] lesz élő és jelenvaló Jézus a népek között is […].
Itt az ideje, hogy minden egyes nép kilépjen saját határai mögül és túltekintsen azokon; elérkezett annak a pillanata, hogy a másik hazáját úgy szeressük, mint a sajátunkat, meg kell tisztulnia szemünknek. Nem elég önmagunktól elszakadnunk ahhoz, hogy keresztények legyünk. A mai időkben Krisztus követőjétől ennél több kéretik: a kereszténység társadalmi tudata […].
[…] reméljük, hogy az Úr megkönyörül ezen a megosztott és szétszóratott emberiségen, ezeken az önmaguk burkába zárt népeken, akik saját egyszerű és elégtelen szépségüket csodálják – mely saját maguk számára egyedüli szépség –, akik foggal-körömmel ragaszkodnak kincseikhez, azokhoz a javakhoz is, melyekre más népeknek lenne szükségük, és az éhhaláltól mentené meg őket. Reméljük, az Úr ledönti a határokat, hogy a szeretet, az anyagi és lelki javak gyors vizű folyója akadály nélkül áradhasson az országok között.
Reméljük, hogy új rendet alakít ki világunkban az Úr, aki egyedül képes az emberiséget egyetlen családdá forrasztani és egyúttal a népek közötti különbözőségeket is megőrizni, hogy így mindegyikük képes legyen a többiek szolgálatába állítani a maga ragyogását és ezáltal felragyogjon az egyetlen olyan fény az életben, amely megszépíti és az örök haza előterévé teszi a földi hazát.”  - Fabio Ciardi

Április
„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)
Vajon miért olyan kedves számunkra Jézusnak ez a mondata, hogy gyakran visszatér a hónap életigéjeként? Talán azért, mert ez az Evangélium szíve. E szavakat intézi majd hozzánk az Úr a végső napon, amikor ott állunk majd Előtte. Ez lesz a tárgy életünk legfontosabb vizsgáján, amelyre nap mint nap készülhetünk.
Azt fogja kérdezni, hogy adtunk-e enni és inni annak, aki éhes volt és szomjas, hogy befogadtuk-e a vándort, felruháztuk-e a mezítelent, meglátogattuk-e a beteget és a rabot… Apró cselekedetek ezek, de az öröklétben értékük van. Semmi sem kicsi, amit szeretetből teszünk, amit neki teszünk.
Jézus ugyanis nemcsak pártját fogta a szegényeknek és kitaszítottaknak, nemcsak meggyógyította a betegeket és vigasztalta a szenvedőket, hanem kiváltságos szeretettel szerette őket, olyannyira, hogy testvéreinek nevezte őket, egészen titokzatos szolidaritással azonosulva velük.
Jézus ma is jelen van azokban, akik igazságtalanságot és erőszakot szenvednek, akik munkát keresnek vagy hátrányos körülmények között élnek, akik különféle háborúk miatt kénytelenek elhagyni hazájukat. Hányan és hányan szenvednek körülöttünk más okokból is, és talán kimondatlanul is a segítségünket kérik. Jézus az, aki konkrét szeretetet kér, az új igényeknek megfelelő új „irgalmassági cselekedeteket”.
Senkit nem zár ki. S ha egy beteg idős asszony Jézus, akkor hogy ne segítenénk mindazzal, ami enyhíti a körülményeit? Ha egy menekült gyereknek nyelvet tanítok, Jézust tanítom. Ha segítek otthon anyukámnak takarítani, akkor Jézusnak segítek. Ha reményt viszünk egy rabnak, és vigaszt a szomorkodónak, vagy megbocsátunk annak, aki megsértett, Jézussal lépünk kapcsolatba. Valahányszor megtesszük ezt, a gyümölcseként nemcsak azt tapasztaljuk, hogy örömet szereztünk a másiknak, hanem bennünket is nagyobb öröm tölt el. Ha ajándékozunk, kapunk, belső teljességet tapasztalunk, boldogok leszünk, mert akkor is, ha nem tudtuk, Jézussal találkoztunk: a másik az a kapu – Chiara Lubich írása szerint –, amelyen át Istenhez juthatunk.
Lelki tapasztalatának már a kezdetén így ír ennek az életigének a hatásáról: „A felebaráttal és a szeretettel kapcsolatos egész korábbi felfogásunk összeomlott. Ha Krisztus valamiképpen mindenkiben ott van, akkor nem tehetünk különbséget, nem részesíthetünk előnyben senkit. Szertefoszlottak azok az emberi elképzelések, amelyek osztályozták az embereket: honfitárs vagy külföldi, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya, antipatikus vagy szimpatikus, gazdag vagy szegény. Krisztus volt ott mindegyikük mögött, Krisztus volt ott mindegyikükben. És valóságosan egy másik Krisztus volt minden embertárs (…).
Így élve felfedeztük, hogy számunkra az embertárs az út, amelyen eljuthatunk Istenhez. Sőt, úgy tűnt számunkra, hogy a testvér olyan, mint egy kapu, amelyen át kell haladnunk, hogy Istennel találkozhassunk.
Ezt megtapasztaltuk az első napoktól kezdve. Micsoda egységre találtunk Istennel este az imában vagy az összeszedettségben, miután az egész nap folyamán szerettük Őt a testvérekben! Ki más adta volna nekünk a vigasztalást, ezt az olyannyira új, oly mennyei élményt, ha nem Krisztus, aki élte evangéliumának szavait: »adjatok és adnak majd nektek is« (Lk 6,38). Mi szerettük Őt egész nap a testvérekben, és íme, most Ő szeretett bennünket.”  
Fabio Ciardi

Március
„Közel van már hozzátok az Isten országa.” (Lk 11,20)
Erre vártak Jézus korában a zsidók. Ő pedig amint járni kezdte a falvakat és városokat, ezt hirdette: „Közel van hozzátok az Isten országa!” (Lk 10,9) És közvetlenül utána: „Közel van már hozzátok az Isten országa.” „Az Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,21) Jézus személyében maga Isten jött el a népéhez, határozottan és nagy erővel újra kezébe vette a történelmet, hogy a cél felé irányítsa. Csodái ennek jelei voltak.
Abban az evangéliumi részben, ahonnan az élet igéjét vettük, Jézus épp meggyógyított egy némát, megszabadította az ördögtől, aki megszállva tartotta. Ez a bizonyíték, hogy azért jött, hogy legyőzze a rosszat, mindenféle rosszat, és végül helyreállítsa Isten országát.
Ez a helymeghatározás, „Isten országa”, a zsidó nép szóhasználatában Isten működését jelentette, aki Izrael érdekében cselekszik, megszabadítja a szolgaság minden formájától, minden rossztól, igazságra és békére vezeti, valamint elárasztja örömmel és minden jóval. Jézuson keresztül olyan Istent látunk, aki irgalmas „atya”, tele szeretettel és együttérzéssel, ismeri minden gyermekének szenvedését, és tudja, mire van szükségük.
Nekünk is meg kell hallanunk, amit Jézus hirdet: „Közel van már hozzátok az Isten országa.”
Ha szétnézünk, sokszor az a benyomásunk, hogy a világban a rossz uralkodik, hogy az erőszak és a korrupció kerekedik felül. Ellenséges erők kerítenek hatalmukba, erőnket meghaladó fenyegető események vesznek körül. Tehetetlennek érezzük magunkat a háborúkkal és a környezeti katasztrófákkal szemben, a klímaváltozás okozta változások és tragédiák, valamint a migráció, a gazdasági és pénzügyi válság láttán.
Erre is érvényes, amit Jézus hirdet: azt kéri, higgyük el, hogy már most is győzelmet arat a rossz fölött, és létrehoz egy új világot.
26 évvel ezelőtt épp márciusban beszélt Chiara Lubich sok ezer fiatalhoz, és rájuk bízta álmát: „Tegyük jobbá a világot, szinte olyanná, mint egy család, akik mind egyetlen közös és szolidáris haza, az egyesült világ gyermekei.” Ez akkor is utópiának tűnt. És azért, hogy az álom valóra váljon, azt kérte tőlük, éljenek kölcsönös szeretetben, mert biztos volt benne, „így maga Jézus lesz közöttünk, a Mindenható. És tőle mindent remélhetünk.”
Igen, Jézus az Isten országa.
Mi tehát a mi feladatunk? Tegyünk meg mindent azért, hogy mindig közöttünk legyen. És így folytatta Chiara: „Akkor Jézus maga működik majd az országotokban, mert bizonyos értelemben visszatér a világba, mindenhová, ahol éltek, és jelenvalóvá teszitek őt kölcsönös szeretetetek, az egységetek által. Megvilágosít majd titeket, hogy mit kell tennetek, vezet és támogat, erőt, tüzet és örömöt ad. Általa egyetértésre jut majd a világ körülöttetek, és szertefoszlik minden megosztottság. (…) Legyen szeretet közöttetek és vessétek el a szeretet magját a föld minden sarkában az emberek, a csoportok, a nemzetek szívébe minden eszközzel, hogy elárassza a világot és megvalósuljon az a szeretetáradat, amiről időnként beszélünk. Ti is járuljatok hozzá, hogy megvalósuljon a szeretet civilizációja, amelyre mindenki vár. Erre kaptatok meghívást. És nagy dolgokat fogtok látni.”[1] - Fabio Ciardi

Február
„Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én titeket” (Iz 66, 13)
Ki ne látott volna még síró kisgyermeket, aki az anyja ölelő karjába veti magát? Bármi történt is, kicsi vagy nagy dolog, az anyja letörli könnyeit, gyöngédséggel veszi körül, a gyermek pedig hamarosan újra mosolyog. Elég, ha érzi édesanyjának jelenlétét és szeretetét. Isten is így tesz velünk, olyannak mondja magát, mint egy édesanya.
Ezekkel a szavakkal Isten a babiloni fogságból visszatért népéhez szól, miután látták, hogy rombolják le házaikat és a templomot, majd idegen földre száműzték őket, ahol kiábrándulásban és csüggedésben volt részük. Onnan tértek vissza saját hazájukba, és a pusztítás romjai fölött kellett mindent újrakezdeniük.
Izrael tragédiája ismétlődik meg sok háborútól szenvedő nép életében, akik a terrorcselekmények vagy az embertelen kizsákmányolás áldozatai. Körülöttük kifosztott házak és utcák, nemzeti emlékhelyeiket pedig földig rombolták. Vagyonukat elrabolták, szentélyeiket megsemmisítették. Rengeteg embert elraboltak, milliók kényszerültek menekülésre, sokan a sivatagban vagy a tengerben lelték halálukat. Apokaliptikus események szemtanúi vagyunk.
Az élet igéje arra hív, hogy higgyünk Isten szeretettel teljes munkálkodásában ott is, ahol nem érzékeljük a jelenlétét. Reményre szólít ez az ige. Ő ott van azokkal, akik üldöztetést szenvednek, akiket igazságtalanság ér, és száműzetésbe kényszerülnek. Itt van velünk, a családunkkal, a népünkkel. Ismeri személyes fájdalmainkat és az emberiség fájdalmait is. Egy lett közülünk, egészen a kereszthalálig. Ezért megért és meg tud vigasztalni minket. Éppen úgy, mint az édesanya, aki ölébe veszi gyermekét és megvigasztalja. Ki kell nyitnunk a szemünket és a szívünket, hogy „meglássuk” őt. Minél inkább megtapasztaljuk gyengéd szeretetét irányunkban, annál inkább képesek leszünk ezt továbbadni azoknak, akik fájdalmak és megpróbáltatások közt élnek, és vigasztalásuk eszköze leszünk. A korintusi híveknek is ezt ajánlja Pál apostol: „mi is megvigasztaljuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet Ő nyújt nekünk” (2Kor 1,4).
Chiara Lubich is mélyen és konkrétan megtapasztalva ezt, így ír: „Uram, add nekem az összes magányost… Megéreztem szívemben, micsoda szenvedés szorongatja a tiedet mindazért az elhagyatottságért, amelybe az egész világ elmerül. Szeretek mindenkit, aki beteg és magányos.
Ki vigasztalja őket könnyeikben? Ki siratja el lassú halálukat? Ki szorítja szívére a kétségbeesett szívet? Add meg nekem, Istenem, hogy szereteted fogható szentsége legyek a világban: legyek a Te karod, amely magához öleli és szeretetével föloldja a világ minden magányát.”   - Fabio Ciardi
--------------
Nem mostani tapasztalat, de... így szeret az Isten (is)!
A Japánt megrázó hatalmas földrengés során történt. A földrengést követően az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett a fiatal nő holttestét. Az asszony teste furcsa térdeplő pozícióban volt, mintha imádkozott volna.
Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test, ennek az ellenkezőjéről árulkodott.
Az osztag majdnem tovább is állt a következő romokba dőlt ház irányába, de valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek olyan ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kellene menniük a holt asszony házához.
Visszament, ismételten letérdelt, és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt lévő kevés helyet.
Hirtelen izgatottan felkiáltott: Egy gyermek! Egy gyermeket találtam!
Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, három hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt. Nyilvánvaló, hogy az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fia életét megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát.
Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Amikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, egy SMS üzenettel a képernyőjén:
„Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy nagyon szeretlek!”
A jelenlévők a telefont kézről kézre adták, és egymás után fakadtak könnyekre. Ez az igaz történet is bizonyíték arra, mire képes az igazi anya gyermeke iránt érzett feltétel nélküli tiszta szeretete.

Január
„Arra hívattunk, hogy az Úr nagy tetteit hirdessük!” (vö. 1Pt 2,9)
Az Úr csodálatos tetteket visz végbe működésével. Amikor megteremtette a világmindenséget, „látta, hogy ez jó” (Ter 1,25), miután megteremtette a férfit és a nőt, és rájuk bízta az egész teremtett világot, látta, hogy ez „nagyon jó” (Ter 1,31). De mindent felülmúl az a műve, melyet Jézus vitt végbe: halála és föltámadása által új világot és új népet teremtett. Jézus mennyei élettel ajándékozta meg ezt a népet: egymás befogadásában, a megosztásban, önmagunk odaajándékozásában álló igazi testvériséggel. Péter levele tudatára ébreszti az első keresztényeket, hogy Isten szeretete által „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdon népe” lettek (ld. 1Pt 2,9-10).
 
Ha az első keresztényekhez hasonlóan mi is valóban tudatára ébrednénk, kik is vagyunk, mit is művelt bennünk, közöttünk és körülöttünk Isten irgalma, ámulatunkban nem bírnánk magunkban tartani az örömet, és sürgetést éreznénk, hogy megosszuk másokkal, hogy „hirdessük az Úr nagy tetteit”.
Egymástól elszigetelten azonban nehéz, szinte lehetetlen hatékonyan tanúságot tenni annak az új közösségi létnek a szépségéről, amelyet Jézus hozott. Természetes tehát, hogy Péter az egész néphez intézi ezt a felhívást. Nem civakodhatunk és pártoskodhatunk, de még csak nem is lehetünk közömbösek egymás iránt, ha azt hirdetjük: „Az Úr új népet hívott életre, megszabadított az önzéstől, a gyűlölettől és a haragtól, mert törvényül adta a kölcsönös szeretetet, és ez egy szívvé, egy lélekké tesz bennünket…” Keresztény népünk körében természetesen vannak különbségek gondolkodásmódunkat, hagyományainkat, kultúránkat illetően, de ezeket tisztelettel el kell fogadnunk, fel kell ismernünk ennek a nagy változatosságnak a szépségét, tudva, hogy az egység nem egyformaság.
Ezt az útmutatást fogjuk követni a keresztények egységéért meghirdetett imahéten, amelyet az északi féltekén január 18. és 25. között ünneplünk, majd pedig az egész év folyamán. Az élet igéje arra hív, hogy különböző egyházakhoz és közösségekhez tartozó keresztények próbáljuk jobban megismerni egymást, beszéljük el egymásnak az Úr csodálatos tetteit. Akkor valóban hitelesen tudjuk majd „hirdetni” is ezeket a tetteket, mert tanúságot teszünk az egységünkről éppen a különbözőségben, és konkrétan is támogatjuk egymást.
Chiara Lubich is határozottan bátorít minket ezen az úton: „A szeretet a leghatalmasabb erő a világon: aki megéli, akörül kirobban a békés keresztény forradalom, és azt ismétli a mai keresztényeknek, amit évszázadokkal ezelőtt az első keresztények mondtak: »épphogy megszülettünk, már el is árasztottuk az egész világot«. […] A szeretet! Milyen nagy szükség van a világban a szeretetre! És bennünk keresztényekben! Mindnyájan együtt a különböző egyházakban több mint egy milliárdan vagyunk. Nagyon sokan, tehát igen csak láthatónak kellene lennünk. De annyira megosztottak vagyunk, hogy sokan nem is látnak, és Jézust sem látják rajtunk keresztül.
Ő azt mondta, hogy a kölcsönös szeretetről és az egységről a világ fölismeri, hogy az övéi vagyunk, és általunk őt is megismeri: »Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.« (Jn 13,35) […] A jelen kor tehát mindenkitől szeretetet kér, egységet, közösségvállalást és szolidaritást. S az egyházakat is az évszázadok óta tönkretett egység helyreállítására hívja.” - Fabio Ciardi

2015. december
Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítójának kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzá fűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.
„Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit” (Mk 1,3)
Hozzám szólnak ezek a szavak. Az Úr érkezik, és készen kell állnom a fogadására. Mindennap kérem tőle: „Jöjj el, Uram Jézus!” És Ő így válaszol: „Igen, hamarosan eljövök.” (vö. Jel 22,17.20) Az ajtóban áll és kopog, bebocsátást kér (vö. Jel 3,20). Nem küszöbölhetem ki az életemből.
Itt Keresztelő János hív, hogy fogadjuk be az Urat, aki eljön. Az akkori zsidókhoz intézte szavait. Azt kérte tőlük, hogy ismerjék be bűneiket, térjenek meg és változtassák meg az életüket. Bizonyos volt benne, hogy közel van a Messiás eljövetele. A nép is évszázadok óta várta, de vajon készen állt-e arra, hogy fölismerje, hallgasson a szavára és kövesse? János tudta, hogy föl kell készülni a fogadására, ezért hangsúlyozza:
„Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”
Hozzám szólnak a szavai, mert Jézus ma is mindennap eljön. Mindennap kopog az ajtómon, és a Keresztelő Szent János korában élt zsidókhoz hasonlóan nekem sem könnyű felismernem Őt. Akkor minden várakozással ellentétben egy eldugott kis faluból, Názáretből származó egyszerű ács személyében jelent meg. Ma pedig egy menekült vagy egy munkanélküli alakjában, a munkaadóm, az iskolatársam vagy a családtagjaim személyében, olyan emberekben is, akikben az Úr arca nem mindig ismerhető fel teljes ragyogásában, sőt teljesen el van rejtve. Megbocsátásra, bizalomra és barátságra hív, hogy ne azonosuljunk az evangéliummal ellentétes megoldásokkal. Halk hangját sokszor elnyomja a gyűlöletre, a megtorlásra vagy a megalkuvásra szólító zaj.
Erre vonatkozik a hasonlat, hogy kanyargós és göröngyös az út, hogy akadályok emelkednek előttünk, amelyek útját állják, hogy Isten belépjen mindennapi életünkbe. Nem is érdemes fölsorolni a szívünkben lakozó sok nyomorúságot, önzést és bűnt, melyek vakká és süketté tesznek, hogy ne lássuk meg Őt és ne halljuk meg a hangját. Ha őszinték vagyunk, mindannyian tudjuk, mi akadályoz meg bennünket a találkozásban Jézussal, az igéjével és azokkal az emberekkel, akikkel azonosítja magát. Íme, az élet Igéje most személyesen hozzánk szól:
„Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”
Javítsam ki a bennem levő ítélkezést, hogy elmarasztalom a másik embert és már nem is szólok hozzá. Próbáljam inkább megérteni, szeretni, álljak a szolgálatára. Javítsam ki a helytelen magatartást, ami oda vezet, hogy elárulom valakinek a barátságát, hogy erőszakos vagyok, hogy megkerülöm a polgári törvényeket. Térjek meg, és legyek kész elviselni még az igazságtalanságot is, hogy megmentsek egy kapcsolatot, és személyesen is tegyek azért, hogy épüljön a testvériség a környezetemben.
Határozott és kemény, de egyben felszabadító igét kaptunk erre a hónapra, mely megváltoztathatja az életünket, meg tud nyitni a találkozásra Jézussal, hogy Ő éljen, cselekedjen és szeressen bennünk.
Ha megéljük ezt az igét, még ennél is nagyobb hatása lesz: általa megszülethet Jézus közöttünk, a keresztény közösségben, a családban, a csoportban, ahová tartozunk. János az egész népre vonatkozóan mondta: és Isten „közöttük élt” (Jn 1,14), a népe között.
Ezért szeretnénk egymást segítve egyengetni kapcsolataink ösvényeit, elkerülni minden visszásságot és megélni az irgalmasságot, amire meghívást kaptunk ebben az évben. Így együtt lehetünk majd az az otthon, az a család, amely be tudja fogadni Istent.
És eljön a karácsony: Jézus nyitott kapukat talál majd és itt marad közöttünk. - Fabio Ciardi OMI

2015. NOVEMBER
„Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21)
Jézus utolsó imájában ünnepélyesen fordul az Atyához. Azt kéri tőle, ami leginkább a szívén fekszik.
Isten ugyanis azért teremtette az emberiséget, hogy az Ő családja legyen, szeretné megosztani velünk minden gazdagságát és a maga isteni életét. Vajon mi a szülők álma gyermekeikről, ha nem az, hogy szeressék, segítsék egymást és összefogjanak? S vajon mi a legnagyobb fájdalmuk, ha nem az, amikor megosztottságot tapasztalnak közöttük a féltékenykedés és az anyagi érdekek miatt, olykor annyira, hogy nem is szólnak egymáshoz? Isten is öröktől fogva összetartónak álmodta meg családját, amely a gyermeki szeretetközösségben él vele és egymással.
A teremtéstörténet drámai hangon beszél a bűnről és az emberiség családjának fokozatos széttöredezéséről. A Teremtés könyvében olvashatjuk, hogy a férfi a nőt vádolja, Káin megöli saját testvérét, Lámech büszkélkedik, hogy milyen nagy bosszút állt, Bábel meg nem értést hoz és szétszórja a népeket… Isten terve mintha megbukott volna.
Isten mégsem adja fel és kitartóan munkálkodik családjának újraegyesítésén. A történet Noéval kezdődik, Ábrahám kiválasztásával, a választott nép megszületésével, és így tovább, egészen addig, hogy elküldi a földre saját fiát, és hatalmas küldetést bíz rá: egyetlen családba kell egyesítenie szétszóródott gyermekeit, egyetlen nyájba gyűjtenie az elveszett bárányokat, le kell döntenie a népek között az ellenségeskedést és a válaszfalakat, hogy egyetlen új néppé legyenek (vö. Ef 2,14-16).
Isten továbbra is az egységről álmodik, ezért Jézus, mint legnagyobb ajándékot, ezt kéri mindnyájunk számára: „Értük könyörgök, Atyám,”
„Legyenek mindnyájan egy”
Minden család magán hordozza a szülők vonásait. Ez Isten családjára is igaz. Isten a Szeretet, nemcsak azért, mert szereti teremtményeit, hanem azért is, mert a három isteni személy önmagában is szeretet az ajándékozás és a kommunió kölcsönösségében. Az emberiséget a teremtéskor saját képére és hasonlatosságára alakította, beleoltotta saját képességét a kapcsolatra, hogy minden teremtmény önmaga kölcsönös odaajándékozásában élhessen.
Jézus műve valójában az, hogy bennünket mind eggyé tesz, amint Ő egy az Atyával, úgy minket is egyetlen családdá, egyetlen néppé alakít. Ezért lett egy közülünk, aki magára vette és a keresztre szögezte megosztottságainkat és bűneinket.
Az utat is megmutatta, amely az egységre vezet: „ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Ahogy a főpap megjövendölte: „Jézus meg fog halni (…), hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse.” (Jn 11,52) Halála és föltámadása titkában újra egyesített magában mindent (vö. Ef 1,10), helyreállította a bűn által megtört egységet, egybegyűjtötte a családot az Atya körül és újra testvérekké tett bennünket. Jézus teljesítette küldetését. Csak a mi részünk van hátra, a mi beleegyezésünk, a mi „igenünk” az Ő imájára:
„Legyenek mindnyájan egy”
Vajon mivel járulhatunk hozzá e kérés beteljesedéséhez?
Mindenekelőtt azzal, hogy magunkévá tesszük. Kölcsönadhatjuk Jézusnak az ajkunkat és a szívünket, hogy továbbra is ezekkel a szavakkal fordulhasson az Atyához, és minden nap bizalommal ismételhesse meg ezt az imát. Az egység ajándékát az égből kapjuk, tehát szüntelenül, fáradhatatlan hittel kell kérnünk.
Továbbá azzal, hogy folyamatosan erre irányuljanak gondolataink és vágyaink. Ha ez Isten álma, akkor ez legyen a mi álmunk is. Időről időre, minden döntés, minden választás, minden tett előtt tegyük fel a kérdést, hogy ez az egység építését szolgálja-e, a legjobb választásunk-e ez az egység szempontjából?
Végül oda kellene sietnünk, ahol legnyilvánvalóbb az egység hiánya, és magunkra venni ezeket a helyzeteket, mint Jézus. Legyen az családi viszály vagy nézeteltérés az ismerősök között, feszültség a szomszédokkal vagy ellentét a munkahelyen, plébánián, esetleg az egyházak között. Ne meneküljünk el onnan, ahol békétlenség uralkodik vagy meg nem értés, ne legyünk közömbösek, hanem vigyük oda a meghallgatásban, figyelmességben megnyilvánuló szeretetet, mely osztozni tud a széthúzásból születő fájdalomban.
Mindenekfelett pedig éljünk egységben mindazokkal, akiknek Jézussal azonos az ideáljuk, akik vele együtt kérik az egységet, és ne tulajdonítsunk különösebb jelentőséget a félreértéseknek vagy a véleménykülönbségeknek, örüljünk jobban annak, ami kevésbé tökéletes, de egységben van, mint annak, ami tökéletesebb, de nincs egységben. Fogadjuk el örömmel a különbözőségeket, sőt tekintsük gazdagságnak az egység szempontjából, amely soha nem jelent beszűkülést, nem uniformizmus.
Ez időnként valóban keresztre feszít bennünket, de Jézus épp ezt az utat választotta, hogy helyreállítsa az emberiség családjának egységét, és vele együtt mi is ezt az utat szeretnénk végigjárni. - Fabio Ciardi OMI

2015. OKTÓBER
Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)
Ez a keresztények sajátos jellemzője, ennek alapján lehet felismerni és megkülönböztetni őket.
Az első századokból, a kereszténység kezdeteiről származik egy lenyűgözően szép írás, a Diognétoszhoz írt levél, mely így szól: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, s még öltözködésük alapján sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk.” Ugyanolyanok, mint a többi ember. Mégis van egy titkuk, amely lehetővé teszi, hogy mélyen behatoljanak a társadalomba és olyanok legyenek a világban, mint a testben a lélek (vö. 5-6. fej.).
Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Vajon Jézus tanítványai valóban a kölcsönös szeretetről ismerhetők fel? „Az Egyház története az életszentség története” – írta II. János Pál pápa. „Azt azonban be kell látnunk, hogy a történelem sok olyan eseményt is följegyzett, melyek a kereszténység ellen-tanúságai” (Incarnationis Mysterium, 11). A keresztények évszázadokon keresztül végeláthatatlan háborúkat folytattak Jézus nevében, és továbbra is megosztottságban élnek. Ma is akadnak még olyanok, akik a keresztény név hallatán a keresztes háborúkra gondolnak és az inkvizícióra, vagy egy elavult erkölcsi rend átmentőit látják a keresztényekben, akik a tudományos fejlődés útjában állnak.
Az első keresztények idejében, a születő jeruzsálemi közösségben ez nem így volt. Csodálták őket az emberek a vagyonközösség miatt, a köztük uralkodó egység, valamint „a szív öröme és egyszerűsége” miatt, ami jellemezte őket (vö. Apcsel 2,46). „A nép magasztalta őket”, olvassuk szintén az Apostolok Cselekedeteiben, és ezért „a hívők – férfiak és nők – egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz.” (Apcsel 5,13-14). A közösség életének tanúságtétele nagy vonzerővel bírt. Vajon miért nem arról ismernek föl ma is bennünket, hogy szeretünk? Komolyan vesszük Jézus új parancsát?
 
