Isten hozta a Rózsafüzér Királynéja Plébánia honlapján!

JÚNIUS

„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik” (Mk 4,26-27)

Az Isten országa áll Jézus üzenetének középpontjában, és Márk evangéliuma ennek örömhírét szeretné közvetíteni. Itt egy rövid példázattal hirdeti, a mag képével, amelyet földbe vetnek, és akkor szabadul fel belőle teljesen az életerő, mely gyümölcsöt terem.

De mit jelent ma számunkra Isten országa? Mi köze van a személyes életünkhöz és a történelemhez, amely felváltva ingadozik várakozások és csalódások között? Ha már elvetették a béke, a biztonság és a boldogság magját, miért nem látjuk a gyümölcseit?

„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”

Ez az ige azt mutatja, hogy Jézus teljes mértékben bízott Isten tervében, amelyet az emberiségről alkotott: „Jézus […] eljött a földre, az Ő győzelme által ez az ország már jelen van a világban, és már biztosítva van a beteljesedése, mely véget vet a történelemnek. Az egyház ennek az országnak a kezdete, és azoknak az embereknek a közössége, akik hisznek ebben az országban.”[1]

Akik befogadják, azokat megbízza, hogy készítsék elő a talajt Isten ajándékának befogadására, és ápolják az ő szeretetébe vetett reményt.

„[…] Valójában semmilyen emberi erőfeszítés, sem aszketikus gyakorlat, tanulmány vagy tudományos kutatás sem tud bevezetni Isten országába. Csak maga Isten, Ő elénk jön, és megmutatkozik fényével, vagy megérint kegyelmével.

Mi semmilyen érdemmel nem dicsekedhetünk, semmire nem támaszkodhatunk, ami feljogosítana Isten e hatalmas ajándékára. Ő az Országot ingyen kínálja fel nekünk.”[2]

„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”

A magvetés: ne tartsuk meg magunknak a magot, hanem vessük el széles körben és bizalommal. „Éjjel vagy nappal”: az ország csendben növekszik, még az éjszakáink sötétségében is.

Minden nap kérhetjük is: „jöjjön el a Te országod”.

A magvetés nem kíván folyamatos munkát, irányítást a földművestől, csak annyit, hogy tudjon türelmesen várni, míg a természet halad a maga útján.

Ez az életige meghív bennünket, hogy bízzunk a szeretet erejében, amely a maga idejében gyümölcsöt hoz. Megtanít a művészetre, hogy türelmesen kísérjük figyelemmel azt, ami magától is képes növekedni anélkül, hogy eredményekért aggódnánk. Szabaddá tesz, hogy befogadjuk a másikat a jelen pillanatban, értékelve a képességeit és tiszteletben tartva a saját ritmusát.

„[…] Egy hónappal az esküvő előtt a fiunk riadtan telefonált, hogy a barátnője újra drogozni kezdett. Tanácsot kért, hogy mit tegyen. Nem volt könnyű válaszolni. Kihasználhattuk volna a helyzetet, hogy meggyőzzük, hagyja el a lányt, de ez nem tűnt helyes útnak. Azt javasoltuk, hogy nézzen jól a szívébe […]. Hosszú csend következett, majd a válasz: »Azt hiszem, tudok még egy kicsit szeretni.« Az esküvő után sikerült találniuk egy kiváló terápiás központot járóbeteg-ellátással. Tizennégy hosszú hónap telt el, és ezalatt sikerült betartania a »nincs több drog« vállalást. Hosszú út volt ez mindenkinek, de az evangéliumi szeretet, amit igyekszünk kettőnk között – akár könnyek között is – megélni, erőt ad ahhoz, hogy ebben a kényes helyzetben is szeressük a fiunkat. Ez a szeretet talán abban is segít neki, hogy megértse, hogyan szeretheti a feleségét.”[3] --- Letizia Magri és az életige csoport gondozásában


[1]C. Lubich, Az élet igéje 1983. augusztus

[2]C. Lubich, Az élet igéje 1979. október

[3]S. Pellegrini, G. Salerno, M. Caporale (a cura di), Famiglie in azione. Un mosaico di vita, Città Nuova, Roma 2022, p. 74.