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
A katolikus világban az október hónapot általában a missziónak szentelik, hogy elgondolkodjunk a jézusi küldetésen, hogy menjünk el az egész világra és hirdessük az evangéliumot, valamint imádkozzunk és támogassuk azokat, akik ott vannak az első sorokban. Ez az életige segítségünkre lehet, hogy ismét a keresztény üzenet igazi lényegére figyeljünk. Nem hittérítésről van szó, nem prozelitizmusról, nem arról, hogy a szegényeket azért segítjük, hogy megtérjenek. De még csak nem is kiállás elsődlegesen a komoly erkölcsi értékek mellett, vagy szilárd állásfoglalás az igazságtalanság és a háború ellen, bár ez mind kötelességünk, amitől keresztényként nem tekinthetünk el. A keresztény üzenet mindenekelőtt tanúságtétel az életünkkel, és ezt Jézus minden egyes tanítványának személyesen is gyakorolnia kell: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók” (Evangelii nuntiandi, 41). Sokan a betegeknek vagy a szegényeknek szentelik az életüket, és készek otthagyni még hazájukat is, hogy veszélyes helyeken ott álljanak a legelesettebbek mellett. Az ő példájuk nemegyszer megérinti azokat is, akik az egyház ellen vannak.
Jézus azonban mindenekelőtt kéri az egész közösség tanúságtételét, amely bizonyítja az evangélium igazságát. Bizonyítania kell, hogy az élet, amelyet Jézus hozott, valóban új társadalmat teremt, ahol hiteles testvéri kapcsolatok működnek, él a kölcsönös segítség és szolgálat, valamint együtt figyelnek a legtörékenyebbekre és legelesettebbekre.
Az egyház életében léteznek erre példák: A ferencesek és a jezsuiták kisebb településeket építettek a bennszülöttek számára Dél-Amerikában, mások a monostorok körül segítettek kialakítani a városokat. Ma is vannak olyan egyházi mozgalmak és közösségek, amelyek tanúságtevő városkákat létesítenek, ahol egy új társadalom jelei láthatók az evangéliumi élet, a kölcsönös szeretet gyümölcseként.
 
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”
Ha egy család minden nap megújítja elhatározását, hogy konkrétan a kölcsönös szeretetben akar élni, az fénysugár lehet a közömbös világban a szomszédsága számára. Egy „környezeti sejt”, néhány ember, ha megegyezik abban, hogy radikálisan megvalósítja munkahelyén, amit az evangélium kér, akkor az megtörheti a hatalomért való versengés logikáját, együttműködésre vezethet, és nem remélt testvéri légkör megszületéséhez.
Talán nem így tettek az első keresztények is a Római Birodalomban? Nem így terjesztették el a kereszténység átalakító erejű újdonságát? Legyünk mi a mai „első keresztények”, akik hozzájuk hasonlóan megbocsátunk, mindig új szemmel látjuk és segítjük egymást. Egyszóval szeressük egymást olyan mértékkel, ahogy Jézus szeretett, és legyünk biztosak benne, jelenlétének ereje közöttünk másokat is magával ragad, hogy a szeretet isteni logikája szerint éljenek. - Fabio Ciardi OMI

SZEPTEMBER
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mk 12,31)
Az evangélium egyik olyan igéje ez, amely megkívánja, hogy azonnal életre váltsuk, rögvest. Oly tiszta és világos – egyben magas követelmények elé is állít –, hogy nem kíván sok magyarázatot. Ahhoz azonban, hogy megértsük, micsoda erő rejlik benne, hasznos lesz megvizsgálnunk a szövegkörnyezetét.
Jézus éppen egy írástudónak válaszol – egy Biblia-szakértőnek –, aki azt kérdi tőle, melyik a legfőbb parancsolat. Ez még nyitott kérdés volt, különösen azóta, amióta a Szent Írásban meghatároztak 613 betartandó előírást.
Néhány évvel korábban élt az egyik legnagyobb mester, Sammaj rabbi, aki nem akarta kijelölni a legfőbb parancsot. Mások viszont, ahogy majd Jézus is, a szeretet központi szerepét hangsúlyozták. Hillél rabbi azt mondta: „Ne tedd azt felebarátodnak, ami számodra gyűlöletes; ebben áll az egész törvény. A többi csak magyarázat.”  
Jézus nem csak a szeretet központi szerepét tanítja, hanem egyetlen parancsba foglalja az Isten (vö. MTörv 6,4) és a felebarát iránti szeretetet (vö. Lev 19,18). Így válaszol ugyanis az írástudó kérdésére: „Ez az első [parancs]: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.”
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”
Az egyetlen parancsnak ez a második része, melyben az első rész az Isten iránti szeretetet fejezi ki. Isten ugyanis annyira szívén viseli minden teremtményét, hogy Iránta való szeretetünket azzal fejezhetjük ki legjobban, azzal szerezhetünk Neki örömet, ha szeretetének megnyilvánulása vagyunk minden ember iránt.
A próféták századok óta próbálták elmagyarázni Izrael népének, hogy Isten szeretetet kér és nem áldozatot, égőáldozatot (vö. Oz 6,6).
Minden idők keresztényeihez szól a felhívás, hogy váltsuk életre az istentiszteletet, lépjünk ki a templom falai közül, ahol Istent imádjuk, szeretjük, dicsőítjük, és lépjünk oda az emberekhez, váltsuk életre, amit az imádságból és az Istennel való egyesülésből tanultunk.
 
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”
Hogyan éljük hát az Úrnak ezt a parancsát?
Mindenekelőtt emlékezzünk, hogy ez elválaszthatatlanul összetartozik az Isten iránti szeretet parancsával. Időt kell szánnunk arra, hogy megismerjük, mi is a szeretet, hogyan szeressünk, tehát teret kell adni az imádságnak, az elmélkedésnek, a párbeszédnek Istennel: Tőle tanulhatjuk ezt meg, Ő a Szeretet.
Ahhoz, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint saját magunkat, úgy kell ismernünk őt, mint saját magunkat. Úgy kellene szeretnünk, ahogy a másik szeretné, hogy szeressük, és nem a saját kedvünk szerint. Most, hogy egyre inkább soknemzetiségű társadalomban élünk, még nagyobb a kihívás, mert nagyon különböző környezetből származunk. Aki másik országba költözik, annak meg kell ismernie annak a népnek a hagyományait és értékeit, csak így tudja megérteni és szeretni a társait. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik befogadják az otthontalan és a nyelvet sem ismerő bevándorlókat beilleszkedési problémáikkal együtt.
A különbözőség egy családon belül is előfordul, vagy a munkahelyen, a szomszédságban, még akkor is, ha azonos kultúra képviselői vannak együtt. Ha mi örülnénk annak, ha valaki időt szánna ránk és meghallgatna bennünket, vagy segítene felkészülni egy vizsgára, vagy munkát keresne nekünk, esetleg rendbe tenné a lakásunkat, akkor talán a másik embernek is hasonló vágyai vannak. Jó lenne, ha rá tudnánk érezni, ha odafigyelnénk rá, őszintén meghallgatnánk, megpróbálnánk belebújni a bőrébe.
A szeretet minősége is számít. Pál apostol a híres szeretethimnuszban felsorolja néhány jellemzőjét, ezeket jó észben tartani: türelmes, jót akar a másiknak, nem irigykedik, nem fölényes, a másikat fontosabbnak tekinti magánál, tisztelettudó, nem a maga javát keresi, nem gerjed haragra, nem rója föl a rosszat, mindent betakar, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1Kor 13,4-7).
Mennyi lehetőség, mennyi árnyalat, hogy megéljük:
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”
Végül gondoljunk arra is, hogy az emberi életnek ez az alapvető normája, tulajdonképpen a híres „aranyszabály”, amely minden vallásban és még a „laikus” kultúra nagy mestereinek tanításában is megtalálható.
Fogjunk össze és teremtsünk új mentalitást, amely értékeli a másik embert, tiszteli a személyt, törődik a kisebbségekkel, odafigyel a leggyengébbekre és félre tudja tenni a saját érdekeit, hogy a másik ember érdekeit tegye az első helyre.
Ha mindannyian valóban tudatában lennénk, hogy úgy kell szeretnünk a felebarátot, mint önmagunkat, hogy ne tegyük a másikkal azt, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és azt tegyük vele, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek, akkor véget érnének a háborúk, megszűnne a korrupció, nem lenne többé utópia az egyetemes testvériség, és hamarosan megvalósulna a szeretet civilizációja. - Fabio Ciardi OMI

AUGUSZTUS
„Járjatok szeretetben” (Ef 5, 2)
Ez az ige röviden összefoglalja az egész  keresztény etikát. Cselekedeteink akkor tükrözik Isten teremtő elgondolását, akkor lesznek hitelesen emberiek, ha a szeretet mozgat bennünket. Járjatok szeretetben, ez életünk útjára utal, amelyen csak a szeretettől késztetve érhetünk célba, ebben áll a törvény. 
Pál apostol az efezusi keresztényekhez intézi ezt a buzdítást, ebben foglalja össze, amit a keresztény életről írt: vessük le a régi embert és öltsük magunkra az újat, mondjunk igazat és beszéljünk őszintén egymással, aki lopott, ne lopjon többé, bocsássunk meg egymásnak és cselekedjünk jót. Egyszóval „járjunk szeretetben”. 
Ez az ige kísér majd bennünket egész hónapon át, olvassuk hát el a teljes mondatot, amelyből  vettük: „Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és járjatok szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek.”
Pál úgy tartja helyesnek, hogy minden tettünkben Isten legyen a példaképünk. Ha Istenre a szeretet jellemző, akkor ez a gyermekeire is legyen igaz: ebben kell utánozniuk őt.
Vajon hogy ismerhetjük meg Isten szeretetét? Pál világosan tudja: ez Jézusban mutatkozik meg, ő mutatja meg, hogyan és mennyire szeret Isten. Az apostol ezt személyesen is megtapasztalta: „szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20), ezt most elmondja mindenkinek, hogy az egész közösség megtapasztalhassa.
„Járjatok szeretetben”
Milyen mértékkel szeretett minket Jézus? Mihez kell mérnünk a szeretetünket?
Tudjuk, hogy az ő szeretete határtalan, nem zár ki senkit és nem is személyválogató. Jézus meghalt mindenkiért, az ellenségeiért is, azokért, akik megfeszítették, épp úgy, mint az Atya, aki egyetemes szeretetében fölkelti napját és esőt küld jókra és gonoszakra, bűnösökre és igazakra egyaránt. Leginkább a kicsikkel és a szegényekkel törődött, a betegekkel és a kitaszítottakkal. Nagyon szerette a barátait, különösen közel állt tanítványaihoz. Bőven árasztotta szeretetét, olyannyira, hogy még az életét is odaajándékozta.
Most mindannyiunkat arra hív, hogy osztozzunk szeretetében, és úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett.
Első hallásra ijesztő lehet ez a meghívás, mert túl sokat kér. Hogy utánozhatnánk Istent, aki mindenkit mindig elsőként szeret? Hogy szerethetnénk Jézus mértékével? Hogyan „járjunk szeretetben” az életige szerint?
Ez csak úgy lehetséges, ha előbb mi magunk is megtapasztaljuk, hogy szeretnek bennünket. „Járjatok szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket”,  úgy is mondhatnánk: azért, mert Krisztus is szeretett minket.
„Járjatok szeretetben”
Járjatok: azt jelenti, alakítsátok eszerint lépteiteket, cselekedeteiteket, viselkedéseteket, azaz minden tettünket a szeretet indítsa és irányítsa,  tehát egy dinamikus folyamatról van szó: Pál szeretné megértetni velünk, hogy  a szeretetet tanulnunk kell, hogy hosszú utat kell megtennünk, hogy Istenhez hasonlóan nagylelkűek legyünk. Pál más képeket is használ, hogy leírja ezt az állandó folyamatot, az újszülöttek növekedésének példáját hozza egészen a felnőtt korig (vö. 1Kor 3,1-2), másutt ültetvényről beszél, épületről, a pályán futók küzdelméhez hasonlítja, míg el nem nyerik a díjat (vö. 1Kor 9,24).
Soha nem mondhatjuk, hogy megérkeztünk. Időre és kitartásra van szükség, hogy célba érjünk, nem szabad feladnunk a nehézségek láttán, vagy megtorpannunk, ha elbuktunk vagy elhibáztuk. Legyünk mindig készek újrakezdeni, és ne elégedjünk meg a középszerűséggel.
 Szent Ágoston talán saját megszenvedett útjára gondolt, amikor így írt erről: „Soha ne elégedj meg azzal, ami vagy, ha el akarod érni azt, ami még nem vagy. Ugyanis ha megállsz ott, ahol jól érzed magad, és még azt is mondod: „Ennyi elég”, akkor azonnal elsüllyedsz. Folyamatosan tégy hozzá valamit, haladj, folytasd utadat: ne állj meg közben, ne nézz hátra és ne is térj le az útról. Aki nem megy előre, az lemarad.”  
„Járjatok szeretetben”
Hogyan haladhatnánk gyorsabban a szeretet útján?
Mivel a meghívás az egész közösségnek szól – „éljetek” –, ezért segítenünk kell egymást. Szomorú és nehéz ugyanis egyedül útnak indulni. 
Kezdhetnénk azzal, hogy alkalmat találjunk arra, hogy újra kimondjuk egymásnak – baráti körben, a családban vagy keresztény közösségünk tagjaival –, hogy együtt akarunk haladni. 
Osszuk meg jó tapasztalatainkat arról, ahogy szerettünk, hogy tanulhassunk egymástól.  
Aki megért, azzal osszuk meg bizalmasan azt is, amikor letértünk az útról, az elkövetett hibákat, hogy kijavíthassuk. 
A közös ima is fényt és erőt adhat az úton.
Egységben egymással, és Jézussal közöttünk – aki az Út –, egészen végig tudjuk majd járni „szent utazásunkat”: szeretetet hintünk magunk körül, és elérjük a célt: a Szeretetet. - Fabio Ciardi OMI

JÚLIUS
„Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33) 
E szavakkal zárul Jézus búcsúbeszéde tanítványai körében.
Jézus most elhagyja a földet és visszatér az Atyához, a tanítványok pedig a világban maradnak, hogy folytassák művét. Jézushoz hasonlóan gyűlölni és üldözni fogják, még halálra is adják őket (vö. 15,18.20; 16,2). Jézus jól ismer minden nehézséget és próbatételt, amellyel barátai találkozni fognak: „A világban üldözést szenvedtek” – mondta épp az imént (16,33).
Jézus az utolsó vacsorán összegyűlt apostolokhoz szól, de szeme előtt lebeg a tanítványok minden nemzedéke, akik a századok folyamán követni fogják. Ránk is érvényes, hogy az utunkat kísérő örömök mellett ott van az „üldöztetés” is: a jövőt illető bizonytalanság, a munkanélküliség, a szegénység és a betegség, a természeti katasztrófa vagy a háború szenvedései, az otthoni vagy a népek közötti erőszak. Ott vannak a kereszténységünkből adódó üldöztetések is: a mindennapos harc, hogy az evangéliumhoz hűen éljünk, a tehetetlenség érzése a társadalomban, amely mintha közömbös lenne az isteni üzenettel szemben, vagy a gúnyolódás, a lenézés, sőt még a nyílt üldöztetés is az egyházzal szemben álló emberek részéről.
Jézus személyesen is átélte, tehát jól ismeri az üldöztetést, mégis azt mondja:
„Bízzatok, én legyőztem a világot!”
Hogy mondhatja Jézus, hogy legyőzte a világot, amikor néhány pillanattal azután, hogy ezt kimondta, már el is fogták, megostorozták, elítélték, a legkegyetlenebb és legszégyenteljesebb módon megölték? Hogy győzött volna, amikor inkább úgy tűnik, elárulják, megtagadják, megsemmisítik és csúfos vereséget szenved?
Miben áll a győzelme? Természetesen a feltámadásban: a halál nem tudja őt birtokában tartani. Győzelme oly hatalmas, hogy bennünket is részesít belőle: jelenvalóvá lesz közöttünk és magával visz az élet teljességébe, az új teremtésbe.
De már ez előtt is megnyilvánult a győzelme, szeretetének legnagyobb tettében, amikor életét adta értünk. Ebben a vereségben teljes mértékben győzedelmeskedik. Behatol a halál minden apró szegletébe, és megszabadít bennünket attól, ami nyomaszt. Mélyen átalakít, és ezen túl mindenben, ami negatív, ami sötétség vagy fájdalom, abban vele találkozhatunk, Ő Isten, a Szeretet, a teljesség.
Pált rendkívüli öröm tölti el, valahányszor Jézus győzelmére gondol. Azt mondja, hogy vele és benne mi is le tudunk győzni minden nehézséget, sőt általa, aki szeret minket, nem csak győztesek vagyunk, hanem biztosak „abban, hogy sem halál, sem élet […], sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,37; vö. 1Kor 15,57).
Így már érthető Jézus felhívása, hogy semmitől se féljünk:
„Bízzatok, én legyőztem a világot!”
Bennünk ugyan nincs akkora lelki erő, mint Jézusban volt, de Ő velünk van és velünk harcol. Amikor fejünk felett összecsapnak a nehézségek, a próbatételek és a kísértések hullámai, azt mondhatjuk neki: „Ha te legyőzted a világot, akkor az én üldöztetésemet is le tudod győzni. A családommal, a munkatársaimmal együtt úgy érzem, hogy ez áthághatatlan akadály, úgy tűnik, nem győzzük, de veled közöttünk bátorságot és erőt meríthetünk, hogy szembenézzünk ezekkel a viszontagságokkal és felülkerekedjünk rajtuk.”
Nem diadalmaskodó elképzelésünk van a keresztény életről, mintha minden könnyű lenne és eleve megoldott. Jézus épp akkor győzedelmeskedik, amikor a szenvedés, az igazságtalanság, az elhagyatottság és a halál küzdelmét éli át. A diadal azt jelenti, hogy szeretetből szembe tudunk nézni a fájdalommal, és hiszünk az életben a halál után.
Jézushoz és a vértanúkhoz hasonlóan egyes kérdésekben mi is csak a Mennyországban fogjuk meglátni a teljes győzelmet a rossz felett. Sokszor félünk a Mennyországról beszélni, mintha ez a gondolat valami kábítószer lenne, hogy ne kelljen szembenézni a nehézségekkel, ürügy, hogy ne kelljen harcolnunk az igazságtalanság ellen. De nem így van, a Mennyország reménye és a feltámadásba vetett hit határozottan arra késztet, hogy szembenézzünk a viszontagságokkal, támaszt nyújtsunk másoknak a próbatételek idején, és elhiggyük, hogy az utolsó szó a szereteté, mely legyőzi a gyűlöletet, az életé, mely diadalt arat a halálon.
Tehát amikor nehézségekkel találkozunk személyesen, vagy a mellettünk élőkben, vagy a világ különböző részein élő emberekben, forduljunk megújult bizalommal Jézushoz, aki jelen van bennünk és közöttünk. Ő legyőzte a világot és bennünket is részesít győzelmében, kitárja előttünk a Mennyország kapuját, ahová azért ment, hogy helyet készítsen nekünk. Innen meríthetünk bátorságot, hogy szembenézzünk a próbatételekkel, és mindent le tudunk győzni Jézusban, aki erőt ad. - Fabio Ciardi OMI

AZ ÉLET IGÉJE 2015. június
„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.” (Lk 10,41-42)
Micsoda szeretettel ejti ki Jézus ezt a nevet: Márta, Márta. Gyakran meg szokott állni ebben a betániai házban, Jeruzsálem kapujában megpihenni tanítványaival. Kint a városban vitába kell szállnia, szembeszegülnek vele és visszautasítják, itt viszont békére és befogadásra talál.
Márta tevékeny és kezdeményező. Ezt bizonyítja testvére halálának az esete is, amikor nem hagyja annyiban a beszélgetést Jézussal, hanem tovább kérleli őt. Márta erős asszony és mély hitről tesz tanúságot: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Hiszed ezt?” – kérdezi tőle Jézus, és ő habozás nélkül válaszol: „Igen, Uram, hiszem.” (vö. Jn 11,25-27)
Most is sürög-forog, hogy méltóképpen fogadja a Mestert és tanítványait. Ő a háziasszony (a neve, Márta is azt jelenti, úrnő, gazdaasszony), tehát felelősnek érzi magát. Valószínű vacsorát készít a tisztelt vendégnek. Mária, a húga magára hagyja őt teendőivel. A keleti szokásokkal ellentétben nem a konyhában tartózkodik, hanem a férfiak között hallgatja Jézust. A lábához ül, az igazi tanítványokra jellemző módon. Ezért jegyzi meg Márta méltatlankodva: „Uram, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” (Lk 10,40) Erre válaszol aztán Jézus nagy szeretettel, de határozottan:
„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”
Talán nem örült Jézus a tevékenykedésnek, Márta nagylelkű szolgálatának? Nem értékelte a vendéglátást, és nem kóstolta volna meg szívesen az ételt, amit éppen készített neki? Nem sokkal ez után az eset után példabeszédeiben méltatja az intézőket, a vállalkozókat és a szolgákat, akik jól gazdálkodnak és kamatoztatják talentumaikat (vö. Lk 12,42; 19,12-25). Még a fineszességüket is megdicséri (vö. Lk 16,1-8). Hogy ne örülne, amikor látja, micsoda lendület van ebben az asszonyban, és micsoda ragyogó vendégséget rendez nekik.
Amit kifogásol, az a türelmetlenség, az aggodalom, ami a munkáján érződik. Márta „sürög-forog” (Lk 10,40), izgul és nyugtalan. Már nem ő irányítja a munkát, hanem a munka kerekedett felül rajta és az uralja őt. Már nem szabad, hanem az elfoglaltságának rabja lett.
Talán nem esik meg néha velünk is, hogy beleveszünk ezernyi tennivalónkba? Magával ragad és elvonja figyelmünket az internet, a chat, a sok fölösleges sms. Vagy akkor is, amikor komoly elfoglaltságok kötnek le: elfeledkezünk arról, hogy figyelmesek legyünk mások iránt és meghallgassuk, aki mellettünk van. Főként fennáll a veszélye, hogy szem elől tévesztjük, miért is, kiért is dolgozunk. A munka és más elfoglaltságuk önmagukban válnak céllá.
Más esetekben a nyugtalanság, a félelem ragad magával különböző problémák miatt: családi, anyagi, munkahelyi vagy iskolai nehézségek aggasztanak, saját jövőnk vagy a gyermekeinké, és elfelejtjük Jézus szavait: „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,31-32) Mi is megérdemeljük a dorgálást Jézustól:
„Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”
Vajon mi az egyetlen szükséges? Az, hogy meghallgassuk és megéljük Jézus igéit. Ezzel szemben – és Jézussal, aki szól – nem lehet semmi ellenvetésünk. Ha valóban vendégül akarjuk látni az Urat, hogy otthon érezze magát, akkor be kell fogadnunk, amit mond. Úgy, ahogyan Mária tette, ő mindenről elfeledkezett, Jézus lábaihoz ült, és egyetlen szavát sem hagyta figyelmen kívül. Ne akarjunk kitűnni vagy példát mutatni, csak Jézus kedvét keressük, azt, amivel az ő országát szolgálhatjuk!
Amint Márta, mi is meg vagyunk hívva, hogy „sürögjünk-forogjunk” mások javára. Jézus azt tanította, hogy az Atya örül, ha „sok gyümölcsöt” termünk (vö. Jn 15,8), és még nála is nagyobb dolgokat fogunk tenni (vö. Jn 14,12). Elkötelezettséget, odaadást kér a munkában, találékonyságot, merészséget és vállalkozó szellemet. De nem kedves előtte a nyugtalanság és a félelem, azt akarja, hogy béke töltsön el bennünket, mert tudjuk, hogy Isten akaratát teljesítjük.
Az egyetlen szükséges tehát az, hogy Jézus tanítványaivá váljunk, hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk, és figyeljünk a sugallataira, halk hangjára, amely pillanatról pillanatra vezet bennünket. Így Ő fog irányítani minden tettünkben.
Így nem leszünk szétszórtak és nem fogunk beleveszni a „sürgés-forgásba”, mert Jézus igéit követve csak a szeretet vezet majd bennünket. Bármilyen elfoglaltság közepette is csak egyetlen dolgot fogunk tenni: szeretünk. Fabio Ciardi OMI

AZ ÉLET IGÉJE - 2015. MÁJUS

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett” (Ef 2,4-5)
Isten, az Úr megjelent Mózesnek a Sínai hegyen, és e szavakkal nyilvánította ki, hogy ki is Ő: „Jahve, Jahve irgalmas és könyörülő Isten, hosszan tűrő, gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6). A héber Biblia ennek az irgalmas szeretetnek a leírására egy olyan szót használ (raḥămîm), amely az anyaméhet idézi, ahonnan az élet fakad. Isten „irgalmasnak” nevezi magát, és ezzel elmondja, mennyire gondját viseli minden teremtményének, akár egy édesanya gyermekének: szereti, vele van, óvja és gondoskodik róla. A Biblia egy másik szót is használ (ḥesed), hogy még inkább kifejezze az irgalom-szeretet jellegét: hűség, jóakarat, jóság, szolidaritás.
A Magnifikátban Mária is a Mindenható irgalmáról énekel, mely nemzedékről nemzedékre megmarad (vö. Lk 1,50).
Jézus is beszél Isten szeretetéről, és azt mondja, olyan, mint egy „Atya”, aki velünk van és odafigyel minden szükségünkre, kész megbocsátani, és mindent megad, amire szükségünk van: „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Mt 5,45) Szeretete valóban „nagy” és „gazdag”, ahogy olvassuk az efezusiakhoz írt levélben, amelyből az élet igéjét vettük:

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett”
Pál szinte örömujjongásban tör ki Isten rendkívüli tetteit látva: halottak voltunk és életre keltett, új élettel ajándékozott meg minket.
Az emberiség tragikus körülmények között élt a vétkek és a bűnök terhe alatt, rossz és önző vágyak fogságában, az Isten ellen lázadó rossz erők hatalmában. Isten azonban nem bünteti meg, hanem életre kelti: nem a harag vezérli, hanem az irgalom és a szeretet.
Jézus már utalt erre, amikor elmondta a példabeszédet a két fiú apjáról, aki tárt karokkal fogadta vissza embertelen körülmények közé süllyedt kisebbik fiát. Ez hangzott el a jó pásztorról szóló példabeszédben is, aki az elveszett bárány keresésére indul, vállára veszi és hazaviszi; vagy az irgalmas szamaritánus története is, aki bekötözte a rablók kezére került ember sebeit (vö. Lk 15,11-32, 3-7; 10,30-37).
Isten, az irgalmas Atya, akiről a példabeszédek szólnak, nem csak megbocsátott, hanem fia, Jézus életét ajándékozta nekünk, az isteni élet teljességét.
Ezért zeng a hála himnusza:

„De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett”
Az élet igéje hallatán a mi szívünkből is öröm és hála törhet fel, mint annak idején Pál és az első keresztény közösség szívéből. Isten mindannyiunknak megmutatja, hogy „gazdag az irgalmasságban”, és „nagy szeretetéből” kész megbocsátani és újra bízni bennünk. Nincs olyan helyzet – bármilyen bűnös, fájdalmas vagy magányos körülmények között legyünk is –, hogy Ő ne lenne velünk, ne szegődne mellénk az úton. Mindig bizalommal van irántunk, lehetőséget ad és erőt, hogy föltámadjunk és mindig újrakezdjünk.
Ferenc pápa két évvel ezelőtt március 17-én az első Úrangyala imádság alkalmával Isten irgalmáról beszélt. Aztán újra és újra előhozta ezt a témát. Akkor így szólt: „Isten arca egy irgalmas Atya arca, aki mindig türelmes… megértő, aki vár ránk és soha nem fárad bele, hogy megbocsásson…” Rövid üdvözletét így zárta: „Ő szerető Atya, aki mindig megbocsát, aki irgalmas szívű mindannyiunk iránt. Tanuljunk meg mi is irgalmasnak lenni mindenkivel.”
Felhívása konkrét útmutatás számunkra, hogy hogyan éljük meg ezt az igét.
Ha Isten gazdag az irgalomban és nagy szeretettel van irántunk, akkor mi is arra kapunk meghívást, hogy irgalmasok legyünk a többi emberrel. Ha Isten szereti a rosszakat is, akik az ellenségei, akkor nekünk is meg kell tanulnunk, hogy szeressük azokat, akik nem „szeretetreméltóak”, sőt még az ellenségeinket is. Talán nem azt mondta Jézus: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak”? (Mt 5,7) Nem azt kérte: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”? (Lk 6,36) Pál is arra hívja meg az Istentől kiválasztott és szeretett közösségeket, hogy öltsék magukra „az irgalmasságot, a jóságot, alázatot, szelídséget és a türelmet” (Kol 3,12).
Ha hiszünk Isten szeretetében, akkor mi is tudunk majd szeretni, és felebarátaink mellé állunk a fájdalmas helyzetekben és a szükségben, mindent megbocsátunk, oltalmunkba vesszük őket és gondoskodunk róluk.
Ha így élünk, tanúságot teszünk Isten szeretetéről, és akivel találkozunk, annak segítünk fölfedezni, hogy Isten gazdag az irgalomban és iránta is nagy szeretettel van.

Fabio Ciardi OMI


AZ ÉLET IGÉJE 2015. április

„Mindenkinek mindene lettem.” (1Kor 9,22)
A korintusiakhoz írt első levélben Pálnak védekeznie kell, mert kétségbe vonják apostol voltát. Pál, miután „látta Jézus Krisztust” (vö. 9,1), teljes joggal tart igényt erre a címre. Bár élhetne apostoli jogával és hatalmával, inkább szolidaritást vállal mindenkivel, egy lesz közülük, hogy eljuttassa hozzájuk az evangélium újdonságát.
Ötször is elismétli, hogyan vált eggyé: a zsidókkal, és irántuk való szeretetből alávetette magát a mózesi törvénynek, noha magát nem tartotta a törvény alávetettjének; aztán a nem zsidókkal, akik nem követik a mózesi törvényeket, köztük is úgy van jelen, mintha a mózesi törvényen kívül állna, pedig a nagyon sokat követelő jézusi törvénynek van alávetve. Azokkal, akiket „gyöngének” neveztek – valószínű az aggályos keresztények voltak, akiknek problémát jelentett, hogy a bálványoknak áldozott húsból egyenek –, ő is gyöngévé vált, pedig „erős”, mert szabad ezektől. Egyszóval „mindenkinek mindene” lett.
Elmondja, azért tesz így, hogy mindenkit „megnyerjen” Krisztusnak, és mindenképpen „megmentsen” legalább némelyeket. Tudja, hogy csak néhányan fognak válaszolni szeretetére, de emiatt senkit sem szeret kevésbé, mindenki szolgálatára áll, ahogy az Úr példáján látta: Ő Isten volt, és „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2,7)
„Mindenkinek mindene lettem.”
Chiara Lubich ezt az alapállást hangsúlyozza, amikor a „szeretet művészetéről” beszél, melyet egyetlen kifejezésben összegez: „váljunk eggyé”. A szeretet „diplomáciáját” látja ebben. „Ha valaki sír – írja –, sírjunk vele! Ha nevet, örüljünk vele! Így megoszthatjuk egymással a keresztet, hogy több vállra nehezedjen, és megsokszorozódik az öröm, mert sok szív részesedik benne. […] Váljunk eggyé a felebaráttal Jézus iránti szeretetből, Jézus szeretetével, mígnem a felebarát is, a bennünk lévő isteni szeretettől édesen megsebezve eggyé akar majd válni velünk, és kölcsönösen segíteni kezdjük egymást, megosztjuk álmainkat, terveinket, érzéseinket. […] Ez a szeretet diplomáciája. Kifejeződésében és megnyilvánulásában nagyon hasonlít a szokásos diplomáciához, mert nem mindent mond ki, amit elmondhatna, mert a testvér nem örülne neki, és Isten előtt sem lenne kedves; tud várni, tud szólni és célba tud érni. Az Ige isteni diplomáciája, aki testté lett, hogy átistenítsen minket.”
Chiara finom pedagógiával bemutatja az „eggyé válás” mindennapos akadályait is: „Néha a szétszórtságból, néha a kontroll nélküli vágyból adódik, hogy meggondolatlanul elmondjuk, amit gondolunk, vagy kéretlenül tanácsot adjunk. Máskor azért nem vagyunk kész eggyé válni felebarátunkkal, mert úgy gondoljuk, nem érti meg szeretetünket, vagy más előítéletek fékeznek le irányában. Megakadályozhat az a rejtett szándék is, hogy megnyerjük saját ügyünknek.” Az eggyé váláshoz tehát határozottan „arra van szükség, hogy elvágjunk, vagy félre tegyünk mindent, ami leköti a szívünket és a gondolatainkat.”  Folyamatos és fáradhatatlan, kitartó és érdek nélküli szeretetre van szükség, mely Isten nagy és hatalmas szeretetére bízza magát.
„Mindenkinek mindene lettem”
Ez az evangéliumi meghívás nem azt kívánja, hogy kritika nélkül elfogadjuk a másik minden cselekedetét, mintha nem lenne saját életstílusunk vagy saját elképzelésünk. Ha oly mértékben szerettünk, hogy a másikká váltunk, és amiben osztozunk vele, az ajándék, szeretetből, és őszinte kapcsolatot szült közöttünk, akkor meg lehet, sőt meg is kell osztanunk vele gondolatainkat, még akkor is, ha esetleg fájdalmat okozunk ezzel, de végig meg kell maradnunk a legmélyebb szeretetben. Az eggyé válás nem a gyengeség jele, nem nyugodt, békés együttélésre törekvés, hanem egy szabad és szolgálatkész ember megnyilvánulása, amihez bátorságra és határozottságra van szükség.
Fontos, hogy szem előtt tartsuk az eggyé válás célját is.
Pál az üdvösségre szeretné vezetni az embereket, ezzel igazolja, hogy mindenkinek mindene lett. Ez az út, hogy beléphessünk a másikba, és felragyogtassuk a benne élő jót és igazat, felégessük az esetleges hibákat és elültessük benne az evangélium magját.
Ez a szándék „eggyé válásunk” végső oka. A politikának és a kereskedelemnek is érdekében áll közel kerülni az emberekhez, behatolni a gondolataikba és megérteni igényeiket, szükségleteiket, de itt mindig jelen van a törekvés, hogy ez megtérüljön. Az „isteni diplomáciában – Chiara szerint – éppen az a nagy, a sajátos és talán páratlan is, hogy a másik java mozgatja, és az önzésnek még az árnyékától is mentes.”
„Váljunk eggyé” tehát, hogy mindenkit segítsünk növekedni a szeretetben, és így hozzájáruljunk az egyetemes testvériség megvalósulásához, ami Isten álma az emberiségről, Jézus az életét adta ezért.
Fabio Ciardi OMI


AZ ÉLET IGÉJE 2015. március
Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.(Mk 8,34)
Jézus Fülöp Cezáreájának környékén járt, és útközben megkérdezte tanítványait, kinek is tartják őt. Péter megvallotta, hogy Jézus a várva várt Messiás. Jézus el akarta kerülni a félreértéseket, ezért világosan elmagyarázta, hogyan akarja megvalósítani küldetését. Valóban megszabadítja népét, de nem úgy, ahogy várták, ugyanis Ő maga fizet meg érte: sokat kell szenvednie, elutasítják, megölik, de harmadnapra föltámad. Péter ezt nem tudta elfogadni és szemrehányást tett neki, mert úgy képzelte a Messiást – mint sokan mások is akkoriban –, hogy erővel és hatalommal lép fel a rómaiak ellen, és Izrael népét az őt megillető helyre emeli. Jézus erre így korholja: „Te nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (vö. 8,31-33)
Aztán tovább indul Jeruzsálem felé, ahol beteljesedik a sorsa: meghal, és feltámad. Vajon a tanítványai, akik most már tudják, hogy meg fog halni, továbbra is követik Őt? Jézus nagyon világos és komoly feltételeket szab:
„Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.”
Korábban lenyűgözte őket a Mester. Habozás nélkül otthagyták bárkáikat, hálóikat, a vámot, apjukat, otthonukat, családjukat, hogy kövessék.
Jézus követése azonban ennél is többet kíván. Azt jelenti, teljes mértékben osztozzanak vele életében és küldetésében: a sikertelenségben, az ellenségeskedésben, sőt még a halálban is. A legfájdalmasabb, a legmegalázóbb, a gyilkosoknak és a legkegyetlenebb bűnözőknek járó halálban. A Szentírás ezt „átkozott” halálnak nevezi (vö. MTörv 21,23). A kereszt nevét még kimondani is borzalmas volt. Itt jelenik meg először az Evangéliumban ez a szó. Vajon milyen hatással lehetett azokra, akik hallgatták?
Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.
Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy másik Krisztus vagyunk: „Ugyanazt a lelkületet ápoljuk magunkban, mint amely Krisztus Jézusban volt”, aki „megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (vö. Fil 2,5.8)
„Tagadjuk meg önmagunkat”, ez az első lépés, tegyük félre saját gondolkodásmódunkat. Mi is Péterhez hasonlóan néha önző módon, vagy legalábbis a saját elképzeléseink szerint akarunk érvényesülni. Könnyű és gyors sikerre vágyunk, mely nehézségektől mentes, irigyen tekintünk arra, aki karriert fut be, álmunk az egységben élő család, a testvéri társadalom és a keresztény közösség, anélkül, hogy megfizetnénk az árát.
Önmagunkat megtagadni azt jelenti, hogy a világba lépünk és Isten dolgaival törődünk, ahogyan Jézus bemutatta: a búzamag logikája szerint, amelynek el kell halnia ahhoz, hogy termést hozzon. Eszerint nagyobb öröm adni, mint kapni, szeretetből föláldozni az életet, egy szóval magára venni a keresztjét:
Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.
A „mindennapi” kereszt – ahogy Lukács nevezi evangéliumában (9,23) – sokféle lehet: betegség, munkanélküliség, képtelenség arra, hogy megoldjuk családi vagy munkahelyi problémáinkat, vagy a bukás és a sikertelenség a hiteles kapcsolatok építésében, a tehetetlenség a világ nagy problémáit illetően, a felháborodás a mai világ botrányai miatt… Keresnünk nem kell a keresztet, mert magától jön elénk, talán épp akkor, amikor a legkevésbé sem vártuk, abban a formában, ahogyan soha sem gondoltuk volna.
Jézus arra hív, hogy „vegyük fel” a keresztet, ne csak elviseljük, belenyugodjunk, és elkerülhetetlen rossznak tekintsük. Ne hagyjuk, hogy ránk zuhanjon és agyonnyomjon bennünket, de ne is tűrjük szenvtelen és közömbös nyugalommal. Jézus ugyanis a sajátjával együtt vállára vette minden keresztünket.
Igino Giordani ezt Cirenei Simon szerepéhez hasonlítja, csak épp megfordítva. Ő vállára vette Jézus keresztjét: „kevésbé nehéz a keresztünk, írja, ha Jézus áll mellettünk, Cirenei Simonként”. És még kevésbé terhes – folytatja –, ha együtt visszük: „Ha egy teremtmény egyedül viszi, akkor agyonnyomja a kereszt, de ha együtt visszük Jézussal közöttünk, avagy Jézusra úgy tekintünk, mint aki olyan, mint a Cirenei, akkor könnyűvé válik: édes igává. Ha egymással össze vagyunk kötve, mint a hegymászók, akkor a nehéz út ünnep lesz, és még följebb is jutunk.” 
Így követhetjük Jézust és így válhatunk igazi tanítványává. Így a kereszt, ahogy Krisztus számára, úgy számunkra is „Isten ereje” lesz (1Kor 1,18), a feltámadás útja. Minden gyengeségünkben erőt találunk, minden sötétségben fényt, minden halálban életet, mert benne Jézussal találkozunk.
Fabio Ciardi

AZ ÉLET IGÉJE 2015. február
„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!” (Róm 15,7)
Pál apostol Rómába készült, […] ezért előzetesen levelet írt a városban élő keresztény közösségeknek. Ezek később számtalan mártír vértanúhalálával tettek tanúságot őszinte és mély kötődésükről az evangéliumhoz, mégis volt közöttük feszültség, meg nem értés és versengés is. A római keresztények társadalmi, kulturális és vallási szempontból is nagyon színes közösséget alkottak. Voltak közöttük eredetileg zsidók, görögök, az antik római vallást követők, talán sztoikus és más filozófiai irányzatokat képviselők közül valók is. Mindannyian magukkal hozták sajátos hagyományaikat, gondolkodásukat és erkölcsi beállítottságukat. Egyeseket „gyöngéknek” neveztek, mert különleges étkezési szokásokat követtek, például vegetáriánusok voltak, vagy olyan naptárat használtak, amely rendkívüli böjti napokat írt elő; másokat „erőseknek” neveztek, mert szabadok voltak ezektől a kötöttségektől. […]
Pál biztos abban, hogy az eltérő meggyőződések és szokások ellenére mindenki az Úr iránti szeretetből cselekszik. Nem indokolt tehát, hogy elítéljük azt, aki másképp gondolkodik, még kevésbé, hogy megütközést okozzunk becsmérlő és fennhéjázó viselkedésünkkel. Törekedjünk arra, ami a többiek javára, egymás épülésére szolgál: a közösség és az egység építésére. (vö. Róm 14,1-23)
Ezzel kapcsolatban is cselekedjünk a keresztény élet legfőbb szabálya szerint, amelyet Pál néhány sorral korábban említ a levelében: „A törvény teljesítése tehát a szeretet” (13,10). Mivel a római keresztények nem a „szeretetnek megfelelően” jártak el (14,15), alábbhagyott közöttük a testvéri szellem, pedig ennek kellene átjárnia a tagokat minden közösségben.
Az apostol egymás elfogadásában Jézust állítja elénk példaként, hiszen Ő „sem a maga javát kereste”, hanem halálában magára vette gyöngeségeinket (vö. 15,1-3). A kereszten fölmagasztalva mindenkit magához vonzott, és elfogadta Jánost, aki zsidó volt, a római századost, Mária Magdolnát és a mellette keresztre feszített latort is.
„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”
Keresztény közösségeinkben, bár „Isten mindnyájunkat szeret és meghívott az életszentségre” (1,7), mégis jelen vannak a római közösségben tapasztalt széthúzások és ellentétek különböző látásmódunk és eltérő kultúránk miatt. Gyakran egymásnak feszülnek a konzervatívok és az újító szelleműek, a nyitottabbak és óvatosabbak, a szociális kérdéseket hangsúlyozó valamint a lelkiségre összpontosító keresztények. Ezeket a különbözőségeket erősíti az eltérő politikai meggyőződés és a társadalmi hovatartozás. A bevándorlás következtében […] jelen vannak a más országokból érkező különböző kultúrájú emberek.
Hasonló helyzetek állhatnak elő a különböző egyházakhoz tartozó keresztények között, de a családban, munkahelyen vagy politikai színtereken is.
Fennáll a kísértés, hogy […] a másikat elutasítva terméketlen ellenállást tanúsítsunk egymás iránt.
Pál nem a mindent ellaposító egyformaságot ajánlja, hanem az eltérők között megvalósuló kommuniót, amely gazdagítja az embert. Levelének előző két fejezetében a test egységéről és a tagok különbözőségéről beszél, ehhez hasonlítja a sokféle karizmát, amely gazdagítja és élteti a közösséget (vö. 12,3-13). A modell nem a gömb – hogy a Ferenc pápa által említett képpel éljünk –, amelyben minden pont egyenlő távolságban van a középponttól és nincs különbség az egyes pontok között. A modell a poliéder, amelynek különböző oldalai vannak, aszimmetrikus test, melyben a részek megőrzik eredetiségüket. „Még azoknak a személyeknek is, akik bírálhatók tévedéseik miatt, van valamijük, amivel hozzájárulhatnak mindehhez, s ezt nem szabad veszni hagyni. Olyan népek egysége ez, amelyek az egyetemes rendben megőrzik sajátosságaikat; a személyek összessége egy társadalomban, amely a valóban mindenkit magában foglaló közjót keresi.” 
 
„Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!”
Az élet igéje határozottan arra hív, hogy ismerjük fel a másikban a pozitívumot, ha másért nem, hát azért, mert Krisztus az életét adta azért az emberért is, akit én képes lennék megítélni. Az ige arra hív, hogy figyeljünk oda, hagyjuk el az önvédelmi mechanizmusokat, és legyünk nyitottak a változásra, fogadjuk el tisztelettel és szeretettel a különbözőségeket, hogy valóban sokszínű és mégis egységes közösséget alkothassunk.
Ezt a mondatot az evangélikus egyház a 2015. év igéjének választotta […]. Egymás befogadásának jele lehet a különböző egyházak tagjai részéről, ha ebben a hónapban közösen törekszünk a megvalósítására.
Így egy szívvel, egy szájjal dicsőíthetjük Istent (15,6), mert ahogy Chiara Lubich mondta a genfi Szent Péter református katedrálisban: „A jelen kor […] mindannyiunktól szeretetet, egységet, kommuniót és szolidaritást kíván. Az egyházakat is arra hívja, hogy állítsák helyre az évszázadokon át széttöredezett egységet. Ezt kéri tőlünk az ég: a reformok reformját. Ez az első lépés az egyetemes testvériség megvalósítása felé. A világ ugyanis akkor fog hinni, ha mi egy leszünk.” 