MÁJUS

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.” (1Ján 4,8)

János első levele egy kis-ázsiai gyülekezet keresztényeihez szól, és bátorítja őket, hogy állítsák helyre a közösséget egymással, mivel különböző megosztó tanok miatt alábbhagyott közöttük az egység. A szerző arra buzdítja őket, hogy tartsák szem előtt, amit a keresztény igehirdetés „kezdetétől fogva” tanítottak, és megismétli, amit az első tanítványok még láttak, hallottak és saját kezükkel is érintettek az Úrral való együttélés során: azaz hogy ez a közösség is közösségben lehet velük, és így Jézussal és az Atyával is.[1]

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”

A szerző felidézi a kapott kinyilatkoztatás lényegét, és hangsúlyozza, hogy Jézusban Isten elsőként szeretett minket, emberré lett annak minden korlátjával és gyengeségével együtt.

A kereszten Jézus maga is megélte és a saját bőrén tapasztalta meg az Atyától való elszakítottságunkat. Azzal pedig, hogy odaadta önmagát, begyógyította ezt határtalan és feltétel nélküli szeretetével. Szavai és élete által megmutatta nekünk, mi a szeretet.

Jézus példájából megértjük, hogy az igazi szeretet bátorságot, erőfeszítést jelent, azt, hogy a viszontagságok és a szenvedés kockázatát is vállaljuk. De aki így szeret, az részesül Isten életében, megtapasztalja az Ő szabadságát és az önátadás örömét.

Ha úgy szeretünk, ahogy Jézus szeretett, megszabadulunk az önzéstől, amely elzárná az ajtót a testvéreinkkel és Istennel való közösség előtt, így azonban megtapasztalhatjuk ezt az egységet.

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”

Az emberi szívnek mindig is legmélyebb – talán öntudatlan – vágya volt megismerni Istent, aki teremtett, és aki a legmélyebben ismer bennünket és mindennek az igazságát.

Ő a szeretet, és ha mi is szeretünk, mint Ő, akkor megpillanthatunk valamit ebből az igazságból. Növekedhetünk Isten megismerésében, mert lényegében az Ő életét éljük, az Ő világosságában járunk.

Ez akkor valósul meg teljes mértékben, ha a szeretet kölcsönös. Mert ha szeretjük egymást, „Isten bennünk marad” kicsit ahhoz hasonlóan, mint amikor a két elektromos pólus összezár, és felgyullad a fény, mely mindent megvilágít körülöttünk.

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”

Chiara Lubich szerint Isten szeretetéről kell tanúságot tennünk, ez „egy nagy forradalom, amelyet ma fel kell ajánlanunk a modern világnak, amely rendkívüli feszültségekben él”, ahogyan „az első keresztények is bemutatták Isten szeretetét a korabeli pogány világnak”.

Hogyan tehetjük ezt? Hogyan éljük meg az Istentől származó szeretetet? Tanuljuk meg Fiától megvalósítani a gyakorlatban, különösen a következők szerint: „[…] testvéreinket szolgáljuk, főleg azokat, akik mellettünk vannak, kezdve a kis dolgokkal, alázattal. Jézust követve igyekszünk elsőként szeretni őket, elszakadva önmagunktól, átölelve a kisebb és a nagyobb kereszteket, amelyek ezzel a szeretettel együtt járnak. Ha így élünk, hamarosan mi is megtapasztaljuk majd Istent, azt a vele való közösséget, a fénynek, a békének és a belső örömnek azt a teljességét, melyre Jézus el akar vezetni bennünket.”[2]

„Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet.”

Santa gyakran ellátogat egy katolikus idősek otthonába. Egy nap Robertával együtt találkoztak Aldóval, egy magas, nagyon művelt, gazdag férfival. Aldo bizalmatlanul nézett a két fiatal nőre: „Miért jöttök ide? Mit akartok tőlünk? Hadd haljunk meg békében!” De Santa nem csüggedt el, hanem azt mondta neki: „Miattad jöttünk, hogy együtt töltsünk néhány órát, hogy megismerjük egymást, hogy barátok legyünk.” […] Máskor is visszatértek. Roberta meséli: „Ez a férfi különösen zárkózott, nagyon levert volt. Nem hitt Istenben. Santa volt az egyetlen, akinek sikerült a szívéhez férkőznie, olyan szelíden hallgatta őt órákon át. Imádkozott érte, egyszer pedig egy rózsafüzért ajándékozott neki, amit a férfi el is fogadott.” Később Santa megtudta, hogy Aldo elhunyt, és halálakor az ő nevét említette. Fájdalmát enyhítette az a tény, hogy Aldo békében halt meg, és a kezében tartotta a rózsafüzért, amit annak idején tőle kapott.