Életige - 2015. január
„Jézus megszólította: »Adj innom!«” (Jn 4,7)
Jézus elhagyta Júdea tartományát és Galileába indult. Így keresztül kellett mennie Szamárián. Elfáradt az úton, és a déli napsütésben leült a kútnál, amelyet Jákob pátriárka épített ezerhétszáz évvel azelőtt. Megszomjazott, de nem volt korsója, hogy vizet vegyen.
Tanítványai bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. Jézus egyedül maradt. Ekkor egy asszony odament korsóval vizet meríteni, és Ő inni kért tőle. Ez ellenkezett a kor szokásaival: a férfiak soha nem fordultak közvetlenül egy asszonyhoz, főként nem ismeretlenül. Ezen felül pedig a júdeaiak és a szamáriaiak vallási megosztottságok miatt előítéletekkel tekintettek egymásra. Jézust azonban semmiféle akadály nem gátolja, és beszélgetni kezd az idegennel. A szíve mélyére szeretne hatolni, és kér tőle:
„Adj innom!”
„Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem” – hirdeti fennhangon később a jeruzsálemi templomban (7,37). A víz minden élethez nélkülözhetetlen, és a száraz vidékeken, mint Palesztina is, még jobban látszik, mekkora nagy érték. Amit Jézus ajándékoz nekünk, az „élő víz”. Ez jelképezi az általa kinyilatkoztatott Istent, aki Atya és szeretet, aki Szentlélek, isteni élet, amit elhozott. Jézus összes ajándéka élő és az életet szolgálja: Ő maga az „élő kenyér” (vö. 6,51), az Ige, amely életet ad (vö. 5,25), egyszerűen Ő az Élet (vö. 11,25-26). János, aki szemtanú volt, azt is elmondja, hogy a kereszten, amikor az egyik katona lándzsáját Jézus oldalába döfte, „nyomban vér és víz folyt belőle” (19,34): teljesen odaajándékozta önmagát.
Jézus azonban nem akar felülkerekedni az asszonyon. Még a rendetlen együttélés miatt sem dorgálja meg. Ő, aki bármit meg tud adni, most kér, mert valójában arra van szüksége, hogy az asszony odaajándékozza magát:
„Adj innom!”
Kér, mert fáradt és szomjas. Az élet ura koldussá teszi magát, nem rejti el valódi emberségét.
Kér azért is, mert tudja, hogy ha a másik ad, akkor könnyebben megnyílik és kész lesz arra, hogy ő is elfogadjon.
Ebből a kérésből indul ki a beszélgetés. A párbeszéd folytán leomlottak a védekezés falai, és feltárult az igazság: a víz, amelyet Jézus hozott. Erre az asszony otthagyta, ami abban a pillanatban a legértékesebb volt számára, a korsóját, mert ennél jóval nagyobb kincset talált. 
Ez az evangéliumi történet, úgy gondolom, az ökumenikus párbeszédet illetően is tanít bennünket, ez a hónap pedig minden évben különösen is felhívja erre a figyelmünket. A keresztények egységéért meghirdetett imahét rádöbbent bennünket, hogy már túl régen tart a botrányos szakadás az egyházak között, és arra hív, hogy gyorsabban haladjunk a felé a mély közösség felé, mely nem ismer akadályokat, ahogy Jézus is legyőzte a szakadást a zsidók és a szamaritánusok között.
A keresztények között élő szakadás pedig csak az egyik a sok széthúzás közül, amely a környezetünkben tapasztalható: félreértések, békétlenség a családban vagy a házban, feszültség a munkahelyen, harag a menekültek iránt. A bennünket elválasztó falak legtöbbször szociális, politikai vagy vallási okokból épülnek, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert mások a szokásaink, a hagyományaink, és ezt nem tudjuk elfogadni. Ez robbantja ki a konfliktusokat a népek és nemzetek között, de ez szül ellenségeskedést a kerületben, a lakóhelyünkön is. Vajon nem nyílhatnánk meg mi is, hogy befogadhassuk a másikat Jézus példájára, legyőzve a különbözőségeket és az előítéleteket? Miért ne hallhatnánk meg, amikor megértésért, segítségért vagy egy kis figyelmességért kiált a másik, akkor is, ha ehhez túl kell látnunk a kifejezésmódján. Aki ellentétes oldalon áll, vagy más kultúra, más vallás vagy társadalom gyermeke, abban is ott rejtőzik Jézus, és kérésével hozzánk fordul:
„Adj innom!”
Önkéntelenül is eszünkbe jut erről Jézusnak egy hasonló igéje, amely a kereszten hangzik el, és szintén János evangéliumában szerepel: „Szomjazom.” (19,28) Az ember elsőrendű szükséglete ez, mely minden más nélkülözést kifejez. A munkanélküli, a magányos, az idegen, a más hitű vagy más vallású és az ellenséges emberben is, mindenkiben, aki szükséget szenved, fölismerhetjük Jézust, aki így szól: „Szomjazom” és azt kéri: „Adj innom”. Elég, ha csak egy pohár vizet adunk – ahogy az evangélium mondja –, és megkapjuk a jutalmat (vö. Mt 10,42), hogy párbeszédet indítsunk, amely helyreállítja a testvériséget.
És amikor rajtunk a sor, mi is kifejezhetjük szükségleteinket, nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy „szomjazunk”, és mi is azt kérjük: „Adj innom”. Jézus az asszonyban föl tudta ismerni azt, aki képes arra, amit ő maga nem tudott megtenni. Így hozzá hasonlóan mindenekelőtt az előttünk álló ember képességeire, a benne esetleg elrejtve élő értékekre építve meríthetünk mi is vizet. - Fabio Ciardi

Az Élet Igéje, 2014. december
Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!(Lk 3,11)
 
Ebben az adventi időszakban, amikor karácsonyra készülünk, újra előtérbe kerül Keresztelő Szent János alakja. Isten azért küldte őt, hogy előkészítse az eljövendő Messiás útját. Akik hozzá fordultak, azoktól életük gyökeres megváltoztatását kérte: „Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!”  És aki azt kérdezte tőle: „Mit tegyünk tehát?” , annak így válaszolt:
 
„Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
Miért adjak a másiknak a magaméból?
A másikat is Isten teremtette, úgy, mint engem. Testvérem ő, lényem része. „Nem tudok kárt tenni benned anélkül, hogy meg ne sebezném saját magamat is”  – mondta Gandhi. Ajándéknak lettünk teremtve egymás számára, Isten képmására, aki Szeretet. A szeretet isteni törvénye be van írva génjeinkbe. Jézus, amikor közénk jött, világosan kinyilatkoztatta ezt nekünk, amikor új parancsot adott: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is!”  Ez a „mennyország törvénye”, a Szentháromság élete itt a földön, az evangélium szíve. Amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek teljes közösségben élnek a mennyben, annyira, hogy teljesen egyek , ugyanúgy a földön mi is olyan mértékben vagyunk önmagunk, amennyire megéljük a szeretet kölcsönösségét. Amint a Fiú ezt mondja az Atyának: „mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém” , úgy közöttünk is akkor valósul meg teljes mértékben a szeretet, ha nemcsak a lelki javakat osztjuk meg, hanem az anyagiakat is.
Felebarátunk szükséglete mindenki szükségletévé kell, hogy váljon. Valakinek nincs állása? Mintha nekem nem lenne. Valakinek beteg az édesanyja? Úgy segítem őt, mintha az enyém lenne. Van, aki éhes? Mintha én lennék éhes, és úgy próbálom előteremteni az ételt, mintha saját magamnak tenném.
Ez a jeruzsálemi első keresztények tapasztalata: „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.”  Olyan vagyonközösség volt ez, amelyet bár nem volt kötelező, mégis nagyon intenzíven gyakoroltak. Pál apostol megmagyarázza: nem arról van szó, hogy egyeseket nehéz helyzetbe kellene hozni azért, hogy másokon segítsünk, hanem arról, hogy megvalósuljon az „egyenlő mérték szerint”  elve.
Cezáreai Szent Vazul ezt mondja: „Az éhezőket illeti meg az a kenyér, amit félreteszel, a ládafiában őrzött kabátod a mezítelennek jár, rejtve őrzött pénzed pedig a szükséget szenvedőké.” 
Szent Ágoston szerint: „A gazdagok feleslege a szegényeket illeti.” 
„A szegényeknek is segíteniük kell egymáson: egyikük lábát kölcsönözheti a sántának, a másikuk szemét a vaknak; ismét más meglátogathatja a betegeket.” 
 
Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
Ma is élhetünk úgy, mint az első keresztények. Az evangélium nem utópia. Ezt bizonyítják például azok az új mozgalmak, amelyeket a Szentlélek hozott létre az egyházban, hogy az első keresztények evangéliumi radikalitását hívja újra életre frissességével, és hogy válaszoljon az óriási igazságtalanságban és szegénységben élő mai társadalom nagy kihívásaira.
Emlékszem a Fokoláre Mozgalom kezdetére, amikor az új karizma a szegények iránti különleges szeretetet ültette a szívünkbe. Amikor találkoztunk velük az utcán, felírtuk egy kis jegyzetfüzetbe a címüket, hogy felkereshessük őket, hogy segítsünk nekik. Jézust láttuk bennük, aki azt mondta: „nekem tettétek” . Miután meglátogattuk őket viskóikban, meghívtuk őket magunkhoz ebédre. Nekik tartogattuk a legszebb asztalterítőt, a legjobb evőeszközöket, a legjobb falatokat. Az első fokolárban az asztalnál így foglaltunk helyet: egy fokolarina, egy szegény, egy fokolarina, egy szegény…
Egy nap úgy éreztük, az Úr azt kéri tőlünk, hogy váljunk mi magunk szegénnyé, hogy így szolgálhassuk a szegényeket és mindenkit. Ezért mindegyikünk az első fokolár egyik szobájának közepére tette mindazt, amiről úgy gondolta, hogy felesleges a számára. Volt ott tavaszi kabát, egy pár kesztyű, kalap, még egy szőrmebunda is… Azóta pedig, hogy adni tudjunk a szegényeknek, olyan vállalatokat alapítottunk, amelyek munkahelyet biztosítanak, nyereséget termelnek, amelyet a rászorulók kapnak meg.
Azonban még sokat kell tennünk a szegényekért.
 
Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs! S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen!”
Lehet, hogy észre sem vesszük, milyen sok kincsünk van, amit közösbe tehetünk. Finomítani kell érzékenységünkön, és el kell sajátítanunk bizonyos ismereteket ahhoz, hogy ténylegesen segíteni tudjunk, hogy megtaláljuk a testvériség megélésének módját. Adhatjuk szívünk szeretetét, kinyilváníthatjuk baráti szándékunkat, átadhatjuk örömünket, rendelkezésre bocsáthatjuk időnket, imáinkat; szóban vagy írásban közösbe tehetjük belső gazdagságunkat. Vannak ezen kívül olyan tárgyaink is, mint például táskák, tollak, könyvek, de lehet pénz, lakás vagy jármű is, amit rendelkezésre bocsáthatunk. Lehet, hogy sok mindent összegyűjtünk arra gondolva, hogy egyszer majd szükségünk lesz rá, miközben környezetünkben valakinek sürgősen éppen arra volna szüksége.
Ahogyan minden növény csak annyi vizet szív fel a talajból, amennyire szüksége van, úgy mi is próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi nélkülözhetetlen. Jobb, ha időnként azt vesszük észre, hogy hiányzik valami; jobb kicsit szegénynek lenni, mint kicsit gazdagnak.
„Ha mindannyian megelégednénk a szükségessel – mondta Szent Vazul –, és fölöslegünket a nélkülözőknek adnánk, nem lenne többé sem gazdag, sem szegény.” 
Próbáljuk meg, kezdjünk el így élni! Jézus biztosan nem fog megfeledkezni arról, hogy elküldje nekünk a százszorost; így további lehetőségünk lesz arra, hogy adjunk. Végül pedig azt fogja mondani, hogy amit bárkinek is adtunk, azt Neki adtuk. - Chiara Lubich

Az élet Igéje - 2014. november
"Nálad van az élet forrása” (Zsolt 36,10)
[…] A Szentírásnak ez az Igéje valami olyan fontosat és életbevágót közöl, ami a megbékélés és a közösség megélésének eszközévé tehet. Első mondanivalója számunkra, hogy az életnek egyetlen forrása van: Isten. Tőle, teremtő szeretetéből születik a Világegyetem, melyet otthonul ad az embernek.
Ő adja az életet tele ajándékokkal. A zsoltár szerzője ismeri a sivatag kietlen sivárságát, és tudja, hogy mit jelent a forrás, amely körül kivirágzik az élet. Így nem is találhatott volna szebb hasonlatot arra, hogy megénekelje a teremtett világot, amely – mint egy folyó – Isten öléből fakad.
Ezért tör fel lelkéből a dicséret és a hála himnusza. Ez az első lépés, melyet meg kell tennünk, az első tanítás, amelyet megérthetünk a zsoltár szavaiból: dicsőíteni Istent és hálát adni neki művéért, a Kozmosz csodáiért és az élő emberért, aki az Ő dicsősége és az egyetlen teremtmény, aki képes ezt mondani Neki:
„Nálad van az élet forrása”
De az Atya szeretete nagyobb volt annál, semhogy megelégedett volna az Ige kimondásával, amely által mindent megteremtett. Azt akarta, hogy Igéje magára öltse a testünket. Isten, az egyetlen igaz Isten, emberré lett Jézusban, és elhozta a földre az élet forrását.
Minden jónak, minden létezésnek és minden boldogságnak a kútfeje közénk jött, hogy velünk éljen, egészen közel hozzánk. „Én azért jöttem – mondja Jézus –, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”  Betöltötte önmagával létünk minden pillanatát és területét, és mindig velünk akar maradni, hogy a legkülönbözőbb színek alatt is felismerhessük és szerethessük Őt.
Néha azt gondoljuk, hogy milyen jó lett volna Jézus idejében élni! Pedig szeretete megtalálta a módját, hogy itt maradhasson, és nemcsak Palesztina egy eldugott zugában, hanem a föld minden pontján. Itt maradt az Eucharisztiában, ahogy megígérte: belőle táplálkozhatunk, és általa újíthatjuk meg életünket.
„Nálad van az élet forrása”
Egy másik forrás, ahonnan Isten jelenlétének élő vizéből meríthetünk: a testvér. Amikor szeretjük velünk és mellettünk élő felebarátainkat, különösen a rászorulókat, ne gondoljuk, hogy velük teszünk jót. Inkább ők azok, akik jót tesznek velünk, hiszen Istent adják nekünk. Mivel Jézust szeretjük bennük – „éhes voltam…, szomjas voltam…, vándor voltam…, börtönben voltam…”  –, cserébe az Ő szeretetét és életét kapjuk, melynek Ő maga a forrása, aki jelen van minden testvérünkben.
Bővizű forrás Isten bennünk lakó jelenléte is. Mindig szól hozzánk, és rajtunk múlik, hogy hallgatunk-e hangjára, mely megegyezik lelkiismeretünk szavával. Minél inkább megpróbáljuk szeretni Istent és a felebarátot, annál erősebbé válik hangja, kiemelkedve minden más hang közül. De van egy különleges alkalom, amikor mindennél jobban meríthetünk bennünk való jelenlétéből: amikor imádkozunk, és így közvetlen kapcsolatunk mélyére akarunk hatolni Vele, aki ott lakik a lelkünkben. Olyan, mint a mélyben csörgedező patak, mely nem apad el soha, mely mindig ott van, mely minden pillanatban szomjunkat olthatja. Elegendő egy pillanatra összeszedetten bezárnunk lelkünk kapuit, hogy megtaláljuk ezt a forrást, akár egy kiszáradt sivatag kellős közepén is. Akkor rátalálunk a Vele való egységre, megérezzük, hogy nem vagyunk többé egyedül, hanem ketten vagyunk: Ő énbennem, és én Őbenne. Ugyanakkor – ajándékaként – mégis egy vagyunk, miként a víz egy a forrással, vagy a mag egy a virággal.
[…] Ez a zsoltárból származó Ige emlékeztessen bennünket arra, hogy egyedül Isten az élet, azaz a teljes lelki közösség, béke és öröm forrása. Minél inkább ebből a forrásból, ebből az élő vízből, Igéjéből merítünk életet, annál közelebb kerülünk egymáshoz, hogy testvérként élhessünk. És akkor valóra válik a zsoltár folytatása: „A te fényedben látjuk a világosságot” – azt a fényt, amelyre az emberiség vár. - Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2014. október
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg. ” (Jn 6,35)
János leírja evangéliumában, hogy Jézus a kenyérszaporítás után, Kafarnaumban tartott nagy beszédében többek között ezt is mondta: „"Ne azért az eledelért fáradozzatok, mely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek.”" 
Hallgatói számára egyértelmű, hogy a mannára utal, s ez egyben a "„második"” mannára való várakozást is jelenti, mely a Megváltó eljövetelekor száll majd alá a mennyből.
Nem sokkal ezután, ugyanebben a beszédben Jézus úgy mutatkozik be a tömegnek – mely még nem érti Őt –, hogy Ő maga a mennyből alászállott igazi kenyér, s ezt a hitünkkel kell elfogadnunk:
 
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg.”
Jézus már úgy látja önmagát, mint a kenyeret. Ez ugyanis földi életének legfőbb célja. Kenyérré lenni, hogy megegyék. Kenyérré lenni, hogy átadja nekünk életét, hogy önmagává alakítson minket. Eddig tehát világos ennek az igének a lelki tartalma, az ószövetségi vonatkozásaival együtt. Szavai azonban titokzatosabbá és kellemetlenebbé válnak, amikor Jézus ezt mondja magáról: „A kenyér pedig, amit én adok, az én testem a világ életéért”  és „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek” .
Az Eucharisztia hírüladása ez, ami sok tanítványt megbotránkoztatott és eltávolított Jézustól. Pedig éppen ez a legnagyobb ajándék, melyet az emberiségnek akar adni: saját jelenlétét az Eucharisztia szentségében, mely betölti a test és a lélek szomjúságát, s a Jézussal való bensőséges egység által az öröm teljességében részesít minket.
Ha ezzel a kenyérrel táplálkozunk, nem vágyunk semmilyen más eledelre. Minden szeretet és igazság utáni vágyunkat kielégíti az, aki maga a Szeretet, aki maga az Igazság.
 
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg.”
Ez a kenyér tehát Vele táplál már itt lent, de azért kaptuk, hogy mi viszont a bennünket körülvevő emberiség lelki és fizikai éhségét csillapítsuk.
Krisztus üzenetét nem annyira az Eucharisztia által ismeri meg a világ, hanem sokkal inkább a keresztények életéből, akik az oltáriszentségből és az igéből táplálkoznak, akik életükkel és szavaikkal adják hírül az evangéliumot, s ez által teremtik meg Krisztus jelenlétét az emberek között.
A keresztény közösség élete az Eucharisztiának köszönhetően válik Jézus életévé, vagyis olyan életté, amely képes Isten szeretetét és életét adni a többieknek.
„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg.”
A kenyér hasonlatával Jézus megtanít minket a testvér iránti szeretet igazabb, „keresztényibb” módjára.
Mit jelent ugyanis szeretni?
Szeretni annyit jelent, hogy „eggyé válunk” mindenkivel, eggyé válunk mindabban, amire a többiek vágynak, a legkisebb és a legjelentéktelenebb dolgokban, azokban is, melyek számunkra kevésbé fontosak, de a többieket érdeklik.
Jézus azáltal, hogy kenyérré lett számunkra, ragyogó példáját adta ennek a szeretetnek. Kenyérré válik, hogy behatoljon mindenkibe, hogy ehetővé váljék, hogy eggyé váljon mindenkivel, szolgáljon, szeressen mindenkit.
Egyszóval, váljunk eggyé mi is, egészen addig, hogy egy falat kenyér legyünk a másik számára.
Ez a szeretet: oly módon eggyé válni a többiekkel, hogy érezzék, szeretetünk táplálja, megvigasztalja, felemeli és megérti őket.
Chiara Lubich ---- www.fokolare.hu 

Az Élet Igéje, 2014. szeptember
Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.” (Róm 15,7)
Szent Pál többek között ezzel a mondattal buzdítja a keresztényeket a rómaiakhoz írt levelében. A római közösséget – ahogy egyébként a többi közösséget is, mely a görög-római világban megszületett – olyan hívők alkották, akik egyrészt pogányok, másrészt zsidók közül kerültek ki, vagyis más volt a gondolkodásuk, kultúrájuk, lelki érzékenységük. Ezek a különbözőségek ítélkezést, előítéleteket, negatív megkülönböztetést, türelmetlenséget szültek közöttük, s ez biztos nem volt összhangban Isten akaratával, vagyis azzal, hogy fogadják el egymást kölcsönösen.
Az apostol nem talál hatékonyabb eszközt arra, hogy segítsen ezeknek a nehézségeknek leküzdésében, mint azt, hogy emlékezteti őket megtérésük kegyelmére. Az a tény, hogy Jézus meghívta őket a hitre, átadva nekik saját Lelke ajándékát, kézzelfogható jele volt annak a szeretetnek, amellyel Jézus – tekintet nélkül múltjukra, származásukra – mindannyiukat külön-külön elfogadta, hogy egyetlen testet alkosson belőlük.
„Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”
Szent Pál szavai Jézus szeretetének egyik megrendítő vonására irányítják figyelmünket: Jézus – földi élete során – mindig elfogadott mindenkit, főképpen a leginkább számkivetetteket, a legnagyobb ínségben élőket, a legtávolabb levőket. Mindenkit megajándékozott bizalmával, barátságával, s ezzel egymás után döntötte le azokat a falakat, melyeket az emberi gőg és önzés emelt az akkori társadalomban. Jézusban a mennyei Atya mindannyiunkra irányuló, teljességgel elfogadó szeretete nyilvánult meg; nekünk is ilyen szeretettel kell tehát fordulnunk a többiek felé. Elsősorban ez az, amit az Atya akar tőlünk. Ezért azzal dicsőíthetjük meg leginkább az Atyát, ha arra törekszünk, hogy elfogadjuk egymást, méghozzá úgy, ahogyan Jézus fogadott el minket.
Fogadjátok el egymást, amint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.”
Hogyan éljük tehát az e havi igét?
Ez az ige önzésünk egy olyan megnyilvánulására világít rá, mely igen gyakran jelentkezik, s melyet – mondjuk meg őszintén – a legnehezebb leküzdeni: hajlamosak vagyunk arra, hogy elzárkózzunk a többiektől, megkülönböztessük, félreállítsuk, kizárjuk a másikat, amennyiben nem olyan, mint mi, és ezért zavarhatja nyugalmunkat.
Ezt az igét tehát elsősorban családunkon, közösségeinken belül, munkahelyi környezetünkben igyekszünk majd élni úgy, hogy kigyomláljuk magunkból az ítélkezést, a negatív megkülönböztetést, az előítéleteket, a neheztelést, a türelmetlenséget egyik vagy másik felebarátunkkal szemben. Igen könnyen és gyakran beleesünk ezekbe a hibákba, melyek miatt nagyon hűvössé válnak, és veszélybe kerülnek az emberi kapcsolatok; ami megnehezíti, sőt megakadályozza a kölcsönös szeretet áramlását.
De szélesebb körben, társadalmi szinten is próbáljunk így élni! Határozzuk el, hogy tanúságtevői leszünk Jézus elfogadó szeretetének azok iránt, akiket a társadalmi önzés hajlamos kizárni vagy félreállítani.
A másik ember különbözőségének elfogadása a keresztény szeretet alapja. Ez a kiindulópontja, az első lépcsőfoka a szeretet civilizációja, a közösségi kultúra létrejöttének, melynek felépítésére ma Jézus különösképpen meghív mindannyiunkat.
Chiara Lubich
(Az Élet Igéje, 1992. december, Új Város 1992/12)

Az Élet Igéje, 2014. augusztus
Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.” (Sir 28,2)
Ez az életige az egyik ószövetségi könyvből való. Krisztus előtt 170-180 körül írta egy írástudó bölcs, Ben Szira, aki Jeruzsálemben folytatott tanítói tevékenységet. Olyan témát tanít, mely kedves az egész bibliai bölcseleti hagyomány szemében. Eszerint Isten irgalmas a bűnösökhöz, és nekünk is példája szerint kell cselekednünk. Az Úr megbocsátja minden vétkünket, mert „irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban” (vö. Zsolt 103,3.8). Becsukja szemét, hogy ne lássa többé bűneinket (vö. Bölcs 11,23), elfelejti és a háta mögé veti minden vétkünket (vö. Iz 38,17). Ő ugyanis, mivel ismeri kicsiségünket és nyomorúságunkat – írja másutt Ben Szira –, „megsokszorozza a bűnbocsánatot”. Isten, mint minden apa és anya, mivel szereti gyermekeit, megbocsát nekik, megajándékozza őket bizalmával, elrejti hibáikat, és fáradhatatlanul bátorítja őket.
Isten, mivel apa és anya, nem elégszik meg azzal, hogy szereti gyermekeit és megbocsát nekik. Az a vágya, hogy ők is testvérként tekintsenek egymásra, egyetértsenek, szeressék egymást. Az egyetemes testvériség tehát Istennek az emberiségről alkotott nagy terve. Olyan testvériség ez, amely erősebb az óhatatlanul bekövetkező megosztottságnál, feszültségeknél, haragnál, amelyek a meg nem értés és az elkövetett hibák következtében oly könnyen kialakulnak.
Gyakran családok hullnak szét, mert nem tudunk megbocsátani egymásnak. Ősi gyűlölet táplálja a rokonok, a társadalmi csoportosulások, a népek közötti megosztottságot. Még olyanok is akadnak, akik azt tanítják, hogy ne felejtsük el az elszenvedett sérelmeket, hogy tápláljuk magunkban a bosszút… Így az alattomos harag megmérgezi a lelket és kikezdi a szívet.
Vannak, akik azt gondolják, hogy a megbocsátás a gyengeség jele.
Nem így van. A megbocsátás igen nagy bátorság megnyilvánulása, igazi szeretet, a leghitelesebb szeretet, mert érdek nélküli. „Ha csupán azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok?” – mondja Jézus. – Ezt mindenki meg tudja tenni. „Szeressétek ellenségeiteket!” (vö. Mt 5,42-47)
Nekünk is meg kell tanulnunk Jézustól az apai és anyai szeretetet, az irgalmas szeretetet mindazok iránt, akikkel napunk során találkozunk, különösen azok iránt, akik valamiképp hibáznak. Akik pedig meghívást kaptak egy közösségi lelkiségre, azaz a keresztény lelkiségre, azoktól az Újszövetség még többet kér: „Bocsássatok meg egymásnak!” (Kol 3,13) A kölcsönös szeretet szinte szövetséget kér tőlünk: legyünk mindig készek megbocsátani egymásnak! Csak így járulhatunk hozzá az egyetemes testvériség létrejöttéhez.
 
Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked.
E szavak nemcsak arra hívnak, hogy legyünk könyörületesek, hanem eszünkbe juttatják azt is, hogy a megbocsátás szükséges feltétele annak, hogy nekünk is megbocsássanak. Jézus maga figyelmeztet minket: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Mt 7,2) „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” (Mt 5,7) Ha ugyanis a szív megkeményedett a gyűlölettől, nem lesz képes felismerni és befogadni Isten irgalmas szeretetét.
Hogyan váltsuk hát tettekre ezt az igét? Természetesen bocsássunk meg azonnal, ha lenne még valaki, akivel nem békültünk ki! Ez azonban még nem elég. Át kell kutatnunk szívünk legrejtettebb zugait, hogy kiűzzük belőle az egyszerű közömbösséget, a jóakarat hiányát, bármiféle fölényes magatartást, a felületességet bárki irányában, akivel csak találkozunk.
Ezen kívül szükség van még egy megelőző műveletre is. Tekintsünk minden reggel új szemmel arra, akivel találkozunk a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, az üzletben! Legyünk készen arra, hogy ne azt nézzük, ami nem tetszik a viselkedésükben, hogy ne ítélkezzünk, hogy bizalomban részesítsünk másokat; hogy mindig reméljünk, mindig higgyünk! Ezzel a teljes amnesztiával, ezzel az egyetemes megbocsátással a szívünkben közeledjünk mindenkihez! Egyáltalán ne emlékezzünk mások hibáira, mindent takarjunk be szeretetünkkel! Napunk során pedig bocsánatkéréssel vagy a barátság egy-egy jelével próbáljunk meg jóvátenni egy udvariatlanságot, egy türelmetlen megnyilvánulást! A másik ember ösztönös elutasítása helyett hagyjuk élni magunkban a teljes befogadást, a határtalan irgalmat, a teljes megbocsátást, a részvétet, a másik szükségleteire való odafigyelést!
Ha azután az Atyához fohászkodunk – mindenekelőtt, amikor bocsánatot kérünk a hibáinkért –, látni fogjuk, hogy kérésünk teljesül, és teljes bizalommal mondhatjuk majd: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!” (Mt 6,12) - Chiara Lubich
 
(Az Élet Igége, 2002. szeptember, Új Város 2002/9)
-----------
Az Élet Igéje, 2014. július
 
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." - (Mt 18, 19-20)
Úgy vélem, ez egyike Jézus igéinek, melyek hallatán felujjong a szívünk. Mennyi szükséglet van az életben, mennyi jogos és igaz vágy, amelyeket nem tudsz kielégíteni, nem tudsz csillapítani! Mélységesen meg vagy győződve arról, hogy csak egy égi közbeavatkozás, egy mennyei kegyelem tudná kielégíteni mindazt, amire egész lényed vágyik. S ekkor fénylően, tisztán és acélos bizonyos-sággal hallod Jézus ajkáról ezeket a reménnyel és ígérettel teli szavakat: 
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."
Biztosan olvastad az evangéliumban, hogy Jézus nem is egyszer bátorít, imádkozzunk, és beszél arról is, mit kell tennünk, hogy megkapjuk, amit kérünk. Jézusnak most idézett szavai szerint ahhoz, hogy kérésünkre választ kapjunk a mennyből, több személyre, közösségre van szükség. Azt mondja: „ha ketten közületek. .." Ketten. Ez a legkisebb létszám, amely már közösséget alkot. Jézus számára nem annyira a hívek száma a fontos, mint inkább az, hogy többen legyenek.
Már a zsidóság is tudta, hogy Isten nem veti meg a közösség imáját, de Jézus valami újat mond: „Ha ketten közületek egyetértenek. .." Több személyt akar, de azt kívánja, hogy váljanak eggyé: egyetértésükre, egységükre teszi a hangsúlyt, azt akarja, hogy legyenek egymásra hangolva.
Természetesen meg kell egyezniük abban, amit kérnek, de ennél többről van szó: kérésüknek a szívek összhangjára kell támaszkodnia.   Jézus azt állítja, hogy a személyek közötti kölcsönös szeretet a feltétele annak, hogy megkapjuk, amit kérünk.
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól..."
Azt kérdezheted: De miért hatol el jobban az Atyához az egységből fakadó imádság? Talán mert ez az imádság letisztultabb. Hiszen mire is korlátozódnak gyakran imáink? Csupán egy sor önző kérésre. S így inkább hasonlítunk egy királytól kéregető koldusra, mint egy gyermekre, aki atyjához fordul.
Ha viszont másokkal együtt kérünk, akkor bizonyosan kevésbé állunk az egyéni érdekek befolyása alatt. A másokkal való kapcsolatban az ember alkalmasabbá válik arra, hogy jobban megérezze és megossza szükségleteiket. Sőt két vagy három személy azt is jobban megérti, hogy mit kell kérniük az Atyától. Ha tehát azt akarjuk, hogy imánk meghallgatást nyerjen, a legjobb, ha ahhoz tartjuk magunkat, amit Jézus mond: 
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."
Maga Jézus mondja meg nekünk, mi a titka annak, hogy ez a fajta ima hatékony. Szavainak kulcsa ez: „összegyűlnek az én nevemben". Amikor így jövünk össze, akkor Ő van jelen közöttünk. S mindazt, amit Vele együtt kérünk, könnyebben megkapjuk. Hiszen Jézus – Aki jelen, van ott, ahol a kölcsönös szeretet egyesíti a szíveket – maga kéri velünk együtt az Atyától a kegyelmeket. El tudnád képzelni, hogy az Atya ne hallgassa meg Jézust? Hiszen az Atya és Krisztus egy. 
Nem érzed, hogy milyen csodálatos ez? Nem nyújt biztonságot számodra? Nem önt reményt be-léd?
„Mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."
Most bizonyára azt szeretnéd tudni, hogy Jézus akarata szerint mit kell kérned. Ő maga világosan megmondja: „Bármit" (Mt 21,22).  Nincs semmiféle korlát.
Ezen túl tehát vedd be ezt az imádságot is életed programjába. Családod, te magad, barátaid, a közösség, amelynek tagja vagy, hazád, a téged körülvevő világ talán azért nem részesült eddig számtalan kegyelemben, mert te nem kérted.
Egyezz meg szeretteiddel, azokkal, akik megértik és megosztják veled eszményeidet: készek akartok lenni arra, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan az evangélium parancsolja. Így kiérdemlitek, hogy Jézus közöttetek legyen, és aztán kérjetek. Kérjetek korlátlanul. Kérjetek a liturgikus együttléteken, kérjetek a templomban, kérjetek bárhol vagytok; kérjetek mielőtt valamiben döntenétek; kérjetek minden ügyetekben!
De ne úgy kérjetek, hogy Jézusnak csalódnia kelljen közömbösségetek miatt, miután ekkora lehetőséget adott számunkra. S akkor az emberek többet fognak mosolyogni, a betegek reménykednek majd, a gyermekek védettebben nőnek fel, a családi élet harmonikusabbá válik, és kevesek is alkalmassá lesznek, hogy a nagy problémákkal megküzdjenek. S mindezek által elnyerjük a mennyországot, mert az élők és holtak szükségleteiért való imádság is az irgalmasság cselekedete. S az utolsó ítéleten ezt kérik majd számon tőlünk. - Chiara Lubich
 
TAPASZTALATOK
"Több személyt akar, de azt kívánja, hogy váljanak eggyé: egyetértésükre, egységükre teszi a hangsúlyt, azt akarja, hogy legyenek egymásra hangolva.
Természetesen meg kell egyezniük abban, amit kérnek, de ennél többről van szó: kérésüknek a szívek összhangjára kell támaszkodnia. "
Tegnap este végre úgy alakult, hogy együtt tudott vacsorázni a család. - Ez nem természetes felnőtt gyerekeknél, mert  mindenki éli a maga életét, tehát legtöbbször nincsenek otthon vacsoraidőben - Utána alkalmasnak láttuk, hogy kicsit beszélgessünk, "egymásra hangolódjunk " és imát kezdeményezzünk. Nem is olyan egyszerű már az sem, hogy megegyezzünk, miért imádkozzunk. Volt, amiben mindenki egyetértett, de volt olyan is, amiben eltérőek voltak a vélemények... Pl. Mi szülők úgy láttuk kérhetnénk azt is, hogy az egyik számítógépes játékról leszokjon gyermekünk, viszont ő ezzel nem értett egyet...   El kezdtünk erről beszélgetni "egymásra hangolódni."… végeredmény, hogy  azért imádkoztunk, hogy csökkentse a ráfordított időd és  tartalmasabb elfoglaltságokon vegyen részt. ...  vagy olyan imaszándék került elő, ami éppen most még nem aktuális, most van fontosabb nála... Végül megszületett a "letisztult lista". Ima után boldogok voltunk, hogy sikerült Jézust magunk közé hívni, Vele együtt imádkozni!
-----------
Csütörtök este a családból hárman voltunk otthon. Kezdeményeztem egy közös imát, s ennek keretében felolvastam az életigés lapból az első bekezdést. Tetszett nekik, fogékonyak voltak. Beszéltünk arról, mit jelent, hogy egymásra legyünk hangolódva már ima előtt.
 
Szombaton délután több apróság miatt "elviselhetetlen" voltam az immár 5 főre bővült családom számára. Azért aznap este is kezdeményeztem a közös imát, s bocsánatot kértem a családtól. Jó volt tisztázni a dolgokat, ők is felismerték, mivel "húztak fel". Azután már tudtunk közösen imádkozni is.
-----------
Tegnap a férjemmel utaztunk le vidékre a szüleimhez. A hosszú autóút alatt sok időnk volt beszélgetni, 
igazán megéreztem, mit jelent az, hogy "egymásra hangolódni": meghallgatni egymást, megismerni egymás álláspontját, gondolatait, vágyait, terveit, elfogadni és befogadni a másikat teljesen... 
Ebben a kölcsönös szeretetben éreztem, hogy tudunk őszintén az életigéről is beszélgetni. Elővettem és felolvastam, férjemben felmerültek kérdések a hallottakkal kapcsolatban, amiket megbeszéltünk. 
Elemi erővel hasítottak belém a következő szavak, és a szavak hatására megvilágosodott bennem a felelősségem mértéke is:
"Családod, te magad, barátaid, a közösség, amelynek tagja vagy, hazád, a téged körülvevő világ talán azért nem részesült eddig számtalan kegyelemben, mert te nem kérted."
Rájöttem, hogy valóban mennyi mulasztásom van e téren... Sokkal többször, többet, többekért kellene imádkoznom...
Olyan jó volt férjemmel átbeszélgetni, megszűrni a szándékainkat, hogy mi az, amit a minket végtelenül szerető Atya elé helyezünk a köztünk jelenlévő Jézus által...
Megdöbbentő, hogy ebben a légkörben a szándékok valóban megtisztulnak, alázatossá és önzetlenné válnak. Úgyhogy kéréseinket úgy tudtuk mind befejezni, hogy "ha te is így gondolod Jézus, ha szerinted is szükségünk/szüksége van erre, ha javunkra/javára válik..."
Így biztosak lehetünk benne, hogy bárhogyan is alakulnak a problémás ügyeink, bajaink, meggyőződéssel hihetjük, hogy Isten tud róluk, hiszen elé helyeztük, így "kimenetelük" is biztosan az Ő akarata lesz, vagyis, ami leginkább üdvösségünket szolgálja.

Az Élet Igéje, 2014. június
„Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
 
Evangéliumának legelején Máté azt írja, hogy Jézus az Emmánuel (vö. Mt 1,23), a ‘velünk-az-Isten’. Az ő történetéről számol be. Az evangélium legvégén pedig Jézus szavait idézi, az ígéretét, hogy mindig velünk marad, a Mennybe való visszatérése után is. A világ végezetéig ‘velünk-az-Isten’.
Jézus akkor mondta ezt tanítványainak, amikor rájuk bízta a feladatot, hogy menjenek el az egész világra hírül adni üzenetét. Úgy küldte őket, mint bárányokat a farkasok közé, és tudta, hogy ellenállásba ütköznek majd, és üldöztetést szenvednek (vö. Mt 10,16-22). Ezért nem akarta magukra hagyni őket küldetésükben. Megígérte nekik – éppen akkor, amikor eltávozott tőlük –, hogy velük marad! Nem fogják többé látni, nem hallják majd a hangját sem, nem is érinthetik, mégis ott lesz velük, mint korábban, sőt még annál is jobban. Eddig ugyanis csak meghatározott helyeken volt jelen: Kafarnaumban, vagy a tónál, vagy a hegyen, vagy Jeruzsálemben; mostantól fogva viszont ott lesz mindenütt, ahol tanítványai vannak.
Jézus figyelme mindannyiunkra kiterjed, akik hétköznapi gondok között élünk. Mivel Ő a megtestesült Szeretet, azt gondolta: „Mindig az emberekkel szeretnék lenni, szeretnék megosztani velük minden aggodalmat, szeretném megvigasztalni őket; ott szeretnék járni velük az utcán, belépni az otthonukba, jelenlétemmel újra és újra örömöt szerezni nekik…”
Ezért akart velünk maradni és éreztetni közelségét, erejét, szeretetét.
Lukács evangéliuma elbeszéli, hogy a tanítványok, miután látták Őt fölmenni az Égbe, „nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe” (Lk 24,52). Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy megtapasztalták, amit mondott.
Mi is eltelünk örömmel, ha valóban hiszünk Jézus ígéretében:
 
Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”
Jézus földi életének végét jelzik a tanítványaihoz intézett utolsó szavai. Ezek jelentik egyben az Egyház életének kezdetét is, melyben sokféle módon van jelen: az Eucharisztiában, Igéjében, szolgáiban (a püspökökben és a papokban), a szegényekben, a kicsikben, a kitaszítottakban… minden felebarátban.
Mi szívesen hangsúlyozzuk Jézus különleges jelenlétét, melyet maga ajánlott fel nekünk szintén Máté evangéliumában: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Ezen a jelenléten keresztül mindenhol ott szeretne lenni.
Ha éljük mindazt, amit parancsol, különösen az új parancsot, akkor megtapasztalhatjuk ezt a jelenlétét a templomokon kívül is, az emberek között, mindenhol.
Amit ehhez tőlünk kér, az a szolgáló, megértő, kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.
Éljünk így, hogy mindenkinek lehetősége nyíljon már itt a földön találkozni Vele!
Chiara Lubich - Az Élet Igéje, 2002. május, Új Város 2002/5

Élhető a májusi Életige is!
"ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk"
Megromlott a kapcsolatom valakivel és ez már odáig fajult, hogy amikor meglátott lehajtotta a fejét, rám sem nézett , pedig régen mosolyogva köszöntöttük egymást. Szomorú voltam emiatt, de  gondoltam majd lesz valahogy, hiszen nem  én vagyok a hibás, de aztán kértem a misében is, hogy tudjak lépni az illető felé. - Meghallgattatott! - Rögtön adódott egy szituáció, segíthettem a kabátja cipzárjának a felhúzásában... Ez a  gesztus az első kis lépés megbékélésünk útján...

„Krisztus nevében… szeressük egymást…”
Időpontot kért valaki. Rögtön mondtam is, hogy mikor jöhet. Ő fél mondatban említette, hogy nem a legjobb neki, de megoldja. Hazajövet eszembe jutott, mit tehetnék érte. Megnéztem a naptáram és találtam egy számára megfelelőbb időpontot (telefonon felhívtam, megbeszéltük). Apróság, de örülök, főleg a napi jelszót is olvasva: „Az egymás iránti szeretet nem érzelgősség”

A havi életigemagyarázatban olvassuk: "mielőtt ajándékunkat az oltárra vinnénk, ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk" (vö. Mt 5,23-24).
Bátyám születésnapomon éppen hogy csak felköszöntött, ajándékot egyáltalán nem adott. Ez rosszul esett. Én már évek óta gyakran támogatom őket segítségekkel, és soha nem felejtem el a születésnapjukat.
Gondolkoztam. Nekem se jó, neki sem jó, ha haragszom. Igyekeztem elfelejteni az ügyet. Egy kicsit persze harcolt bennem a két gondolat, egyrészt hogy én mégiscsak fontosabb vagyok annál, hogy elfelejtsenek, másrészt, hogy ez csip-csup ügy a mennyországhoz képest. Olyan elhatározást is tettem – egy hónapokkal korábbi életigének megfelelően – hogy senkinek nem panaszkodom ezzel kapcsolatban.
Már az is nagy előrehaladásnak számít, hogy néha eszembe jutott a sérelem és őszintén legyintettem gondolatban, elengedtem a fájdalmat.
(Tegnap egyébként találkoztunk és nagyvonalú ajándékkal lepett meg.)
Nektek hajrá...


2014. Május
„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20)
Pál így buzdítja a korintusiakat abban a részben, mely az egész Evangélium szívét alkotó nagy örömhír közlése után következik: Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal (vö. 2Kor 5,19).
Fia kereszthalálával Isten végső tanújelét adta irántunk való határtalan szeretetének. Krisztus keresztje által kiengesztelt bennünket Önmagával.
Hitünknek ez az alapigazsága ma is teljesen aktuális. Ez az a kinyilatkoztatás, melyre az egész emberiség vár; igen, Isten mindenkihez közel van szeretetével, és szenvedélyesen szeret minden embert. A világnak szüksége van erre az örömhírre, de csak akkor tudjuk átadni, ha előbb újra meg újra elismételjük magunknak egészen addig menően, hogy átérezzük: körülölel bennünket ez a szeretet, akkor is, amikor éppen az ellenkezőjét gondolnánk.
 
„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”
Az Isten szeretetébe vetett hit azonban nem maradhat kinek-kinek benső ügye, amint azt Pál is hangsúlyozza: Isten ránk bízta, hogy másokat is kiengeszteljünk Vele (vö. 2Kor 5,18), s nagy felelősséget ébresztett minden keresztényben, hogy tanúságot tegyen Isten szeretetéről teremtményei iránt. S hogy hogyan?
Egész viselkedésünknek hitelessé kell tennie azt az igazságot, amit hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt ajándékunkat az oltárra vinnénk, ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk (vö. Mt 5,23-24).
S ez mindenekelőtt közösségeinken – családjainkon, csoportjainkon, társaságainkon, egyházainkon – belül érvényes. Az a hivatásunk ugyanis, hogy ledöntsünk minden falat, ami akadályozza az egyének és a népek között az egyetértést.
[…]
„… Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”
„Krisztus nevében” azt jelenti: az Ő helyetteseként lépjünk Krisztus nyomdokaiba; éljünk Vele; éljünk úgy, mint Ő, és szeressük egymást, amint Ő szeretett bennünket! Ne közösítsünk ki senkit, és tegyük félre az előítéleteket! Legyünk nyitottak arra, hogy befogadjuk és értékeljük felebarátaink pozitívumait, legyünk készek az életünket is adni egymásért! Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények ismertetőjegye, mely ma ugyanúgy érvényes, mint Jézus első követőinek korában.
Ezt az igét élni azt jelenti, hogy békességszerzővé válunk.
Így minden gesztusunk, minden szavunk, minden tettünk, melyet szeretet itat át, olyan lesz, mint Jézusé.
Hozzá hasonlóan az öröm, a remény, az egyetértés és a béke hordozói, vagyis annak a világnak az előhírnökei leszünk, mely kiengesztelődött Istennel (vö. 2Kor 5,19), s melyre minden teremtmény vár. - Chiara Lubich (Az Élet Igéje 1997. január, Új Város 1997/1.)

Az Élet Igéje, 2014. április
„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34)
Talán te is szeretnéd tudni, hogy mikor mondta ezt Jézus. Akkor beszélt erről, amikor szenvedésére készült. Búcsúbeszédet mondott, mely egyben végrendelete is. Ebből származnak ezek a szavak. Gondolhatod, hogy éppen ezért milyen fontosak!
Az emberek soha nem felejtik el azt, amit apjuk a halálos ágyán mondott. Akkor ennek még inkább így kell lennie Isten szavaival!
Te is vedd tehát komolyan Jézus szavait, és próbáljuk meg együtt mélyebben megérteni, hogy mit is akar mondani!
 
„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”
Jézus a halálra készül, és amit mond, abból lehet érezni, hogy ez hamarosan be is fog következni. Küszöbön álló távozása ugyanis mindenekelőtt egy probléma megoldását teszi szükségessé. Hogyan maradhatna itt övéi között, hogy vezesse az Egyházat?
Tudod, hogy Jézus jelen van a szentségekben. Például megjelenik a szentmisében, az Eucharisztiában.
Azonban Jézus megjelenik ott is, ahol a kölcsönös szeretetet élik. Azt mondta: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)
A kölcsönös szeretetet mélyen megélő közösségben tehát megvalósul Jézus jelenléte, és érezteti hatását. Az ilyen közösségen keresztül Jézus továbbra is közli magát a világgal, továbbra is befolyást gyakorol rá.
Mi a véleményed? Nem csodálatos ez? Nem támad fel benned a vágy, hogy azonnal elkezdd élni ezt a szeretetet a többi kereszténnyel, a felebarátaiddal együtt?
János evangélista írja le ezeket a szavakat. Számára a szeretet parancsa az Egyház első számú, legfontosabb parancsolata, hiszen az Egyház hivatása éppen az, hogy kommunió, közösség, egység legyen.
 
„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”
Jézus rögtön ezután így szólt: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)
Ha Jézus tanítványai igazi megkülönböztető jegyét akarod keresni, ha tudni akarod, miről lehet megismerni őket, csakis a kölcsönös szeretet megélésében fogod ezt megtalálni. A keresztények e jelről ismerik meg egymást. És ha ez hiányzik, a világ sem tudja felfedezni az Egyházban Jézust.
 
„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”
A kölcsönös szeretet egységet teremt. De mire képes az egység? „Legyenek mindnyájan egyek, hogy a világ higgyen” (Jn 17,21) – teszi hozzá Jézus. Az egység Jézus jelenlétét tanúsítja, és magával ragadja a világot, hogy kövesse Őt. Akkor hisz a világ, ha az egységgel és az egymás iránti szeretettel találkozik.
 
„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”
Ugyanakkor a búcsúbeszédben Jézus magáénak is nevezi ezt a parancsot. Az Övé, tehát különösen kedves a szemében.
Nem úgy kell értelmezned, mintha egyszerűen csak egy lenne a sok szabály, a sok parancs közül. Jézus itt egyfajta életmódra utal, azt akarja mondani, hogy erre állítsd be az életedet. Az első keresztények erre a parancsra alapozták életüket. Péter ezt mondta: „Mindenekelőtt tartsatok ki egymás odaadó szeretetében” (1Pt 4,8).
Mielőtt dolgozni, tanulni kezdenél, mielőtt misére mennél, mielőtt bármibe belekezdenél, bizonyosodj meg, hogy kölcsönös szeretet uralkodik-e közted és a veled élők között! Ezen az alapon minden értékes. E nélkül az alap nélkül semmi sem kedves Istennek.
 
„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”
Jézus még azt is mondja, hogy ez a parancs új. „Új parancsot adok nektek.”
Mit jelent ez? Talán addig nem ismerték ezt a parancsot? Nem így van. Az új azt jelenti, hogy új időknek szól.
Miről van tehát szó?
Gondold meg, Jézus meghalt értünk! Tehát egészen a legvégsőkig szeretett bennünket. Vajon milyen az ő szeretete? Biztosan nem olyan, mint a miénk. Az ő szeretete „isteni” szeretet volt, és ma is az. Azt mondja: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” (Jn 15,9) Ugyanazzal a szeretettel szeret tehát bennünket, mellyel Ő és az Atya szeretik egymást.
Nekünk is ugyanazzal a szeretettel kell szeretnünk egymást, hogy megvalósíthassuk az „új” parancsot.
Ilyen szeretettel azonban, mint ember, nem rendelkezhetsz. Boldog lehetsz azonban, mert részesedhetsz benne, mint keresztény. De ki az, aki megajándékoz vele? A Szentlélek önti a lelkedbe és minden hívő lelkébe.
Hasonlóság van tehát az Atya, a Fiú és köztünk, keresztények között, éppen azért, mert mindannyian ennek az isteni szeretetnek vagyunk részesei. Ez a szeretet az, amelyik bekapcsol bennünket a Szentháromság életébe. Ez a szeretet tesz Isten fiaivá bennünket.
Mint valami nagy áramkör, ez a szeretet köti össze a mennyet és a földet. Ez a szeretet emeli a keresztény közösséget Isten magaslatára és ez hozza le az isteni valóságot a földre, oda, ahol a hívők szeretik egymást.
Mi a véleményed? Nem istenien szép mindez? Nem gondolod, hogy rendkívüli módon lenyűgöző a keresztény élet? - Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 2014. március
„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.” (Jn 15,10)
A negyedik Evangélium hosszan leírja, hogy Jézus milyen szavakkal fordult apostolaihoz az utolsó vacsora után. (Jn 13,31-17,26) Ebből a részből választottuk mostani igénket. Jézus azt hangsúlyozza, hogy ha megtartjuk parancsait, akkor megmaradunk szeretetében. Az előző vers gondolata idéződik fel bennünk, amikor Jézus így szól apostolaihoz: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.” (Jn 14,15)
Ebből világosan kiderül, hogy a parancsolatok megtartásának oka, gyökere a Jézus iránti szeretetből kell, hogy fakadjon.
A Jézus iránti szeretet és parancsolatainak megtartása tehát összefügg egymással. Ez a szeretet ugyanis arra ösztönöz, hogy egyre hűségesebben éljük szavait. Igéjének élése által viszont megmaradunk szeretetében, vagyis egyre jobban növekszik bennünk az iránta való szeretet.
 