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

[1] vö. 1Jn 1,1-3     [2] C. Lubich, Az élet igéje 1991. május, Új Város 1991/5


ÁPRILIS
„Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.” (ApCsel 4,33)
Ez az ige húsvét idejére esik, és arra hív bennünket, hogy az evangéliumi üzenetet befogadó ember teljes szabadságával mi is legyünk tanúi annak az eseménynek, amely örökre belevésődött a történelembe: Jézus feltámadt!
Ahhoz, hogy teljesen megértsük ennek az Apostolok Cselekedeteiből vett versnek a jelentését, jó, ha felidézzük az előtte álló mondatot: „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt.”[1]
„Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.”
A szöveg bemutatja az első keresztény közösséget, amelyet a Lélek hatalmas ereje éltet és a közösség jellemez. Ez arra készteti őket, hogy mindenkinek hirdessék az evangéliumot, az örömhírt, hogy Krisztus feltámadt.
Ezek az emberek pünkösd előtt még féltek és elbizonytalanodtak amiatt, ami nem sokkal korábban történt. A Lélek azonban elsöpörte félelmeiket és aggodalmaikat, és erejének köszönhetően most készek tanúságot tenni akár az életük árán is, és nyilvánosság elé lépnek.
Egy szív és egy lélek voltak, a kölcsönös szeretetet gyakorolták, még a javaikat is közösbe adták: és ez egyre több embert megérintett.
A Jézust követő nők és férfiak hallgatták szavait, vele együtt éltek a legkisebbeknek, a betegeknek fenntartott szolgálatban és szeretetben. Saját szemükkel látták a Jézus által művelt csodálatos tetteket, életük megváltozott, mert új törvény megélésére kaptak elhívást. Ők voltak az első tanúi Isten élő jelenlétének az emberek között.
De nekünk, Jézus mai követőinek mit jelent a tanúságtétel?
„Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.”
A Feltámadottról úgy tudunk leginkább tanúságot tenni, ha megmutatjuk, hogy él és közöttünk lakik. „Ha éljük az igéjét, ha […] megőrizzük szívünkben a felebarát iránti szeretet tüzét, ha különleges módon törekszünk arra, hogy mindig megőrizzük a kölcsönös szeretetet egymás között – akkor a Feltámadott élni fog bennünk. Közöttünk fog élni és kiárasztja fényét és kegyelmét, átalakítja környezetünket gyümölcseivel. És Ő lesz az, aki Lelke által irányítja majd lépéseinket és tevékenységünket, Ő lesz, aki megszabja a körülményeket és megteremti a lehetőségeket, hogy az életét elvihessük az Őt szomjazókhoz.”[2]
„Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban.”
Margaret Karram[3] írja: „»Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek« – ez az a rendkívüli üzenet, amelyet az apostolok 2000 évvel ezelőtt közvetlenül Jézustól kaptak, és amely megváltoztatta a történelem menetét. Ma Jézus ugyanezt a meghívást intézi hozzánk is: megadja a lehetőséget, hogy elvigyük őt a világba, felhasználva mindazt a kreativitást, képességet és szabadságot, amelyet ő maga adott nekünk.”[4]
Ez egy olyan felhívás, „amely nem ér véget az ő halálával, épp ellenkezőleg! Új erőre kap a feltámadás és a pünkösd után, amikor a tanítványok az evangélium bátor tanúivá váltak. És az ő megbízatásuk ma ránk szállt. Isten rajtam keresztül, mindannyiunkon keresztül továbbra is el akarja mondani az Ő szeretettörténetét azoknak, akikkel rövidebb vagy hosszabb ideig együtt vagyunk az életünk folyamán.”[5]
Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában.
________________________________________
[1]ApCsel 4,32
[2]C. Lubich, Az élet igéje, 1986. január, in Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5); Città Nuova, Roma 2017, p. 347.
[3]AFokoláre Mozgalom elnöke
[4]Margaret Karram, Chiamati e inviati, Rocca di Papa, 2023. szeptember 15.
[5]uo.
 
MÁRCIUS

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!” (Zsolt 51[50],12)

A szentírási ige, amit e nagyböjti időben élni szeretnénk, az 51. zsoltárból származik, a 12. versben találjuk az alázatos és megindító mondatot: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bennem!”.  Ez a szöveg „Miserere” néven vált ismertté. A szerző az elején végigvizsgálja az emberi lélek legrejtettebb zugait, a lélek legmélyebb húrjait pengeti, így átérezzük, mennyire alkalmatlanok vagyunk a kapcsolatra Istennel, mégis kimondhatatlanul vágyunk a közösségre vele, mert tőle jön minden irgalom és kegyelem.