„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”
Tehát megmaradni az Ő szeretetében. De valójában mit akar mondani ezzel Jézus?
Kétségkívül azt, hogy az iránta érzett igazi barátságunk jele és bizonyítéka parancsolatainak megtartásában rejlik. Ez a feltétele annak, hogy Jézus is viszonozza barátságunkat, és biztosítson bennünket a magáéról. De – úgy tűnik – még valami mást is szeretne mondani: azt, hogy parancsolatainak megtartása a Jézusra jellemző szeretetet hívja életre bennünk. Megismerteti velünk azt a szeretetet, mely Jézus egész földi életét áthatotta; mely által teljesen egy volt az Atyával, s mely ugyanakkor arra késztette Őt, hogy azonosuljon, eggyé váljon minden testvérével, főként a legkisebbekkel, leggyengébbekkel, legkitaszítottabbakkal.
Jézus szeretete meggyógyította a lélek és a test minden sebét, örömöt és békét ajándékozott minden szívnek, s megszüntetett minden megosztottságot azáltal, hogy a testvériséget és az egységet építette minden ember között.
Ha életre váltjuk szavait, Jézus fog élni bennünk is, s minket is szeretetének eszközévé tesz majd.
 
„Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és szeretetében maradok.”
Hogyan éljük tehát e hónap igéjét? Úgy, hogy szem előtt tartjuk a célt, melyet elénk állít, és határozottan elindulunk felé: olyan keresztény életre törekszünk, mely nem elégszik meg parancsolatainak kicsinyes, rideg és felületes megtartásával, hanem nagylelkűen tesz eleget azoknak. A szenteket ez jellemezte. Ők valóban az élő Isten Igéjének megtestesítői.
Ebben a hónapban válasszunk ki egy igét, Jézus egyik parancsát, és próbáljuk meg életre váltani!
S mivel az Új Parancsolat („Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”) a szíve és összefoglalása Jézus minden igéjének, éljük ezt teljes odaadással! - Chiara Lubich - Az Élet Igéje 1994. május, Új Város 1994/5.

Az Élet Igéje, 2014. február
„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.” (Mt 5,8)
 
Jézus a hegyi beszéddel kezdi meg tanítói működését. A Genezáreti-tó mellett Kafarnaum közelében felment egy hegyre, leült – ahogy akkoriban a tanítók szokták –, és beszélt a tömegnek a boldogságokról. Az Ószövetség többször is használja a „boldog” kifejezést: azokat tünteti ki ezzel a jelzővel, akik valamilyen módon valóra váltották az Úr Igéjét.
Jézus a tanítványok számára részben már ismert boldogságokat idézi, azt azonban először hallják, hogy a tisztaszívűek nemcsak fölmehetnek az Úr hegyére (vö. Zsolt 24,4) – amint azt a Zsoltár megénekli –, hanem meg is láthatják Istent. Milyen tehát az a magasabb rendű tisztaság, mely ekkora jutalmat érdemel? Jézus beszédei bőséges magyarázatot adnak erre. Forduljunk tehát hozzá, hogy a hiteles tisztaság forrásából meríthessünk!
 
„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”
„Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek” (Jn 15,3): Jézus szerint ez a megtisztulás leghatékonyabb eszköze. Elsősorban nem a vallási szertartások gyakorlása tisztítja meg a lelket, hanem az Ige. Jézus Szava nem olyan, mint az embereké. Benne ugyanaz a Krisztus van jelen, aki – bár más módon – jelen van az Eucharisztiában is. Az Ige révén Krisztust fogadjuk magunkba, s ha engedjük őt cselekedni, megszabadít a bűntől, vagyis tisztává teszi a szívünket.
A tisztaság tehát a megélt Ige gyümölcse: abból fakad, hogy életre váltjuk Jézus igéit, melyek megszabadítanak ragaszkodásainktól. Ezek ugyanis elkerülhetetlenül kialakulnak bennünk, ha létünk nem Istenben és tanításában gyökerezik. Előfordulhat, hogy a tárgyak, a teremtmények vagy önmagunk rabjaivá válunk. Ha viszont egyedül Isten áll szívünk középpontjában, minden más elveszíti jelentőségét.
Hogy sikerrel járjunk, jó, ha a nap folyamán többször is azzal a fohásszal fordulunk Jézushoz, Istenhez, amelyet a Zsoltárban olvashatunk: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem!” (vö. Zsolt 16,2) Ismételjük el gyakran, főként, amikor a különböző ragaszkodások olyan álmokat, érzéseket, szenvedélyeket ébresztenek bennünk, melyek elhomályosíthatják tisztánlátásunkat és megfoszthatnak szabadságunktól.
Kedvünk támad megnézni bizonyos reklámokat vagy tv-műsorokat? Nem! Mondjuk ezt: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem.” Ez az első lépés. Ha újra kifejezésre juttatjuk Isten iránti szeretetünket, sikerülni fog kilépni önmagunkból, s így ismét tiszták leszünk.
Észrevesszük, hogy egy ember vagy egy munka akadályt gördít közénk és Isten közé, s veszélyezteti vele való kapcsolatunk áttetszőségét? Itt a pillanat, hogy újra kimondjuk neki: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem.” Ez segíteni fog abban, hogy megtisztítsuk szándékainkat és visszaszerezzük a belső szabadságot.
 
„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”
A megélt Ige szabaddá és tisztává tesz, mivel szeretet. Hiszen a szeretet az, mely isteni tüzével megtisztítja szándékainkat és egész bensőnket. A Biblia szerint ugyanis az értelem és az akarat a szív legmélyén lakozik.
Az a szeretet azonban, amit Jézus kér, és ami lehetővé teszi ennek a boldogságnak az élését, a kölcsönös szeretet, mely akkor születik meg, ha valaki – mint Jézus – kész életét adni a többiekért. Ez a szeretet magával ragadja a másikat; kölcsönösséget és olyan légkört teremt, melynek legfőbb ismertetőjegye pontosan az áttetszőség és a tisztaság. Mindez Isten jelenlétéből fakad, és csakis Ő képes arra, hogy tiszta szívet teremtsen bennünk (vö. Zsolt 51,12). A kölcsönös szeretetet élve az Ige kifejti bennünk hatását: megtisztít és megszentel.
Az elszigetelt ember nem tud sokáig ellenállni a világ csábításainak, a kölcsönös szeretet viszont olyan közeget biztosít számára, melyben képes megőrizni tisztaságát és hiteles keresztény életét.
 
„Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.”
A mindig újra visszaszerzett tisztaság gyümölcse ez: „láthatjuk” Istent, vagyis megértjük, hogy Ő működik személyes életünkben és a történelemben, meghalljuk szívünkben szóló hangját és felfedezzük őt mindenütt, ahol jelen van: a szegényekben, az Eucharisztiában, Igéjében, a testvéri közösségben, az egyházban.
Megízleljük jelenlétét már itt a földön, ahol „a hitben élünk, a szemlélés még nem osztályrészünk” (2Kor 5,7), mindaddig, amíg majd örökre, „színről színre” láthatjuk őt (1Kor 13,12). - Chiara Lubich

2014. január 
A világ sok részén január 18. és 25. között tartják az imahetet a keresztények egységéért, más helyeken Pünkösdre teszik ezt az alkalmat.
Ebben az évben az imahét mottója a következő: „Talán megoszlott Krisztus?” (1Kor 1,13)
Az ilyenkor kiválasztott bibliai részhez Chiara Lubich minden évben magyarázatot fűzött. Ezt a hagyományt folytatva ajánljuk azokat a gondolatokat, amelyeket 2005. januárjában a következő ige magyarázataként írt: „Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11). Ez segíthet elmélyülnünk az idei évre választott igében is.
„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja” (vö. 1Kor 3,11) 
Kr. u. 50-ben Pál Korintusba ment. Ez a nagy görög város kereskedelmi kikötőjéről volt híres, és sokféle szellemi irányzatnak adott otthont. Az apostol 18 hónapig hirdette itt az evangéliumot, egy virágzó keresztény közösség alapjait teremtve meg ezzel. Utána mások folytatták az evangélium hirdetését. Az újonnan megtért keresztények viszont hajlottak arra, hogy inkább a Krisztus üzenetét hordozó emberekhez ragaszkodjanak, mint magához Krisztushoz. Így pártoskodás ütötte fel a fejét közöttük: „én Pállal tartok” – mondták egyesek, mások pedig, szintén a számukra kedves apostolra utalva: „én Apollóval tartok”, „én Péterrel”.
A közösséget zavaró megosztottság láttán Pál határozottan megállapítja, hogy az Egyházat – melyet egy épülethez, pl. templomhoz hasonlít – sokan építik ugyan, de csak egyetlen alapon nyugszik: élő alapköve Jézus Krisztus.
Ebben a hónapban, a keresztények egységéért végzett imahét alkalmával az Egyházak és egyházi közösségek együtt idézik fel, hogy egyedüli alapjuk Krisztus, és hogy csak akkor juthatnak el a teljes és látható egységre maguk között, ha Hozzá csatlakoznak, és megélik az egyetlen evangéliumot.
 
„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja”
Krisztusra építeni életünket azt jelenti, hogy egy vagyunk Vele, úgy gondolkodunk, ahogyan Ő, azt akarjuk, amit Ő, úgy élünk, ahogyan Ő élt.
De hogyan építsünk Rá, hogyan verjünk Benne gyökeret? Hogyan legyünk egy Vele?
Úgy, hogy valóra váltjuk az evangéliumot.
Jézus az Ige, Isten megtestesült Igéje; Ő az Ige, aki magára vette az emberi természetet. Mi is akkor leszünk igazi keresztények, ha olyan emberek leszünk, akiknek egész életét Isten Igéje alakítja.
Ha éljük igéit, sőt, ha igéi éltre kelnek bennünk, olyannyira, hogy „élő igékké” alakítanak át minket, akkor egy vagyunk Vele, szorosan Hozzá tartozunk. Akkor nem az „énünk” él többé, vagy a „mi”, hanem az Ige él mindannyiunkban. Ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy valóra váljon a keresztények közötti egység.
Ahogy a testnek lélegeznie kell ahhoz, hogy éljen, ugyanúgy a léleknek is, hogy éljen, Isten Igéjét kell élnie.
Az első gyümölcsök egyike az, hogy Jézus megszületik bennünk és közöttünk. Ez gondolkodásmódunk megváltozásához vezet: a körülményekkel, egyénekkel vagy a társadalommal kapcsolatban Krisztus lelkületét oltja szívünkbe, legyünk akár európaiak, ázsiaiak, ausztrálok, amerikaiak vagy afrikaiak.
[…]
A megélt ige megszabadít minket az emberi korlátozó tényezőktől, örömet, békét és egyszerűséget ad, az élet teljességét, fényt. Azért van így, mert az ige által Krisztushoz csatlakozunk, az Ige pedig lassan-lassan átalakít minket, hogy másik Ő legyünk.
 
„Krisztus, az Egyház egyetlen alapja”
Van viszont egy ige, amely magában foglalja az összes többit: a szeretet, az Isten és a felebarát iránti szeretet. Jézus szerint ebben áll „az egész törvény és a próféták” .
Minden ige Isten Igéje, még ha más és más módon és emberi szavakkal van is kifejezve. És mivel Isten a Szeretet, ezért minden Ige szeretet.
Hogyan éljünk tehát ebben a hónapban? Hogy kerüljünk szoros közelségbe Krisztussal, aki „az Egyház egyetlen alapja”? Úgy, hogy szeretünk, ahogyan Ő tanított minket.
„Szeress, és tégy, amit akarsz” – mondta szent Ágoston, szinte összefoglalva ezzel az evangéliumi élet törvényét. Mert ha szeretünk, nem tévedünk, és egészében teljesítjük Isten akaratát. - Chiara Lubich

2013. december
„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”
(1Tessz 3,12)
Szent Pál a rá jellemző közvetlenséggel gyakran nemcsak jókívánságait fejezi ki a keresztény közösségeknek, hanem különleges kegyelmekért is folyamodik az Úrhoz. (vö. Ef 3,18; Fil 1,9)
Most a tesszalonikai hívek számára kéri az egyre növekvő, túlcsorduló kölcsönös szeretet kegyelmét. Nem arról van szó, hogy a közösségben hiányzik a kölcsönös szeretet, s ezért burkoltan szemrehányást tesz nekik, hanem inkább fel akarja hívni a figyelmüket arra, hogy a szeretet benső törvénye az, hogy nőttön-nő.
 
Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”
 
A keresztény élet legfőbb jellemzője a szeretet. Ezért, ha nem gyarapszik, az egész keresztény élet elsorvad, sőt el is hal.
Nem elég, hogy a kegyelem fényénél megértettük a felebaráti szeretet parancsát; nem elég, hogy az Evangéliumhoz való megtérésünk kezdetén lelkesedéssel tapasztaltuk magával ragadó erejét és lendületét, hanem folytonosan fel kell frissítenünk, mozgásba kell hoznunk, állandóan növelnünk kell. Ez csak úgy lehetséges, ha egyre nagyobb készséggel és nagylelkűséggel használjuk ki a mindennapi élet adta alkalmakat.
 
„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”
 
Szent Pál szerint a keresztény közösségeket az igazi család frissességének és melegségének kellene átjárnia.
Érthető tehát, hogy az apostol figyelmeztetni akar azokra a veszélyekre, melyek gyakran fenyegetik a közösségek életét: az individualizmusra, a felületességre, a középszerűségre.
De Szent Pál egy másik súlyos, az előbbiekkel szorosan összefüggő veszélytől is meg akarja óvni a közösséget, attól, hogy kényelmes, nyugodt, de zárt életet éljenek. Nyitott közösségeket szeretne, hiszen a szeretet sajátossága éppen az, hogy nemcsak hittestvéreinket szeretjük, hanem odafordulunk mindenkihez, s fogékonyak vagyunk minden ember problémájára és szükségleteire. A szeretet sajátossága, hogy képes befogadni bárkit; hogy mindenkiben a pozitívumot keresi, és az egyetemes jó megvalósítása érdekében együtt tud működni minden jószándékú emberrel.
 
„Titeket pedig gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben, egymás és mindenki iránt.”
 
Hogyan éljük tehát az e havi igét?
Úgy, hogy a családunkban, munkahelyünkön, a különböző egyházi és plébániai közösségeinkben törekszünk a növekedésre a kölcsönös szeretetben.
Ez az ige túláradó szeretetet kér tőlünk; olyan szeretetet, mely túllép a középszerűségen, és át tudja törni rejtett egoizmusunk falait.
Ha végigtekintünk a szeretet különböző arculatain (tolerancia, megértés, kölcsönös elfogadás, türelem, szolgálatkészség, irgalom embertársaink valós vagy vélt hiányosságai iránt, a javak megosztása stb.), fel fogjuk fedezni, milyen sok alkalom nyílik arra, hogy megéljük ezeket.
Ha közösségünkben a kölcsönös szeretet légköre uralkodik majd, akkor biztos, hogy melegséget fog sugározni mindenki felé. Így azok is, akik még nem ismerik a keresztény életet, tapasztalni fogják vonzását; szinte észrevétlenül magával ragadja őket ez a légkör, s érzik, hogy ugyanennek a családnak a tagjai. - Chiara Lubich

2013. november 
„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” (Ef 4,32)
Konkrét és lényegre törő ez az életprogram. Önmagában is elég lenne ahhoz, hogy másfajta, testvéribb, szolidárisabb társadalmat építhessünk. A kis-ázsiai keresztényeknek javasolt átfogó terv része ez. Az ottani közösségekben megszületett a béke a világ népeit képviselő két csoport, a zsidók és a pogányok között, akik addig megosztottságban éltek.
A Krisztus által nekünk ajándékozott egységet mindig elevenen kell tartanunk, és le kell fordítanunk olyan konkrét társadalmi viselkedésformákra, amelyeket teljes mértékben a kölcsönös szeretet határoz meg. Innen kapjuk az ötleteket, hogyan is alakítsuk kapcsolatainkat:
 
„Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”
A jóindulat azt jelenti, hogy a másik javát akarjuk. „Eggyé válunk” a másikkal, önmagunktól teljesen üresen közeledünk hozzá, félretesszük az érdekeinket, az ötleteinket, az előítéleteket, amelyek elhomályosítják a látásunkat. Mindezt azért, hogy így magunkra vehessük felebarátunk minden terhét, gondját, fájdalmát, és osztozni tudjunk az örömeiben.
Azt jelenti, hogy behatolunk a szívébe annak, akivel találkozunk, hogy megértsük gondolkodásmódját, kultúráját, hagyományait, és valamiképpen magunkévá tegyük azokat. Próbáljuk igazán megérteni, hogy mire is van szüksége, és felfedezni azokat az értékeket, amelyeket Isten minden egyes emberi szívbe elültetett. Mindez röviden azt fejezi ki, hogy a körülöttünk lévőkért élünk.
A könyörületességen azt értjük, hogy el akarjuk fogadni a másikat olyannak, amilyen. Nem amilyennek mi szeretnénk, más jellemvonásokkal, a miénkkel egyező politikai nézetekkel és vallási meggyőződéssel, a nekünk annyira szemet szúró hibái vagy szokásai nélkül. Nem! Ki kell tágítani a szívünket, hogy képes legyen befogadni mindenkit, különbözőségével, korlátaival és ügyetlenségével együtt.
A megbocsátás abban áll, hogy a másikat mindig újnak látjuk. A legszebb, a leginkább meghitt kapcsolatokban – a családban, az iskolában, a munkahelyen – is van bőven súrlódás, nézeteltérés, ütközés. Végül már nem is szólunk egymáshoz, kerüljük a találkozást. Időnként pedig valóságos gyűlölet verhet gyökeret a szívünkben az iránt, aki másként gondolkodik. Komoly és áldozatos odafigyelést kíván tőlünk, hogy mindenkire úgy tekintsünk nap mint nap, mintha nem ismernénk, mintha egészen új ember lenne. Hogy egyáltalán ne emlékezzünk a sértésekre, inkább borítsunk be mindent szeretettel, szívből megbocsátva, mint Isten, aki megbocsát és elfelejt.
Az vezet igazi békére és egységre, ha jóindulatot, könyörületességet, megbocsátást nemcsak egyénileg gyakorolunk, de együtt is, a kölcsönösségben.
Ahogy a parazsat időnként meg kell mozgatni a kandallóban, hogy be ne borítsa a hamu, ugyanúgy időről időre fel kell éleszteni a kölcsönös szeretetet, és megújítani a kapcsolatainkat mindenkivel, letisztítani róla a közömbösség, a fásultság, az önzés hamuját.
 
Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”
Ennek a magatartásnak tényekben, konkrét cselekedetekben kell megnyilvánulnia.
Jézus is úgy mutatta meg, mi a szeretet, hogy meggyógyította a betegeket, jóllakatta a tömegeket, halottakat támasztott fel, megmosta tanítványai lábát. Tettek és tettek: ez a szeretet.
Emlékszem egy afrikai családanyára. Átélte, hogy kislánya, Rosangela elveszítette az egyik szemét, mert egy agresszív fiú nádszállal megsebezte, és aztán még ki is csúfolta. A fiú szülei nem kértek bocsánatot, és ez a hallgatás, a kapcsolat hiánya keserűséggel töltötte el az anyát. „Ne bánkódj – mondta neki Rosangela, aki már megbocsátott –, szerencsére a másik szememmel látok!”
Később Rosangela édesanyja mesélte: „Egy reggel a kisfiú édesanyja értem küldött, hogy menjek át segíteni, mert rosszul érzi magát. Az első reakcióm ez volt: Na, szép! Most hozzám jön segítségért, pedig van más szomszédjuk is! Pont hozzám, azok után, amit a fia velünk művelt!
A következő pillanatban viszont az jutott eszembe, hogy a szeretetnek semmi nem állhat az útjába. Sietve átmentem hozzájuk. Az anyuka nyitotta ki az ajtót, és ájultan zuhant karjaimba. Kórházba vittem, s mellette maradtam, míg az orvosok gondjukba nem vették. Egy hét múlva, ahogy hazakerült, eljött hozzánk és mindent megköszönt. Nagy szeretettel fogadtam, sikerült teljesen meg is bocsátanom. Azóta már helyreállt a kapcsolat köztünk, sőt, egészen megújult.”
A mi napjainkat is kitöltheti a szeretetünket kifejező konkrét, találékony és alázatos szolgálat. Látni fogjuk, ahogy a testvériség és a béke növekszik majd körülöttünk. - Chiara Lubic
Tapasztalat:
"A másik javát akarjuk"
Tegnap színházban voltam egy barátnőmmel, és nem egymás mellé, hanem egymás mögé szólt a jegyünk egy négyszemélyes páholyban. Megérkezett a másik két szék tulajdonosa is, egy házaspár. Megegyeztünk, hogy elcseréljük a helyeket az egymás mellettiekre, de így aki a második sorban ült, rosszabbul járt, mert kevésbé lehetett látni. Mégis átengedtük nekik a jobbik helyet, nagyon boldogok voltak. A barátnőmet is a kettő közüli jobb helyre ültettem, így bár néha számomra nem volt olyan kényelmes, mégis örültem, hogy le tudtam mondani.
------------
Vonattal utaztam, és valahogy olyan volt a közlekedés, hogy hiába indultam el időben, éppen hogy kiértem az állomásra. Még pont lett volna pár percem jegyet venni, de még gyorsan ránéztem a táblára melyik vágányról megy, és láttam, hogy 5 perccel korábbra van kiírva a vonatom, mint ahogy eddig mindig ment. Így el kellett döntenem, hogy elkezdek-e jegyet venni, de akkor szinte biztos, hogy lekéstem, vagy pedig felvállalom a büntetést (korábbi emlékeim szerint 6000 Ft volt) és nem váratom meg egy órával, akihez mentem. Felszálltam a vonatra és vártam, hogy jöjjön a kalauz, kifizethessem neki a pótdíjat. Viszont meglepetésemre azt mondta, hogy nem számolja fel a büntetést, alapáron megvehetem tőle a jegyemet. Ez számomra Jézussal való találkozás volt, aki csak az "igen" kimondását várta tőlem az áldozat szeretetből való meghozatalára.
--------
JÓINDULAT ÉS KÖNYÖRÜLET
Munka után utaztam a 7-esen két nagy szatyorral, kb. fél lábamon állva, körülöttem csupa fiatalember ült. Én sem vagyok még öreg, csak nehezek voltak a szatyrok, s jólesett volna leülni. S egyébként nő vagyok, bár ez manapság már nem sokat számít.
A Keletinél végül felszabadult egy hely. Már indult a busz, mire megközelítettem, s a lendülettől szépen az ülésre huppantam. Az ablaknál ülő férfiember csúnyán méltatlankodott, hogy meglöktem leülés közben. Persze elnézést kértem, s közben erre gondoltam: alig értem hozzá, ő pedig úgy szétterpeszkedik, hogy szinte másfél ülést foglalt. Ezen a helyzetén nem változtatott akkor sem, amikor leültem. Gondolkodtam, hogyan is fogalmazzam meg mindezt. 
Aztán beugrott, hogy ez remek lehetőség az ige élésére. Így csak ránéztem várakozásteljesen, próbáltam megérteni, mi baja lehet. Mert valószínűleg nem az volt a baj, hogy én leültem. 
Nem kellett kérdezem, anélkül is mondta szépen: munkáját, méltatlan helyzetét, lányát, s itt már be tudtam kapcsolódni, Kiderült, hogy olyan szakon végzett, amilyenen most fiam tanul, így sok közös témát találtunk.
Ez egy normál hetes busz volt, minden állomáson és megállóhelyen megállt, plusz a csúcsforgalom, így volt időnk elbeszélgetni. 
Története alapján egyáltalán nem csodálkoztam már, hogy nincs jó kedve, de talán enyhült az elkeseredése, miközben értő fülekre talált. 
-----------
Kedves igekörösök!
Talán még soha nem tapasztalt lemondás dömping van a németóráimban. Úgy tűnik, mintha senkit nem érdekelne, hogy ha az utolsó pillanatokban mondja le az órát, vagy csak annyira sok dolguk van, hogy ezzel már végképp nem tudnak foglalkozni? A ilyen időpontokra nem tudok keríteni senki mást. Elveszett pénz, rosszul felhaszált idő. Az apeh persze nem kérdezi, hogy jöttek-e az órára.
Hát úgy határoztam, hogy semmilyen szemrehányást nem teszek, még gondolatban sem. Nem ítélek meg senkit. Biztosan mindenkinek meg van a maga szempontja. Az én megélhetésemről úgyis Isten gondoskodik.
"...A jóindulat azt jelenti, hogy a másik javát akarjuk. „Eggyé válunk” a másikkal, önmagunktól teljesen üresen közeledünk hozzá, félretesszük az érdekeinket, az ötleteinket, az előítéleteket, amelyek elhomályosítják a látásunkat. ..."
Szép napokat, hajrá,

2013. október 
„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt.” (Róm 13,8)
 
A Rómaiakhoz írt levél ezt megelőző részében (Róm 13,1-7) Szent Pál a polgári hatóságok iránti kötelességeinkről beszélt (engedelmesség, tisztelet, adófizetés stb.), és aláhúzta, hogy ezek teljesítésének is szeretetből kell fakadnia.
Könnyen megérthetjük, hogy milyen kötelességeink vannak ezen a téren, mert ha elmulasztjuk teljesíteni őket, a törvény által előírt büntetésben részesülünk.
Ennek kapcsán beszéljünk most egy másik kötelességről, melyet már egy kicsit nehezebb megérteni, arról, amely Jézus ránk hagyott parancsának megfelelően minden felebarát iránti kötelességünk. Ez pedig a kölcsönös szeretet, amely különböző módokon nyilvánulhat meg: nagylelkűségben, szolgálatkészségben, bizalomban, kölcsönös megbecsülésben, őszinteségben stb. (vö. Róm 12,9-12).
 
„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt.”
Ez az ige két dolgot tesz világossá számunkra.
Először is úgy mutatja be a szeretetet, mint adósságot, mint olyan valamit, ami iránt nem maradhatunk közömbösek, amit nem lehet elodázni, ami ösztönöz, sürget bennünket és nem hagy békén mindaddig, amíg meg nem fizettük.
Azt mondja, hogy a kölcsönös szeretet nem valami ráadás, amely nagylelkűségünk gyümölcse, és teljesítése alól kibújhatunk anélkül, hogy a törvény előírásaiba ütköznénk. Ez az ige arra sürget minket, hogy minél hamarabb váltsuk életre, különben eláruljuk keresztény méltóságunkat, hiszen Jézus arra hívott meg bennünket, hogy szeretetének eszköze legyünk a világban.
Másodszor pedig azt üzeni ez az ige, hogy a kölcsönös szeretet minden más parancsolatnak is a kiindulópontja, lelke és végcélja.
Ebből az következik, hogy ha jól akarjuk teljesíteni Isten akaratát, akkor nem elég parancsolatainak rideg, jogi értelemben vett megtartása, hanem mindig szem előtt kell tartanunk azt a célt, amelyet parancsolatai által elénk tűz. Például, ha jól akarjuk élni a hetedik parancsolatot, nem szűkíthetjük le csupán arra, hogy nem lopunk, hanem komolyan el kell köteleznünk magunkat a társadalmi igazságtalanságok megszüntetéséért folytatott küzdelemben. Csak így mutathatjuk meg, hogy igazán szeretjük felebarátainkat.
 
„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt.”
Hogyan éljük tehát az e havi igét?
A felebaráti szeretetnek végtelenül sok árnyalata van. Most főleg egyet emelnénk ki, azt, amely úgy tűnik, leginkább előtérbe kerül ebben az evangéliumi mondatban.
Ha a kölcsönös szeretetet tartozásként értelmezzük – ahogy Szent Pál mondja –, akkor olyan szeretetnek kell lennie bennünk, mely elsőként szeret, ahogyan Jézus tette velünk. Ez a szeretet tehát kezdeményez, nem vár, nem halogat.
Éljünk így ebben a hónapban! Törekedjünk elsőként szeretni minden embert, akivel találkozunk, akivel telefonon beszélünk, akinek levelet írunk, vagy akivel együtt élünk! Szeretetünk legyen konkrét, megértő, előzékeny, türelmes, bizalommal teli, állhatatos és nagylelkű!
Azt fogjuk tapasztalni, hogy lelki életünkben minőségi ugrás következik be, nem is beszélve arról az örömről, amely betölti majd szívünket.
Chiara Lubich

2013. szeptember
„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” (1Jn 3,18)
Szent János írja ezt. Figyelmezteti a közösségeket, hogy ügyeljenek bizonyos emberekre, akik szavaikkal ugyan megvallják Jézusba vetett hitüket, de ezt a hitet nem követik tettek. Sőt haszontalannak és fölöslegesnek tartják ezeket a tetteket, mintha Jézus már mindent elvégzett volna. Az ő hitük így üres és terméketlen, mert hiányzik belőle az az elengedhetetlen hozzájárulás Jézus művéhez, amit Ő személyesen tőlünk kér.
„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!”
Tettekkel szeressünk! Az apostol azt mondja, hogy az igazi hit bizonyítéka, ha úgy szeretünk, ahogy Jézus szeretett bennünket, ahogy Ő tanította nekünk. Ennek a szeretetnek egyik legfőbb jellemzője a konkrétság. Jézus nem szép szavakkal szeretett, hanem ahol csak járt, jót tett, mindenkit meggyógyított, készséggel rendelkezésére állt mindenkinek, aki hozzá fordult, kezdve a legelesettebbeken, a legszegényebbeken, a társadalom kivetettjein, és az életét adta értünk.
„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!”
A tetteken kívül igazsággal is szeretnünk kell, mondja az apostol. A keresztény szeretet igyekszik konkrét tettekben megnyilvánulni, és a szeretet igazságából akar meríteni, amit Jézusban találunk meg. Az ő érzéseinek és az ő tanításának megfelelő tettekre törekszik. Oly módon és olyan mértékkel kell hát szeretnünk, ahogy azt Jézus megmutatta nekünk.
„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!”
Hogyan éljük tehát ezt az életigét? A mondanivalója teljesen világos. Meghív a hiteles keresztény életre, melyet Jézus annyira hangsúlyozott. Vajon nem erre vár a világ is? Talán nem a jézusi szeretet tanúságtevőit szeretnék látni a mai emberek?
Tettekkel szeressünk tehát és ne szavakkal! Kezdjük a legalázatosabb szolgálatokkal nap mint nap a mellettünk lévő felebarátok felé!
Szeressünk igazsággal! Jézus mindig az Atya akarata szerint cselekedett, nekünk is mindig Jézus szavai szerint kell élnünk. Jézus azt akarja, hogy őt lássuk minden felebarátban, ugyanis amit a felebarátunkkal teszünk, azt úgy tekinti, hogy vele tettünk. Továbbá azt kéri, hogy úgy szeressük a többieket, mint önmagunkat, egymást pedig úgy szeressük, hogy készek legyünk az életünket adni egymásért.
Szeressünk hát eszerint, hogy mi is Jézus eszközei lehessünk a világ üdvösségére! -
Chiara Lubich


2013. augusztus

„Ha csak azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” (Lk 6,32)

Erre a hónapra az Élet Igéjét Lukács evangéliumából választottuk. Ez Jézus egyik mély értelmű kijelentése, melyet a Máté evangéliumban leírt hegyi beszédhez lehetne hasonlítani. Ebben a részben – ahogy tudjuk – Jézus leírja, hogy mit kíván tőlünk Isten Országa, s jellemzi azokat is, akik ehhez az Országhoz tartoznak: ők arra törekednek, hogy a mennyei Atyát utánozzák.

Ebben a szentírási szakaszban Jézus arra hívja meg tanítványait, hogy a mennyei Atya szeretetével szeressenek. Ha gyermekei akarunk lenni, akkor úgy kell szeretnünk felebarátainkat, ahogyan Ő.

„Ha csak azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Az egyik vonás, mely leginkább jellemzi az Atyaisten szeretetét: az abszolút ingyenesség. Szeretete egész más, mint a világ szeretete. Amíg ez utóbbi a kölcsönösségre és a szimpátiára épül (azokat szeretjük, akik minket szeretnek vagy szimpatikusak nekünk), addig a mennyei Atya szeretete teljesen érdek nélküli; függetlenül attól, hogy fogják-e viszonozni, teljesen odaajándékozza magát teremtményeinek. Olyan természetű szeretet ez, mely kezdeményez, mely mindent odaad, amije van. Ebből következik, hogy épít és átalakít.

A mennyei Atya nem azért szeret bennünket, mert jók vagyunk, mert olyan szép a lelkünk, hogy kiérdemeljük figyelmét és szeretetét. Éppen ellenkezőleg: szeret minket, s ezáltal létrehozza bennünk a jóságot, a kegyelemből fakadó lelki szépséget, barátaivá, fiaivá tesz minket.

„Ha csak azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Az Atyaisten szeretetének másik jellemző vonása az egyetemesség. Mindenkit szeret, megkülönböztetés nélkül. Szeretete határtalan, minden mértéket felülmúl.

Egyébként Isten szeretetét nem is nevezhetnénk ingyenesnek és teremtő erejűnek, ha nem éppen azok felé fordulna, akik valamiben hiányt szenvednek, ha nem akarna betölteni minden űrt.

Ezért szereti tehát a mennyei Atya azokat a gyermekeit is, akik hálátlanok, távol vannak tőle, vagy lázadnak ellene, sőt ők azok, akikhez leginkább vonzódik.

„Ha csak azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.”

Hogyan fogjuk tehát élni az e havi igét?

Úgy, hogy a mennyei Atya igazi gyermekeiként élünk és utánozzuk szeretetének főleg azt a két jellemző vonását, melyről az imént beszéltünk: az ingyenességet és az egyetemességet. Arra fogunk tehát törekedni, hogy elsőként, nagylelkűen, együttérzéssel szeressünk, hogy szeretetünk nyitott legyen mindenki iránt, de főleg azok iránt, akiknek a környezetünkben tartalmatlan, üres az életük. Olyan szeretetre kell törekednünk, mely nem az eredményességet nézi. Azáltal, hogy másokat is részesítünk a Tőle kapott természetes és kegyelmi ajándékokban, azon fáradozunk majd, hogy Isten nagylelkűségének eszközeivé váljunk.

Ha hagyjuk, hogy Jézusnak ez az igéje vezessen minket, akkor új szemmel és új szívvel fogunk tekinteni minden felebarátunkra, akivel kapcsolatba kerülünk, és a hétköznapi élet adta helyzetekre is. S bárhol legyünk (a családban, az iskolában, a munkahelyünkön, a kórházban stb.), arra érzünk majd ösztönzést, hogy a szeretetet, azt az isteni szeretetet terjesszük mindenütt, melyet Jézus hozott a földre. Egyedül ez a szeretet képes arra, hogy megváltoztassa a világot.  - Chiara Lubich


 

2013. május

„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38)

Megtörtént-e veled, hogy ajándékot kaptál egy barátodtól, és érezted, hogy viszonoznod kell? Nem is annyira azért, hogy megszabadulj egy kötelezettségtol, hanem igaz, hálával teli szeretetb?l? Biztosan elofordult már.
Ha veled így történt, képzelheted, hogy van ez Istennel, aki maga a szeretet.
? mindig viszonoz minden ajándékot, amit embertársainknak adunk az ? nevében. Az igazi keresztények igen gyakran tapasztalhatják ezt. Újra és újra, minden egyes alkalommal meglep?dünk, mert az ember soha nem szokik hozzá Isten kimeríthetetlen találékonyságához. Sorolhatnék ezer meg ezer példát, írhatnék egy egész könyvre valót, hogy meglásd, mennyire igaz a szentírási hasonlat: „jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe”. Isten ajándékának b?ségét, Isten nagylelk?ségét jelzik ezek a szavak.
„Már leszállt az éj Rómában. Egy alagsori lakásban néhány lány, aki az evangélium tanítása szerint akart élni, éppen jó éjszakát kívánt egymásnak és aludni készült. Hirtelen a csöng? hangja verte fel a házat. Ki lehet ilyen késői órában? Egy férfi állt az ajtóban. Végs? kétségbeesésében elmondta, hogy másnap családjával együtt kiteszik az utcára, mert nem tudja kifizetni a lakbért. A lányok összenéztek, s szó nélkül kinyitották a fiókot, ahol külön borítékban tartották a fizetésük maradványait és a számlákra félretett közös tartalékot. Gondolkodás nélkül mindent nekiadtak. Azon az éjszakán boldogan aludtak. Érezték, hogy valaki más majd gondoskodik róluk. S tényleg, még hajnalban megszólalt a telefon.
– Azonnal jövök taxival – mondta a már ismert férfihang. Csodálkoztak, hogy taxival jön, és vártak. Már a férfi arcán lehetett látni, hogy megváltozott a helyzet.
– Tegnap este, ahogy hazaértem, az a hír fogadott, hogy örökséghez jutottam, amire én egyáltalán nem számítottam. A szívem diktálja, hogy felezzem meg veletek.
Az összeg éppen a kétszerese volt annak, amit a lányok odaadtak nagylelk?en.”

Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”

Te is tapasztaltad ezt? Ha nem, akkor ne feledd, hogy tiszta szándékkal, érdek nélkül kell adni mindenkinek, aki kér, anélkül, hogy bármit is remélnénk viszonzásként.
Próbáld meg! De nem azért, mert eredményt remélsz, hanem mert szereted Istent.
De hiszen nekem nincs semmim! – feleled.
Ez nem igaz. Ha akarjuk, kimeríthetetlen kincseink vannak: szabadid?nk, szívünk, mosolyunk, tanácsaink, m?veltségünk, békénk, szavaink. Azért, hogy akinek van, adjon annak, akinek nincs, hogy megértse…
Én azt se tudom, kinek adjak – mondod most.
Nézz körül! Emlékszel a betegre ott a kórházban; az özvegyasszonyra, aki mindig egyedül van? Osztálytársadra, aki megbukott az év végén, és attól minden önbizalmát elvesztette? Öcsédre, aki még gondoskodásra szorul? Barátodra a börtönben? Vagy a munkahelyeden veled dolgozó fiatal kollégára, aki bátortalan és ügyetlen? Bennük vár Krisztus.
Tedd magadévá a keresztények új életformáját! Ezt sugallja az egész evangélium, mint gyógyírt az emberek elszigeteltségére és örökös aggodalmaskodására. Hagyj fel azzal, hogy a földi javakban keresd a biztonságot, és hagyatkozz egyedül Istenre! Ekkor derül majd ki, hogy mennyire hiszel benne, és hited meger?södik Isten adományaival.
Logikus: Isten nem azért tesz így, hogy meggazdagodjunk. Azért teszi, hogy mások is utánozzanak, amikor látják, hogy adakozásunk nyomán mennyi kis csoda történik.
Azért tesz így Isten, mert minél többel rendelkezünk, annál többet tudunk adni, mint kezel?i Isten javainak – hiszen minden az Övé! Hogy a közösségben, amelyben élünk, egymás rendelkezésére bocsássuk vagyonunkat, hogy rólunk is elmondhassák, mint a jeruzsálemi ?skeresztényekr?l, hogy nem volt közöttük szegény…
Nem gondolod, hogy ezzel valóban lelket adhatsz a szociális forradalomnak, amelyre a világ vár?
„Adjatok, és akkor ti is kaptok…” E szavakkal Jézus biztosan a mennyei jutalomra gondolt els?sorban, de ami itt a földön történik, az már annak el?vételezése és biztosítéka.

Chiara Lubich

Életige 2013. április

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…” (Jak 5,9)

Hogy jobban megérthessük az e havi igét, figyelembe kell vennünk, hogy milyen körülmények hatására született. Azokban a közösségekben, amelyekhez Jakab apostol a levelét intézte, több nehézség adódott: botrányok, társadalmi megkülönböztetés, a vagyon önz? kezelése, a munkások kizsákmányolása, inkább a szavakra, mint a tettekre épül? hit stb. Mindez neheztelést és ellentétet váltott ki közöttük, és elégedetlenséget szült az egész közösségben.

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Tehát már az apostolok idejében is észre lehetett venni azt, amit ma is látunk közösségeinkben: hitünket élve gyakran nem azok a legnagyobb nehézségek, amelyek kívülr?l, azaz a világból érkeznek, hanem azok, amelyek belülr?l származnak, bizonyos helyzetekb?l és a testvérek viselkedéséb?l, amikor nem a keresztény ideál szerint élnek. Ez pedig rossz közérzetet, bizalmatlanságot és csüggedést eredményez.

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Ezek a súlyos vagy kevésbé súlyos ellentmondások és következetlenségek abból fakadnak, hogy nem mindig világos a hitünk, és még nagyon tökéletlen bennünk a szeretet az Isten és a felebarát iránt. A keresztény els? reakciója mégsem lehet türelmetlenség vagy könyörtelen ítélet, hanem csak az, amit Jézus tanít. ? türelmes várakozást, megértést és irgalmat kér, ami segíti kifejl?dni a belénk vetett jó magját, ahogy ezt a konkolyról szóló példabeszédében is magyarázza. (Mt 13,24-30.36-43)

„Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra…”

Hogyan éljük tehát e hónap igéjét? Ugyanis a keresztény élet egyik súlyos problémáját tárja fel el?ttünk. Mi is különböz? közösségekhez tartozunk (családhoz, plébániához, egyesülethez, munkahelyi közösséghez, civil szervezethez), sok mindent tapasztalunk, ami szerintünk nem helyes: az emberek temperamentuma, látásmódja, cselekvésmódja, következetlensége, ami fájdalommal tölt el, és visszautasítást vált ki bel?lünk.
Íme, mindez alkalom lehet arra, hogy jól éljük a hónap igéjét. Ahelyett, hogy zúgolódnánk vagy ítélkeznénk – ahogy kísértésünk támadhat rá –, türelmesnek és megért?nek kell maradnunk, és csak ezt követ?en igazíthatjuk ki egymást, amennyire lehetséges. Azzal pedig mindenképp a kereszténységr?l teszünk tanúságot, ha az esetleges szeretetlenségre és az odaadás hiányára a mi nagyobb szeretetünkkel és odaadásunkkal válaszolunk.

Chiara Lubich

 ÉLETIGE - 2013. március

Miközben Jézus a templomban tanított, az írástudók és farizeusok egy asszonyt vezettek elé, akit házasságtörésen értek. „Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” (Jn 8,5) – kérdezték t?le.
Így akartak csapdát állítani neki. Ha ugyanis Jézus a megkövezés ellen szól, úgy megvádolhatják, hogy szembeszegül a törvénnyel, amely szerint a népnek meg kell köveznie a bűnöst, és azoknak kell el?ször követ vetniük rá, akik tetten érték. Ha viszont Jézus a halálbüntetés mellett dönt, szemére vethetik, hogy ez ellentétben áll azzal, amit Isten tanít a b?nösök iránti irgalmasságról.
Jézus teljes nyugalommal lehajolt és ujjával írni kezdett a földön, aztán fölegyenesedett és így szólt hozzájuk:

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Ennek hallatára azok egymás után mind eloldalogtak, kezdve a véneken. A Mester ekkor e szavakkal fordult az asszonyhoz: „Hova lettek? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram!” – felelte az asszony. „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn 8,10-11)

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Jézus válasza természetesen nem azt jelenti, hogy elnézi a b?nt, jelen esetben a házasságtörést. „Menj, de többé ne vétkezzél!” – mondja. E szavak világosan megfogalmazzák, mi Isten parancsa.
Jézus egyszerűen csak a képmutatást akarja leleplezni, azokat, akik bíráskodnak testvéreik felett anélkül, hogy beismernék saját b?nösségüket. Így emeli ki a jól ismert mondást: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek! Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal fognak megítélni titeket.” (Mt 7,1-2)
Jézus szavai azokra is vonatkoznak, akik könyörtelenül megítélnek másokat, nem számolva azzal, hogy a vétkes esetleg meg is bánhatja b?nét. Viselkedéséből egyértelmű: ő irgalmas azokhoz, akik hibát követnek el. Amikor a házasságtörő asszony vádlói egymás után távoztak, „ketten maradtak – mondja Szent Ágoston, Hippo püspöke –, a nyomorúság és az irgalom.”

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

Hogyan váltsuk életre ezt az igét?
Bárki álljon is előttünk, emlékezzünk rá, hogy bűnösök vagyunk! Mindnyájan vétkeztünk, s még ha úgy tűnik is, hogy nem követtünk el súlyos hibát, figyelembe kell vennünk, hogy talán nem ismerjük elég jól embertársunk nehéz körülményeit, amelyek miatt ilyen mélyre süllyedt és távol került Istent?l. Vajon mi hogy viselkedtünk volna hasonló helyzetben?
Mi is sokszor megszakítottuk a szeretetkapcsolatot, amely egyesít Istennel, és nem maradtunk meg a hűségben.
Ha Jézus, az egyetlen ember, aki mentes a bűnt?ő, nem vetett követ a házasságtör? asszonyra, akkor ezt mi sem tehetjük meg senkivel.
Legyünk tehát irgalommal mindenki iránt, fékezzük meg indulatainkat, amelyek arra késztetnének, hogy könyörtelenül ítélkezzünk mások felett! Tudnunk kell megbocsátani és felejteni. Ne maradjon szívünkben ítélkezés, szemrehányás csírájában sem, mert abból harag és gyűlölet fakadhat, készen arra, hogy eltávolítson testvéreinkt?ő. Új szemmel tekintsünk mindenkire!
Ha szeretet és irgalom lakik a szívünkben a bírálat és az ítélkezés helyett minden felebarátunk iránt, ezzel segítjük majd, hogy új életet kezdjen, és bátorítjuk az újrakezdésre is.

Chiara Lubich


Életige, 2013. február
„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.” (1Jn 3,14)

János az általa alapított keresztény közösségeknek írta e szavakat, amikor súlyos nehézségekkel kellett szembenézniük. Kezdtek ugyanis elharapódzni a hitet és erkölcsöt érint? eretnekségek és hamis tanok, s?t a keresztényeknek az evangélium szellemére érzéketlen és ellenséges pogány környezetben kellett élniük.
Az apostol segíteni akar övéinek, ezért radikális megoldást ajánl: szeressék testvéreiket, éljék a szeretet parancsát, amelyet kezdett?l fogva kaptak, és amely szerinte az összes parancsolatot magába foglalja.
Ha így tesznek, akkor megismerik majd az „életet”, egyre inkább megnyílik el?ttük az Istennel való egyesülés útja, meg fogják tapasztalni, hogy szeretet az Isten. Ha szert tesznek erre a tapasztalatra, ez meger?síti ?ket hitükben, és ellen tudnak állni minden támadásnak, a válságos id?kben különösen is.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

„Tudjuk…” Az apostol itt olyan ismeretre utal, amely a tapasztalatból származik. Mintha ezt mondaná: kipróbáltuk, a b?rünkön éreztük. Ezt tapasztalták meg az általa evangelizált keresztények megtérésük kezdetén: tettekre váltva Isten parancsolatait, különösen a testvér iránti szeretet parancsát, Isten életébe léphetünk be.
Vajon a mai keresztények ismerik ezt a tapasztalatot? Azt bizonyára tudják, hogy az Úr parancsolatai a gyakorlatra irányulnak. Jézus többször is visszatér arra, hogy nem elég hallgatni, hanem tettekre is kell váltani Isten igéjét (vö. Mt 5,19; 7,21; 7,26).
Van azonban valami, amire legtöbben nem figyelnek fel – vagy azért, mert nem tudnak róla, vagy mert pusztán elméleti ismereteik vannak és nincs róla tapasztalatuk. A keresztény életnek épp arról a csodálatos vonásáról van szó, amit az apostol itt aláhúz: amikor éljük a szeretet parancsát, Isten birtokba vesz minket, és ennek összetéveszthetetlen jele az az élet, az a béke, az az öröm, amelyet már itt a földön megízleltet velünk. Ilyenkor minden megvilágosodik, minden összhangba rendez?dik: nincs szakadék a hit és az élet között. A hit olyan er?vé válik, amely átjárja és összekapcsolja egymással minden cselekedetünket.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Ez az életige arra tanít, hogy a felebaráti szeretet az a nagyszer? út, amely Istenhez visz bennünket. Mivel mindannyian az ? gyermekei vagyunk, az a legfontosabb számára, hogy szeressük felebarátainkat. Nem okozhatunk annál nagyobb örömet neki, mint hogy szeretjük testvéreinket.
A testvéri szeretet egyesít Istennel, ezért a bels? fény kimeríthetetlen forrása; az élet, a lelki termékenység, a folytonos megújulás kútfeje. Megakadályozza, hogy Isten népében tályogok, elmeszesedések, pangások keletkezzenek, egyszóval átvisz „a halálból az életre”. Ha viszont hiányzik a szeretet, akkor minden elsorvad és meghal. Ebb?l érthet?, hogy miért tapasztalunk beteg tüneteket a mai világban: a lelkesedés és az ideálok hiányát, a középszer?séget, az unottságot, vágyat a menekülésre a társadalomból, az értékek kiüresedését stb.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Az apostol itt els?sorban azokról a testvéreinkr?l beszél, akikkel egy közösségbe tartozunk. Ha igaz, hogy minden embert szeretnünk kell, akkor legalább annyira igaz az is, hogy azokkal kell kezdenünk, akik velünk élnek, hogy ez a szeretet kés?bb átterjedjen az egész emberiségre. Els?sorban tehát családtagjainkra, munkatársainkra, egyházközségünk, vallási közösségünk tagjaira kell gondolnunk. A testvéri szeretet nem lenne rendezett és hiteles, ha nem innen indulna ki. Bárhol találkozzunk is, arra vagyunk hivatva, hogy Isten gyermekeinek családját építsük.

„Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.”

Ez az életige végtelen távlatokat nyit el?ttünk. A keresztény szeretet isteni kalandjára sarkall, amelynek fel sem tudjuk mérni a következményeit. Mindenekel?tt arra figyelmeztet, hogy egy olyan világban, mint a miénk, ahol az er?sebb és a ravaszabb törvénye érvényesül, ahol el?nyt élvez a felel?tlenség, ahol néha úgy t?nik, hogy mindent megbénít az anyagiasság és az önzés, nekünk a testvéri szeretetet kell megvalósítanunk. Ez lesz a gyógyító orvosság. Amikor ugyanis a szeretet parancsát éljük, ebb?l nemcsak mi merítünk er?t, hanem egész környezetünkre hatással van; kisugárzik és tovaterjed, mint az isteni melegség hulláma, behatol a kapcsolatokba embert?l emberig, csoporttól csoportig, és lassan-lassan megváltoztatja a társadalmat.
Határozzuk el magunkat! Mindenkinek, mindig van olyan felebarátja, akit Jézus nevében szerethet. Legyünk h?ek ehhez a szeretethez, és segítsünk másokat is ebben! Így igazán megismerjük, hogy mit jelent Istennel egyesülni. Hitünk újra éled, a kételyek elt?nnek és megsz?nik az egyhangúság. Életünk teljes lesz, egészen teljes.

  Chiara Lubich


Életige, 2013. január

A világ sok részén január 18. és 25. között tartják az imahetet a keresztények egységéért, más helyeken Pünkösdre teszik ezt az alkalmat. - Ebben az évben az imahét mottója a következ?: „Mit kíván t?lünk az Úr?” (Mik 6,6-8)
Az ilyenkor kiválasztott bibliai részhez Chiara Lubich minden évben magyarázatot f?zött. Ezt a hagyományt folytatva ajánljuk azokat a gondolatokat (a Mt 9,13 és az Oz 6,6 fényében), amelyeket az 1996. júniusi életigéhez mondott. Ez segíthet elmélyülnünk az idei évre választott igében.
------------------------------------------------------------------------
„Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” (Mt 9,13)

„… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”
Emlékszel, mikor mondta Jézus ezeket a szavakat? Egyszer, amikor asztalhoz ült, és néhány vámos és b?nös is mellé telepedett. Észrevették ezt a farizeusok, és így szóltak a tanítványokhoz: „Miért eszik együtt a Mesteretek a vámosokkal és a b?nösökkel?” Jézus meghallotta ezt, és így felelt:

„Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

Jézus itt Ozeás prófétától idéz egy mondatot, ami azt mutatja, hogy tetszik neki a benne foglalt gondolat: ez ugyanis az a norma, amelyhez ? is tartja magát. A szeretet els?bbségét fejezi ki minden más parancsolathoz, minden más törvényhez és szabályhoz képest.
Ez a kereszténység. Jézus azért jött, hogy elmondja: Isten mindenekel?tt a szeretetet várja t?led minden ember iránt, és hogy Istennek ezt az akaratát hírül adták már az Írások, ahogy ezt Ozeás próféta szavai is tanúsítják.
A szeretet minden keresztény életprogramja, cselekvésének alaptörvénye, viselkedésének megkülönböztet? jegye.
A szeretetet mindig el?bbre való a többi törvénynél. S?t, a keresztény számára a többiek iránti szeretetnek olyan szilárd alapnak kell lennie, amelyre építhet, hogy az összes többi normát hitelesen megélje.

„… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

Jézus szeretetet akar, és az irgalmasság ennek egyik kifejez?dése. Azt akarja, hogy a keresztény mindenekel?tt azért éljen így, mert Isten ilyen.
Jézus számára Isten mindenekfölött Irgalom, Atya, aki mindenkit szeret, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, es?t ad igazaknak és b?nösöknek.
Jézus, mivel mindenkit szeret, nem fél attól, hogy b?nösökkel legyen együtt, és így felfedi, hogy kicsoda Isten.
Ha tehát Isten ilyen, ha Jézus ilyen, akkor te is táplálj hasonló érzéseket magadban!

„… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

„… nem áldozatot.”
Ha nincs benned szeretet a felebarátod iránt, akkor vallásosságod nem tetszik Jézusnak. Nem kedves el?tte imádságod, részvételed a szentmisén, esetleges adományaid, ha mindez nem szívedb?l fakad, amely békében él mindenkivel, nagy szeretettel irántuk.
Emlékszel a hegyi beszéd szavaira? „Ha tehát áldozatodat az oltárhoz viszed, és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár el?tt, és menj, békülj ki el?bb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld föl ajándékodat.” (Mt 5,23-24)
Ez azt fejezi ki, hogy az Istennek leginkább tetsz? vallásos cselekedet a felebaráti szeretet, és ez az alapja az Istennek járó tiszteletadásnak is.
Ha szeretnéd édesapádat megajándékozni és közben haragban vagy a testvéreddel (vagy éppen a testvéred haragszik rád), édesapád vajon mit szólna? „El?bb béküljetek ki, aztán hozd ide az ajándékodat!”
De még többr?l van szó. A szeretet nem csupán a keresztény élet alapja, hanem a legközvetlenebb út ahhoz, hogy közösségre lépjünk Istennel. Ezt mondják a szentek, akik el?ttünk járva tettek tanúságot az evangéliumról, ezt tapasztalják a hitük szerint él? keresztények: amikor segítenek testvéreiken, különösen a sz?kölköd?kön, növekszik Isten iránti szeretetük és vele való egységük; észreveszik, hogy kapcsolat van köztük és az Úr között. Ez egyre nagyobb örömmel tölti el életüket.

„… Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”

Hogyan élheted ezt az új igét?
Ne osztályozd azokat, akikkel kapcsolatban vagy, ne közösíts ki senkit, mindenkinek nyújtsd azt, amire képes vagy, ebben is utánozd az Atyaistent. Simítsd el a kisebb-nagyobb viszályokat, amelyek nem kedvesek a mennyben és a te életedet is megkeserítik. Ne nyugodjék le a nap haragod fölött – bárkir?l legyen is szó – ahogy az Írás mondja (vö. Ef 4,26).
Ha így teszel, minden cselekedeted kedves lesz Isten el?tt, és megmarad az örökkévalóságra. Akár dolgozol, akár pihensz, akár játszol, akár tanulsz, akár a gyerekeiddel vagy együtt, akár a feleségeddel vagy a férjeddel sétálsz, akár imádkozol, akár odaszenteled magad, vagy más vallásos cselekedetet végzel, ami együtt jár keresztény hivatásoddal – ez mind-mind nyersanyag a Mennyek Országának építéséhez.
A mennyország olyan ház, amelyet idelent építünk föl, és majd odaát lakunk benne. De fölépíteni csak szeretettel lehet. - Chiara Lubich


Életige, 2012. december


Életige, 2013. március
„Az vesse rá az els? követ, aki b?ntelen közületek!”
  (Jn 8,7)

„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12)
(Tapasztalatok az elmélkedés alatt!)

Ez tehát a nagy újdonság, amellyel Jézus megajándékozza az emberiséget: az istengyermekség, hogy a kegyelemben Isten fiaivá válhatunk.
De hogyan és kinek adatik meg ez a kegyelem? „Azoknak, akik befogadták”, és akik a századok során befogadják majd ?t. Hittel és szeretettel kell tehát fogadnunk Jézust, azzal a bizonyossággal, hogy ? a Megváltónk.
Próbáljuk most kicsit mélyebben megérteni, mit is jelent Isten gyermekének lenni.
Elég, ha Jézusra tekintünk, Isten fiára, kapcsolatára az Atyával: a „Miatyánk” feltárja, hogyan imádkozott az Atyához. Számára az Atya: „Abba”, vagyis apuka, édesapa, akihez végtelen bizalommal és határtalan szeretettel fordult.
Jézus azonban, aki miértünk jött a földre, nem elégedett meg azzal, hogy csupán ? részesüljön ebben a kiváltságban. Halálával megváltott bennünket, és Isten gyermekeivé tett, testvéreivé fogadott, a Szentlélek által pedig lehet?séget adott, hogy belépjünk a Szentháromság életébe. Így mi is ugyanazokkal a szavakkal fordulhatunk az Atyához, mint ?: „Abba, Atya!” Édesapának, apukánknak szólíthatjuk ?t, és minden a miénk, ami ezzel együtt jár: mindig biztosak lehetünk oltalmában, és teljes biztonsággal ráhagyatkozhatunk a szeretetére. Isteni vigaszt nyújt, er?t ad, és lángra lobbantja bennünk a tüzet, amely annak a szívében ég, aki biztos benne, hogy valaki szereti.
„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.”
A keresztség és a bel?le fakadó kegyelmi élet tesz bennünket eggyé Krisztussal, a Fiúval, és benne Isten fiaivá leszünk mi is.
Az evangélium e mondatának utolsó szava rávilágít arra is, hogy ez a gyermeki lét, amelyre nap nap után törekednünk kell, mennyire dinamikus dolog. Istengyermekké lenni ugyanis feladat.
Akkor válunk Isten gyermekeivé, akkor cseperedünk azzá, ha ajándékának viszonzásaként éljük az akaratát, ami a szeretet parancsában foglalható össze – az Isten és a felebarát iránt.
Befogadni Jézust azt jelenti tehát, hogy felismerjük ?t minden testvérünkben. Nekik is meglesz a lehet?ségük arra, hogy felfedezzék Jézust és higgyenek benne, ha szeretetünkben fellelhetik az Atya határtalan szeretetének nyomát, egy szikráját.
„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.”
Ebben a hónapban, amikor Jézus születésére emlékezünk, törekedjünk egymás kölcsönös befogadására, magát Krisztust látva és szolgálva testvéreinkben!
Akkor köztünk és az Atya között is létrejön a szeretet kölcsönössége, olyan életközösség, amilyen a Fiút és az Atyát köti össze a Lélekben. És ajkunkról – Jézushoz hasonlóan – újra meg újra ez az imádság fakad majd: „Abba, Atya”.
- Chiara Lubich
---------------
ÉLETRE VÁLTVA - TAPASZTALATOK:

- "...éljük az akaratát, ami a szeretet parancsában foglalható össze- az Isten és a felebarát iránt."
 Kéthetente vasárnaponként apósom jön hozzánk ebédre  és utána együtt szoktunk scrabble-ezni.  Most próbáltam úgy jelen lenni, hogy kerestem mi lehet Isten akarata. Éreztem,  hogy nem az, hogy gy?zzek, hanem az, hogy a másik embernek segítsek, örömet okozzak, olyan szavakat rakjak ki, amelyek számomra nem érnek pontértékben sokat, viszont jó hosszúak és a többiek tudnak hozzá rakni. Pontszámban nem is nyertem, de abban igen, hogy apósom nagyon örült... :)

- Ma délel?tt a mise után jó volt becsatlakozni a teaosztásba! A köztünk lév? kölcsönös szeretet nem csak a templomba járóknak volt nagy öröm, hanem  oda vonzott másokat is. Pl. odajöttek a buszmegállóból hozzánk külföldiek és kíváncsian kérdezték, hogy miért osztjuk a teát. Én mondtam nekik, hogy az adventi el?készület kapcsán tesszük ezt és megkináltam ?ket is.  Az egyik megkérdezte azt is, hogy mikor lesz a következ? mise.
Az e havi életigében olvastuk: "Befogadni Jézust azt  jelenti tehát, hogy felismerjük ?t minden testvérünkben."

- Egy rossz kinézet? férfi sántikált be az esti misére. Els?, ítélkez? gondolataimat legy?zve eszembe ötlött, hogy benne is ott van Jézus. Mellé ültem, hogy ne érezze magát egyedül.

- Az életigét a közösségszellemre való koncentrálással próbáltam megélni. (...) A testvért látni a társaimban most nagyon nehéz, de törekszem amennyire csak lehet t?lem telhet?en. Nehezebb ez az életige mint els?olvasásra meg els? élményre gondoltam.

- Én ma egy vietnami doktorn?t fogadtam be, 'Jézusként' a plébániára. Sokszorosan irodaid?n kívül, el?ször elég agresszíven 'közelített'. Bár feltartott, leültem szembe Vele, majdnem hátra is d?lve, elhatároztam, hogy meghallgatom. Hamar kiderült, hogy van közös ismer?sünk, Eöri Ajándok a természetgyógyász - mert a 'vendégem' is orvos. A végén - bár kétszer is visszadobta a labdát, hogy 'nem akartam beengedni', de úgy váltunk el, hogy mindketten tudtuk - Jézus szeretetében tesszük amit teszünk a magunk területén. - Jöjj el édes Üdvözít?nk! 14 nap....

- "Befogadtam" , szerettem az elémtolakodóban, az igazságtalanságban (nem ebben egyeztünk meg), az id?mbe (teljesen mást akartam, de elfogadtam egy meghívást, beszélgetést), önként jelentkeztem egy látogatásra (ezzel a nehezebbet választottam)... Köszönöm Jézus, hogy megtapasztalhattam az "ám akik befogadták" boldogságát!

- ?: „Abba, Atya!” Édesapának, apukánknak szólíthatjuk ?t, és minden a miénk, ami ezzel együtt jár: mindig biztosak lehetünk oltalmában, és teljes biztonsággal ráhagyatkozhatunk a szeretetére. Isteni vigaszt nyújt, er?t ad, és lángra lobbantja bennünk a tüzet, amely annak a szívében ég, aki biztos benne, hogy valaki szereti. - Tizennégy éves vidéki lány kórházban, kivizsgálás (daganat?!). A szülei telefonáltak, hogy látogassam meg. Részemr?l is "be kellett fogadni" (de jó, hogy befogadtam!) a hívást, az ilyen helyzetben nem könny? látogatást. De Jézus menni akart, az "Apuka" szeretni akart... elindultam! És a lány is befogadta! Beszélgettem vele, elfogadta mindhárom szentséget... Imádkozzunk érte!

- "befogadni Jézust azt jelenti, hogy felismerjük ?t minden testvérünkben": Mire a munkahelyemhez értem, a lábam és arcom eléggé "lefagyott", vágytam már nagyon a meleg irodában lenni. De az épület el?tt szembe jött velem nagy savanyúan egy régi - évek óta nem látott - kollégám. Köszöntünk egymásnak, s láttam, ment volna tovább. Én meg azt gondoltam hirtelen: Jézustól már csak megkérdezem hogy van - akármennyire fázok is. Megkérdeztem hát mi újság vele, hogy van a kisfia stb. Egyre jókedv?bben mesélt, örült az érdekl?désemnek, elismer? szavaimnak, pár perc után fülig ér? szájjal indult tovább! Örültem, hogy meg tudtam tenni ezt a kis lépést felé, pontosabban Jézus felé.


Az Életige egy szentírási részt, és a Chiara Lubich (1920 - 2008) által hozzáf?zött magyarázatot tartalmazza. 86 nyelvre fordítják le, és kb. 14 millió emberhez jut el a sajtó, a rádió, a televízió és az internet segítségével.
 

"A világnak az evangéliumra van szüksége. Egyetlen igéje is meg tudná változtatni a világot.
Ezért éljük az Életigét. Mindenki élheti, mert Jézus minden ember számára fény."
/Chiara Lubich/


TAPASZTALATOK KÖZÖSBE TÉTELE

Az Igét él?ket kezdettôl fogva jellemezte az is, hogy megbeszélték egymással azokat a kegyelmi tapasztalatokat, amelyekre Isten szavának tettekre váltása közben tettek szert.  A lelki élet nagy mesterei mindig is buzdítottak erre.

Avilai Szent Teréz írja: «A vallásos emberek (…) között is természetes az, hogy világi hiúságokról, sôt helytelen dolgokról is szívesen beszélgetnek, de ha valaki igazán szeretni akarja Istent, vagy err?l beszél, akkor felzúdulnak. Azt tanácsolom a mélyebb lelki életet élni akaróknak, (…), hogy beszéljék meg egymással azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a lelkiéletben találkoztak.
Ha valaki jó szándékkal beszél a belsô dolgokról, erôsen hiszem, hogy hasznára lesz azoknak, akik hallgatják, és a beszélôben is növekszik a szeretet azáltal, hogy továbbadja másoknak is Isten ajándékait.» E tapasztalatok elmondása természetesen nem a jótettekkel való dicsekvést jelenti, vagy az azokban való tetszelgést, hanem Isten megtapasztalt világosságának és örömének továbbadását.

Lisieux-i Szent Teréz írja: «Ha egy apró virág beszélni tudna, elmondaná, hogy mit tett érte a Jó Isten és nem próbálná jótéteményeit eltitkolni. Boldog, hogy elmondhatja mindazt, ami benne szép, mert tudja, hogy ami jó van benne, azt Isten irgalma tette.»

Így tettek már az apostolok, az els? keresztény közösségek és erre hív bennünket Egyházunk és XVI. Benedek pápa is, külünösen most, az "Új evangelizáció" kapcsán!

A tapasztalat elmondásakor a beszélô egyén többnyire azt mondja el, hogy miként próbált az isteni szó útmutatása szerint élni és cselekedni, és hogy az igébôl táplálkozó élet Isten kegyelmébôl milyen „gyu?mölcsöket hozott”. Vagyis a tapasztalatok idôben köru?lhatárolt, rövid történetek megfogható, konkrét eseményekrôl, amelyekben Isten kinyilatkoztatta magát és cselekedett. életszerû beszámolók bátorítást, teljesebb keresztény életre való indítást jelentenek a hallgatók számára, mert azt tanúsítják, hogy az Evangélium valóban tettekre váltható, és Isten valóban m?ködik Igéje által.


 Életige, 2012. november
„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja ?t, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” (Jn 14,23)

Jézus búcsúbeszédében megígérte az apostoloknak, hogy újra látni fogják majd ?t, mert kinyilatkoztatja magát azoknak, akik szeretik.
Ekkor Júdás, nem a karióti, megkérdezte t?le, hogy miért nekik akarja kinyilatkoztatni magát, és miért nem a tömegnek. A tanítvány arra vágyott, hogy Jézus látványosan nyilatkoztassa ki magát a kívülállóknak, mert ez megváltoztathatta volna a történelem menetét, és szerinte alkalmasabb lett volna a világ megváltására. Az apostolok ugyanis azt gondolták, hogy Jézus a végs? id?k várva várt prófétája, aki azért jött el, hogy mindenki el?tt megnyilvánuljon: ? Izrael királya, aki Isten népének élére állva véglegesen helyreállítja Isten országát.
Jézus ellenben azt válaszolja, hogy nem látványosan, küls?ségek közepette fogja kinyilatkoztatni magát, hanem egyszer?en és rendkívüli módon: a Szentháromság költözik majd a hívek szívébe, ott, ahol hit és szeretet van.
Jézus ezzel a válaszával azt jelzi, hogyan marad halála után az övéi között, és elmagyarázza, miként lehetünk kapcsolatban vele.
„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja ?t, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

Jézus jelenléte tehát a keresztény emberben és a közösségben már mostantól megvalósulhat, nem a jöv?ben kell azt várnunk. Jézust els?sorban nem a k?b?l épült templom fogadja be, hanem a keresztények szíve, amely így új tabernákulummá, a Szentháromság él? hajlékává válik.

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja ?t, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

De hogyan érheti ezt el a keresztény? Hogyan hordozhatja Istent magában? Melyik út vezet ilyen mély közösségre vele?
A Jézus iránti szeretet útja.
Olyan szeretet ez, ami nem puszta érzelg?sség, mert a mindennapi életben nyilvánul meg, els?sorban abban, hogy éljük az igét.
Erre a tettekben megnyilvánuló szeretetre Isten saját szeretetével válaszol: a Szentháromság a keresztény ember szívébe költözik.

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja ?t, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

„… megtartja tanításomat.”
És melyik tanításra, minek a megtartására kapott meghívást a keresztény ember?
János evangéliumában a „tanításom” és a „parancsaim” kifejezések gyakran ugyanazt jelentik. A keresztény tehát arra hivatott, hogy megtartsa Jézus parancsolatait, amiket ugyanakkor mégsem tekinthetünk valami törvénygy?jteménynek. Észre kell vennünk, hogy mindegyik a kölcsönös szeretet parancsában foglalható össze, amelyr?l Jézus adott példát, amikor megmosta a tanítványai lábát. Isten azt parancsolja minden kereszténynek, hogy a másikat önmaga teljes odaajándékozásáig szeresse, úgy, ahogy azt Jézus tanította és tette.

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja ?t, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.”

Hogyan fogjuk jól élni ezt az igét? Hogyan juthatunk el arra a szintre, amikor maga az Atya szeret minket, és a Szentháromság vesz hajlékot bennünk?
Úgy, hogy teljes szívünkb?l, er?vel és fáradhatatlanul éljük a kölcsönös szeretetet.
A hív? ember alapvet?en ebben találja meg azt a mély keresztény aszkézist, amelyet a Megfeszített vár t?le. És a kölcsönös szeretet fogja kivirágoztatni szívében a különböz? erényeket is, hogy meg tudjon felelni a szentté válásra szóló hivatásának.
Chiara Lubich


2012. OKTÓBERI ÉLETIGE:

„A te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5)

Amikor Jézus befejezte tanítását Simon bárkájában ülve, azt mondta neki és társainak, hogy vessék ki hálójukat a tengerbe. Simon, bár megjegyezte, hogy egész éjjel hiába fáradoztak, mégis így szólt: „a te szavadra kivetem a hálót”. Az pedig annyira megtelt halakkal, hogy szakadozni kezdett. Erre társai odasiettek, hogy segítsenek, és úgy megtöltötték mindkét bárkát, hogy csaknem elsüllyedtek. Ennek láttára Simon, társaival, Jakabbal és Jánossal együtt annyira megdöbbent, hogy Jézus lábaihoz vetette magát, kérve, hogy távozzon t?le, b?nös embert?l. Jézus viszont azt felelte, hogy ne féljen: ezentúl az emberek halásza lesz. Attól a pillanattól fogva Simon, Jakab és János Jézus tanítványai lettek.
Ez a csodálatos halfogás története, az apostolok küldetésének jelképe. Péter magatartása viszont példa nemcsak a többi apostol és utódai, hanem minden keresztény számára.

„A te szavadra kivetem a hálót”

Péter, aki értett a halászathoz, egy eredménytelen éjszaka után mosolyoghatott volna Jézuson, visszautasíthatta volna a felszólítást, hogy nappal, vagyis kevésbé alkalmas id?szakban vesse ki a hálót. De túllépett saját gondolkodásmódján, és bízott Jézusban.
Olyan helyzet ez, amelyet minden hív?nek át kell élnie – éppen azért, mert hív?. Hitünknek ugyanis százféle próbatételen kell átmennie.
Jézus követése határozottságot, eltökéltséget és kitartást kíván, míg a világban, ahol élünk, minden a lazaságról, a középszer?ségr?l szól, az „ugyan, hagyd már” szemléletr?l. Ezért t?nik óriásinak, szinte elérhetetlennek, és mintha eleve kudarcra lenne ítélve.
Er? kell ahhoz, hogy el?re menjünk, hogy ellenálljunk a környezetünknek, a társadalmi körülményeknek, a barátoknak, a tömegtájékoztatási eszközöknek. Kemény próbatétel ez, amellyel napról napra, s?t, óráról órára meg kell harcolnunk.
Ha viszont szembenézünk vele és elfogadjuk, akkor arra fog szolgálni, hogy kereszténységünkben megérlel?djünk, hogy megtapasztaljuk Jézus rendkívüli szavainak igazságát, azt, hogy ígéretei valóra válnak; hogy életünk isteni kalanddá lehet, ami ezerszer vonzóbb, mint amit csak el tudunk képzelni. Tanúságot tehetünk például arról, hogy míg a világban az élet sokszor nehézkes, lapos és terméketlen, addig Isten minden jóval elárasztja azokat, akik követik ?t: megadja a százszor annyit már ebben az életben, és ráadásul az örök életet. A csodálatos halfogás ismétl?dik így meg újra és újra.

„A te szavadra kivetem a hálót”

Hogyan váltsuk tehát életre ezt az igét?
Úgy, hogy mi is csatlakozunk Péter választásához: „A te szavadra…”. Bízzunk Jézus szavaiban, ne kételkedjünk abban, amit kér! S?t: viselkedésünket, tevékenységünket, egész életünket alapozzuk az igére!
Így a legszilárdabb, legbiztosabb alapra építjük létünket, és csodálkozva fogjuk látni, hogy pontosan ott, ahol minden emberi er?forrás cs?döt mond, Jézus közbelép, és ahol emberileg lehetetlennek t?nik, ott élet születik.

Chiara Lubich

Az Élet igéje, 1983. február

buy cialis no prescription purchase cialis - millpharmacy.com cheap ialis india