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”

A zsoltár Dávid életének ismert történetéből indul ki. Őt meghívta Isten, hogy viselje gondját Izrael népének, és vezesse a Szövetséghez való hűség útján. Ő viszont vét a küldetése ellen: Batsebéval házasságtörést követ el, aztán egy csatában megöleti a férjét, a hetita Uriást, aki seregének tisztje volt. Nátán próféta feltárja előtte bűnének súlyát és segít, hogy beismerje azt. Ez az ige bűnének megvallása és az Istennel való kiengesztelődésnek a pillanata.

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”

A zsoltáros nagyon súlyos szavakat ad a király szájába, amelyek mély bűnbánatból és az isteni megbocsátás iránti teljes bizalomból fakadnak: „töröld el”, „mosd le”, „tisztíts meg”. Aztán az általunk idézett mondatban a „teremts” szót használja, és ezzel arra utal, hogy az emberi törékenységtől csak Isten képes teljesen megszabadítani bennünket. Tudatosítja, hogy csak Ő tud „tiszta szívű” új teremtménnyé tenni bennünket, és eltölteni éltető lelkével, Ő tud igazi örömet adni, „erős lelket”, mely gyökeresen átalakítja a kapcsolatunkat Istennel, más élőlényekkel, a természettel és az egész világegyetemmel.

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”

Hogyan váltsuk gyakorlatra ezt az életigét? Az első lépés, hogy határtalan bizalommal beismerjük, hogy bűnösök vagyunk, és szükségünk van Isten bocsánatára.

Lehet, hogy az ismételten elkövetett hibák elbátortalanítanak, és magunkba zárkózunk. Ilyenkor legalább egy kicsit ki kell nyitnunk a szívünk ajtaját.

Chiara Lubich az 1940-es évek elején így írt valakinek, aki úgy érezte, hogy képtelen túllépni saját nyomorúságán: „Minden más gondolatot el kell távolítani a lelkünkből. És elhinni, hogy Jézust vonzza bűneink alázatos, bizalommal és szeretettel teljes feltárása. Amit mi birtoklunk és teszünk, az csupa nyomorúság. Ő pedig a mi irányunkba csupa Irgalom. Lelkünk csak úgy egyesülhet Vele, ha egyetlen ajándékként nem az erényeinket, hanem a bűneinket ajánljuk fel Neki! […] Jézus a földre jött, emberré lett, és nem vágyik semmi másra […] csak arra, hogy Megváltó legyen. Hogy Orvos legyen! Semmi másra nem vágyik.”[1]

„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!”

Miután szabadok lettünk és bocsánatot nyertünk, tartsuk szem előtt a testvérek segítségét, mert a keresztények ereje a közösségből fakad. Kezdjük el konkrétan szeretni a felebarátot, bárki legyen is az! „Amit ez tőlünk kér, az a szolgálattal, megértéssel teli kölcsönös szeretet, amely osztozik a testvér fájdalmaiban, vágyaiban és örömeiben; az a tipikusan keresztény szeretet, mely mindent betakar, mindent megbocsát.”[2]

Ferenc pápa azt mondja:„Isten bocsánata […] irgalmasságának legnagyobb jele. Olyan ajándék, amelyet minden bocsánatot nyert bűnösnek meg kell osztania összes testvérével, akivel csak találkozik. Mindenki, akit az Úr mellénk állított, családtagok, barátok, munkatársak, egyházközségi tagok…, mind olyanok, mint mi: rászorulnak Isten irgalmasságára. Olyan jó bocsánatot nyerni, de te is, ha azt akarod, hogy bocsánatot nyerj, akkor te is bocsáss meg másoknak! Bocsássunk meg! […] hogy tanúi legyünk az ő bocsánatának, amely megtisztítja szívünket és átalakítja életünket!”[3]

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában


[1]C. Lubich, Levelek 1943-1960, a Cura di F. Gillet, (Opere di Chiara Lubich 4/1), Città Nuova, Roma 2022; p. 350.

[2]C. Lubich, Az élet igéje 2002. május, Új Város, 2002/5.

[3]Ferenc pápa, általános kihallgatás 2016. március 30., https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-isten-minden-bununknel-nagyobb


FEBRUÁR 
„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.” (1Kor 16,14)
Ebben a hónapban Pál apostol szava és tapasztalata lesz a világosság az utunkon.
A korintusi keresztényekhez hasonlóan nekünk is nagy erővel hirdeti, hogy az evangélium lényege a szeretet, az agapé, az érdek nélküli szeretet a testvérek között.
A mostani életige ennek a levélnek a befejező részéből származik, amely részletesen leírja, és minden árnyalatában el is magyarázza, hogy milyen a szeretet: türelmes, jóságos, örül az igazságnak, nem keresi a maga javát…
A keresztény közösségben ily módon megélt kölcsönös szeretet gyógyír a mindig fenyegető megosztottságokra, és a remény jele az egész emberiség számára.
„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.”
Érdekes, hogy Pál – ha a görög szöveget nézzük – arra buzdít, hogy minden tevékenységünk folyamán „legyünk a szeretetben”, és ezzel megadja minden cselekedetünk biztos alapját, a feltételét, hogy Istenben lakozzunk, aki a Szeretet.
Hogyan is tudnánk kölcsönösen befogadni egymást, hogy tudnánk mindenkihez így viszonyulni, ha nem tudnánk, hogy előbb Isten szeret minket a törékenységeinkkel együtt is?
Ha újra és újra felszítjuk magunkban ennek a tudatát, akkor leszünk képesek félelem nélkül megnyílni mások felé, és megérteni a szükségleteiket, melléjük állni és megosztani velük anyagi és lelki javainkat.
Figyeljük meg, hogy Jézus hogyan cselekedett, mivel Ő a mi példaképünk.
„Ő maga elsőként adott: egészséget a betegeknek, bocsánatot a bűnösöknek, életet adott mindannyiunknak. Az ösztönös, önző harácsolást Jézus a nagylelkűséggel, a saját igényeink előtérbe helyezését a másokra való odafigyeléssel állítja szembe. A birtoklás kultúrájával szemben az adás kultúráját hangsúlyozza. Nem az a lényeg, hogy sokat vagy keveset tudunk-e adni. Az számít, hogy »hogyan« adunk, mennyi szeretet van a másik iránti figyelmességünk akár egy apró gesztusában is. […] A szeretet lényegre törő: odafigyeléssel, szolgálattal és segítőkészséggel képes a felebaráthoz közeledni. […] Még fontosabb megpróbálni szeretetnek »lenni« mindenki iránt! Akkor megtalálnánk a szívéhez vezető utat, és tudnánk segíteni neki.”
„Minden, amit tesztek, szeretetben történjék.”
Ez az ige arra tanít, hogy tisztelettel közeledjünk másokhoz, ne legyen bennünk álnokság, hanem ötletesen tegyük lehetővé, hogy megvalósíthassák legszebb vágyaikat, és így mindenki részét adhassa a közjó megvalósulásához.
Ez segíteni fog, hogy értékeljük a hétköznapi életünk apró eseményeit is: „[…] a házimunkától a földeken vagy a műhelyben végzett munkáig, a hivatali ügyintézéstől az iskolai teendőkig vagy a társadalmi, politikai és vallási felelősségek vállalásáig. Minden figyelmes és segítőkész szolgálattá válhat.”
Képzeljük el úgy, mint egy mozaikot, a maga egyszerűségében megélt evangéliumból.
Két szülő meséli: „A szomszédunk közömbös a hit iránt. Elmesélte, hogy a fia börtönbe került, mi pedig vállaltuk, hogy meglátogatjuk. Az előző nap böjtöltünk, kérve a kegyelmet, hogy a megfelelő szavakat tudjuk mondani neki. Aztán kifizettük az óvadékot, hogy szabadon engedjék.”
Egy ifjúsági csoport Bueában (Kamerun délnyugati részén) természetbeni és pénzadományokat gyűjtött, hogy segítsenek a háború miatt az ország más részére elmenekülni kényszerült embereken. Meglátogattak egy embert, aki a menekülés közben elveszítette az egyik karját. Nagyon nehéz elfogadnia ezt a fogyatékosságot, mert ez hirtelen erővel változtatta meg a szokásait. „A látogatásunk reményt, örömet és bizalmat adott neki. Általunk megtapasztalta Isten szeretetét” – meséli Regina. Marita pedig úgy érzi: „Ez után a tapasztalat után tényleg biztos vagyok benne, hogy semmi sem kicsi, ha szeretetből tesszük. Másra nincs is szükség, mert a szeretet mozdítja meg a világot. Próbáljuk ki!” (Letizia Magri és az életige csoport gondozásában)